Az ördög és a részletek

ordog-reszletekbenElőbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – “az utca” vagy “az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az “őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.

Évával a Csillagszállóban

csillagszallo-medenceAki a címből arra következtet, hogy Évával szabad ég alatt töltöttünk egy éjszakát, azt sajnos ki kell ábrándítanom. Egy effajta beszámoló valószínűleg izgalmasabb lenne, mint a száraz közlés: írásaink jelentek meg a kulturális utcalapban. Ha valaki nem tudná, ez a főleg hajléktalanokkal foglalkozó Oltalom Karítatív Egyesület folyóirata, és a szerkesztőség tiszteletbeli elnöke nem más, mint Göncz Árpád. >> Több infó a lapról.

Bár mostanában ritkán publikálunk, ennek a felkérésnek nagyon örültünk és azonnal hozzájárultunk anyagaink megjelentetéséhez. Meglepetésünkre a szerzőkkel való egyeztetés a klasszikus folyóiratszerkesztés legszebb hagyományai szerint zajlott, szövegeinket hozzáértéssel gondozták, kaptunk korrektúrát – ezt ma már kevés szerkesztőség gyakorolja. a cikk folytatódik >>

A Klubrádióban versemről

buborek-multiverzumNem gondoltam volna, hogy Buborék c. versemet cirka 30 évvel a keletkezése után Heller Ágnes, a legjelentősebb élő magyar filozófusok egyike fogja értelmezni és magasra értékelni – ami azért több mint hízelgő rám nézve.

Történt, hogy tegnap üzenetet kaptam Szunyogh Szabolcs író, szerkesztő barátomtól. Van neki egy hétfő esti műsora a Klubrádióban Rakott címmel, és a levelében azt jelzi, hogy előzőleg sajnos nem tudott értesíteni, de utólag hallgassam meg az adást: versekről volt benne szó.

Szabolcs két vendéget hívott azzal, hogy hozzák be magukkal egy-egy kedves versüket és majd a mikrofon előtt jót beszélgetnek róluk. Heller Ágnes egy örök értékű remeket, Arany János A walesi bárdok-ját hozta, a másik vendég, Győri János egyetemi tanár (az ELTE docense) pedig, nem kis meglepetésemre, az én 1986-os keltezésű Buborék c. versemmel rukkolt elő.

Sok-sok mindenről, társadalmi viszonyokról és költői szerepekről, további versekről bőven esett szó a műsorban, a Buborék az egyórás beszélgetés második felében került terítékre kb. abban a kontextusban, mintha a Kölcsey Vanitatum vanitas c. versére írt hasoncímű Orbán Ottó parafrázissal képezne párhuzamot. Kétségtelen, hogy vannak motívumbéli átfedések (pl. maga a buborék, mint hívószó, illetve a körbe, körbe és a körkörös), engem mégis erősen meglepett ez a párhuzamba állítás. Az én 12 sorom – eredeti szándékom szerint legalábbis – egészen másról szól, ugyanakkor lehet-e költő számára nagyobb öröm, minthogy versét újraértelmezik, jelentéshorizontját kitágítják. Piruló arccal hallgattam, hogy mind a tanár úr, mind a filozófusasszony művészileg milyen magasra értékeli soraimat.

Az adás második félórája alább hallgatható meg, versemről a 10. perctől kezdve vissza-visszatérően esik szó.

 

Ezek után lehet-e dolgom elmondani, hogy engem 1986-ban milyen kozmogóniai elmélet inspirált versírásra? Ugye nem!

Buborék

fényes hártyák felszínén
dimenziókról álmodik a fény
pedig csak torzult terek éle koccan
síkok csorba léte gyűrődik a széleken
és végek közé szorítottan
halkan vonaglik a végtelen

buborék-világban élünk s a hártyák
mezején negatívba mártják
magukat a semmik: káosz ez a rend
– gömbről gömbre csúszó idő-kéreg –
s a körkörös burkokon kereng
kereng a szerkesztetlen lényeg

(1986)

Akit mégis furdal a kíváncsiság és tudni szeretné, mi volt a legfőbb ihletőm, íme, az elméletről itt egy 7 évvel ezelőtti cikk, amelynek címe kísértetiesen összecseng az én 22 évvel korábbi versem hetedik sorával: Buborékuniverzumban élünk.

