Nagy Kriszta Tereskova nem várt sikert aratott az Orbán Viktor-portrék megfestésével. Előbb 57, majd még 48 miniszterelnöki arcmást alkotott oly módon, hogy ágyneműmintákra, asztalterítőkre, falvédőkre, tapétákra és egyéb mintázatokra printelte rá a mosolygós-jóságos arcélt, majd ezekre még ráfestett motívumokat, feliratokat, koronát, ötágú és hatágú csillagot; mikor mit. A Godot Galériában rendezett Portréfestést vállalok c. vernisszázs nem várt anyagi sikerrel járt, az alkotóra ráterelődött az országos figyelem.
Magyarország első számú politikusának ez a gúnyosan ironikus ábrázolása és meglehetősen tiszteletlen összekapcsolása a legkommerszebb tömegárukkal leginkább erős művészi fricskaként volt értékelhető. Leginkább azért, mert a magasztos hatalomgyakorlónak a lerántása a háztartási alkalmazás profán szintjére főként ízléstelen, giccses motívumok segítségével történt (arról nem is szólva, hogy WC-papír mintája is került az arcmás mögé).
A politika vezéralakjának a mindennapi élete való behatolására utaltak a művésznő első nyilatkozatai is, ugyanakkor a nagyon jól érezhető irónia mögött mindig ott bujkált egy másik értelmezési lehetőség is.
…van egy miniszterelnökünk, aki tökéletesen rányomta magát a magánéletünkre, bejött a hálószobánkba, ott van az intimszféránkban, a csapból is ő folyik. Én magam és mindenki más a környezetemben ezt érzi és nekem, mint művésznek az a dolgom, hogy a kor lenyomatát ábrázoljam.
Ez a másik értelmezés valami olyasmi lehetne, hogy:
Az idén egymástól igencsak eltérő két költészetnapi „eseményen” vettem-veszek részt. A Káfé Főnix szerkesztője, Cseke Gábor a mai napra egy digitális versantológia megjelenését időzítette: a gyűjteményben húsz kortárs költő most készült vagy régebbi versében vall magáról a versről, a költészetről, vagyis egyfajta metaköltészet, versről való verselés ez. A válogatást Pusztai Péter illusztrációi díszítik, az itt látható az én versemhez (a Szó) készült. A kisantológia a Magyar Elektronikus Könyvtár 
A szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát.
Az operabéli borbély mindenütt ott van (Figaro itt, Figaro ott), a filmbéli viszont ott sem volt. Hogy pontosan hol volt, hol nem volt, azt még a népmesei frazeológia kedvéért sem árulhatom el, mert poéngyilkosság lenne, lelőném a Coen fivérek (ír, rendez, produkál) végső nagy csavarintását, amely annak ellenére okoz meglepetést, hogy a gyakorlott kriminéző eleve számít valami ilyesmire. Amivel itt a fordulat mégis túlmutat a „nahát!” meglepettségén, az abból fakad, hogy sikerül vele az igazságtétel kampós orrára jókora fricskát elhelyezni.
Amikor azt látod, hogy nem sokkal a gyönyörű pincérlánnyal történt megismerkedése után a svájcisapkás vagány úgy issza üvegből a Kólát, hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, már sejtheted: ezt a fickót a film végén alighanem szitává fogják lőni. Addigra kicsit megszereted, még ha tudod is, hogy a szánandóan peches kedves csirkefogó valójában hidegvérű rablógyilkos, aki megérdemli a sorsát. Ha belelovalod magad a gengszterromantika édes-keserű hangulatába, mégis sajnálni fogod ezt a kisstílű nagymenőt (nagystílű pitiánert), akinek zsebtolvaj-lelke komikusan lötyög a bankrabló-sorsban. Nála is jobban szánod majd szépséges partnerét, akit leginkább az unalom és ki nem elégített vágyai vezérlik a bűn izgalmas útjára. Mutatós hulla lesz belőle az utolsó jelenetben: mint valami túláradó érzékiség, úgy feslik ki teste az automobilból.
Mivel ma délután