Ma lenne 92 esztendős. Egy nap híján meg is élte: tegnap költözött át az örök jazzmezőkre. Korszakos egyéniség volt. Nevéhez olyan örökbecsű kompozíciók kapcsolódnak, amelyek nem csupán a jazz kedvelőinek legszélesebb körében ismertek. Valószínűleg nehezen találnánk olyan rádióhallgatót, tévénőzőt, zenés helyeken megforduló embert, aki soha sem hallotta volna a Take Five dallamát – ha pedig hallotta, akkor soha nem felejtheti el, mert ez a ravasz lüktetés azonnal beette magát a bőre alá, és mindannyiszor bizsergésre készteti, ahányszor csak felhangzik.
jazz
Passió télvíz idején
Ukrajna számomra olyan, mint a tél. Fűtött szobába bújok előle. Kívül rekesztem, mint a zord időjárást, tudomást se igazán veszek róla. Néha ugyan kényszeredetten kipillantok az ablakon, a rút időt látva elhúzom a szám – és felhangosítom idebenn a forró latin jazzt.
Gary Moore 1952-2011
Nem állíthatom, hogy figyelemmel kísértem a pályáját, de gyakran és szívesen hallgattam a számait, mélységesen egyetértve azzal a vélekedéssel, hogy az ír muzsikus a fehér blues egyik meghatározó alakja (más irányzatok felé tett kitérői ellenére). Halálhíre vélhetőleg sokak érdeklődését felkeltette zenei világa iránt, én is közéjük tartozom, le is töltöttem utolsó válogatáslemezének az anyagát, második … Olvass tovább
Túl a köntörfalakon (+ jazz)
Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent, egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve. A látható „köntörfalak”-on túl ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást.
Jazzford – Passió télvíz idején
Másfél éve írtam Mark Tokarról (Jazz-bőgős a családban), akivel azon túl, hogy bejelöltük egymást a Facebookon, semmilyen személyes nexusom nem alakult ki. Tegnap azonban üzenetet küldött, arra kért, ha időm engedi, foglaljam össze számára, mit írnak róla/róluk egy interneten talált magyar nyelvű lemezkritikában. Leírni hosszadalmas lett volna, inkább megadtam a Skype-azonosítómat azzal, hogy szóban akár az egész cikket lefordítom. Jött is a hívás és én végignyökögtem oroszul a szakkifejezésektől sem mentes írás mondatait. Elképesztő, milyen mértékben vált passzívvá orosz nyelvtudásom, alapvető szavak is nehezen jutottak eszembe. Az viszont meglepett, hogy a tárogatót oroszul (meg angolul is) tarogato-nak hívják. No, azért a lényeget persze sikerült átadnom. A cikk egyetlen negatív észrevételével, miszerint a zenét szerző zenekarvezető Waclaw Zimpel túlkomponálta volna műveit és több lenne bennük a megírtság, mint a spontaneitás, Mark nem értett egyet. Én meg persze megkívántam az Undivided nevű nemzetközi formáció keretében egy torinói koncert alapján készített lemez anyagát, beszélgetésünk után megkerestem a neten és letöltöttem. Most ezt hallgatom nagy élvezettel, nem zavartatva attól, hogy télvíz idején hallgatok húsvéti passiót. Szerencsére semmilyen nyelvre nem kell lefordítanom… Egy részletet a Youtube-on is találtam: