Megjelent második naplókönyvem. Az első az ezredforduló 7 esztendejét ölelte fel (1997-2003), ez a mostani pedig a 2004-2007-es időszakot. Azért éppen ezt, mert ekkor sok minden lezárult az életemben, ezt kívánja sejtetni a cím is. És bár időben az akkori eseményektől még nem kerülhettem messze, a korrektúra olvasása közben mégis akadtak olyan epizódok, amelyeket szinte teljesen elfelejtettem. Pedig igazán illő lenne jobban emlékezni arra, ami megtörtént. Arra meg még annál is inkább, amit csak úgy kitaláltam…
Ebben a könyvben ugyanis akad néhány fiktív szereplő és költött történet. Szemben az előző kötettel, amelyben ilyesmit lámpával sem találni. Ez talán érthető is: ahogy gyérülnek a kinti események, úgy szaporodnak a koponyán belül zajlók.
A pécsi Pro Pannoniánál egyébként ez már a 6. könyvem. Összesen pedig, mindent beleszámítva, cirka a harmincadik. Gombócból is sok.
A könyv online megrendelhető a kiadó honlapján (2016-ban sajnos a honlap elérhetetlenné vált, a linket töröltem):
Az utolsó futamok – Pro Pannonia
Borító: Balla Csönge
ISBN 9789639893801
Terjedelem: 176 oldal
Méret, kötésmód: A/5, keménytáblás, cérnafűzött
Fogyasztói ár: 1 900 Ft
És akkor ízelítőül egy 2007-es részlet a könyvből:
Én és a kárpátaljaiság
A volt iskolatársam szerint igen vegyesen állok ezzel a kárpátaljaisággal. Időnként tudomást sem veszek róla, máskor szabadulni akarok tőle, rugdosom a lábamról, mint tyúkszart, igyekszem inkább a magyarság és a világ általános dolgai felé fordulni, megint máskor pedig élvezettel merülök el benne, mint nyű a bomló húsban. Felváltva vagyok hol közömbös, hol elutasító, hol érdeklődő. Olykor pedig mind a három egyszerre.
Leveleiben is írt néha hasonlókat nekem, de nemrégiben eljött, több száz kilométert utazott, hogy a rokonait meglátogassa, és hogy engem felkeresve a nagy igazságokat teátrálisan a szemembe mondja.
Harmincöt évvel ezelőtt ugyanabba az iskolába jártunk (ő jóval fölöttem). Később is tudtunk egymásról, hol családi, hol munkahelyi szálaink érintkeztek. Én felnéztem rá, mint már publikáló, „befutott” irodalmárra, ő pedig gyanúsan figyelgetett engem, mint karmait még nem eregető főszerkesztő-csemetét. Alighogy lediplomázott, felhagyott az írással, én pedig mire első verseimmel felhívhattam volna magamra a figyelmet, ő már egy másik országban élt.
Emberöltőnyi szünet után néhány éve az interneten bukkant rá az írásaimra, levelezni kezdtünk, a korábbi távolságtartó ismeretség után valamiféle virtuális barátságba keveredtünk. Így, ha közvetve is, de tanúja volt azoknak a szerinte kisszerű harcaimnak, amelyeket helybéli kollégáimmal vívtam. Látta, hogyan talált egymásra a két szándék: az enyém, hogy kifaroljak az akolból, és a bent maradóké, hogy engem kiközösítsenek. De mégsem tudtam teljesen elszakadni attól a közösségtől, amelyből vétettem – mondta Máté olyan széles gesztikulációval, hogy féltem, kiönti a kávéját –, mint bűnös a tett színhelyére, úgy térek vissza korábbi működésem porondjára, és ilyenkor hiába látszom fölényes és kárörvendő látogatónak, lelkem mélyén továbbra is oda tartozónak érzem magam, s bárhogy is pattogok, valójában újra s újra ugyanabba a sárba loccsanok vissza, amelyből nagy nehezen kikecmeregtem.
Mielőtt bármit is mondhattam volna erre, barátom még hozzátette, olyan vagyok, mint az az ember, aki nem hitt a közmondásnak, már kiöntötte a piszkos vizet, de tisztával még nem folyt tele a dézsája, így ahelyett, hogy végre lemosná magáról a szappanos habot, a víz kémiai és fizikai tulajdonságairól kezd értekezni, kárhoztatja a dézsát és a csapot, miközben hátán és combján vékony patakokban megered a szennyes lé.
Annyira tetszettek a messziről érkezett ember költői hasonlatai, annyira szemléletesnek éreztem a rólam festett képet, hogy fölöslegesnek tartottam a védekezést, inkább igazat adtam neki és helyeselni kezdtem, hátha lépést tudok vele tartani a láttatásban.
Valóban, itt állok ötvenévesen – kezdtem –, és még egy valamire való identitást sem tudtam magamnak összekaparni. Nincsen néven nevezhető világnézetem, híján vagyok a hazaképnek, nincsen tisztázott viszonyom a szülőföldhöz és annak népéhez, hiányoznak meggyőződéseim. Folyamatosan megtagadom a múltat, de nincsen megbízható jövőképem, csak billegek a jelen ingatag kötelén, mert úgy szabadultam meg minden kötelmemtől, hogy ezek megtartó erejét is elvesztettem. Hiába próbálok magasba emelkedni, mert amikor léghajómból kidobtam a terhessé vált konvenciók ballasztjait, akkor velük hajítottam a szülőföld fölötti légifolyosók térképét is, így többé nincsen esélyem sem arra, hogy a szilárd talajra visszatérjek, sem arra, hogy tépett zeppelinemmel bárhová is elérjek.
Tehetetlenségemben belekapaszkodom hát a mindennapi munkába – folytattam arcképem megrajzolását a barátoméhoz hasonló vehemenciával –, de valójában ennek sem láthatom értelmét, hiszen nagyzolva számtalanszor kijelentettem, hogy az irodalomnak nincsen célja (csak oka), így maga az irodalom vált számomra egyre belterjesebb öncéllá. Elszakadtam a valóságtól anélkül, hogy használható belső világot teremtettem volna magamnak. Ám túl büszke vagyok ahhoz, hogy ezt belássam, látszólag tartom magam az üresen kongó elefántcsonttoronyban, de amikor senki sem látja, mégis kiosonnék a megtagadott valóságba. Csakhogy ehhez már elvesztettem a képességemet, így hát marad a tétova ácsorgás a huzatos ajtóban, marad a semmibe révedő üveges tekintet és a szép lassan leépülő elme.
Barátomnak kis híján tátva maradt a szája, és sértődötten gyorsan másról kezdett beszélni, láthatóan rosszul esett neki, hogy ilyen rosszakat mondok hajdani kedves iskolatársáról.
Találkozásunk óta velem nem levelezik, de rákapott Évára. Túlzottan elismerő kritikákat írogat a novelláiról, könyveiről, de minden dicséretét Wass Alberttel kezdi; ez épp elég ok arra, hogy elhúzzuk a szánkat. Pedig Máté igen széles körűen tájékozott ember, ért az művészet minden ágához, nyelveket beszél, a műveltsége világirodalmi. Van azonban néhány mániája, amelyektől nem tud szabadulni. Az egyik éppen Wass Albert, aki, érthetetlen okból, olyan szerepet tölt be nála, mint rossz táncosnál a kályha: csak innen tud elindulni. A másik gyengéje, hogy nem képes kárpátaljai nosztalgiáján felülemelkedni. Pedig bő negyedszázada annak, hogy elköltözött, s mégis, ha bármi is boldog legénykorának a városára emlékezteti, azonnal ellágyul. Elég egy név, egy helyszín, egy hangulat – és Éva novelláiban bőven akad ilyesmi –, azonnal révedezni kezd, felidézi a hatvanas-hetvenes évek eseményeit, az ungvári aranyifjakat, akik számára a társadalmi lázadás netovábbja az volt, ha alaposan berúgva Szolzsenyicinről beszéltek. Most sorra veszi az akkori fiatal értelmiségieket, írókat, festőket, zenészeket, micsoda tehetségek, milyen formaművészek, mekkora újítók voltak, mindegyikükről van pár magasztaló szava, de mielőtt égbe menesztené őket, sorra azt is leírja róluk, hogy mi lett belőlük. Az egyik elitta az eszét, a másik bűnözők társaságába keveredett, a harmadik életét a rossz házasság tette tönkre. Egyik társuk öngyilkos lett, egy másikat teherautó gázolta halálra a járdán, és akadt, akivel a korán jött infarktus végzett. Az életben maradottak közül kettő úgy nem vitte semmi, hogy kivándorolt, négy meg úgy, hogy itthon maradt.
Magát sem kíméli ilyenkor, felmondja négy házassága keserű történetét, elmeséli, pap-gyerek létére hogyan lett újságíró a kommunista lapnál, s hogyan rúgták ki botrányai miatt. Az egyetemet mégis befejezte, de a tudományos karrierhez nem volt sem a feneke elég kemény, sem a lelke eléggé simulékony, kudarc érte kudarc után, s amikor már nagyon összecsapni látszottak fölötte a hullámok, hát odábbállt egy országnyival. Ott végül főiskolai tanárkodásig vitte, de az új házasság és a mindennapok hajtása szépen ki is vette az erejét. Egészsége is megtört, a mája megelégelte az alkoholt, leszázalékolták, a felesége külön költözött, ő pedig unalmában újrafordítja az Ulyssest. Ha végez egy oldallal, lemegy a kocsmába, itt hányja-veti meg a magyar sorsverést a nálánál semmivel sem boldogtalanabb törzsvendég-társaival.
Az élete beszivárog a könyvkritikáiba, amelyek egyszer csak átfolynak magánlevélbe, mint ahogy nosztalgiázó visszaemlékezései is gyakran észrevétlenül csapnak át recenzióba. Nem is lehetne tudni, melyik-melyik, ha az utóbbi nem kezdődne menetrendszerűen Wass Alberttel.
Utoljára arról számolt be, előadást tartott a helybéli gimnazisták nyári táborában a kortárs amerikai irodalomról. Pontosabban, ahogy írja, az amerikai művészi felfogásról és irányzatokról, a hiperrealizmusról és a miszticizmusról, a new age-ről és a pop-artról. Diákat is akart vetíteni, de mivel elviselhetetlen forróság volt a zárt térben, meg kellett várniuk, amíg a szabadban besötétedett. A projektor fényére odarajzottak minden rendű és rangú éjjeli röppentyűk, egypár ráégett az izzóra, objektívre, a többi úgy ragyogott a pászmában, mintha valaki szikrákat szórt volna marokszámra. A szilvafáról alálógatott vetítővászon enyhén libegett az esti szélben, így aztán szépen hullámzottak a Warhol-képek, lélegzett és sziporkázott az egész. Soha jobb spontán performanszt.