Vendégek, sztorizás a Bordó Szalonban

Nem is emlékszem már annak az idejére, mikor használtam utoljára blogomat napi események rögzítésére. Valaha ez természetes rutintevékenység volt számomra: mire való a blog, ha elsődlegesen nem arra, hogy a Kedves Naplóm! szerepét töltse be, én is főleg erre használtam más-más hejeken* vezetett webnaplóimat sok-sok éven keresztül, aztán a szeméjes hang meg-meggyengült, inkább közéleti és … Olvass tovább

Lehet-e beágyazottság nélkül?

– avagy a függetlenség ára Váltig azon gondolkodom, hogy ha 25-20-15 évvel ezelőtt kisebb-nagyobb lépésekben nem hátrálok ki mindenből, ha nem számolom fel a korábbi beágyazottságaimat, ha nem szüntetem meg a magam alapította kiadót, lapokat, alapítványt, szerkesztőséget, ha nem hagyok fel a szervezősdivel, ha nem lépek ki minden szervezetből és testületből, sőt, valamennyire még az … Olvass tovább

Szerény költészetnapi részvétel

Mindenki tudja rólam, hogy nem vagyok különösebben ünneplős-megemlékezős fajta, így éppenséggel április 11-én sem szoktam talpig versbe öltözni, de ezért ijenkor csak megengedem magamnak, hogy a magyar költészet szentségéről elmerengjek. Igen, a szentségéről, mert bár sem a polgárpukkasztás nem idegen tőlem, sem az avangárd allűrök, a műfaji határok áthágásának meg éppenséggel híve vagyok, de azért … Olvass tovább

Többé nem használok elipszilont

avagy a hejesírástudók lázadása Tiltakozásul a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága ellen ezúton bejelentem, hogy mától új írásaimban nem használom az ly-t! A magyar hejesírás szabájozásával hivatalból foglalkozók évtizedek óta nem képesek meghozni a döntést az elipszilon (ly, el-ypszilon) eltörléséről, holott köznyelvi használatának nincsen semmijen funkciója. A hagyományok tisztelete nagyon szép dolog, lehet hivatkozni a … Olvass tovább

Param-param, ta tu di dam – PU!

Minduntalan meg kell győzödnöm előadóművészi kvalitásaimról, jelesül a zeneművek interpretálásában nyújtott teljesítményem autentikus és adekvát, valamint koherens és konzisztens voltáról (aki hallott már engem énekelni, tudja, hogy miről beszélek; >lásd még<). Történik pedig, hogy Évával mostanában gyakran játszunk mindenféle memóriajátékot. Még az örökifjak életében is eljön a kor, amikor az embernek nehezen jutnak eszébe a … Olvass tovább

A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált | a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből? | vélemények

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben “egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható:

Olvass tovább

Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján

dupka-gyorgy-irodalmi-elet-karpataljanTegnap kíváncsiságból belenéztem, majd izgalmas fejezetcímeket látva – pl. A netPánsíp, BDK-blog – elég hosszan bele is olvastam Dupka György legújabb munkájának – Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján – .pdf-dokumentumába, és őszintén bevallhatom, amit olvastam: meglepett.

Hiúsági okokból és megfelelően erős más irányú érdeklődés hiányában (+ lustaságból) csak az engem közelebbről érintő, illetve a főleg velem foglalkozó fejezeteket-oldalakat futottam át.

Ennyiszer én könyvben leírva még soha nem találkoztam a saját nevemmel, ami persze önmagában még csak azt jelenti, hogy a közel 350 oldalas összefoglalóban alaposan foglalkozva van velem, s ez némileg már önmagában elüt attól, amit esetleg várhattam, ti., hogy a címben és alcímben sorolt fogalmakkal kapcsolatba hozható ténykedésem egy része teljes elhallgatásra vagy legalábbis eljelentéktelenítésre is kerülhetett volna.

Számos ilyesmit tapasztalhattam ugyanis az elmúlt másfél-két évtizedben, voltak, akik rendszeresen adott interjúik mindegyikében elfelejtették megemlíteni, hogy én adtam ki legfontosabb könyvüket, hogy én találtam ki gyermekfolyóiratuk nevét és én is adtam ki első évfolyamát, hogy az általam gründolt és szerkesztett orgánumok valamelyikében kezdhettek hosszú szilencium után újra (vagy újoncként először) publikálni… stb. Kárpátalja általam sokra becsült, legismertebb  költője úgy tudott előadást tartani az elmúlt évek  kárpátaljai irodalmi folyamatairól, hogy még csak meg sem említette a nevemet és úgy tudta felsorolni az itt alkotó magyar írókat, hogy engem szemrebbenés nélkül kihagyott, s amikor a riporter nevemre és Éváéra rákérdezett, akkor olyasmit mondott, hogy Balla D. Károly és Berniczky Éva kiírták magukat a kárpátaljai irodalomból… (Holott én például nem tudnék úgy megadni egy hasonló felsorolást, hogy ne éppen Vári Fábián László nevével kezdeném…) No, nem mintha a rám való hivatkozások hiányoznának a dicsőségemhez, ezeket csak azért említem, hogy a most tapasztalt kontrasztot érzékeltethessem.  

Dupka munkájáról figyelmesebb és aprólékosabb tanulmányozással, idézetek, számadatok, dátumok, címek, lábjegyzetek pontosságának és hitelességének az ellenőrzésével, a stiláris jegyek elemzésével  talán árnyaltabb véleményt fogalmazhatnék meg (ismerjük a szerző e téren mutatkozó gyengeségeit), de erre nem érzek késztetést, viszont első, gyorsolvasással és csakis az engem tárgyaló vagy említő részek alapján szerzett impresszióimról beszámolhatok.

Ami Dupka monográfiájában meglepett, az a következő:

A velem foglalkozó, engem érintő leírások és értékelések nagyrészt tárgyilagosak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szövegek egy nem jelentéktelen része éppen tőlem, honlapjaimról, blogjaimból származik, de az jelzés értékű, hogy az ezekben megfogalmazottakat Dupka elfogadta. A másik oknak annak kell lennie, hogy a szerző nemcsak valamelyest átértékelte rólam alkotott negatív véleményét (ez voltaképp mellékes), hanem hogy nagyrészt elismerte és könyvében magasra értékeli mindazt, amit irodalmunk háza táján az 1980-as évek elejétől műveltem. Ez valamelyest ellentmond mind saját korábbi (főleg szóban hangoztatott) véleményének, de még inkább rácáfol arra, amit a velem szemben állók egybehangzóan állítani szoktak negatív szerepemről. Persze itt azért ketté kell választani a kb. 2000 előtti és utáni dolgaimat, mert hát azért Dupkától is megkapom a magamét amiatt, hogy szembefordultam azokkal, akikkel együtt azelőtt népi-nemzeti hagyományt, nyelvet, identitást ápoltam és palléroztam. Rosszallólag megjegyzi pl. hogy

Balla  D.  Károly  lépésről  lépésre eltávolodott a magyar nemzeti identitás,  a történelmi-kulturális hagyományok, a népszolgálati irodalom korábban vállalt értékrendjétől.

– ugyanakkor ezek az alighanem elmarasztalónak szánt megállapítások is tárgyilagosak, tényszerűek, és részemről teljességgel vállalhatók is lennének kicsit pontosabb megfogalmazásban, lévén hogy szerintem nem annyira az értékrendtől távolodtam el, hanem annak szépirodalmi interpretációkban megmutatkozó kizárólagosságától.

Valószínűleg vádnak szánja a következőket:

Beállt az olyan magyarországi liberális írók sorába, akik „a történelembe gyökerezett egész magyar irodalmat korszerűtlennek tartják”, a magyar  irodalom nemzeti  jellegzetességét megkérdőjelezik, akik az „européer  irodalom-felfogással” egy új kánon megfogalmazásával próbálkoznak, a  posztmodern irányzat lelkes követői és művelői.

– és nekem itt is legfeljebb csak a megfogalmazással lehet bajom, mert tudatos beállásról szó sem volt és mert a többi kitételt is lehetne árnyalni, de például az européer irodalom-felfogás az én szememben egyértelmű dicséret akkor is, ha ő elmarasztalásnak szánta.

Rosszindulatú ferdítést talán ha kettőt-hármat találtam mindösszesen (ez nagyon jó arány például ahhoz képest, hogy akad irodalomtörténeti monográfia, amelynek velem foglalkozó fejezeteiben ezek száma legalább harminc…) – ezeket nem idézem, ki-ki kisakkozhatja, hogy vajon a szerző rám célzott mely állításairól gondolom, hogy egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak és negatív előjelű elfogultságról árulkodnak.

De térjünk vissza a pozitívumokra. Dupka nem igyekezett az engem elmarasztaló vélekedéseket előnyben részesíteni az elismerőkkel vagy semlegesekkel szemben. Néha inkább úgy tűnik, mintha ellenkezőleg történt volna: idéz ugyan az előbbi kategóriába tartozókat is (pl. Nagy Zoltán Mihálytól), de meglepett, hogy például még Görömbei Andrástól és Penckófer Jánostól is főleg olyasmit idéz, ami kedvező rám nézve. Pedig…

Tárgyilagosnak mondható mindaz, amit Dupka az általam gründolt lapokról, szervezeti egységekről, rendezvénysorozatokról és díjakról mond (Hatodik Síp, Pánsíp, Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány, Pánsíp Szalon, Könyvnapok, KÁRMIN-díj) – igaz, éppen ezek azok az összefoglaló szövegek, amelyeket szinte változtatás nélkül emelt át honlapjaimról (hol idézve, hol hivatkozva – hol ezek nélkül). Érdekesség, hogy megtalálta és használta egy nemrégiben (és más célból) készített honlapom anyagát: http://szamizdat.balla.biz/ – lásd a weboldal alsó harmadát.

Külön fejezetet kapott internetes tevékenységem, blogrendszerem. Ismertetésében Dupka részben Penckófer korábbi tanulmányára támaszkodik, amelyben – számomra máig érthetetlen okból – irodalmunkat “három irányultságra” tagolja, ebből egyik (és első?) lenne az én webes honlaprendszerem (megnevezésével mindkét szerzőnek gondja van, láthatólag nem könnyen igazodnak el oldalaim hierarchiájában). Amely állítás egyfelől hízelgő, másfelől (a másik két “irányultságot” is ismerve) badarság – itt most nem regélem el, hogy szerintem miért.

A badarságok felől haladva e ponton térhetnék rá a rosszindulat nélküli tévedésekre, félreértésekre, pontatlanságokra, de ezeket nem jegyzeteltem ki. Egy megállapításra emlékszem fejből, Dupka szerint egyéb műveim mellett három posztmodern regényt produkáltam. Szerintem a Tejmozi nem az. Lehet találgatni, szerzőnk miért véli mégis annak.

Mindent egybevetve és most már magamtól is elrugaszkodva: azt hiszem, az Irodalmi élet és írásbeliség Kárpátalján hasznos könyv. Ha csak az átfutott fejezetek tényanyagát nézem, akkor is sikerült egy helyre összegyűjteni olyan adatok százait-ezreit, amelyek nemhogy együtt, de külön-külön is csak nehezén érhetők el. A szerzői, tagsági és részvevői névsorok, a kiadói műhelyekhez sorolt könyvcímek, a kiadási dátumok, a legkülönbözőbb formációk önmeghatározásai, az indulási és megszűnési évszámok – mindez igen értékes tényanyag. A megjelenések, megalakulások, történések számbavétele is fontos, ha ezek folyamatba állítása és jelentőségük hangsúlyozása olykor vitatható is, mint ahogy az idézett, átvett értékelések esetében sem beszélhetünk sem forráskritikáról, sem több irányú, árnyalt megközelítésről. Felmentést erre nézvést az alcím adhat: Kultúrtörténeti vázlat… 

Nagy kérdés, hogy megírja-e majd mindezt valaha valaki részletesebben, alaposabban, a puszta számbavételnél szélesebb szempontrendszert érvényesítve. A még nagyobb kérdés pedig az, hogy a vizsgálat tárgya egyáltalán érdemes-e erre.

Olvass tovább

Szembesülés – 1996

szembesules150Húsz éve, 1996-ban fejeztem be először az 1989-ben kitalált és 1991-ben elkezdett Szembesülést, első regényemet. Az utolsó simításokat ősszel végeztem, mielőtt a Belvárosi Könyvkiadó, pontosabban Mezei András igazgató személyes felkérésére benyújtottam volna kiadásra, ezen sorok kíséretében:

…Szeretném ismét megköszönni az irántam és regényem iránt tanúsított figyelmedet. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 90 %-ban kész szöveget az elmúlt hetekben befejezzem, véglegesítsem. (Nagyon érdekel a Te vagy a majdani szerkesztőm véleménye a kéziratról. Az az igazság, hogy ez a regény annak igazán érdekes, aki ismerte a 70-es, 80-as évek kárpátaljai viszonyait és irodalmi-politikai figuráit – lévén szó kulcsregényről –, plusz, esetleg, az én személyes kapcsolataimat. Nehezen tudom megítélni, hogy milyen benyomásokat kelt a regény olyan olvasó számára, aki ezekről mit sem tud, s csupán a regény irodalmi értékei – ha vannak neki ilyenek – ragadhatják meg.) Egyébként pedig fantasztikus lenne, ha az idén megjelenhetne (a karácsonyi könyvvásárra?). De a 97-es Könyvhét is csodálatosan közel van!

