Amikor megkíséreltem a kárpátaljai magyarságot rábeszélni a liberalizmusra
Szerény ünneplést kívánó 10 éves évfordulóra készülök. Május végén éppen 10 esztendeje lesz annak, hogy (ismét) nem adok írást a Kárpáti Igaz Szónak. Annak előtte egy 12 éves szünet volt, ám 2003-ban kedvező főszerkesztő-váltásra került sor, úgy tűnt, együtt tudunk működni. Lett egy saját, kéthavonta jelentkező oldalam a Hóvége-mellékletben Múzsák és mázsák címen,
ezen felül olykor-olykor én írtam a címlapra szánt vezérpublicisztikát egy-egy konkrétabb közéleti kérdést illetően (de érintettem elvontabb témákat is…). Ezzel áthidalódni látszott az akkora kialakult többszörös ellentmondás. A gyakorlati része abban állt, hogy a másfél évtizedes hosszú intenzív jelenlét után egy hasonlóan hosszú önkéntes itthoni szilencium következett, miközben Magyarországi lapokban sűrűn publikáltam, így gondolataim éveken keresztül a Beszélő budapesti olvasóihoz inkább eljutottak, mint a pátriámbeliekhez.
Az 1990-es évek kezdetéig cirka másfél évtizeden át nemcsak a lap egyik legtöbbet publikáló külső szerzője voltam, hanem szerkesztőkén is részt vettem az újság munkájában (1981-től apám nyugdíjba vonulásáig – 1987 – a Lendület c. rovatot gondoztam társadalmi munkában, részben Horváth Sándorral és Dupka Györggyel karöltve), majd ezt követően félállású főmunkatárs lettem és 1988-89-ben az Új Hajtás c. melléklet irodalmi publikációinak voltam a felelőse. Ám az akkor Behun János halálát követően megbízott főszerkesztőként működő Szabó Bélával sehogy nem tudtuk a közös nevezőt megtalálni, eljöttem a laptól. Egy ideig még meg-megjelentgettek az írásaim, de valamikor 1991-92 táján, látva, hogy a KISZó aktívan részt vesz a kárpátaljai magyarság megosztásában (ekkor kezdtek kiélesedni a belső ellentétek) és teret ad a sárdobálásnak, magamra vonatkozóan önkéntes szilenciumot hirdettem és talán egy-két esettől eltekintve nem szerepeltem a lapban sem Egressy György, sem Erdélyi Gábor főszerkesztősége idején. (Alighanem ezek voltak a lap minőségi zuhanásának legsúlyosabb évei). Bő tíz évvel később Kőszeghy Elemér lett a főszerkesztő, felkért az együttműködésre, ennek nyomán születtek azok a publikációk, amelyek 2003
májusától 2004 májusáig, azaz épp egy év alatt jelentek meg a Kárpáti Igaz Szó hasábjain, s amelyeket most a közelgő jubileum alkalmából sorra veszek, újrapublikálom őket akkori eredeti szövegükkel (sokukon ugyanis utólag javítottam, kidolgozottabb verziójukban kerültek be folyóiratokba, könyveimbe – de itt most az eredeti változatok szerepelnek), pár sor mostani reflexiót is fűzve mindegyikhez.
Az első a Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb címet viseli és lényegében azt vizsgálja, hogy Kárpátalja magyarsága milyen zilált, megtépázott állapotban, milyen válságos, önmagának is kiszolgáltatott helyzetben várja Magyarország EU-csatlakozását, amely további problémákat okozhat. Mostani újraolvasásra úgy találtam, egyes aggodalmaim szerencsére nem igazolódtak be, de akadnak az írásban fontos, alighanem máig helytálló megállapítások is, például:
… politikai-társadalmi-egzisztenciális kiszolgáltatottsága közepette a kárpátaljai magyarság és annak szellemi élcsapata, az értelmiségi elit (bizonyára anélkül, hogy ennek tudatában lenne), sem „apa”-országával, sem anyaországával, sem önmagával nem tudott olyan kölcsönviszonyt kialakítani, amely hozzásegítené ahhoz, hogy hatékonyan ellenálljon a nemzeti kisebbségünk felmorzsolódását gyorsító erőknek. Ellenkezőleg: kizárólag rövid távon értelmezett önérdekeltségéből tud kiindulni, s eközben – szerintem – hosszú távú fennmaradása ellenében működve nem késlelteti, hanem felgyorsítja az erodálódást.
