Novellát írni, madarat fogni

Jól kezdődik az év: sikerült egy új novellát írnom. Ami önmagában íróember részéről nem olyan nagy kunszt, de nekem az elmúlt három évben  egyszer sem sikerült. 2007 nyarán afféle alkotói válság lépett fel nálam, hónapokig szinte semmi értékelhető nem került ki a kezem alól. Ez a “szinte semmi” persze relatív, mert havi naplómat a Mozgóba (2008 kivételével) és havi publicisztikámat az Új szóba (2009-ig) azért csak megírtam – az erős visszaesés leginkább a saját teljesítményemhez képest volt mérhető, meg abban, hogy a korábbi könnyed “örömírást”  egyfajta erőltetett menet váltotta fel. Mindez persze szorosan összefüggött a kedélyállapotommal. a cikk folytatódik >>

Emlékszel Dolly Bellre?

Jelentős, kiemelkedően jó film Emir Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? (Sjećaš li se Dolly Bell, 1981) c. alkotása: remek a sztori, árnyalt az ábrázolás, finoman rajzoltak az alakok, s bár akad benne nevetni való,  mégis több egy kelet-európai burleszknél, inkább elgondolkoztat, miközben érzelmi hatása is erős.  Mélyebbnek találtuk, s éppen ezért nekünk jobban tetszett nekünk,  mint a bosnyák Mester favorizált filmje, a Macska-jaj, amelyet nem tekintek sokkal többnek a fent említett kategóriába (burleszk) tartozó, ámbár fergeteges játéknál. Persze nincsen Kusturica zene nélkül, alább egy tamburás-éneklős-szomorkodós jelenet: a cikk folytatódik >>

A szubjektív Univerzum

Még az ünnepek alatt történt, hogy kedves régi barátom, akivel számos lényeges dologban kialakult egyet-nem-értésünk miatt kapcsolatom az utóbbi években meglazult (szinte meg is szakadt), egy izgalmas írásra hívta fel a figyelmemet. Itt található: Kvantum-radar. Figyelmesen elolvastam (ezt jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit érdekel az ilyesmi), és a következőket tudtam írni róla válaszomban: tovább »

Antonioni: Az éjszaka

Most láttam először kedvenc mesteremnek ezt a korai filmjét (Michelangelo Antonioni, La notte, 1961). Kétséget kizáróan jelentős alkotás akkor is, ha elég nehezen néztük végig: az elidegenültségnek és az érzelmi sivárságnak ez a meglehetősen közvetlen ábrázolása nem tudott eléggé lekötni, holott egyébként kifejezetten szeretem a kissé vontatott, ráérős filmeket, de valahogy itt nem éreztem elegendőnek az intellektuális feszültséget ahhoz, hogy a kevés történésű lassú jeleneteken átsegítsen. Egyedül a képi világ szolgálhatott mentségül: a film voltaképp egymásba áttűnő művészfotók sorozatának hat. Értékelhető továbbá az egymásra épülő epizódok hangulati értéke, és persze az a társadalmi mondanivaló is, ami a film keletkezésekor (fél évszázada!) erősnek, újszerűnek hathatott. Mindez azonban tegnap este nem tudta felülírni a második óra kezdetétől növekvő unalmamat. Ám ma azt is be kell látnom, hogy visszaemlékeznem sokkal kellemesebb a filmre, mint amilyen élmény megnézni volt.


Olvasd el ezt is: Írásom Antonioni Nagyításáról

Az éjszaka, La notte, 1961; rendező: Michelangelo Antonioni; forgatókönyv: Michelangelo Antonioni, Ennio Flaiano, Tonino Guerra; zene: Giorgio Gaslini; operatőr: Gianni Di Venanzo. Szereplők: Marcello Mastroianni (Giovanni Pontano), Jeanne Moreau (Lidia), Monica Vitti (Valentina Gherardini), Bernhard Wicki (Tommaso), Rosy Mazzacurati (Resy)

Szellemi méregkeverésem

Történt, hogy rég látott tanárnő ismerősömet ismerősnek jelöltem a Facebookon. Elutasító válasza így hangzott:

SOHA nem hagytam még a levegőben köszönésre felém nyújtott kezet. De most kénytelen vagyok. Az utóbbi években — különösen posztumusz — elkövetett intenzív szellemi méregkeverésed miatt. SAJNÁLOM, hogy elveszítetted magad. A te adottságaiddal, gyökereiddel és hátszeleddel BIZTOS, hogy a Teremtő nem erre szemelt ki. Persze a te lelkiismereteddel — mert VAN,ebben biztos vagyok, csak most alszik, vagy talán tetszhalott — majd neked kell elszámolnod. Én azonban — mert ennyi az én felelősségem — ismerőseim közé nem engedlek,mert a téged megfertőző szerzett identitáshiány szindróma vírusának terjesztéséhez még véletlenül sem akarok hozzájárulni. Mi magyarok olyan kevesen vagyunk már, itt a tövisek között, ezen az ibolyányi földön — emlékszel még ezekre EGYÁLTALÁN?? –, hogy MINDEN elveszett lélek óriási és fájdalmas veszteség. A te gyógyulásodban is bízom…

Itt az aláírás következik, aztán egy utóirat, amelyről nehéz eldönteni, hogy valami pislákoló humorérzék íratta-e vagy ebben is az értetlen rosszindulat dominál: a cikk folytatódik >>

BÚÉK 2011

Alábbi limerikemmel, valamint Oresztész és a kockázatok c. minimámmal viszonzom a jókívánságok sokaságát:

Szilvapálinkával koccintok egészségetekre

Jaj nekem, Karácsony, Szilveszter
évvége mindenkor így veszt el
száz barát jót kíván
kedvük, mint Pop Iván*
– hadd igyak, hol van a szil’vegyszer?!

——-
* A szerző versének itt egyrészt lokális jelentést igyekszik adni azzal, hogy a barátok kedvének az emelkedettségét egy kárpátaljai hegycsúcshoz hasonlítja: a Pop Ivan a máramarosi havasok egyik legmagasabb pontja az ukrán-román határon (1940 m), másfelől irodalmi allúzióval él, lévén e hegy közelében játszódik kedves regényének, Bodor Ádám Sinistra körzetének a története, harmadrészt a progresszív zenei irányzatok iránti elkötelezettségét kívánja igazolni és abban való jártasságát fitogtatni a hasonnevű zenei formáció megidézésével. Negyedrészt meg kurvára unja a jókívánság-dömpinget, így ezzel a versével tesz szilvapálinkát a körbeküldözgetés végére.


Több limerikem:


A kettős állampolgárságról

A Klubrádió 2010. december 19-i Szabad a pálya! c. műsorában Pikó András kérdéseire válaszolva mintegy 20 percet beszéltem, leginkább azzal kapcsolatban, hogy 2011. januárjától lehetőség nyílik arra, hogy a Magyarország határain túl élő magyarok lakhelyváltoztatás nélkül is magyar állampolgársághoz jussanak.  Az interjú az alábbi linkre kattintva hallgatható meg (a hírek után következtem, a 8. perc eltelte után) :

klub20101219

A műsor egésze a Mozgó Világ új, decemberi számát mutatta be, így én is a lapszámban megjelent naplójegyzetem apropóján szólaltam meg. Ez utóbbi itt olvasható:  A radvánci dombok alatt.