És ti már felvettétek a magyar állampolgárságot? Kérdezi szinte hetente valaki ismerőseink közül. Nehéz okosan felelni, mert a száraz nem után azonnal jön a miért nem, és ez már önmagában is konfliktushelyzetet teremt. Alig lehet elkerülni, hogy nemzeti büszkeségében meg ne sértsük a kérdezőt. A kijelentés, hogy nekünk nincs szükségünk sem magyarságunk megéléséhez, sem gyakorlásához semmilyen közjogi betagozódásra, önmagában nem elég, mert ezzel megbánthatjuk azt, akinek viszont égető szüksége van ilyesmire. Arra pedig ritkán jut idő, hogy elmondjuk: a kettős állampolgárság önmagában remek dolog, de itt és most túl sok az olyan körülmény, amelyek miatt indokolt lehet a hárítás. Néha mégis elsoroljuk az aggályainkat, onnan kezdve, hogy a magyar pártpolitika hatalmi játszmájában nem feltétlenül szeretnénk bábok lenni, azzal folytatva, hogy a kárpátaljai magyarok sokasága számára valamiféle menlevélül, menekülési útvonalul szolgáló visszahonosodás jócskán akadályozza az itthoni boldogulás megteremtéséhez szükséges hiteles politikai érdekképviselet tömegbázisának a kialakulását, s azzal zárva, hogy a magyar állampolgárság tömeges felvétele alighanem egyszer s mindenkorra elvág mindenfajta autonómiatörekvést, lévén ha Kárpátalja egy tömbben élő magyar lakosai magyar állampolgárként még területi alapú önrendelkezést is nyernének, az már szinte valami enklávé-szerűség lenne. Ukrajna igen féltékenyen őrzi területi egységét, így bizonyosra vehető, minden áron megakadályozná, hogy egy másik ország állampolgárságával rendelkező lakosok saját közigazgatási formációt alkossanak. Ám ezek az érvek általában kevéssé meggyőzőek azok számára, akik vagy érzelmi okokból döntenek, vagy személyes érdekeiket nézik: könnyebben utazni, jobb körülmények közt gyógyulni, esetleg magasabb nyugdíjat kapni szeretnének.
napló
Hamlet (és mások?) érkezése
Kedves Károly, rég hallattam magamról, ezért kellemesen érintett, hogy Sylvia Plath halálának évfordulójáról az én versemmel emlékeztél meg. Hálából most küldök egy újabb opuszt, ezúttal szonettet, boldoggá tennél, ha ezt is tolmácsolnád. – Nálam az újság annyi, hogy tavasszal talán újra sikerül innen, a ködös Angliából a kontinensre visszatérnem, már nagyon szomjazom a prágai kocsmák hangulatát – és persze jó lenne Ruténföldre is újra eljutni. Meglehet, ez a tervem hamarább megvalósul, mint reméltem, mert finnországi levelezőpartneremnek – akivel te hoztál össze s aki egy ideje virtuális menyasszonyának tekint engem :) – hasonló tervei vannak, így lehet, hogy egyszerre érkezünk Kárpátaljára és törünk rád költői magányodban. Addig is forró üdv, AraBella
A hárítás lélektana
A szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát.
Épül a weBirodalom
Szeretném félreoszlatni azokat a rosszindulatú pletykákat, amelyek szerint olyan felelőtlen újévi fogadalmat tettem volna, hogy az új évben még halálos fenyegetések kényszerítő hatása alatt sem indítok új blogot, nem üzemelek be új webhelyeket. A híresztelés teljességgel alaptalan, ugyanis, miután az év első napjaiban együtt gyújthattunk pazar örömtüzeket az első Berniczky+BDK blog sikeres kölcsönhatásainak felszikráztatására, rögvest … Olvass tovább
Tohuvabohu mint hárítás
Szokatlan telefonhívás vasárnap délelőtt. Kissé erőszakos férfihang, túlzott magabiztosság. A hívó bemutatkozik (semmitmondó tucatnév), az ukrán biztonsági szolgálat (SzBU) őrnagyának mondja magát. Minden bevezető nélkül rákérdez: kettős állampolgár vagyok-e.
