Posztmodern kísérlet

Szabó Katalin, Kultúra és Kritika: Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések >>Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

Éjszakai kémények füstje

Virtuális felolvasóhelyem új irodalmi projektumot indít Éj – kémény – füst címmel. Ennek keretében két nagy költőnk két verssorát állítottam egymás mellé azzal a feltevéssel, hogy olyan pótlólagos feszültség keletkezik közöttük, amely az értelmezés, továbbgondolás, asszociálás új dimenzióit nyitja meg alkotótársaim számára és a lírai képekbe foglalt jelentések más és más kontextusokba kerülve egyfajta fogalmi hálót képezhetnek. Ha az éj – kémény – füst hármasság szavait valamiféle lírai háromszögelési pontoknak tekintjük, akkor ki-ki a saját alkotói módszerével új és újabb háromszögeket hozhat létre, s ezek egymással, illetve a kiinduló alakzatokkal érintkezve egyfajta irodalmi birtokfoglalás elemeivé válhatnak.  >>a felhívás szövege  [Az egyes művek ez alatt a link alatt sorakoznak: 5. projektum]

Viktor és a narancsok

Afelől, ugye, senkinek sincs kétsége, hogy Örkény István zseni volt. Aki olvasta-látta a Macskajátékot vagy a Tótékat, az nemigen gondolhat mást. De az sem, aki az Egyperceseken nőtt fel: a klisék, közhelyek alá belesni, a világ fonákját meglátni, ellengondolkodni, marék morzsában az emberi természet egyetemességét megragadni, banalitásban magasfeszültségű költészetet felmutatni senkitől nem tanulhattunk meg jobban, mint őtőle, aki sajátos észjárásával nemcsak a saját korának a furcsaságait vette irodalmi nyilvántartásba, hanem az abszurditások örök életű homokszemcséit is katalogizálta: bármilyen mai fogaskereket lássunk is csikorogni vagy megakadni, biztosak lehetünk benne, hogy a működési zavar okát vizsgálva valamelyik egyperces kvarckristályra bukkanunk. a cikk folytatódik >>

Heti örömök

Még nincs is vége a hétnek, lehet, hogy további váratlan örömök érnek (mondjuk megkérdezi valaki, hogy az én álnevem-e a Muhammad Balfas), de így is kellemes fejleményekről számolhatok be. A legkedvesebb: éppen aznap, amikor én egy 8 évvel ezelőtti eseményről emlékeztem meg (Volt egyszer egy Álkárpátráz), Bognár László barátom is nosztalgiázott, ő a 6 évvel korábbi előadásomat idézte fel (jaj, mi ez a múltba révedő elfogódottság? lehet, hogy öregszünk, cimbora?), amikor is Pécsett avantgárd-attitűdökkel megtűzdelt szövegperformanszt mutattam be Salvador Dalí vakítóan napfényes árnyékában. Az est egyik epizódjára utalva kedves pécsi barátom most így kívánt jókat nekem: Sült krumplit BDK-nak! – kösz, ízlett! a cikk folytatódik >>

Volt egyszer egy Álkárpátráz

Így november 7-e táján minden évben eszembe jut az az összművészeti akció, amelyet az Alkarpatraz irodalmi csoport hajtott végre 2004-ben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából – nem kevés humorral, gúnnyal, alkotói ötlettel és nagyra törő művészi ambícióval. A bevezető esemény a NOSZF-hoz októberi és forradalmi jellege révén köthető performance volt, az ELMEPERKA (elmék perkálása?), amelyet talán joggal tart nyilván a művészettörténet ezen a néven: ELső MEgyar PERformansz KArpátalján. Ezt követte az Álkárpátráz folyóirat Leninekkel és forradalmakkal teljes tematikus száma, amelyet ez a hívószó csalogatott életre: NOSZFeratu. Inspirációt ehhez a Vass Tibor álmodta Spanyolnátha c. virtuális hálóterem adott. a cikk folytatódik >>

Balladium-voksolás lezárva

Tömeges részvétel mellett lezárult a szavazás,  amelynek során a virtuális felolvasóhelyem könyvheti projektjét reprezentáló írások közül választhatták ki az olvasók a nekik leginkább tetszőt. A lélegzetállítóan szoros versenyben Szeifert Natália regényrészlete aratott győzelmet, így a szerző ezzel felterjesztést nyert az idén először odaítélésre kerülő Balládium-díjra (szívből gratulálok!). A további jelölések később történnek, a díjat decemberben ünnepélyes kereteim között ítélem oda.

