Egy szöszi szerelme

Egy szöszi szerelmeiAz cseh új hullám alkotásai egészen különlegesek az európai (és egyetemleges) filmművészetben. Ezek nélkül a semmi mással össze nem téveszthető képek, helyzetek, történetek és alakok nélkül szegényebbek lennénk és mérhetetlenül kevesebbet tudnánk egy olyan világról, amelyet Menzel, Forman, Herz, Chytilová örökített meg számunkra. A pontos társadalomrajzok azonban semmit sem érnének a filmek művészi értéke nélkül. Miloš Forman korai alkotása, az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) ma már ugyan nem tűnik átütő remekműnek, nincs megrázó ereje – de a cikk folytatódik >>

Aki szelet vet – Majomper

Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert – törvénybe ütközően – a bibliával ellentétes darwini tanokat oktatta az állami iskolában). a cikk folytatódik >>

Találkoztam boldog cigányokkal is

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba még nem botlott a civilizált Európában. Egy biztos: a film 1967-ben aligha illett bele abba az országképbe, amelyet az akkori Jugoszlávia vezetői mutatni kívántak a művelt Nyugatnak – a szociográfusi pontosságú és művészi hitelességű alkotás talán éppen ennek az állami propagandának az ellenében aratott világsikert.  a cikk folytatódik >>

Szereti ön Brahmsot?

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám a jellem- és lélekábrázolás mélysége és hitelessége túlmutat ezen. Ami az elragadóan bájos és szeretetvágyában kiszolgáltatott Bergman, a pimaszul kedves Perkins  és a nagyvonalúan nyegle, cinikus Montand arcán lejátszódik, az valódi érzelmi dráma.  Ezen már az sem ronthat sokat, hogy újra és újra felhangzik Brahms 3. szimfóniájának édeskés III. tétele.

Kis abszurditások

Egy ungvári ukrán kollegina telefonhívása: Budapestre készül, pár napos kikapcsolódásra, és ha már ott jár, szeretne találkozni a magyar fővárosban élő ukránokkal, talán van valamilyen szervezetük – tudnék-e segíteni neki, hogy felvegye velük a kapcsolatot? Tudtam. Egyetlen internetes kereséssel megtaláltam a Magyarországi Ukránok Kulturális Egyesületének és az Ukrán Országos Önkormányzatnak a honlapját (magyar és ukrán nyelvű verziója is van), leolvastam és a telefonba bediktáltam az elérhetőségüket. Közben beugrott, hogy a két alakulat elnök asszonyával nekem személyes nexusom is volt pár éve, amikor a budapesti Sevcsenko-szobor különös történetét  (lásd: Sevcsenko revival) írtam meg. a cikk folytatódik >>

Kopaszkutya, blues-érzés

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest. a cikk folytatódik >>

Boszorkánykör Trill Zsolt miatt

A beavatás elmarad

trill zsolt - boszorkánykör

Másodszor is megnéztük Zsigmond Dezső filmjét, a Boszorkánykört. Bevallhatóan leginkább a főszereplő Trill Zsolt miatt, akit kijevi színésznövendék-kora óta ismerünk és akinek a pályáját (a gyér találkozásaink ellenére is kialakult barátság, meg persze a lenyűgöző színészi teljesítmény okán) fokozott figyelemmel kísérjük Beregszásztól Debrecenen át Budapestig. Jóleső érzés karrierjét nyomon követni, tanulságos belátni azt az oda-vissza bejárt utat, amely a kárpátaljai, majd debreceni színház és a magyar fővároshoz köthető filmes főszerepek között ível. Ez akkor is igaz, ha maguk a filmek nem feltétlenül jelentenek maradéktalan élményt.

Zsigmond Dezső filmje: Boszorkánykör

Hosszan gondolkoztam azon, miért nem elég jó film a Boszorkánykör. Elvben minden meglenne hozzá: a rejtelmes közeg (a gyimesi csángók misztikus világa), a mesésen szép táj (az erdélyi havasok), a szereplőgárda (rutinos profik és bájosan természetes amatőrök) és az alaptörténet, amelyben szépen ötvöződhetnének a valóságos és mitikus elemek. Mindebből összeállhatna egy költői emelkedettségű műalkotás.  De nem áll össze. És ebben alighanem az elhibázott vagy nem elég jól megvalósított rendezői koncepció a ludas. Azzal még nem lenne baj, hogy a film egyik pillére a dokumentarista megközelítésre alapul. Az ábrázolás kívülálló számára mindenképpen hitelesnek mutatkozik, a táj és a táj embere, a tárgyi világ, a családi és közösségi viszonyok szociológiailag is pontosnak tűnő ábrázolása mindenképpen a film erőssége, egzotikuma révén egyben legnagyobb vonzereje is. A második építőelem, a misztikus szál azonban ebbe a láttatásba már nem szövődik bele eléggé természetesen. A varázslás, a boszorkányság, a hit és a hiedelem bemutatása felületes: nem kap sem megfelelő szociológia alapot (ami még nem lenne baj), sem művészi-költői magasságba nem emelkedik. Sűrített tartalmú szimbólumok helyett inkább csak emblémákat, paneleket kapunk. Még rosszabb a helyzet a harmadik pillérrel, a „kaland”-dal. Merthogy alapvetően nem dokumentumegyüttessel és nem a sejtelmes misztikum és mágia poétikájával állunk szembe, hanem egy játékfilmmel, amelyben rendőrök nyomoznak különféle ügyekben (verekedés, állítólagos csecsemőgyilkosság, kollégák eltűnése). És itt már komolyabb a baj: ennek a szálnak a hitelességét nem sikerült megteremteni, nem áll meg sem önmagában, sem (és legkevésbé) a két másik komponensre támaszkodva. Az itt mutatkozó hiányosságokat számba véve a nyomozási történet gyöngesége és egyes jelenetek (pl. kihallgatások) mesterkéltsége után az alakábrázolás hibáit kell említeni: a rendőrtisztek setesutasága már-már bosszantó, sajnos Trill Zsoltról sem hihető, hogy elvégezte a román rendőrakadémiát. (Éva legutóbb Örkény Tótékjának őrnagyaként látta színházban, akkor is megjegyezte, hogy nem volt eléggé militáns.)