Mi szép remények! Nyolc évvel később, a 2005-ös Könyvfesztiválra tudott megjelenni egy harmadik kiadónál… Közben át is írtam egyszer-kétszer… Regényem egyik sajátossága, hogy keletkezésének és megjelenésének másfél évtizedes történetét is magában foglalja, így természetesen a 20 évvel ezelőtt történtek is szerepelnek benne vagy eredeti műhelynaplók, vagy utólagos visszaemlékezések megirodalmizált formájában. Például ez a Werk-részlet:

Egyre jobban görcsölök. Amióta elérhető közelségűvé vált a regény megjelenése, bennem van a páni félelem. Újra és újra elborít a kétely: szabad-e, tisztességes-e mindezt megírnom, így megírnom.

Holnap elküldöm a kéziratot a kiadónak. Remeg a kezem, ahogy a borítékot címzem. Hol van már a megírás önfeledtsége! Micsoda ostoba pánik fog el – egy regény miatt!

Közben az egyik irattartóból kicsúszik valami kockás lapocska. A jelentéktelen, elkallódni látszó papírlapról rám villan regényhősöm néhány felhasználatlan mondata:

„Ógörög ősömnek a bűnhődés előtt megadatott a bosszú egyszeri magasztossága. Nekem csak a hosszú vezeklés és a végtelen lelkiismeret-furdalás jutott.”

Vagy ezek a sorok a regény első fragmentumából:

Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a va­rázs, ám amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy előbb-utóbb kiadom a kezemből a kéziratot, akkor szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalábbis nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként bemutatkozzam vele, de ugyanígy féltem attól, hogy túlságosan jó, életem főműve, amelyhez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné vagy szánalmasan leágazóvá válik. Egyforma rémülettel gondoltam arra, rövidesen nyilvánosságra kerülnek legrejtettebb gondolataim, és arra is, ha nem sikerül kiadót találnom, akkor nagy tettem az ismeretlenségbe süllyed. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, sem bemutatni nem lennék képes. Úgy éreztem: művem akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna, holott már egyáltalán nem volt mit írnom rajta.

Aggodalmaim az ötlet első felmerülésétől számított hetedik esztendőben kulmináltak, miután a Tokaji Írótáborban kéziratot kért tőlem egy budapesti belvárosi kiadó igazgatója. Örülnöm kellett volna a kivételes lehetőségnek, ám én inkább feszengtem, egyformán féltem az elutasítástól és a sikertől. Végül persze benyújtottam az anyagot. A szerkesztőm elolvasta, határozottan tetszett neki. Kérdésemre, vajon élvezhető és érthető-e olyasvalaki számára, aki soha nem élt Argoszban, azzal válaszolt, Európa keleti felén kicsit mindenki argoszi. Ő meg különösen, hiszen évekig dolgozott Moszkvában, jól megismerte a spártai viszonyokat. Biztosított arról, elkötelezik magukat a megjelentetés mellett.

Ám kézirattól könyvig támogatásokon át vezet az út, így a kiadó beadta a megfelelő pályázatokat, velem szerződést kötöttek, amelyből megtudtam, amiről addig fogalmam sem volt, hogy munkám esszéregény.


Olvass tovább

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


Olvass tovább

Nagy múlt áll előttem

Sajnos életem legizgalmasabb szakaszában nem írtam naplót. Ez az időszak nyilván a legtöbb változást jelentő évekre tehető, amikor körülöttem és bennem egyaránt megfordult a világ. Ha nagyon tág időhatárokat szabnék, akkor 1979-cel kellene kezdenem a nagy átalakulásaim éráját, de ekkor csak bennem, személyes életemben történek nagy változások, a külső körülmények ehhez nem tettek hozzá semmit … Olvass tovább