Pirézségem története, 1

A megkeresés:

A Tárki újra kutatja a pirézeket […]. A kutatás során interjút szeretnénk készíteni híres pirézekkel, ehhez kérném az Ön – mint “Első Piréz” és a Piréz Blog írója – közreműködését. […]. – Előre is köszönöm, Angyal Emese

Feltételeim:

Igent mondtam az interjúra azzal a feltétellel, ha teljes egészében blogom nyilvánossága előtt zajlik. Meg is jöttek hamarosan a kérdések, ezekre válaszolok alább, egyszerre egyre vagy többre, ahogy adódik és ahogy kedvem diktálja, időm szabja. Lehet, hogy itt feldarabolva, külön posztokban jelennek meg, de a végén majd kap a teljes szöveg egy szép pirézoldalt. Kérdezőmnek felajánlottam, hogy ha válaszaim során közbeiktatna újabb kérdéseket, arra én is közbetűzéssel válaszolok. Induljunk hát.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 1.


  • Mikor hallott először a pirézekről? Ön hogyan lett piréz?

Pontosan emlékszem, hogy a pirézekről jóval születésem előtt déd- és nagyszüleimtől hallottam először. Ültünk az Ung partján, lábunk belelógott a metaforáktól hemzsegő zavaros és kissé büdös vízbe – ők pedig egymásnak adták egy végtelen történet szálát. Anyai nagyanyám kezdte egy hazulról hozott székely mesével, arról szólt, hogy az idegenbe szakadt kicsi pirézre rászakadt a Retyezát, de ő csodával határos (dehogy határos, éppen hogy nem!) módon kiszabadult és meg sem állt apai dédnagyanyám cipszer (szepességi szász, javítana ki apám) falujáig, hogy részt vegyen egy véget nem érő farsangi richtagolásban (szomszédoló mulatság), ám addig-addig szomszédolt, míg az Ószövetségben találta magát, onnan meg anyai nagyapám idézte meg héberül, a Próféták Könyvéből, amelyben írva vagyon a pirézek igazsága. Előkönyörgő apai dédapám sem maradhatott rest, tudta ezt az igazságot ő is, épp csak az ő szájából Károli Gáspár nyelvén gördült tovább a történet. De nem mondhatta sokáig, mert a lábunkat addig csak csiklandozó metaforák közben falánk szimbólumokká híztak az Ungban, jobbnak láttuk odébbállni. Az idő is rosszra fordult, emlékszem, súlyosan zuhogott a forró nemzeti eső és kíméletlenül fútt a fagyos liberális szél, szinte menekültünk, míg végre menedéket találtunk egy hatalmas szivárványszín sátorban. Összebújtunk. Én ott és akkor tökéltem el, ha végre megszületek és felnövök, derék piréz lesz belőlem.

De valahogy születésemkor elfelejtettem nemcsak a vérszomjas szimbólumokat, nemcsak a szép  elhatározásomat, hanem a történetek, nyelvek, vallások közt vándorló kicsi pirézt is.

Talán eszembe sem jut soha ez az egész, ha 2007-ben nem olvasok a NOL-ban a Tárki felméréséről.

Külön figyelmet érdemel a “pirézekkel” szembeni ellenszenv erősödése. A “piréz” nem létező népcsoport. A Tárki kutatói azért találták ki ezt a fiktív etnikumot, hogy megvizsgálják, velük szemben is megjelenik-e az idegenellenesség. A válasz: igen. Mi több, egyre nagyobb méreteket ölt. Tavaly júniusban a megkérdezett magyarok 59 százaléka utasította el a pirézek befogadását, idén februárban már a 68 százalékuk.

Még hogy nem létező népcsoport! Nem hagyhattam a dolgot annyiban, másnap ezt tettem közzé blogomban:

Piréz vagyok

pirezTegnap a híradásokat olvasva, hallgatva, nézve  még csak azt éreztem, hogy kifejezett rokonszenvet érzek a pirézek iránt. Mára beláttam, ezzel nem elégedhetek meg. Ezennel kijelentem tehát, hogy mától teljes meggyőződéssel egész valómban

piréznek tekintem magam.

Nem túl nagy dicsőség, de tény, hogy én voltam az első, aki ezt felvállaltam. Így lettem az Első Piréz.


A következő kérdés:

  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Válaszom rövidesen.