A hontalanság metaforái
Állami támogatás híján megszűnőben van, vagy legalábbis a korábbi formájában 2013. január 1-től már már nem működik A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, régebbi és közismertebb nevén az Anyanyelvi Konferencia. Magával a Konferenciával kapcsolatban sok mindenről beszámolhatnék. Az alatt a cirka másfél évtized alatt, amikor munkájában valamilyen szinten részt vettem, számos kellemes élményben volt részem akkor is, ha a szervezet működésével szemben mindig is voltak kisebb-nagyobb fenntartásaim. Mint emlékezetes, annak idején a közvetlen pártirányítás alatt álló Magyarok Világszövetsége keretében jött létre Lőrincze Lajos elnökletével – több mint 40 évvel ezelőtt. Korlátai ellenére az első szervezetek egyike volt, amelyik a nyugati magyarság felé való, főleg propaganda célokat szolgáló nyitás után a 80-as évek végén a határon túli magyarok felé is tájékozódott. Így vehettem részt 1989-ben én is egyik emlékezetes tanácskozásukon.
Gutenberg-galaxis és Neumann-univerzum
Óceánon túli íróbarátomnak nincsen e-mailja. Írógépe ugyan van, levelet mégis kézzel ír. Látom, ahogy elhelyezkedik a kényelmes karosszékben, felkattintja asztali lámpáját, maga elé simítja a papírt, lecsavarja aranypennás töltőtolláról a kupakot, rója a sorokat, aztán hajtogat, borítékot címez, bélyeget ragaszt, zarándokol a postaládához. Ünnepélyes lassúságú hajó hozzá át a nagy vízen az üzenetét.
Kapok vagy nem kapok?
Boró néni a vasárnapi ebédet főzi a konyhában, Miklós bácsi a dolgozószobában szöszmötöl, értékes könyvgyűjteményének féltett darabjait rendezgeti. Roppant elégedett, mert sikerült teljessé tennie Révai nagy lexikonát. Igaz, kicsit fáradságos munkával pótolta az egyetlen hiányzó kötetet – de megérte. Ám ahogy igazgatja a vastag tómuszokat, egérpiszkot talál. Közelebbről is szemügyre veszi a fekete szemcséket, igen, semmi kétség. Kiemel néhány könyvet a lelet környékéről, alaposan megvizsgálja őket. A negyediken aztán felfedezi az éles kis fogak nyomát: a bőrtábla sarkát csúnyán megbontotta a hívatlan látogató.
Egy vers jelentésváltozása
Ennek a versnek, bizony, története van. Meg utóélete. Talán mindkettő érdemes arra, hogy elmondjam. Keletkezésének körülményeibe és néhány műhelytitkába most beavatom hát a Nyájast, aztán pedig elmesélem azt is, hogyan és miként lett a versnek az eredetitől gyökeresen eltérő „forradalmi” jelentése egy szerkesztői belelátás kései elfogadása nyomán.
Csupakabra és tigrispiton
Talán még emlékeznek néhányan arra, hogy Kárpátaljának volt saját Yetije és UFÓ-ja is. 2005-ben nem átallottam abszolút hiteles sajtóforrásokra hivatkozva a Mozgó hasábjain hírbe hozni mind az erdeinkben látott titokzatos nagylábút, mind a ruszin falucska fölött megjelent és egy férfit elrabló földön kívülieket.
A helybéli sajtó 2012 nyarán is szolgált hasonló ínyencségekkel. E sorokat szeptemberben írom, már vége az uborkaszezonnak, nemcsak hogy kezdetét vette, hanem egyre élesedik a választási kampány (Ukrajnában október 28-ára tűzték ki a parlamenti választási csalásokat), de a kedélyeket borzoló politikai hírek, úgy tűnik, nem biztosítják kellőképpen a polgárok adrenalin-szintjét, némi riogatás hát belefér az őszi szezonba is.