Évek óta játszom online partikat a sakk.hu oldalán. Ez idő alatt elég sok változást vettem észre a játékosok viselkedésében. Átalakultak az udvariassági szokások és a játékmodor is. Néhány évvel ezelőtt általános gyakorlatnak számított, hogy a játékosok köszöntek egymásnak, gyakran jó játékot is kívántak, és a végén a vesztes gratulált a győztesnek (a parti alatt mód van csettelésre). Azt a szabályt ugyan kevesen követték, hogy mindig a kihívónak illik először köszönnie, a végén pedig a győztesnek illik elsőként megköszönnie a partit – de úgy általában azért elmondható, az udvariassági minimumnak a legtöbben eleget tettek.
Igaz, volt azért anyázás is. De talán több a jóízű élcelődés. Mostanára azonban gyakorlatilag megszűnt a kommunikálás. A legtöbb partnerem soha nem köszön előre és gyakran az én üdvözlésemet sem fogadja (akár kihívó, akár én hívtam ki). Persze szép számmal vannak kivételek, a néma játékosok száma mégis látványosan nagyobb lett a néhány évvel korábbinál.
Elég rövid volt sikersorozatom a 
Úgy adódott, hogy vagy huszonöt éven át, partner és alkalom híján, alig-alig hódolhattam szenvedélyemnek. Rendszeresen szinte csak tízen-huszonévesen játszottam, az utolsó nagy partikat Imre barátommal egyetemi munkahelyünkön, éjszakai ügyeletességeink alatt, miközben a labor kemencéiben rotyogtak a folyékonyra hevített félvezetők. Aztán már csak időszakos és alkalomszerű partik adódtak, Sajószögeden, átutazóban, sógorbátyámmal, Egerben Lisztóczky tanár úrral, Baján sógornőmmel – és itthon nagy ritkán családtagjaimmal (akikből azonban hiányzik az engem fűtő szenvedély). A sajószögedi játszmák érdekessége egyébként, hogy ott Balla Endre dédapám sakk-készletének a figuráit tologattuk Tamás bácsival – néha bizony gondolok arra, halála után megőrizte-e a család a szépen faragott bábukat, s játszik-e velük valaki olyan élvezettel, mint én szinte minden alkalommal, amikor Budapest felé autózva a régi M3-ason megálltunk szusszantani egyet a kedves rokonoknál.