Dérczy Péter: A történet vége

Számos elismerő értékelés jelent meg regényemről. Dérczy Péteré az egyik legmélyebbre ásó alapos kritika. Alább olvasható. De előtte:

A Tejmozi vége

Meséld el a regényedet, fog a húgom kérlelni harmadnapon, nem utazhatsz haza anélkül, hogy el ne mesélnéd. Ketten leszünk a házban, Paul Robertet már elszólította a kötelesség, ülünk húgommal a nappaliban, ráérősen reggelizünk. Fürkészem az arcát, keresem rajta előbb anyánk, aztán apánk vonásait, próbálom elképzelni leendő gyermekeit, a folytatást, az átöröklést, szinte látom az élet könnyen szakadó fonalát, amelyen miutánunk majd ők egyensúlyoznak tovább. Szürcsölöm a teát, húzom az időt, hogy is kezdjek bele, mivel indítsak, mennyit kell feltétlenül elmondanom és mit hallgathatok el, és egyáltalán mi módon lehet elmesélni egy regényt, egy ilyen regényt, amelynek emlékező szereplője és írója egyaránt én vagyok. Talán mégis jobb lett volna fényképeket hozni, lefotózni a sírt, a házat, az ázott domboldalt, leginkább pedig magamat, amint ott állok a tengeröbölre néző ablak előtt, és mesélem a regényt.

Az éles napsütésben lassan ereszkedni kezd a gép. Találgatom, hogy amit odalent látok, felhőtakaró-e vagy hómező. Csak amint a tépett párafoszlányok feltűnnek, leszek bizonyos abban, magasan járunk, van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.

És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe. Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség.

tejmozi laptop

Dérczy Péter kritikája a Tejmoziról az Esőben:

A történet vége

Balla D. Károly mint regényíró láthatóan közel harminc éve küzd azzal a poétikai és világképi jelentőségű problémával, hogy egy, a szerzőhöz közel álló történetet hogyan lehetséges elmondani. Az nyilvánvaló, hogy ez az epikusi „gyötrelem” nem kizárólag az ő sajátja, ezzel birkózik lényegében az egész modern és posztmodern prózairodalom, s talán ennek egy része már túl is van ezen a kérdésfelvetésen. Az újabb kortárs magyar próza némely alkotója (én itt csak Garaczira utalnék, de rá nyomatékosan) a posztmodern elbeszélés hozadékait felhasználva, újra merít a „mesélés” hagyományaiból is; persze ez a „mese” erősen transzformált éppen a posztmodern narráció tükrében. Balla D. nagyjából ezt az utat járta be az 1998-as Élted volt regénye, a 2005-ös Szembesülés és az új regény, a Tejmozi narratív ívében. Az ő esete azonban szerintem sokkal összetettebb, mint sok más prózaíró kortársáé, akiknek az ottliki „elbeszélés nehézségei” csak mint poétikai problémák merültek föl, hiszen Balla D. egyrészt költőként indult, s talán azt is mondhatnám, ma is elsősorban költő (a Tejmozi számos jellegzetessége utal erre, egyikre-másikra visszatérek majd). De nem is ez az igazán fontos (bár az epikusi anyaghoz való viszonyt nagyon erősen befolyásolja), hanem az, hogy ez az anyag igen-igen személyes, túlzással és kis karikírozással: egy alanyi költő életének döntő mozzanata: az apához való viszony. Balla D. áttételesen sokszor utal például a Szembesülésben arra, hogy önéletrajzi motívumokkal „szembesülhetünk”, miközben az egész narratív struktúra kiépítése azt jelképezi, hogy az olvasó semmiképpen ne biografikus szövegként fogja föl a művet. Tehát a poétikai és világképi problémák általánossága mellé társul egy életrajzi probléma, nevezetesen az, hogy mennyit lehet elmondani apánkról, családunkról és környezetünkről úgy, hogy az ne sértsen érzékenységeket, pláne egy olyan kisebb régióban, mint Kárpátalja. A három regényből különösen a Szembesülés hordoz magában olyan elemeket, melyek a művet a „kulcsregény” fogalma felé tolják, még akkor is, ha a regény egyik önreflexív narrátora már a mű elején kijelenti: „ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést…” Nem túlságosan lényeges, de hogy Balla D. első két regényének mégiscsak valós kérdése ez az önéletrajziság, azt Tóth Krisztina egy ellentmondásosan interpretálható megjegyzéséből is megérthetjük: „Habár a regény többé-kevésbé a beavatatlan olvasók számára is értelmezhető…” E mondat inkluzíve azt jelenti: a Szembesülés valójában csak beavatott, a regény jelentéshálójának minden elemét kívülről, referenciálisan is ismerő befogadó számára értelmezhető, ami persze butaság, és nem is igaz. De kétségkívül, éppen a mű sokszorosan összetett, bonyolult, néha az értelmezhetőség határán járó struktúrája, ennek fragmentumszerűsége és a többszörösen megcsavart narrátori nézőpontja a befogadót igen komoly feladat elé állította; s ebben, éppen ellenkezőleg, nem mindig segített, ha az olvasó el tudta helyezni az amúgy is csekély történetelemet referenciálisan is. De akár így, akár úgy, Balla D. előző regényei, s ez az új is, apa-regények, s mint ilyenek illeszkednek a kortárs magyar regényirodalomnak egy jelentős vonulatába. A Tejmozi a korábbiakhoz képest nyomatékosabban és egyértelműbben, mondhatni expressis verbis utal erre: „Mielőtt anyám megbetegedett, hosszabb ideig készülődtem arra, hogy apám történetét megörökítsem. Még nem volt elképzelésem arról, száraz leírás lesz-e, netán regényes életrajz, esetleg – vagy leginkább – az apa-fiú viszony sok szempontú, visszaemlékezésekből összeálló elemzése…”. A Tejmozi annyiban különlegesebb, mint a korábbi regények, hogy sajátos módon ebben az apa-regényben megbújik egy anya-regény is, s a kettő egymásra hatása, a kettő viszonya egymáshoz a teljes szöveget még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi. a cikk folytatódik >>

