Pirézségem története, 4

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek “híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány | 3. A magam gyér szakállára | Alább Angyal Emese további kérdése és pirézértelmező válaszom.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 4.


  • Pirézként Ön határozottan elköteleződik az előítéletekkel való szembefordulás mellett, mégis sokszor éppen rasszista, fajgyűlölő kontextusban használják a szót. Mit gondol erről?

A piréz szó értelmezési tartománya valóban eléggé széles. A közbeszédben a leggyakrabban alighanem  egyfajta eufemizmusként használják: ilyenkor a cigány és zsidó helyett szerepel, még ám leginkább elítélő, ironikus felhanggal, és a jelentésébe valamilyen negatív jelző is belesűrösödik, lényegében az értelme ilyesmi: “büdös cigány”, “idegenszívű zsidó”. Előfordulhat enyhébb változat is, amikor tisztán rasszista és antiszemita tartalom nem feltétlenül társul hozzá, inkább csak lekezelés, “jópofizás”, összekacsintás a hallgatósággal/olvasókkal: ugye tudod, kikre gondolok. Létezik az eredeti kontextushoz közelebbi, ugyancsak negatív értelmű használat is, amikor a pirézek “gyanús, idegen népség” jelentésben kerülnek szóba. Nem csodálkoznék, ha akadna, aki 2016-ban a migránsokat nevezné így.

Azt gondolom, ez a negatív szóhasználat sajnos természetesnek számít egy olyan társadalomban, ahol a liberális is szitokszóvá válhatott. Éppen a szabadelvű gondolkozás, a nyitott világszemlélet, a toleráns és empatikus magatartás visszaszorulásának a következménye az, hogy mindenki gyanússá válik, aki nem egy ideálisnak gondolt, uniformizált többséghez tartozik. Aki tehát nem fér bele a “fehér bőrű”, “keresztény”, “magyar anyanyelvű”, “heteroszexuális”, “nemzeti elkötelezettségű”, “itt lakó” halmazok átfedődési tartományába, azaz nem felel meg egyidejűleg az összes említett címkének, az óhatatlanul pirézzé, valamilyen szinten kirekesztetté, elutasítottá válik.

Ez a jelenség tehát, bár sajnálatos, számomra teljesen érthető, és félő, hogy nem is fog változni mindaddig, amíg egyfelől az állami szintre emelt hatalmi demagógia rájátszik az alantas emberi indulatokra, másfelől a többségi társadalom tagjai vevők erre a hatalmi demagógiára. A jelen időszakban a kereslet és kínálat egyre inkább megfelelni látszik egymásnak, mindenfajta idegent és kisebbséghez tartozót gyanú övez és kirekesztés fenyeget. Ez pedig, jól tudjuk, nem csupán a kirekesztettek számára jelent problémát: a gyűlölködőket erősen frusztrálja (és idővel: mérgezi) az, hogy hergelt állapotukban mégis szembesülniük kell mindenféle pirézekkel, akiknek bőrszíne, vallása, nyelve, lakhelye, szexuális identitása, ne adj isten, mind egyszerre eltér az övékétől. Az elfogadás és befogadás, az együttérzés és együttműködés nemcsak erkölcsileg magasabb rendű a kirekesztésnél, hanem társadalmilag is célszerű és pszichésen is hasznos. A toleráns és empatikus embert nem frusztrálja, nem irritálja saját magatartásának a tárgya, míg a kirekesztőt igen.

Vagyis értelmezésemben piréznek lenni sokkal-sokkal jobb, mint piréz-kirekesztőnek. A rasszista, antiszemita, idegengyűlölő szóhasználattal és az előítéletes kirekesztéssel szemben önmagunk pirézségét megvallani: merő önzés.

Pirézségem története, 3

maganpirezA Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek “híres pirézekkel”, így kerültem képbe Első Pirézként. Eddigi válaszaim: 1. Mese a kis pirézről | 2. A megalkotott hiány  | Alább Angyal Emese további kérdései és magamat kimerítő válaszaim.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 3.


  • Hogyan lehet valaki piréz?

Hát így. Sehogy. Bárhogyan. Zsigerből. Érzelmileg. Ösztönösen. Tudatosan. Szimbolikusan. Metaforikusan. Irodalmilag. Virtuálisan. Erkölcsi értelemben. Elvi síkon. Döntés alapján. A piréz nincs, hanem lesz. Exhibicionizmusból. Társadalmi nyomásra. Államtitkári kinevezés hiányában. Pályázati sikertelenség útján. Sok tanulással. Summa cum laude. Napi 24 órai gyakorlással. Cseppfertőzéssel. Tanúságtételül. Halmazati büntetésül. Életfogytiglan. Posztumusz.  Avagy származási ágon. Von Hause aus. Piréznek születni kell. Piréznek piréz az anyja. Már az ükapám is piréz volt. Aki nem piréz, ne vegye magára. Aki piréz, az a legpirézebb. A pirézséggyakorlás nem sétagalopp, nem fáklyásmenet, és nem is dobostorta. És még sok minden más sem, viszont van, ami de. Gorcsev Iván makaón nyerte. A szegény szabólegény csak egy felet kapott hozományba a királylány mellé.

  • Ön szerint mit jelent ma piréznek lenni Magyarországon?

Erről helyesebb lenne egy magyarországi pirézt megkérdezni. Én tűréshatáron túli piréz vagyok.

  • A Piréz blog sok kezdeményezést ösztönzött (pl: a népszámláláson), Ön mégis megmaradt „magánpiréznek”. Miért?
  • Mit gondol a pirézek nyilvános szerepléseiről, megmozdulásaikról magánpirézként? Feladata egy piréznek képviselnie az ideológiát? Az interneten a blog, illetve az Ön által indított fórumok biztosították a legnagyobb nyilvánosságot, kollektív pirézgyakorlásban viszont sosem vett részt, ez miért van így?

Ebben egyfelől a kollektív nemzettudat-gyakorlás terén ért csalódásaim játszhattak közre, másfelől pedig az, hogy ma már nehezen vagy egyáltalán nem tudok bármi olyasmihez csatlakozni, igazodni, amivel nem értek egyet maradéktalanul. Ha kialakult volna bármilyen piréz mozgalom, csoport (erre voltak kezdemények: egy időben az én egyik weboldalamon is bejelenthette bárki, hogy mától ő is piréz; de megalakult és valamilyen embrionális szinten talán létezett is a Magyar Pirézek Országos Érdekvédelmi Szövetsége meg a Piréz-Magyar Baráti Társaság), akkor abban óhatatlanul csoportérdekek kezdtek volna dominálni, és ezeknek illett volna alávetniük magukat a piréz tagoknak. Erre én ma már nem tartom magam alkalmasnak, ezért szinte minden társaságból, szervezetből kiléptem az utóbbi évtizedekben: ezt a tendenciát nem állt szándékomban megfordítani. Ha van piréz csapat, nyilván lettek volna társadalmi akciók, születtek volna nyilatkozatok, netán dönteni kellett volna arról, ki lehet piréz és ki nem – nos, ilyen szervezősdiben én részt venni semmiképp sem akartam. És arra sem éreztem ambíciót, hogy esetleg én magam hozzak létre valamiféle, akárcsak virtuális piréz formációt. Már csak azért sem, mert van már nekem egy nagyon komoly csoportom, az Egyek, amelyet a Kilencek, Nyolcak, Hetek mintájára hoztam létre. Nevéből következően én vagyok az egyetlen tagja, és ez épp elegendő volt arra, hogy az Egyek teljes tagsága egyemberként csatlakozzon az Egytagú Szervezetek Világszövetségéhez, amelynek természetesen az Egyek az egyetlen tagszervezete…

Nekem tehát tökéletesen megfelel a magánpiréz státus. A magam gyér szakállára talán próféta is lehetek a saját külön bejáratú pirézségemben.

Pirézségem története, 2

pirezMottó: Tárki rózsám ablakidat

<< előzmény | A Tárki újra kutatja a pirézeket. A kutatás során interjút készítenek “híres pirézekkel”, így kerültem képbe. Angyal Emese 1. kérdésére adott válaszom: Mese a kis pirézről | Alább a 2. kérdés és a válasz:

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 2.


  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Döntésemben valószínűleg az érzelmi és erkölcsi okok játszották az elsődleges szerepet. A felmérés eredménye sértette az igazságérzetemet, keserűség és dac egyszerre volt bennem. Amit elsőre éreztem, az 24 óra leforgása alatt pontosan tudatosult és meg is fogalmazódott bennem. Tisztán láttam, hogy pirézségem bejelentésének motivációi:

  • a negatív megkülönböztetésben részesítettek iránti szolidaritás kifejezése
  • tiltakozás a többség előítéletes gondolkodása, xenofóbiája ellen

Azonban nyilvánvaló, ha csak ezek lettek volna a mozgatórugói döntésemnek, akkor inkább arabnak vagy kínainak kellett volna vallanom magamat, hiszen velük szemben nagyobb volt az elutasítás. Ám ha ezeket a létező etnikumokat választom, akkor a konkréttá tétellel beszűkül a szolidaritás és tiltakozás tere, míg a nemlétező pirézeket választva a kiállásom általánossá, univerzálissá válhatott. De miért is? Ezt talán érdemes körbejárni.

Elméleti megközelítések:

A nemlétezés és a létezővé válás

Azzal, hogy Csepeli György ősatyaként kitalálta és Sík Endre nemző atyaként a kutatás részévé tette a pirézeket, egyben meg is alkotta őket. Ám ez a megalkotottság mindaddig elmosódott maradt, amíg a közvélemény-kutatás eredménye nem élesítette ki a kontúrokat. Ha annak előtte a pirézek nem léteztek, az eredmény ismeretében nagyon is létezővé váltak azáltal, hogy egyvalamit egészen pontosan tudni lehetett róluk:

A PIRÉZEK AZOK, AKIKET 2007-BEN A MAGYAR LAKOSSÁG 68 %-A ELUTASÍT (míg 2006-ban csak 59 %-uk tette ezt)

A pirézek az elutasítás által váltak meghatározottá, definiálhatóvá.

Fenomenológiai megközelítéssel:

a pirézek a megkérdezettek intencionális élménye révén az elutasítottság fenoménjává váltak.

Ebben a megközelítésben annak már nincs jelentősége, hogy a pirézek léteznek-e, s hogy az elutasítóknak van-e róluk bármilyen információja: számukra ezek hiányában is markánsan megformálódott a pirézség képzete, mondjuk valahogy így: “gyanús, távoli, idegen népség”.

Reálisan a “pirézek” ugyan továbbra is egy üres halmaznak volt a neve, lévén egyetlen piréz sem létezett, ám ez a halmaz:

  • a Tárki kutatói által belehelyeződött egy konkrét kontextusba
  • és a megkérdezettek éles előítéletével körberajzolva konkréttá vált

Egy üres halmazba egyetlen elemként belehelyezni magamat: pompás gondolatkísérletnek látszott.

A megalkotott hiány

Pirézzé válás mint művészeti performansz

A nemlétező, a Nincs, a Semmi igen régóta izgat, foglalkoztat. Egy vaskos könyvemet építettem arra a kísérletre, hogy pusztán járulékos szövegek révén (előszó, lábjegyzetek, munkanapló, utószó stb.) jelenítsek meg egy megíratlan kulcsregényt. A Hiánnyal való  Szembesülésem meghatározását egyik kritikusom adta meg: A műgonddal okadatolt Semmi. Könyvemnek A Semmi apoteózisa c. fejezetében tudományos és művészeti példák sokaság hozom fel arra, hogyan alkotható meg a Nincs, azaz hogyan tudjuk a nemlétezőt a róla alkotott vélekedésünkkel értelmezhetővé és artikulálhatóvá tenni. És bár a regényhiányt körbeíró regény megírásával és megjelenésével ezen a problematikán valamelyest túlléptem, a nemlétező dolgok iránti érdeklődésem ezek után a szövegkalandok után mégis töretlen maradt, mi több, kis privát esztétikai elméletet is építettem rá, mondván: az esztétikum lényege abban a folyamatban ragadható meg, amelynek során a művészeti alkotás képes olyan erős képzeteket kelteni a befogadóban, hogy ezen képzetek az ő érzékelésében visszahatnak a valóságra. Az okadatolt Nincs és a szubjektív valóságba beavatkozó művészet felől közelítve

egy nem létező etnikumnak saját személyemmel való megképezése olyan művészeti performansz, amellyel kísérletet tehetek arra, hogy az előítéletes gondolkodás valóságába beavatkozzam.

Ilyen nagyszerű alkalom és kihívás ritkán adódik íróember számára, nem csoda hát, hogy éltem vele és a magam lehetőségeinek és szándékának keretei között igyekeztem tenni arról, hogy a piréz és pirézek kifejezés pozitív fogalmakkal társuljon már csak azon a réven is, hogy én önként és büszkén identitásommá választottam a piréz mivoltot.

Idővel aztán elhatározásom nyomán lassan kikristályosodott bennem, mit is értek piréziánus szemléleten, magatartáson, gondolkodáson. Valószínűleg azt is, hogy nem ideológiák mentén, hanem más típusú ismeretrendszerek alapján tájékozódom a világban (ezért a feltett kérdés második mondata fölött nagyvonalúan elsiklom).

Pirézségem története, 1

A megkeresés:

A Tárki újra kutatja a pirézeket […]. A kutatás során interjút szeretnénk készíteni híres pirézekkel, ehhez kérném az Ön – mint “Első Piréz” és a Piréz Blog írója – közreműködését. […]. – Előre is köszönöm, Angyal Emese

Feltételeim:

Igent mondtam az interjúra azzal a feltétellel, ha teljes egészében blogom nyilvánossága előtt zajlik. Meg is jöttek hamarosan a kérdések, ezekre válaszolok alább, egyszerre egyre vagy többre, ahogy adódik és ahogy kedvem diktálja, időm szabja. Lehet, hogy itt feldarabolva, külön posztokban jelennek meg, de a végén majd kap a teljes szöveg egy szép pirézoldalt. Kérdezőmnek felajánlottam, hogy ha válaszaim során közbeiktatna újabb kérdéseket, arra én is közbetűzéssel válaszolok. Induljunk hát.

Tárki-interjú az Első Pirézzel – 1.


  • Mikor hallott először a pirézekről? Ön hogyan lett piréz?

Pontosan emlékszem, hogy a pirézekről jóval születésem előtt déd- és nagyszüleimtől hallottam először. Ültünk az Ung partján, lábunk belelógott a metaforáktól hemzsegő zavaros és kissé büdös vízbe – ők pedig egymásnak adták egy végtelen történet szálát. Anyai nagyanyám kezdte egy hazulról hozott székely mesével, arról szólt, hogy az idegenbe szakadt kicsi pirézre rászakadt a Retyezát, de ő csodával határos (dehogy határos, éppen hogy nem!) módon kiszabadult és meg sem állt apai dédnagyanyám cipszer (szepességi szász, javítana ki apám) falujáig, hogy részt vegyen egy véget nem érő farsangi richtagolásban (szomszédoló mulatság), ám addig-addig szomszédolt, míg az Ószövetségben találta magát, onnan meg anyai nagyapám idézte meg héberül, a Próféták Könyvéből, amelyben írva vagyon a pirézek igazsága. Előkönyörgő apai dédapám sem maradhatott rest, tudta ezt az igazságot ő is, épp csak az ő szájából Károli Gáspár nyelvén gördült tovább a történet. De nem mondhatta sokáig, mert a lábunkat addig csak csiklandozó metaforák közben falánk szimbólumokká híztak az Ungban, jobbnak láttuk odébbállni. Az idő is rosszra fordult, emlékszem, súlyosan zuhogott a forró nemzeti eső és kíméletlenül fútt a fagyos liberális szél, szinte menekültünk, míg végre menedéket találtunk egy hatalmas szivárványszín sátorban. Összebújtunk. Én ott és akkor tökéltem el, ha végre megszületek és felnövök, derék piréz lesz belőlem.

De valahogy születésemkor elfelejtettem nemcsak a vérszomjas szimbólumokat, nemcsak a szép  elhatározásomat, hanem a történetek, nyelvek, vallások közt vándorló kicsi pirézt is.

Talán eszembe sem jut soha ez az egész, ha 2007-ben nem olvasok a NOL-ban a Tárki felméréséről.