Ezúton köszönöm Szabolcsnak a műsort, és hogy szóba kerülhettem benne.

Én pedig dédelgetem a hiú ábrándot: egyszer majd talán valaki a tér-idő-elmélet felől is értelmezni próbálja Buborékomat :)

Reszponzív és mobilbarát

mobilbarat-responziv Bevallom: nincs kedvemre ez a mobilbarát-mánia. … Én az asztali számítógépek teljes képernyőszélességére  tervezett weboldalakat szeretem, azokat, amelyek minden gépen és minden böngészőben egyformán jelennek meg, úgy, ahogy készítőjük elképzelte. Ilyet azonban egyre kevesebbet látni, általános követelmény lett, hogy a honlapok alkalmazkodjanak a kisebb szélességhez, jól olvashatók legyenek táblagépeken, sőt mobilokon is. Öklömnyi címek, jókora betűk a szövegtörzsben, nagy sorközök, széles menük és telített oldalhasábok teljes mellőzése… – többek között ez jellemzi az ilyen szájtokat, illetve az, hogy ha asztali gépen látszanak is a menüsávok és oldalsó oszlopok, azok az okostelefon kijelzőjén eltűnnek: összecsukódnak és/vagy alulra sorolódnak.

Természetesen értem a dolog praktikumát. Értem, de nem igazán szeretem. Legtöbb oldalam sablonjához hasonlóan valószínűleg nem vagyok eléggé reszponzív :)

Mégis beadtam a derekam, néhány blogomra új ruhát húztam. A fő ok nem annyira a belátás és az esetleges olvasói igényeknek való megfelelés szándéka, hanem az, hogy a Google bejelentette: mobilos keresésnél a találatok közt hátrébb sorolja azt a honlapot, amelyik nem mobilbarát. Ezt mégsem engedhetem meg magamnak, nekem fontos, hogy bizonyos kulcsszavakkal első legyek a Google-ban.

A legtöbb időm azzal telt, hogy napokig válogattam a gyári sablonok között. Alig akadt számomra elfogadható, mert olyat semmi áron nem akartam, amelyiknek a tetején egy bazinagy kép terpeszkedik és a szövegolvasás elkezdéséhez görgetni kell az oldalt. Ha ráadásul a felső kép ugrál, azaz slide-show-ként váltakozik, na, az a halálom. a cikk folytatódik >>

Csöngéék Indokínában

mekong-deltaDélkelet-Ázsia. Thaiföld, Kambodzsa, Vietnam, Laosz. Indokínai útjuk felénél tartanak Csöngéék. Az elképzelhetetlen tájak élménye mellé a hihetetlen életkörülményekkel való szembesülés társul. Utaznak térben – és kicsit az emberiség történelmében is. Vegyül az ősi tisztaság a civilizációs szeméttel, az őszinte emberi szolidaritás a kommunista propagandával. Szegénység váltja a gazdag fényűzést, elkeserítő nincstelenség párosul az ízek, színek, látványok pazarló tobzódásával.

Csönge egy tavalyi nyertes pályázatának a díját utazzák el. Vehettek volna érte háztartási gépeket, szigeteltethették volna kis otthonukat a téli hideg ellen, élhettek volna kevesebb munkát vállalva. De nem. Csönge Keletre vágyott.

már egy ideje rájöttem, hogy elegem van. ez körülbelül egybeesett az utazás tervezgetésével. már a gondolat is új tereket nyitott – én lélekben már fél éve itt vagyok. de most valóban megérkeztünk, és nem gond, hogy végigaludtam a napot, mert még három hónapon át járjuk az indokínai félszigetet! izgatott vagyok, és nyugodt.

messzire jöttem, hogy közelebb legyek.

– írta első blogbejegyzésében.

Aztán – már egy hónapja voltak úton – megtörtént az is, amit titokban annyira vártak.

Útban Saigon és Nha Trang között a vonaton Bence orrához hozzáérintette az orrát egy kétévesforma vietnami kisfiú. A gesztus annyira megható, a pillanat annyira meghitt és a halálosan fáradt, kialvatlan európai utasok lelkiállapota erre a megható pillanatra annyira fogékony volt, hogy ott és akkor hirtelen megértették, miért tettek meg sok ezer kilométert, miért repültek át az óceánon. Ezért. Azért, hogy egy sárga csöppség személyében Kelet nagyszerű szelleme megérintse őket.

a cikk folytatódik >>

Csak egyetlen partira

mattÉvek óta játszom online partikat a sakk.hu oldalán. Ez idő alatt elég sok változást vettem észre a játékosok viselkedésében. Átalakultak az udvariassági szokások és a játékmodor is. Néhány évvel ezelőtt általános gyakorlatnak számított, hogy a játékosok köszöntek egymásnak, gyakran jó játékot is kívántak, és a végén a vesztes gratulált a győztesnek (a parti alatt mód van csettelésre).  Azt a szabályt ugyan kevesen követték, hogy mindig a kihívónak illik először köszönnie, a végén pedig a győztesnek illik elsőként megköszönnie a partit – de úgy általában azért elmondható, az udvariassági minimumnak a legtöbben eleget tettek.

Igaz, volt azért anyázás is. De talán több a jóízű élcelődés. Mostanára azonban gyakorlatilag megszűnt a kommunikálás. A legtöbb partnerem soha nem köszön előre és gyakran az én üdvözlésemet sem fogadja (akár kihívó, akár én hívtam ki). Persze szép számmal vannak kivételek, a néma játékosok száma mégis látványosan nagyobb lett a néhány évvel korábbinál. a cikk folytatódik >>

Manzárd a földszinten

Szigorú építészeti értelemben nem minden beépített tetőtér manzárd, és a szó eredetileg nem manzárdszobát és nem manzárdlakást jelent. Hanem!

manzardSzakmai leírás szerint a manzárd egy tetőtípus, melyet törött tetőnek is neveznek. Per definitionem  a manzárd olyan tört síkú nyeregtető, amely fölfelé 45 foknál nagyobb (általában 70-80 fokos) dőlésszög után lapos, 10-20 százalékos dőlésre vált, így a hagyományos tetőtérnél sokkal nagyobb teret hoz létre a padláson. A manzárdtető lényege a külső megjelenésen túl tehát az, hogy a meredekebb tetősíkot egy alacsony hajlásszögű tető követi. Azért tervezik ilyen összetett alakzatúra, hogy könnyebb legyen a tetőtérben szobát, lakást, lakható életteret kialakítani és az jóval nagyobb lehessen, mint egy sima sátortető esetében. Metonimikus jelentésátvitellel tehát manzárdnak azt a lakást, illetve lakrész nevezhetjük, amely éppen ilyen tetőszerkezet alatt  helyezkedik el a padlástérben.

A fogalom a XVIII. századi Franciaországból ered, ott is a speciális alakú törött tetőnek volt a neve. A manzárdtetőt úgy tervezték és úgy építették meg, hogy megkönnyítse a tető alatti tér lakássá történő alakítását.

A Wikipédiából tudhatni, hogy az elnevezés François Mansart (1598-1666) francia építész és unokaöccse, Jules Hardouin-Mansart (1646-1708) nevéből ered, de nem ők a manzárd feltalálói. Már száz évvel előttük a Louvre építésze, Pierre Lescot megvalósította ezt a helytakarékos ötletet. Az viszont igaz, hogy a két Mansart tette népszerűvé a korabeli Párizsban ezt a technikát. Később az elnevezés megjelent Angliában és Németországban is, először a tető, majd a lakás megnevezésére. Később a név a szegénység és nyomor szinonimája lett, például az 1920-as években Németországban manzárdkávénak (Mansardenkaffee) nevezték az olcsó kávépótlékot. Érdekesség, hogy Szlovákiában manzárdnak nevezik a stúdiólakást.

Manzárdtörténi jelentőségű tény, hogy Ungváron, a város történelmi várnegyedében a Vár u. 8. alatti családi ház tetőtéri szobájában alkotott több mint tíz esztendőn át a kortárs magyar irodalom jeles képviselője, aki ezt a a manzárd-helyzetet szimbólummá emelte egy zseniálisnak joggal nevezhető szójáték segítségével:

Nem sokat kockáztatok. Nem vagyok hazardőr, csak a függetlenségét féltékenyen őrző manzárdőr.

Balla D. Károly 2002-től kezdte írni az Egy manzárdőr feljegyzései c. naplóját, a címet később a korábban írtakra is kiterjesztette, miközben sejtelme sem volt arról, hogy lapos tetős házuk padlástere építészeti szempontból egyáltalán nem manzárd.