Vissza a provinciába

provinciaTíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy helytelenül írták le nevüket. Nem tudtam szó nélkül hagyni az ilyen lapszusokat. Gondolta a fene, hogy a kollégáimmal ápolt, akkor már nem felhőtlen, de még barátinak mondható kapcsolataim emiatt (hm. valóban emiatt? vagy inkább a műveikről, teljesítményükről írt elemzéseim miatt?) sorra megszűnnek barátinak lenni. Minthogy azonban megszűntek, most már semmit nem rontana a helyzetemen, ha újra nevükön nevezném őket most, amikor egy sajátos jelenségről írok pár bekezdést. Mégsem teszem, mert maga a jelenség érdekesebb, mint a szereplői.

Nem most lettem erre a furcsaságra figyelmes, hanem akkor, amikor először tűnt fel: Kárpátalját elhagyó alkotótársaim valamilyen okból nem futnak be írói karriert Magyarországon. Nemhogy jelentőset, közepeset sem. Itthoni és ottani pályájuk alakulása alapján változatos variációk adódnak. Néhány tipikus.

  • itthon gyenge író-költő volt, ennek ellenére helyi orgánumokban rendszeresen megjelentek írásai, Magyarországon nem vagy alig-alig talált publikációs teret
  • itthon a jobbak közé tartozott, áttelepülve néhány (kötet-)próbálkozás után elhallgatott
  • itthon nemcsak ígéretes tehetségnek, hanem reménybeli irodalomújítónak számított, teljesítménye alapján afféle húzónév lehetett volna – Magyarországon esetleg eljutott néhány visszhangtalan kötetig, de nem emelte be egyik kánon sem – majd irodalmárként elhallgatott
  • itthon a kárpátaljaiság megtestesítőjeként vált népszerűvé, a szülőföld és népe iránti ragaszkodást emelte  költészetének fő motívumává, ez nem akadályozta meg az áttelepülésben  – azóta is a misszió felhúzó erejére támaszkodik, nem az írásművészetre
  • itthon első vonalbeli alkotónak számított, helyi értékű karriert futhatott volna be, odaát nem igazán tudott az írótársadalomba beilleszkedni, lassan a középszerből is kikopni látszik

Lehetne még további sorsok alapján több verziót említeni (a fentiek sem feltétlenül egy konkrét emberre húzhatók rá, több helyütt igyekeztem tipizálni), például aszerint is megvizsgálva a folyamatot, hogy más pályán sikeresek lettek-e, hogy munkájukban-sikerükben volt-e, van-e szerepe származásuknak, netán éppen kárpátaljaiságukra hivatkozva nyertek működési teret. De nem ebbe az irányba akarom kifuttatni a dolgot. Hanem abba, hogy:

A kárpátaljáról áttelepült  irodalmárok jó néhánya, miközben és miután Magyarországon szakmai sikert vagy egyáltalán nem ért el, vagy csak rövid időre és csak viszonylag szűk körben nyert ismertséget, kapott megjelenési lehetőséget és érdemi szakmai visszhangot, aközben és azután visszaintegrálódott a kárpátaljai irodalmi folyamatba. Ami önmagában még nem is lenne furcsa. A furcsa az, amikor egy kárpátaljai magyar könyvkiadó a huszonöt éve Magyarországon élő alkotó könyvét a határon túli könyvkiadást támogató magyarországi minisztériumi keretből pályázza meg és az így elnyert támogatásból adja ki.

Mentőkörülményt persze ezret találhatunk. Ott vannak az emberi motivációk (megélhetés, dicsvágy), joggal hivatkozhatunk a szülőföld hívó szavára és a hozzá való ragaszkodásra, vagy érvelhetünk akár azzal is, hogy az itthoni irodalmi felhozatal oly annyira gyenge, hogy a kiadóink nem dúskálnak a nívós hazai kéziratokban, így kapóra jöhet az ilyen visszatagozódás, így aztán jobban jár a honi olvasó, ha az itthon működők önképzőköri művei helyett az esetleg néhány kötet erejéig Magyarországon is helyét megálló tehetségesebb szerző visszaszármaztatott műveit olvassa.

A gyakorlat mindenesetre valóban ez: áttelepült alkotótársaim egy része felhagyott az irodalommal, egy másik része pedig többségében vagy továbbra is, vagy újra itthon publikál és adat ki könyvet. Nekem az egészben az a legfurcsább, hogy azt gondolnám: akinek sikerült kiszabadulnia az itthoni kisszerűségek, kezdetlegesség közül, aki maga mögött hagyta a szellemi igénytelenség állott légkörét és évek-évtizedek óta egy a kárpátaljainál minden tekintetben sokkal több esélyt nyújtó közegben él, ahol a magyar nyelvhasználat elé nem gördítenek akadályokat, ahol a publikációs lehetőségek száma mégiscsak több százszorosa az itthoninak, ahol a hátrahagyott szűklátókörűség és beszűkültség helyett adott a stílusok és irányzatok széles palettája, ahol sokszínű, változatos a közönség érdeklődése, ahol ezerszer pezsgőbb, színesebb és színvonalasabb a kulturális élet – nos, aki (bármilyen szigorúan is nézzük:) a kárpátaljai magyarság adottságaihoz képest nagyságrendekkel nagyobb szellemi tágasságban élhet, alkothat és érvényesülhet, az – gondolnám – nem dönthet úgy, hogy a sorsa vert nyomoronc kárpátaljai magyar provinciába kapaszkodva próbál alkotóként mégis valami eredményt elérni. Gondolnám. De tévednék, mert a tapasztalat alaposan rám cáfol. Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Szövegperformanszom: Pécs, 2006

Az önmagát mintázó torzó

szoveg-performansz-plakat

Plakát – kattintásra nagyobb. Az estet szervezte: Halmai-Nagy Róbert

Nyilvános szerepléseim egyik legemlékezetesebbjére 2006. november 7-én került sor Pécsett, a Művészetek Házában, nem túl nagyszámú, de érdeklődő közönség előtt. Az est során kísérletet tettem egy olyanfajta performance bemutatására, amelynek a szöveg áll a középpontjában. Tehát nem a szöveget előadó szerző önmegjelenítő gesztusa képezi a művészeti akció lényegét, hanem az általa létrehozott szövegkorpuszok kerülnek változatos bemutatásra. Eközben persze a magam és a helyszín technikai korlátjaihoz kellett igazodnom, így nem mutathattam be szavakból szerkesztett kinetikus szobrokat, nem jelenítettem meg a közönség feje fölött verssorokat sem fényújság, sem szóvillogtató lézer-hologram formájában, nem vette fel lilás füstalakzat legújabb regényhősöm beszélő alakját – és sok egyéb látványos lehetőséggel-lehetetlenséggel sem éltem/élhettem. Rendelkezésemre állt azonban egy projektor, ezen mutathattam be előre elkészített anyagomat, s amit igen részletes szóbeli magyarázatokkal láttam el, az 3 szövegprojektumom volt, éspedig:

  • A hiányban sarjadó szöveg (Pilinszky-projektumom)
  • A szöveggel bekerített hiány (Szembesülés c. hiányregényem)
  • A hiányokkal ékes szöveg (Tejmozi)

Ezek részletezése közben alaposan körbejártam a valóság ábrázolása és az ábrázolás valósága, valamint a művészileg megszerkesztett Semmi problémakörét. Fontos kapcsolódási szál, hogy minderre az éppen az előző évben Pécsett kiadott Szembesülés okán került sor (Pro Pannonia Kiadó, 2005.)

De voltak egyéb szövegpörgető adalékok is, pl. a terembe érkezők mindegyike talált a székén egy cédulát (C-dult), rajta egy aforizmámmal, a rendezvény középső részében nekem feltett moderátori kérdésekre (Balogh Róbert volt a szövegindukátor) pedig úgy adtam feleleteket, hogy válaszaim kulcsszavaiból (melyeket cédulán felmutattam) végül kirakhattam egy újabb aforizmát

El Lobo online blogközvetítése

Nóvuma volt a rendezvénynek, hogy élő blogközvetítés kísérte. Ezt kedves pécsi bloggertársam, az akkor El Lobo nicken ismertté vált Bognár László celebrálta laptopjáról: ismerőseink, barátain, a honlapjainkra látogató érdeklődők jó előre értesültek arról, hogy a rendezvény ideje alatt László és blogja közvetítésével követhetik az eseményeket és kérdéseket is feltehetnek nekem. Ebben, ilyesmiben nem voltunk eléggé járatosak, sem idő, sem figyelem, sem technika nem jutott elegendő a valós idejű kommunikációra – de a blogközvetítés és az interakció megvalósult, és ezzel az irodalmi performanszok történetében talán valamiféle elsőséget tudhatunk magunkénak. Örök hálám és köszönetem érte legrégibb, legkedvesebb blogger-barátomnak, továbbá meghívómnak, azt estet szervező és a technikát biztosító Halmai-Nagy Róbertnek.

Az újraalkotott weboldal a régi cím alatt

bdk-performansz-pecs

Szövegperformance

A számomra fontos rendezvényre és előadásomra igen alaposan felkészültem nemcsak fejben, hanem írott és prezentációs anyaggal, mi több, megelőzőleg akkori fapados blogomban meglehetősen nagy virtuális feneket kerítettem az eseménynek, megírtam például, hogy a pécsi Művészetek Háza a keretrendezvényül szolgáló Salvador Dalí-kiállítást bemutató weboldalán (és nyomtatott prospektusán) a katalán zseniről általam fogalmazott mondatokat fedeztem fel. Kapcsolódó, Pécshez köthető témákból még kis vetélkedőt is rendeztem olvasóimnak, illetve készítettem egy összefoglaló weblapot is az összes adalékkal, hivatkozással. Ennek http://pecs.balla.biz volt az elérhetősége és jól szolgálta a rá bízott feladatot. Ám a balla.biz domaintól pár évvel később megváltam, úgy gondoltam, nincs és nem lesz rá szükségem. Amikor azonban keresőoptimalizálással kezdtem foglalkozni, nagyon megbántam, hogy nem tartottam meg: jól bejáratott, értékes webhely volt – ahelyett, hogy használhattam volna, a semmibe mutató linkek sokaságával kellett szembenéznem. Újraregisztráltam volna, de már foglalt volt… Lassan el is felejtettem volna, de mostanában újra eszembe jutott egy nem működő link okán – és kiderült, senki sem használja, újra regisztrálható. Ennek örömére újraalkottam pécsi szövegperformanszom bemutató oldalát, onnan érhető el az élő blogközvetítés linkje csakúgy, mint Bognár László rólam pécsi szereplésem előkészítéseként írt 5 részes blogesszéje. Látogassátok meg:

És ha már lendületben voltam, részben rekonstruáltam az ugyancsak 2006-os első magyar SEO-verseny okán a pillangosziv.balla.biz alatt készített versenyoldalamat is, ez még nincs teljesen rendben, de tettem fölé egy összefoglalót, így bárki megtudhatja,

Az önmagát mintázó torzó: irodalmi szövegperformansz – Pécs, 2006 | Az első blogközvetítés. Posztmodern szöveg-projektumok. Az esemény újraalkotott weboldala régi domain alatt – szöveg performance, avantgárd, posztmodern, performansz, blogolás, kortárs irodalom, íróság, web, internet, kult, dalí, pécs, 2006, bdk

A BéDéKker átalakítása

bedekkerÚj ruhát kapott a BéDéKker. Ez egy olyan oldalam, ahová kisebb-nagyobb alapossággal és rendszerességgel összes friss bejegyzésem ajánlóját, linkjét ki szoktam tenni. Így itt elvben minden arra érdemes vagy érdemtelen webes megnyilvánulásom nyomon követhető, bármelyik blogba, weboldalra is írtam azt, amit. Az ungparty.tumblr.com alatt elérhető blogféleség azért is praktikus, mert egy megfelelő kódsor beágyazásával ugyanezeket a friss  linkeket más weboldalamra is kilistáztathatom, így ezeken szintén megjelennek legújabb elkövetéseim, mint például itt: BDK frissek. Minderre többek között azért van szükség, hogy tudjak ajánlani valamit azoknak a joggal méltatlankodó olvasóimnak, akik gyakorta szememre hányják, hogy összevissza írok egy csomó helyre, és nem tudják, melyik blogomat kellene követniük ahhoz, hogy le ne maradjanak olykor zseniálisnak méltán gondolt írásműveimről. Nos, nekik készítettem a címében monogramommal eljátszó BéDéKkert, amely tehát és eszerint és ilyeténképpen a webbirodalmam újdonságainak bejárását segítő útikalauz, vagyis bédekker.