Külön figyelmet érdemel a “pirézekkel” szembeni ellenszenv erősödése. A “piréz” nem létező népcsoport. A Tárki kutatói azért találták ki ezt a fiktív etnikumot, hogy megvizsgálják, velük szemben is megjelenik-e az idegenellenesség. A válasz: igen. Mi több, egyre nagyobb méreteket ölt. Tavaly júniusban a megkérdezett magyarok 59 százaléka utasította el a pirézek befogadását, idén februárban már a 68 százalékuk.

Még hogy nem létező népcsoport! Nem hagyhattam a dolgot annyiban, másnap ezt tettem közzé blogomban:

Piréz vagyok

pirezTegnap a híradásokat olvasva, hallgatva, nézve  még csak azt éreztem, hogy kifejezett rokonszenvet érzek a pirézek iránt. Mára beláttam, ezzel nem elégedhetek meg. Ezennel kijelentem tehát, hogy mától teljes meggyőződéssel egész valómban

piréznek tekintem magam.

Nem túl nagy dicsőség, de tény, hogy én voltam az első, aki ezt felvállaltam. Így lettem az Első Piréz.


A következő kérdés:

  • Ön miért vallotta magát piréznek? Az ideológia már korábban is jelen volt az életében, vagy a kettő együtt járt?

Válaszom rövidesen.

Petri György és a stencilgép

petri-gyorgyFrissítés: Mégsem Petri György látható a stencilgépes fényképen? Részletek a kép alatt.

December 22-én lett volna 72 éves Petri György. A szám nem kerek, de jó alkalmul szolgált arra, hogy igen megkapó-megható pár bekezdésnyi emlékező szöveget tegyen közzé FB-oldalán Petri Lukács Ádám (a költő közíró fia), utolsó sorait idézem csak:

itt van, itt sincs, hát igazából nagyon nincs. sajnos ez a „bennünk tovább él”, olyan koffeinmentes kávé, laktózmentes sajt, olyan, amikor tudjuk, hogy a mintha: semmise. Semmise, a kézmeleg, az élet helyett.

Érdekes, hogy ettől és a nem kerek évfordulótól teljesen függetlenül ezen a héten én még két alkalommal találkoztam Petrivel. Egy ízben hivatkoztam Apokrif c. „botrányversére”, no nem a közelgő ünnep okán {egyébként kellemes ünnepeket mindenkinek} – , hanem mert valaki szerint egyik SMS-haikum sérti a vallásos érzületet…, a másik alkalommal pedig aktuális elfoglaltságom okán a magyar szamizdat történetében kutakodva bukkantam az alábbi szenzációs fotóra. 1989-ben készülhetett, a felirata:

Petri György, ifj. Rajk László, Demszky Gábor cipelik a rendőrségtől visszakapott, korábban  lefoglalt sokszorosító gépet.

szamizdat-petri-rajk-demszky-stencilgep

168 óra hetilap I. évfolyam 20. szám

Frissítés

A fenti poszt linkjét betűztem Petri Ádám megemlékező írása alá a Facebookon. Ezzel reagált: „De az ott nem a Papa”. Megtippelte, hogy ki lehet, de nem mondta biztosra („ha jól látom”). A harmadik személy kilétére azóta többeknél rákérdeztem, várom a válaszokat. Most itt is érdeklődöm: tudja-e valaki hitelt érdemlően azonosítani a harmadik férfit?

Kicenzúrázták a zéró kilométert

A PLACCC Fesztivál 2015 sorozatában a  harmadik Interacting the City programblokk keretében a Teleport Galériával közös rendezvényként augusztus 24-én, 25-én és 26-án éjféli performanszokra került sor a Clark Ádám tér 0 km kövénél. Az első a sorban Csönge csütörtöki akciója volt.

csonge-zero-1

Látványterv

csonge-nulla-2

A helyszín

A performansz során a résztvevők egy-egy képeslapot kaptak, egyik oldalán szöveg volt, a másikon egy furcsa pixelkép.

A szöveg:

légy felelős állampolgár, és cenzúrázd ki a nulla kilométerkövet!
kiindulási pont? nem számít, hisz olyan, mint egy vagina, és ezt nem illik. a valóság csak megront, tégy ellene. értékválság? kösz, nem kérek. jóérzésű magyar ember azt lát, amit akar. a többit rejtsük, tüntessük, torzítsuk el. hajléktalan embereket a közterekről, LMBTQI-embereket a négy fal közé, szegénységet a szőnyeg alá, szoptató nőket a WC-kbe, munkanélküliséget a számok mögé, fogyatékossággal élő embereket a szemünk elől, radioaktív hulladékot a föld alá.
isten, haza, családon belüli erőszak.
nincs.
semmi.
baj.

csonge-nulla-km-3

A képeslap pixelképét maga elé tartva ki-ki megvalósíthatta az eredeti látványtervet.

 

Béla vitéz lesz

Igazából nem kellene, hogy az ilyesmi felzaklasson. Mégis: az egyik eset gyomoridegességet okozott, a másik szinte hanyatt vágott – és azóta is tépelődöm azon, hogyan is vannak ezek a dolgok, mi zajlik le az emberek fejében, amikor nagyjából önmagukkal fordulnak szembe.

A frissebb, minapi eset kevésbé kavart fel, de azért pillanatra összerántotta a gyomomat és egy napra eléggé keserű lett a hangulatom. Amióta csak ismerem, Sándort jelesebb írótársaim közt tartottam nyilván. Erre több okom is volt. Az első, persze, hogy jó író. Húsz egynéhány éve egy szerkesztőségben nyomták a kezemben a kötetét: írjak róla kritikát. Elmondták azt is, a szerző a Délvidékről menekült a háború, a besorozás elől, most keresi a helyét Magyarországon. Ez az információ fontos volt, mégis zavart: féltem, befolyásol majd a véleményem kialakításában. Hogy az emberi faktorból eredő esetleges pozitív elfogultságot kompenzáljam, nagyon szigorú szemmel kezdtem olvasni a novellákat. Amelyek kitűnőek voltak: érzékeny, a tárgyi valóságból és történésekből kiinduló, de metaforikus jelentésekig eljutó elbeszéléseket olvashattam, megérintett az ábrázolás érzékenysége, a legmélyebb tragikumú emberi sorsokat is természetes hozzáállással, színes nyelvezeten előadó írói attitűdje. Szép kritikát kanyarítottam, mintegy igazodva a szerző férfias érzékenységéhez, költőien képies, mégis élesen realista, puritán tisztaságú világához. Ezek után, az esztétikai élmény után lehetett helye az emberi együttérzésnek, a háború elől menekülő, velem nagyjából egykorú írótárs iránti pótlólagos szimpátiának.

Nagyrabecsülésem másik oka az volt, hogy Sándor igen sokat tett az irodalom és internet összekapcsolása terén. Az úttörő világhálós irodalmárok egyikét láttam benne, aki felcipeli a világhálóra a regényírást, kollektív webes műfajt teremt belőle – s eközben a netet levonszolja az írók és olvasók közé. Igen hatékonyan végzi hosszú évek óta a két szféra közelítését, egymásba kreálását – ezt a munkáját mindig kivételes tisztelettel, elismeréssel követtem.

A minap azonban másféle tevékenységére lettem figyelmes. A nagy közösségi portálon ugrott szemem elé egy megosztása. No mi másról, mint a menekültügyről – amely most elárasztja nemcsak a sajtót, hanem a Facebookot is. A megosztott hírre már nem is emlékszem, de Sándor pársoros kommentárja eléggé szíven ütött. Reagáltam. Visszaszólt. Visszaszóltam. Azt írtam, aki maga is háborúból menekült, attól méltatlan ez a hozzáállás. Természetesen azzal jött, hogy ő idegenek elől menekült a sajátjai közé, nem pedig sajátjai közül idegenekhez. Ami persze igaz, mégis le kellett írnom a szigorú ítéletet: ha a közvetlen életveszély elől menekülök tekintetében nem a humánum és a szolidaritás az irányadó, hanem a sajátjaim – nem sajátjaim alapján gondoljuk, hogy van támogatandó és van elítélendő menekült, akkor az bizony nem más, mint rasszizmus.

Amíg vártam reagálását, megnyitottam a profilját, lássam, mi mást írt be, osztott meg mostanában. Elképedtem. Vagy húsz bejegyzés pattant szemem elé. Egy sem volt, amelyik pozitívan, együttérzéssel szólt volna a szerencsétlenekről. Amikor egy ízetlen élcelődés is előbukkant, felháborodásomban nem tehettem mást: jeleztem a szerzőnek, hogy kizárom ismerőseim sorából. Ahogy erre reagált, az is fájó volt: láthatóan örült annak, hogy megszabadul valakitől, aki ezekben az ügyekben másként gondolkodik.

Szerzett nekem egy rossz napot.

vitezi-rendA másik eset korábban történt és fájdalmasabban érintett, mert Bélát a rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös dolgunk volt, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána valaminek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén – laptop – sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.


Olvasd el ezt is (2006.12):

Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik. // Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot. // A világ mozog. De nem visszafelé. >> teljes szöveg: Panta Rhei – Litera-napló

Laptop projekt: honlapoptimalizálás – Számítógép javítás, Dell Budapest

Az ördög és a részletek

ordog-reszletekbenElőbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – “az utca” vagy “az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az “őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.

Az idegen szép

pirezAzt hiszem, ideje újra megszólalnia annak, aki, mint én, pirézként szembehelyezkedik mindenféle előítélettel és kirekesztéssel.

Legutóbb Orbán Viktor amorf diktatúrájáról írtam bővebben – Az Orbán-rezsim bukása – , illetve egy elemzésre hívtam fel a figyelmet – Pengeéles elemzés Orbánról – no meg azt a szóleleményemet is megosztottam olvasómmal, hogy Orbán és Simicska egymás geciprokai. De most újra a számra kell vennem ennek a szociopata hajlamú, keleti despotákkal cimboráló és példálózó, a nyugati liberalizmus értékeit megkérdőjelező politikusnak a nevét. Gusztusom éppenséggel nincs sok hozzá, de a hallgatás sem esnék jól kis idő után. Tehát.

megbukott-orban-viktorA „mi magyarok” nevében nagyképűen nyilatkozó és sunyi hazugságokkal a közéletet mételyező, a legalantasabb emberi indulatok kijátszásában egyre messzebb menő magyar miniszterelnök most már nemcsak a politikailag-világnézetileg szemben állók számára vállalhatatlan. Aki tagadja, hogy Magyarország a legrégibb történelmi korok óta multikulturális formáció, nemcsak tényeket hazudtol meg, hanem annak kétségbe vonásával, hogy a magyar nemzet erejét és értékét éppen a kulturális, vallási, származási, nyelvi sokszínűség képezi, egészen nyilvánvalóan a konzervatív keresztény nézetekkel, a szentistváni gondolattal megy szembe. Ezen túl a multikulturalitás elutasítása nem egyéb, mint nyílt arcul csapása mindazoknak, akik származásukban, vallásukban, nyelvükben más gyökerekkel (is) rendelkeznek – márpedig a népek és etnikai csoportok sok évszázados együttélése és keveredése okán a Kárpát-medencében valószínűleg ilyenek vagyunk sokkal többen. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a nemzetet eddig is végletesen megosztó Orbán Viktor személyét most már totálisan eluralta a kirekesztő nacionalizmus, és afelől sem, hogy az idegengyűlölet szításával, a másság elutasításával mérhetetlen károkat okoz a magyarságnak.

Ugyanakkor afelől sincsenek illúzióim, hogy szavai sok fül számára nemcsak hogy elfogadhatóak, hanem édesek is – és a miniszterelnök legnagyobb bűne éppen az, hogy önös politikai érdekből a neki helyeslők zsigeri előítéleteire támaszkodik (ahelyett, hogy példamutató elvszerűséggel szembeszállna a kirekesztő, gyűlölködő indulatokkal). Ez a bűn súlyos. És nemcsak a pirézek, hanem az ő istene szemében is. Erősen hiszek abban, hogy vétkei nemcsak az égi ítélőszék előtt, hanem még itt a földön elnyerik büntetésüket. Ha nem most, hát majd a történelemkönyvek lapjain, amelyek a magyar nemzet történetének legsötétebb figurái között fogják említeni.  a cikk folytatódik >>

Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

nyelvteruletek-karpataljan-2011

Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.

Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik. a cikk folytatódik >>