Mindez együtt eredményezi azt, hogy a film inkább csak lehetőségeiben tartalmazza a jelentős alkotást, kibontania nem sikerült igazi mélységeket. A boszorkányszombatot ugyan megtartották, de a beavatás elmaradt.


több film

Írásom megjelent a Papiruszportálon is. Film, kritika, kult, napló

szimbólum és mágia – a víz

Túl a köntörfalakon (+ jazz)

Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget  vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent,  egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve.  A látható „köntörfalak”-on  túl  ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást. a cikk folytatódik >>

A salemi boszorkányok

Töredelmesen bevallom, nem igazán vonzódom a kosztümös történelmi filmekhez, a közelmúlt és a jelen, no meg a fikció sokkal jobban érdekel a régmúlt historikus megközelítésénél irodalomban és filmvásznon egyaránt. A tegnapi film mégis két órányi zavartalan élményt nyújtott. Arthur Miller azonos című saját drámájából írta A salemi boszorkányok forgatókönyvét (angol címe The Crucible [Tűzpróba], 1996, rendezte Nicholas Hytner). A történet 1692-ben játszódik Új-Angliában, szereplői észak-amerikai angol telepesek. Massachussets állam Salem nevű településén a puritán életmódra kényszerített fiatal lányok elfojtott érzékisége sajátos módon tör felszínre. Játékos szerelem-varázslásaikat a számonkérés súlya alatt megszállottságnak hazudják, megnevezik ördöggel cimboráló megrontóikat, akiket a bíróság perbe fog, szabályos a cikk folytatódik >>

Cseh Tamás Emlékkoncert

für anikóa Cseh Tamás-jelenség jóval több, mint egy nemzedék nosztalgiája

Színvonalas műsorral emlékezett az MTV Cseh Tamásra születésének évfordulóján. Hét színész adta elő legnépszerűbb (és néhány kevésbé ismert) dalát a szövegíró szerzőtárs, Bereményi Géza rendezésében a budapesti Millenárison január 22-én – a tévé a koncertfilmet másnap este sugározta.

Legelőször az egészen kitűnő zenét kell kiemelnem. A túlkomponáltsággal éppen nem vádolható eredeti Cseh-melódiák Hrutka Róbert és zenésztársai kreatív munkája révén igazi zeneművekké, kompozíciókká váltak. A leginkább jazzesnek mondható gazdag hangzáson belül a muzsikusok finom ízléssel bántak a dinamikai hatásokkal, a dalok megszólalása egyszerre volt feszes és harmonikus, improvizatív és kidolgozott, tompos kátyaszabadon áradó és fegyelmezett kamarazenére emlékeztetően bensőséges (különösen tetszettek a cselló érzékeny futamai). A dalok ezáltal új életre keltek, új zenei tartalommal bővültek – anélkül (és ez fontos!), hogy az eredeti csorbát szenvedett volna.

Bár az énekes színészek (Udvaros Dorottya, Kulka János, Für Anikó, Nagy Péter, Holecskó Orsolya, Szemenyei János, Tompos Kátya) nem nyújtottak egyenletes teljesítményt s  becsúszott egy-két halványabb produkció, összességében mégis erős, hatásos műsort adtak, amelyen belül akadtak egészen kivételes remeklések.

udvaros dorottyaAz első,  amelynél csettintettem, az I love you so c. dal Für Anikótól. Számomra meglepetés volt Tompos Kátya, aki sziporkázott a Dosztojevszkijben és Az ócska cipőben, Udvaros Dorottya pedig igazi  drámát épített  A jobbik énemből. Egyenletesek (ám picit szürkék) voltak Kulka produkciói. Leginkább a szöveg erőteljes átadásával hatott a Bárány Nagy Péter előadásában.

Mert hát, persze: a szövegek. Bereményi versei, mint az igazi költői művek, többrétegűek, így alkalmasak arra, hogy minden interpretációban új és új jelentéseket, árnyalatokat fedezzünk fel bennük, sőt – és ezt többször is éreztük Évával – óhatatlanul napi aktualitású utalásokat találjunk a sorok között.

A műsor egésze számomra két dolgot bizonyított. Az első az, hogy a Cseh Tamás által megjelenített, valamelyest redukált zenei entitás valójában sokkal gazdagabb, semmint elsőre látszik – különben hogy is lehetett volna ezekből az „egyszerű” dalokból kis univerzumokat kibontani.  Több volt ő, mint egy gitáros énekes. A másik: a Cseh Tamás-jelenség jóval több, mint egy nemzedék nosztalgiája és feledésre ítélt életérzése. Jelen van, hat, és villogó tükrei élével belemar hétköznapjainkba.


Korábbi írásaim a témában:

A teljes koncert az mtv videotárában – gitár zene bp