A megkeresés:

A Tárki újra kutatja a pirézeket […]. A kutatás során interjút szeretnénk készíteni híres pirézekkel, ehhez kérném az Ön – mint „Első Piréz” és a Piréz Blog írója – közreműködését. […]. – Előre is köszönöm, Angyal Emese

Feltételeim:

Igent mondtam az interjúra azzal a feltétellel, ha teljes egészében blogom nyilvánossága előtt zajlik. Meg is jöttek hamarosan a kérdések, ezekre válaszolok alább, egyszerre egyre vagy többre, ahogy adódik és ahogy kedvem diktálja, időm szabja. Lehet, hogy itt feldarabolva, külön posztokban jelennek meg, de a végén majd kap a teljes szöveg egy szép pirézoldalt. Kérdezőmnek felajánlottam, hogy ha válaszaim során közbeiktatna újabb kérdéseket, arra én is közbetűzéssel válaszolok. Induljunk hát.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 1.

• ---

  Mikor hallott először a pirézekről? Ön hogyan lett piréz?

Pontosan emlékszem, hogy a pirézekről jóval születésem előtt déd- és nagyszüleimtől hallottam először. Ültünk az Ung partján, lábunk belelógott a metaforáktól hemzsegő zavaros és kissé büdös vízbe – ők pedig egymásnak adták egy végtelen történet szálát. Anyai nagyanyám kezdte egy hazulról hozott székely mesével, arról szólt, hogy az idegenbe szakadt kicsi pirézre rászakadt a Retyezát, de ő csodával határos (dehogy határos, éppen hogy nem!) módon kiszabadult és meg sem állt apai dédnagyanyám cipszer (szepességi szász, javítana ki apám) falujáig, hogy részt vegyen egy véget nem érő farsangi richtagolásban (szomszédoló mulatság), ám addig-addig szomszédolt, míg az Ószövetségben találta magát, onnan meg anyai nagyapám idézte meg héberül, a Próféták Könyvéből, amelyben írva vagyon a pirézek igazsága. Előkönyörgő apai dédapám sem maradhatott rest, tudta ezt az igazságot ő is, épp csak az ő szájából Károli Gáspár nyelvén gördült tovább a történet. De nem mondhatta sokáig, mert a lábunkat addig csak csiklandozó metaforák közben falánk szimbólumokká híztak az Ungban, jobbnak láttuk odébbállni. Az idő is rosszra fordult, emlékszem, súlyosan zuhogott a forró nemzeti eső és kíméletlenül fútt a fagyos liberális szél, szinte menekültünk, míg végre menedéket találtunk egy hatalmas szivárványszín sátorban. Összebújtunk. Én ott és akkor tökéltem el, ha végre megszületek és felnövök, derék piréz lesz belőlem.

De valahogy születésemkor elfelejtettem nemcsak a vérszomjas szimbólumokat, nemcsak a szép  elhatározásomat, hanem a történetek, nyelvek, vallások közt vándorló kicsi pirézt is.

Talán eszembe sem jut soha ez az egész, ha 2007-ben nem olvasok a NOL-ban a Tárki felméréséről.

Külön figyelmet érdemel a „pirézekkel” szembeni ellenszenv erősödése. A „piréz” nem létező népcsoport. A Tárki kutatói azért találták ki ezt a fiktív etnikumot, hogy megvizsgálják, velük szemben is megjelenik-e az idegenellenesség. A válasz: igen. Mi több, egyre nagyobb méreteket ölt. Tavaly júniusban a megkérdezett magyarok 59 százaléka utasította el a pirézek befogadását, idén februárban már a 68 százalékuk.

Még hogy nem létező népcsoport! Nem hagyhattam a dolgot annyiban, másnap ezt tettem közzé blogomban:

Nem túl nagy dicsőség, de tény, hogy én voltam az első, aki ezt felvállaltam. Így lettem az Első Piréz.

A következő kérdés:

• Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Válaszom rövidesen.