Erről csak azt követően értesült, hogy nemrégiben észrevette: naplójának webhelyét képező honlapja, amelyet még 2002-ben az UngParty Manzárd névre keresztelt, a Google keresőben az első 10 találat közé került a manzárd keresőszóval. Ezt felfedezvén arra gondolt, szegény megtévesztett böngészők milyen csalódottak lehetnek, amikor építészeti megoldást vagy a fogalom definícióját keresve az ő ámbár zseniális, ám a témában mégsem releváns naplójegyzeteivel kénytelenek szembesülni. Akkor legyen itt valami a manzárdról mint olyanról! – határozta el és alaposan átalakította honlapját, eközben arra is rádöbbenve, hogy miután már éppen öt esztendeje a háznak egy földszinti szobáját lakja, ez a tetőtéri kifejezés már nem érvényes őrá és írásaira. Illetve dehogynem!

A manzárd ott van, ahol én vagyok! – állapította meg mély meggyőződéssel és hogy ne kelljen manzárdőri mivoltától megválnia, úgy tekintett körbe a földszinti szobán, mint egy tökéletes virtuális tetőtéren.

Utálni a franciákat

belmondo-piaf– Ne akarnád Párizst megnézni?
– Nem. Franciaországba nem utazom.
– De miért?
– Utálom a franciákat.

A párbeszéd két középkorú férfi között zajlott kellemes társalgásuk második órájában. A fiatalabbik szinte lázba jött attól, hogy az idősebbik elújságolta: családjának néhány tagja egy autóbusznyi népes csoporttal nagy utazást tesz, Németországban is több helyen megállnak, de a fő cél Frankhon, több nagyvárosban is időznek egy-egy napot, Párizsra hármat szánnak és  eljutnak egészen Bretagne csücskébe, ahová tulajdonképpen a meghívás szól a diákcsereprogram keretében. A kisiskolások  önkéntes tanárok és szülők felügyelete mellett kelnek útra, akár ő is mehetett volna, de nem akarta ezt az utazást. Itt kérdezett rá a fiatalabbik a tartózkodás okára, azt is jól tudván, hogy beszélgetőpartnere vele együtt egy olyan világban nőtt fel, amelyben Nyugat tiltott gyümölcsnek számított, így sem diákként, sem fiatalemberekként nem juthattak messzebb néhány szomszédos és barátinak számító országnál (oda sem volt könnyű). Amint lehetőség nyílt rá, a fiatalabbik valamennyit felfedezett a vasfüggöny mögötti világból, sokkal kevesebbet, mint amennyire korábban vágyott volna, s hogy csak annyit, amennyit, abban inkább objektív okok játszottak közre, nem az, hogy valamire, például Párizsra, ne lett volna kíváncsi. Ezért értetlenkedett az idősebbik hárításán. Amikor az okról is értesült, elhallgatott. Hogy valaki miért utálja a franciákat, arra egy ideig vonakodott rákérdezni, mert attól félt, a válasz után már lehetetlen lesz folytatni a laza beszélgetést. Nem akart várhatóan éles és rossz szájízű vitába keveredni. Volt ilyesmi az utóbbi időben közöttük épp elég.

De a beszélgetés egy későbbi pontján mégis előkerült újra a téma, a kijelentés újra közéjük furakodott és már nem lehetett megkerülni: a cikk folytatódik >>

Még terjed a Komisz Ukrajna

komiszRitkán keletkezik ekkora és ilyen hosszan tartó utóélete egy alkalmi blogbejegyzésnek. Arról már beszámoltam, írásomnak, illetve a meghamisításoknak köszönhetően hogyan lettem orosz MÉM. Most rákerestem pár kulcsszóra (pl. Хамcкая cтpана) és újra találtam meglepő dolgokat: volt, aki a már amúgy is kapitálisan meghamisított történetet tovább színezte, egy helyütt például nem jóindulatú turisták akadályozták meg, hogy maszkos banditák törjenek a házunkba, hanem katonailag jól kiképzett fiatalok… Az írói nagyságomra való utalások is csúcsokat döntöttek, egy helyütt már nemcsak кpупнейший cовpеменный венгеpcкий поэт vagyok, hanem ведущий деятель венгеpcкой интеллигенции Подкаpпатcкой Pуcи is – de a nevemből a D.-t meg egy л betűt lespóroltak… a cikk folytatódik >>