Itt jegyzem meg, hogy a lap már legelső közlésemkor megsértette a normális együttműködés szabályait, írásomból önkényesen kihúztak egy mondatot anélkül, hogy ezt velem megbeszélték vagy legalább közölték volna.
A másik újrapublikált anyagot talán még érdekesebb volt újraolvasni. A Liberalizmus – kisebbségben is c. opuszban arra a háládatlan feladatra vállalkoztam, hogy megkíséreltem az ebben teljesen negatív magatartást tanúsító kárpátaljai magyarságot rábeszélni a liberalizmusra.
És itt térek rá arra, hogy a honi lapban való publikálás lehetőségét elhárító magatartásom nemcsak gyakorlati ellentmondást tartalmazott (ti. hogy Mo-i lapokban meg rendszeresen megjelentem), hanem elvi és lelkiismereti gubancot is okozott számomra. Meglett volna ugyanis bennem az a határozott igény, hogy az irodalomról, kultúráról, magyarságról, közéletről, politikáról, világnézetekről vallott felfogásomat a kárpátaljai magyar olvasóval közöljem. Nem feltétlenül azért, hogy ezzel befolyást gyakoroljak rá (tudva, hogy nagy többségük épp ellenkezőjét gondolja annak, amit én), hanem azért, hogy értesüljön róla: élhet valaki Kárpátalján úgy, hogy sem saját pátriájáról, sem magyarságáról nem azt gondolja, mint ami általánosan elfogadott. Mi több, ez a másként való gondolkodása nem feltétlenül káros (mint ismeretek hiányában ezt könnyű feltételezni), hanem akár hasznos, előrevivő, korszerű is lehet. Ha eléggé hiteles az a személyiség, aki elmondja, a magyarsággyakorlásnak nem külszíni nyomokban, nem sztereotípiákban, nem a hagyományok sematikus követésében kell megnyilvánulnia, akkor talán az efféle nézeteknek kisebb lesz az elutasítottsága. Meglett volna tehát az igényem arra, hogy legnagyobb példányszámú és legtekintélyesebb lapunk hasábjain ezeket a másfajta nézeteket vállaljam és képviseljem írásaimmal. És mivel ezt a lehetőséget megkaptam, élni is igyekeztem vele.
Ám az az igazság, hogy nem éreztem jól magam a lapban. A teljesen külön tördelt, saját oldalhoz azért ragaszkodtam, hogy amennyire lehetséges, elkülönülhessek az újság többi írásától. Ezek jó hányadával elég sok bajom volt és gyakran éreztem úgy, nem vet rám jó fényt az, ha ebben a környezetben szereplek. Amikor aztán megjelent egy szerintem eléggé otromba hangnemű, követelőző főszerkesztői nyílt levél, jobbnak láttam venni a kalapomat. Fogasukra azóta sem akasztottam fel.
A nagy múltú Kárpáti Igaz Szó történetében azóta elég sok minden megesett, többek között egy szakadás is 2005-ben. Ezután úgy látszott, új erőre kap az újság, nyilván a bizonyítási vágy is benne volt a régi formációból kivált csapatban. Ám a szakmai nívó ideiglenes javulására rányomta a bélyegét a túlzott politikai elköteleződés – többek között ez az oka annak (de nemcsak ez!), hogy most már hosszú évek óta meg sem fordul a fejemben, hogy akár publikálhatnék is abban az orgánumban, amelynek szellemisége még mindig kevésbé idegen tőlem, mint a többi kárpátaljai magyar lapé.
A 2003-2004-ben a megjelent igazszós írásaim mindegyikét újraközlöm akkori formájukban a jubileum kerek dátumáig. Ha más nem, a magam okulására.
Jön majd Az idő csapdájában és A Semmi apoteózisa is hamarost!
:)