Új dizájnja pedig azért lett a szájtnak, mert a korábbi sablonkódját addig-eddig forrasztgattam, amíg valamit elrontottam benne, ráadásul úgy, hogy ez elsőre nem is látszott, az oldal működött, csak a Google nem tudta megfelelően a tározójába lementeni. Mivel azonban én Guggola anyánkat az utóbbi években nagy áhítattal tisztelem, a hibát érzékelve azonnal megkövetésére siettem, mielőtt egyáltalán megharagudhatott volna kis akaratlan csínyemért. Így vélhetően bédekkerem oldalai újra kereshető és főleg található webhelyekké válnak. De nektek nem kell utánagugliznotok, elég ha kedvenceitek közé mentitek eligazító szájtomat:

BéDeKker BDK-hoz

– és egy újabb kattintás után máris megtaláljátok, milyen bravúros Ravel-Boleró előadást ajánlottam a Görbebög.Reblog olvasóinak (hatan játsszák egyetlen gordonkán a világhírű darabot). Lényegében ennyi lett volna az égetően sürgős és nagyon fontos mondandóm, búcsúzom is, ajánlom magamat és a műanyag tartályhoz címzett másik gyűjtőoldalamat

Megszűnik a NolBlog

nolblog-megszuntNem szakad bele a szívem, már hosszú évek óta nem egy menő hely… De azért sajnálom: a megszűnés helyett valami komolyabb korszerűsítésnek, fejlesztésnek jobban örültem volna. A rendszer indulásakor se volt egy webcsúcs, mostanra meg olyan lett, mint ócska kétütemű Wartburg a kocsicsodák között. Éppenséggel elpöfögött…

Az első közösségi blog

A NolBlog a Népszabadság Online (NOL) alá integrált blogrendszerként működött tíz egynéhány éven keresztül, ha emlékezetem nem csal, itt alakult ki az első valódi magyar blogközösség. Én 2004 nyarán nyitottam itt egy alternatív webhelyet, akkoriban saját fapados rendszeremben (az idő tájt UngParty Manzárd volt a neve) már három éve blogoltam rendszeresen, megvolt a szűk olvasóköröm. Működött blogom az azóta szintén megszűnt freeblog.hu keretében is, de ott közösség nem alakult ki. A NolBlogon az alkalmas nyitólapnak köszönhetően azonban nagy volt a nyüzsgés, a legaktívabb tagok kölcsönösen olvasták, kommentálták, linkelték egymás posztjait – és az online hírportál támogatásának is köszönhetően jelentős olvasóközönségünk is élénk aktivitást mutatott. Egy-egy jó időzítés és sokakat érdeklő téma esetében a sokezres, esetenként több tízezres látogatószám sem volt ritka és a kommentek száma is könnyen felugrott akár száz fölé. Én ezt nem annyira az indulásnál tapasztaltam, hanem inkább 2006-tól kezdődően, amikor egy második blogot is nyitottam itt. Legtöbb olvasója és hozzászólója egy Orbán Viktorhoz címzett válaszlevelemnek volt… (most ide mentettem át: Válaszlevél Orbán Viktornak).

Aztán valahogy leszoktam a NolBlogról

. Ahogy a legtöbb ilyen közösségi helyen: túl sok lett a személyeskedés, anyázás, kialakultak a klikkek, a szerkesztőknek is mindig voltak futtatott kedvenckéi … A technikai feltételek is csak addig tetszettek, míg a sokkal profibb felületeket meg nem ismertem. (Pl. a blog.hu-t, ahol aztán pár évig a főblogom működött, s ahol számos tematikus oldalam most is szép látogatottságnak örvend, pl: Kárpátalja Blog, Honlapoptimalizálás). De életben tartottam a most megszűnő közlőhelyeket is: közreadtam itt ajánlókat, néha egy-egy másutt megjelent tárcát, novellát publikáltam újra, gyakran itt hívtam fel a figyelmet egyéb blogjaim közéleti-politikai témájú cikkeire. Ez mindig hozott olvasókat. (Szükségem volt az itteni egységekre azért is, mert a keresőoptimalizáló munkámban is segítettek: hasznos, ha a SEO-szaki nagy, kiterjedt, sok különböző rendszer alatt működő honlapból álló webbázissal rendelkezik. No hát most a linkeléseknek is vége.) a cikk folytatódik >>

Egy földalatti rémregény

kis-vakondBevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.

