Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.
Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.
Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.
Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik.
Az ukrajnai helyzet és a kárpátaljai magyarság sorsa iránti felfokozott médiaérdeklődés közepette az utóbbi hónapokban-hetekben-napokban több felkérés is megtalált. A lapok, folyóiratok, rádiók egy része értékelő cikk megírására kért, más részük interjút készített volna. Eddig mindegyiknek ellenálltam, amelyikbe pedig vonakodva belementem, azt meg is bántam (hagy miért, lásd egy másik posztnak 
Éva a temetőben járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia…
Nem vagyok egy emléktábla-fan. Olyankor sem, amikor holmi újrahasznosított konjunktúralovagok nem sértik fel a jóérzésemet. Alapjáraton riasztanak a kőbe foglalt tanúságok. Bár belátom a jelölés praktikumát, időben eligazító, múltidéző, nyilvántartó voltát, engem mégis zavar a márványba foglalt változtathatatlan hűvöse. Jó, tudom, Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… De a felszólításnak engedve sem hoznak már lázba az emlékhelyek. Mert ugye a költőt is megingatja olykor a visszarévedés hiábavalósága, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Töredelmesen bevallom további szentségtelenségemet, a kastélyok, várak nedves, rideg falaitól egyenesen kilel a hideg. Ha némi erőszaknak kitéve mégis bemerészkedem köveik közé, részvétteljes empátiával gondolok hajdani szép kisasszonyokra, úrnőkre, akik bizonyára nem úszták meg krónikus petefészek-gyulladás nélkül a tekintélyes lakhatást. Miközben tőlem telhetően azért próbálok megrendülni, a körülöttem zajló hétköznapi szatírák sajnos mind érzéketlenebbé tesznek a múlt fenségesebb pillanatai iránt. Egyre inkább Swiftért kiált az a kisszerűség, amivel a közéletben nap mint nap találkozom, amivel a nagyságokat kikezdik piti kis szerzetek. A kialakult káoszban azonban sosem lehetek biztos abban, ki a soros Gulliver, kik a törpék, kik az óriások. Egyetlen bizonyosságom, hogy a lovak legalább lovak maradtak. De ki üli meg őket? Emléktábla-állítás ügyében, úgy tűnik, egyáltalán nem mindegy, ki fia-borja áldoz a múlt dicsőítésére pénzt, paripát, fegyvert. Ezt igyekszik megerősíteni a legutóbbi skandalum, amivel a helyi lapokat teleírták. Itt van a város, neve is van, Huszt. Elsőre jámbor szülöttje jut eszembe. Szép Ernő, akit errefelé ritkán emlegetnek. Pedig finom abszurditása igazán illik hozzánk, közös dolgainkhoz. Ránk férne kevéske bohém szelídségéből, no meg néhány csepp önirónia. Nem ártana harcos perceinkben figyelembe vennünk Szép Ernő hadnagy úr békés üzenetét, amit az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatásakor kardjára vésetett: „Leben und leben lassen!” Szép is lenne csak úgy élni és élni hagyni. Helyi szervezetünk katonái azonban jó ideje sokkal többre vágynak. Ha képletesen akarok fogalmazni, mondhatom úgy is, hogy harsányan rohamozzák a Tisza és a Nagy-ág összefolyásánál kiemelkedő szikla fenséges romjait. Miközben a vár helyét ostromolják dölyfösen, észre sem veszik, hogy rég elveszítették a házat. Inkább olvasnák Jókait, A huszti beteglátogatókat. Csöndesebben, nagyobb alázattal közelítve a literatúrához esetleg megértenének valamit Kölcsey sokat emlegetett Husztjából. Meglegyintené őket az irodalom szentsége, olyannyira, hogy egyszer, egyetlen egyszer merő véletlenségből magukba szállnának. Most azonban a jelekből ítélve még nem jött el a tisztító önmarcangolások ideje, úgy érzem, inkább távolodnak és távolítanak bennünket is a költő epigrammájának szellemiségétől. Semmit nem értettek meg belőle. Ezt sugallja ez az egész emléktábla-állítási cirkusz. 
Nem várt (?) reakciókat váltott ki minapi bejegyzésem, amelyben egy szerintem igen ostoba és a kárpátaljai magyarság ügyének inkább ártó, mint használó ötletet bíráltam keresetlen szavakkal: 
Illetve, meglehet, mégsem csak egyszerűen baromság, hanem a KMKSZ és a Főiskola körüli érdekcsoportok újabb támogatáslenyúló akciója. Nézegetem a primitív és csúnyácska logót, kétszer is elolvasom a cikket, és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy valami jó kis meghívásos (zárt körű, talán nem is nyilvános) pályázat állhat a dolog mögött, mert ember fia úgy magától ilyet ki nem talál Kárpátalján, ahol a civil szerveződés még a béka feneke alatt sincsen, ahol nem egy ilyen mozgalmat, hanem 23 év alatt egy tisztességes politikai érdekképviseletet sem tudott a magyarság felépíteni, ott majd pont a nem-magyar intézményeket, cégeket, szolgáltatókat fogja magyarcímkézni, nyilvántartani, népszerűsíteni és magyarként használni. Ahol minden ellenkező dicsekvés ellenére mélyrepülésben van az oktatás, ahol a nemzeti kulturális értékek torzulatait már csak a silányság, a dilettantizmus és a stupid provincializmus szele hordja szét a kárpátaljai magyar ugaron – na, ott majd pont ilyen elmés ötletekből fog szabad nyelvhasználat kinőni. Ez a mozgalom épp úgy fog működni, ahogy öt nappal ezelőtt meghirdetett honlapja: