Méltán nevezi posztmodern gesztusnak Juhász R. József öltönyös-esernyős Duna-performanszát Németh Zoltán. Ugyanis jóval többről van szó annál, semhogy egy akcióművész skatulyából kivett úriembernek öltözve belegyalogol az áradó Dunába s ott álldogálva-sétálva magára vonja a figyelmet, humoros módon nem alulról, hanem felülről védekezve a víz ellen. Az akció lényege nem a természeti katasztrófával való hetyke-dacos művészi incselgés (bár ez önmagában is megér egy árvízi misét), hanem, mint ezt egy interjúból megtudjuk, az online-felületeken megjelenő reakciók megfigyelése, nyomon követése. (Az akció internetes mémmé vált és a hírek-megosztások-kommentek e percekben is gyorsabban áradnak, mint maga a Duna). Németh a maga elméleti-művészettörténeti kisesszéjével tetőzi be az eseményt (ma ennek 2. részét publikálta blogján), immár egy harmadik csavart is hozzáadva a posztmodern értelmezéshez (létrehozás, a létrehozás megfigyelése, a megfigyelés megfigyelése és elemzése).
Az a megfigyelésem, hogy Kárpátalja magyar irodalmában tízévente felüti fejét az avantgárd. Mondhatnám úgy is, hogy cirka évtizedenként felmerül kis literatúránk állóvízéből (a posvány szótól egyelőre tartózkodnék) egynéhány elszánt, de játékos kis delfin, és veszettül elkezdik szétfröcskölni a vizet. Minek következtében a lassúbb járatú őshalak ijedten kapkodnak levegőért. Ám általában mégsem ők húzzák a rövidebbet, mert a delfinporontyok addig-addig pocskolják a lubickot, míg legelőbb ők kerülnek szárazra. Ott aztán már nem tudnak tovább viháncolni, így vagy visszacsusszannak az állóvízbe és óvakodnak a további vehemenciáktól, vagy keresnek maguknak egy másik vizet, tágasabbat, ahol kedvükre hajcihőzhetnek.