– Ne akarnád Párizst megnézni?
– Nem. Franciaországba nem utazom.
– De miért?
– Utálom a franciákat.
A párbeszéd két középkorú férfi között zajlott kellemes társalgásuk második órájában. A fiatalabbik szinte lázba jött attól, hogy az idősebbik elújságolta: családjának néhány tagja egy autóbusznyi népes csoporttal nagy utazást tesz, Németországban is több helyen megállnak, de a fő cél Frankhon, több nagyvárosban is időznek egy-egy napot, Párizsra hármat szánnak és eljutnak egészen Bretagne csücskébe, ahová tulajdonképpen a meghívás szól a diákcsereprogram keretében. A kisiskolások önkéntes tanárok és szülők felügyelete mellett kelnek útra, akár ő is mehetett volna, de nem akarta ezt az utazást. Itt kérdezett rá a fiatalabbik a tartózkodás okára, azt is jól tudván, hogy beszélgetőpartnere vele együtt egy olyan világban nőtt fel, amelyben Nyugat tiltott gyümölcsnek számított, így sem diákként, sem fiatalemberekként nem juthattak messzebb néhány szomszédos és barátinak számító országnál (oda sem volt könnyű). Amint lehetőség nyílt rá, a fiatalabbik valamennyit felfedezett a vasfüggöny mögötti világból, sokkal kevesebbet, mint amennyire korábban vágyott volna, s hogy csak annyit, amennyit, abban inkább objektív okok játszottak közre, nem az, hogy valamire, például Párizsra, ne lett volna kíváncsi. Ezért értetlenkedett az idősebbik hárításán. Amikor az okról is értesült, elhallgatott. Hogy valaki miért utálja a franciákat, arra egy ideig vonakodott rákérdezni, mert attól félt, a válasz után már lehetetlen lesz folytatni a laza beszélgetést. Nem akart várhatóan éles és rossz szájízű vitába keveredni. Volt ilyesmi az utóbbi időben közöttük épp elég.
De a beszélgetés egy későbbi pontján mégis előkerült újra a téma, a kijelentés újra közéjük furakodott és már nem lehetett megkerülni:
– Megmondtad, de hiába mondtad, mert én nem hiszem el. Utálod például Belmondót?
– A kedvenc színészem.
– Akkor Édith Piafot utálod?
– Imádom a hangját és a számait.
– Akkor hogy mondhatod, hogy utálod a franciákat?
– Nem egyes embereket utálok, hanem a franciákat általában.
– És mégis: hányat ismersz közülük?
– Épp eleget tudok róluk.
Itt már valószínűnek látszott, mi állhat az előítélet mögött. A fiatalabbik félt kiugrasztani a nyulat a bokorból, inkább elméleti síkra terelte a beszélgetést, tudva, hogy partnere egyébként racionális gondolkodású és jártas a reáliákban.
– A matematikai indukció elvére emlékszel?
– ??…Persze…
– Ha valamilyen matematikai tulajdonság igaz 1-re, abból még nem következik, hogy általában is igaz. Meg kell vizsgálnunk, igaz-e egy tetszőleges n számra, de még ez sem elég, mert még az n + 1 számra is igaznak kell lennie. Csak ezután mondhatjuk, hogy általában is igaz.
– Így van.
– No akkor most mi van, ha n = Belmondó, n + 1 pedig = Édith Piaf?
A fiatalabbik elég jól ismerte partnerét ahhoz, hogy jól tudja, vitában szinte képtelen a másik fél igazát belátni. Most is csak zavartan elnevette magát. Kivételek mindig vannak, persze, hogy akad, akiket kedvel. A Bretagne-iak például, akik náluk voltak, kifejezetten szimpatikusak, a gyerekek meg a szüleik is. No de hát úgy általában a franciák…!!!
A fogalom, hogy előítélet, ezután hangzik el először. És nem lehet tovább kerülgetni, elhangzik a kérdés, hogy vajon Trianon miatt-e. Igen, az idősebbik szemrebbenés nélkül bevallja, hogy a trianoni döntésben játszott szerepük miatt utálja a franciákat.
A fiatalabbik még megkérdezi tőle, ismeri-e az akkori Magyarország nemzetiségi összetételét, és tudja-e, hogy az elcsatolt területeken kik voltak többségben, a magyarok-e vagy a nem magyarok. Tudja. Aztán megkérdezi, hogy vajon egy politikai érdekcsoportnak a döntésben való szerepe miatt lehet-e utálni egy egész nemzetet. Erre nem kap egyenes választ. Aztán azt kérdezi, hogy az Utálom a franciákat kijelentés vajon segít-e megoldani Trianon problematikájából bármit is.
– Nem, nem segít.
– De akkor miért mondod? – kérdezi most már indulatosan a fiatalabbik.
– Mert megnyugtat – válaszolja higgadtan az idősebbik.
Hosszú hallgatás következik, aztán az időjárásról kezdenek beszélgetni.