Visszajelzéseket leginkább cikkek, publicisztikai írások váltottak ki, arra igen kevés példát tudok felidézni az elmúlt 40 évből (cirka ennyi ideje publikálok), hogy verseim generáltak volna efféle reagálást. Most meg, hogy egy-egy műfajban utolsónak szánt könyveim megjelenése óta nemhogy rendszeresen, hanem 2012 óta szinte egyáltalán nem publikálok saját webhelyeimen kívül sehol másutt, megszokhattam, hogy egy-egy frissen írt és a Facebookon hivatkozott szépirodalmi írás esetében nagyjából a maximális olvasói reagálás a lájk. Jólesik, ha ebből sok érkezik és csak elvétve gondolok arra, milyen érdekes lenne, ha az ismerőseim-olvasóim-lájkolóim között nagy számban megtalálható magyartanárok, író, szerkesztő, újságíró kollégák, vagy akár a más szakmájú versértők érdemben hozzászólnának egy-egy vershez: mi tetszik benne, mit találnak sutának, mi jutott eszükbe róla, látnak-e benne rejtett mondandót, ismerősek-e a motívumok, jó-e a cím, elegánsak-e a rímek, nem döccen-e a ritmus… Nem, még véletlenül sem kapok efféle visszajelzéseket.

Éppen ezért találom különösnek, hogy most az a bizonyos ismeretlen olvasó egy 25 évvel ezelőtti versemmel kapcsolatban kisebb fajta műelemzésre ragadtatta magát. 1999-es válogatott kötetemben találta a rövidke opuszt, és valamiért a száznál több vers közül erre tartotta érdemesnek reagálni.

Nézzük előbb a verset, majd levelének csaknem teljes tartalmát (közlés a szerző engedélyével): a cikk folytatódik >>

Petri György és a stencilgép

petri-gyorgyFrissítés: Mégsem Petri György látható a stencilgépes fényképen? Részletek a kép alatt.

December 22-én lett volna 72 éves Petri György. A szám nem kerek, de jó alkalmul szolgált arra, hogy igen megkapó-megható pár bekezdésnyi emlékező szöveget tegyen közzé FB-oldalán Petri Lukács Ádám (a költő közíró fia), utolsó sorait idézem csak:

itt van, itt sincs, hát igazából nagyon nincs. sajnos ez a „bennünk tovább él”, olyan koffeinmentes kávé, laktózmentes sajt, olyan, amikor tudjuk, hogy a mintha: semmise. Semmise, a kézmeleg, az élet helyett.

Érdekes, hogy ettől és a nem kerek évfordulótól teljesen függetlenül ezen a héten én még két alkalommal találkoztam Petrivel. Egy ízben hivatkoztam Apokrif c. „botrányversére”, no nem a közelgő ünnep okán {egyébként kellemes ünnepeket mindenkinek} – , hanem mert valaki szerint egyik SMS-haikum sérti a vallásos érzületet…, a másik alkalommal pedig aktuális elfoglaltságom okán a magyar szamizdat történetében kutakodva bukkantam az alábbi szenzációs fotóra. 1989-ben készülhetett, a felirata:

Petri György, ifj. Rajk László, Demszky Gábor cipelik a rendőrségtől visszakapott, korábban  lefoglalt sokszorosító gépet.

szamizdat-petri-rajk-demszky-stencilgep

168 óra hetilap I. évfolyam 20. szám

Frissítés

A fenti poszt linkjét betűztem Petri Ádám megemlékező írása alá a Facebookon. Ezzel reagált: „De az ott nem a Papa”. Megtippelte, hogy ki lehet, de nem mondta biztosra („ha jól látom”). A harmadik személy kilétére azóta többeknél rákérdeztem, várom a válaszokat. Most itt is érdeklődöm: tudja-e valaki hitelt érdemlően azonosítani a harmadik férfit?

Paródiamondatok

c_dul_ffAzelőtt, ha eszembe jutott egy rám jellemzően mély filozófiai értelemmel telített aforizma vagy valami ugyancsak rám jellemzően sziporkázó blődli, bon mot hangnemű jópofaság (gyűjtőnéven C-dul), amivel esetleg szórakoztathatom érettem szüntelen rajongó olvasóimat, azt mindig éppen aktuális főblogomban tettem közzé. Most egyetlen mondatnyi vagy pár sornyi közlés miatt már nemigen nyitok új posztot, sokkal egyszerűbb, ha a Facebookon köpöm el aranyaimat. Ám a közösségi felület számos előnye mellett a legrosszabb webtulajdonsággal is rendelkezik: bármilyen tartalom egy idő után csak igen bajosan kereshető vissza. Éppen ezért most itt újra közreadom nemrégiben alkotott paródiamondataimat. Köszönöm a szűnni nem akaró ovációt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a létezés egysége a tudat és a tudatnélküli egylényegűségében ölti magára a Semmi egzisztenciáját.

Egyetlen pillanatra sem feledkezhetünk el arról, hogy az ősprincípium a léttudat akaratlan szétszóródása révén lényegül rá az újonnan keletkező szubsztanciákra.

Szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy a történelmi megelőzöttség teoretikus megélése senkit nem ment fel a bekövetkezési valószínűségek tapasztalati kockázata alól.

Véleményem szerint a létbevetettség mint metafizikai alapállás nem ingatható meg a szüntelen paradigmaváltásokban felmorzsolódó entitások feletti aggodalmakkal akkor sem, ha talán mégis.

Mély fájdalommal tudatom, hogy a konszenzusos csillapítás ellenére a kellő műgonddal okadatolt banalitások intenzitása képes az idő kontinuitásán maradandó háborgásokat kelteni.

Örömmel közlöm, hogy a fenomenológia korunk viszontagságai közepette is képes intencionális élményt nyújtani annak, aki vállalja a magánvaló terhének magán való viselését.

Hányadik napon teremtette isten a terrorizmust?

A regény alakjainak megformálása közben a szerző az egyedi ábrázolás plaszticitása terén alulmúlta a kínai agyagkatonák alkotójának fantáziaszegénységét.

Volt idő, amikor János olyan fogátszívósan tért be a sarki kocsmába, mint más a megszenvedett hitéből ki.

Mint a parittyával elvetett kő, Krisztina álmaiba úgy tért vissza bumerángként az emlékezés fájdalmas filmkockája.

A szerző szövege úgy viszonyul egy valódi regényhez, mint körbevizelés az eseményhorizonthoz.


A szerzői jogok fennforgása tekintetében sietek megjegyezni, hogy a fentebbi bölcselmek közül az első kettő a keleti egzisztencialista filozófia alapjait lerakó Cecil M. Joepardy Nagy traktátum c. grandiózus művéből származik, amely értekezésben a bengáli költő és filozófus az ősi szanszkrit kifejezést – arvisura – a jellegrálényegítés attributumaként definiálta.

Kicenzúrázták a zéró kilométert

A PLACCC Fesztivál 2015 sorozatában a  harmadik Interacting the City programblokk keretében a Teleport Galériával közös rendezvényként augusztus 24-én, 25-én és 26-án éjféli performanszokra került sor a Clark Ádám tér 0 km kövénél. Az első a sorban Csönge csütörtöki akciója volt.

csonge-zero-1

Látványterv

csonge-nulla-2

A helyszín

A performansz során a résztvevők egy-egy képeslapot kaptak, egyik oldalán szöveg volt, a másikon egy furcsa pixelkép.

A szöveg:

légy felelős állampolgár, és cenzúrázd ki a nulla kilométerkövet!
kiindulási pont? nem számít, hisz olyan, mint egy vagina, és ezt nem illik. a valóság csak megront, tégy ellene. értékválság? kösz, nem kérek. jóérzésű magyar ember azt lát, amit akar. a többit rejtsük, tüntessük, torzítsuk el. hajléktalan embereket a közterekről, LMBTQI-embereket a négy fal közé, szegénységet a szőnyeg alá, szoptató nőket a WC-kbe, munkanélküliséget a számok mögé, fogyatékossággal élő embereket a szemünk elől, radioaktív hulladékot a föld alá.
isten, haza, családon belüli erőszak.
nincs.
semmi.
baj.

csonge-nulla-km-3

A képeslap pixelképét maga elé tartva ki-ki megvalósíthatta az eredeti látványtervet.

 

14 éve, ezen a napon

Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”.  Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem, nem én szerveztem, nem én moderáltam, és nem voltam fő előadója – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Bár a program szünetében mi is értesültünk arról, hogy mi történt New Yorkban, de az átélés intenzitását akadályozta a magunkra-koncentrálás. —   Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok, íme a már itthon írt szöveg.

Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kellett volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

palota2001_09_11aSzünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást. a cikk folytatódik >>