Balfas élete és munkássága

Hosszú kutatómunkám eredményeként megszületett a kiváló indonéz költő, publicista és prózaíró, Muhammad ibn Salim Balfas (1922-1975) eddigi legteljesebb magyar nyelvű életrajzi összefoglalója. Szükségesnek tartottam elkészítését, mert miközben hazájában az indonéz nemzeti irodalom egyik megteremtőjét, a Yag-novella mesterét lassan nemzeti hősként tisztelik, aközben a magyar sajtóban olykor még puszta létezését is kétségbe vonják. Ez a közlés talán szétoszlathat néhány alaptalan találgatást, tévhitet. – Ezúton köszönöm meg Dr. Kállay O. Béla hatékony segítségét dolgozatom elkészítésében, amelyet ezúton ajánlok olvasóim és a szakma érintettjeinek szíves figyelmébe: katt: Muhammad Balfas, a Yag-novellák mestere

Egy blogger a ManDÁban

Dsida Jenő születésének 105. évfordulója alkalmából a roppant megtisztelő „egy blogger” néven bekerültem a Magyar Nemzeti Digitális Adattárba… illetve persze csak a portálon közölt „egy cikkbe”: »…az emberi ostobaság még mindig nem tud mit kezdeni művészetével. Tavaly március 15-én egy blogger figyelt fel rá, hogy a Duna TV ünnepi műsorában elszavalt Psalmus Hungaricus című Dsida-vers nem a költő által megírt formában hangzott el.« – A cikk szerzője úgy véli, a hamisítás oka leginkább ez volt: »Jeruzsálem emlegetése ebben a feszült közel-keleti helyzetben nem szerencsés, különben is a zsidók és palesztinok ölik egymást, jobb ezt a kényes témát elkerülni.« Nekem más volt a véleményem: a cikk folytatódik >>

Pilinszky és az anyagszerkezet

Lengyel Balázs nevezte először a hiány költőjének. De azt is ő állapította meg, hogy Pilinszky képes a legkisebb helyen a legtöbbet kifejezni. Tömörség és hiány egy helyütt, egyazon poétikai térben? Robbanni kész kritikus tömeg és tátongó hiány? A Semmibe helyezett Minden?

Az anyag szerkezete már a görögöket is foglalkoztatta, és el is jutottak merész hipotézisekig. Ám a bizonyosságra évezredekig kellett várni. Ha ma közénk csöppenne Démokritosz és az újkori kutatások  történetét követve először találkozna azzal a felfedezéssel, hogy a világunkat felépítő atomok „belseje” nagyrészt „üres”, joggal lepődne meg. Elképedt maga Ernest Rutherford is kereken száz évvel ezelőtt, amikor híres kísérlete során megfigyelhette, hogy a vékony aranylemezre irányított részecske-nyaláb gyakorlatilag akadálytalanul áthalad a lemezen. A fóliára lőtt alfa-részecskék közül csak alig néhányat térített le pályájáról valami, a döntő többségük nem ütközött semmibe. Mindez, kicsit leegyszerűsítve, azt jelentette, hogy az aranylemezt alkotó atomok az alfarészecskék méretét sokszorosan meghaladó sok-sok semmiből és nagyon kevés valamiből állnak. Nagy űr és benne gyéren elhelyezkedő szemcsék: ez az anyag!  Ezután alakult ki a Niels Bohr pontosította atom-modell, amely a Naprendszer felépítéséhez hasonlította az anyag mikroszerkezetét: a roppant tömör atommagok körül, mint a Nap körül a bolygók, tetemes távolságra keringenek az elektronok. Közbül pedig nincsen semmi. A maximális tömörség apró gócai – és köztük hatalmas hiányok. Ez a kettősség képezi világunkat mind a parányok, mind a kozmosz szintjén. a cikk folytatódik >>