A határon túli magyarok szavazati jogáról

Vagy 30 éven át permanens késztetésem volt arra, hogy ne csak véleményt formáljak a határon túli, így a kárpátaljai magyarságot érintő kérdésekről, például az úgynevezett magyar(országi) nemzetstratégiáról, hanem arra is, hogy ezzel a véleményemmel a nyilvánosság elé álljak. Ezért kezdtem el rendszeresen publikálni a Mozgó Világban és a Beszélőben az 1980-as évek végétől, 1990-esek elejétől … Olvass tovább

Az ostoba Ukrajna

Ukrajnának 1991-ben nemcsak a függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság bizalma és szimpátiája is. Ez utóbbit azonban ostoba módon  eljátszotta, a 2017-es oktatási törvénnyel pedig a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította. Akkor is, ha ebben-abban visszatáncol és kiskapukat nyit. Ukrajna: az eljátszott bizalom Negyedik különvélemény az új oktatási törvény … Olvass tovább

Az új oktatási törvény kegyelemdöfés

magyarságunknak nincs morális alapja arra, hogy sérelmezze az új oktatási törvényt Újabb különvélemény az új ukrán oktatási törvény és a kárpátaljai magyarság kérdéséről Előbbi különvéleményemnek – Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok – általános summázata az volt, hogy Ukrajna kormányzó politikai ereje éppenséggel a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva alkot törvényt, mivel … Olvass tovább

Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt: a nagy port kavaró új oktatási törvényt Siránkozás helyett. Kis különvélemény Alábbi írásomban szándékosan fogalmazok sarkosan. Véleményemmel nem kívánok senkit provokálni – elgondolkoztatni azonban igen. Aki járatlan a témában, nem ismeri az előzményeket, bizonyos ismereteket itt szerezhet: Összefoglaló az új … Olvass tovább

Hollandia, Mikes Kör, 1996

hollandia1996-bdk-mikesAz alábbiakat 20 évvel ezelőtt írtam és olvastam fel Hollandiában 1996 őszén, a Mikes Kör az évi Tanulmányi Napjain. Pontosabban nem is felolvastam – és ezt a módot akkor próbáltam ki először -, hanem kitérőket téve, az akkor már számítógépen írt és kinyomtatott szövegtől el-elszakadva (például a lábjegyzetek helyén) végigbeszéltem bő másfél órát. (Szerénységem tiltja megemlíteni, hogy elég nagy sikerem volt, többen gratuláltak. Egy idősebb lelkészt kivéve mindenkinek tetszett a mondandóm, egyedül ő fűzte hozzá előadásomhoz kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor javában virágzott a magyar élet; ő tudta, kétszer is hozott egyházi segélyszállítmányt.) Később ennek a szövegnek az első részét használtam alapul Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében c. nagyobb esszémhez. A második részben a meghívók kifejezett kérésének eleget téve tértem ki a ruszin kérdésre. Erről a témáról soha azelőtt nem beszéltem nyilvánosan, később többször is rákérdeztek, akkor is hasonlókat mondtam. A befejező részt pedig amolyan vallomásnak szántam. Érdekesség: 20 évvel ezelőtt még többé-kevésbé a kárpátaljai magyar közösség tagjának tekintettem magam, egy részével pedig sorsközösséget is vállaltam. „Íróságomban” még meghatározó jelentőséget tulajdonítottam lakhelyemnek, fontosnak tartottam, hogy beszámoljak kisebbségi szorongásomról (amely aztán – erről másutt hosszan beszámoltam – 2000 táján egyszer s mindenkorra megszűnt). De lássuk az eredeti szöveget.

Balla D. Károly:

Sorsverés vagy kiváltság?

Kárpátalja: múlt, jelen, jövő

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1996-os Tanulmányi Napjainak keretében tartott előadás alapjául szolgáló szöveg

A mai Kárpátalja négy történelmi magyar vármegye – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – területén (ill. azok egy részén) helyezkedik el, közel 13.000 km2-nyi területen, 1 millió 300 ezernél több lakossal. Ebből – a legutóbbi, 1989-es népszámlálás adatai szerint – 156 ezer a magyar nemzetiségű.

Kárpátalját északról és északkeletről az Erdős Kárpátok (más néven az Észak-keleti Kárpátok) gerince határolja, a területi egység itt Ukrajna két szomszédos közigazgatási területével (megyéjével) határos. Délről az ukrán-román, dél-délnyugatról az ukrán-magyar, nyugatról pedig az ukrán-szlovák államhatár zárja a mai Kárpátalja területét.

Nagyobb városai: Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Ilosva, Rahó, Szolyva, Huszt, Técső, Csap; legmagasabb hegycsúcsa a Hoverla (2061 m), fontosabb folyói: a Tisza és annak jobb oldali mellékfolyói: a Tarac, a Talabor, a Nagyág, a Borzsa és a Tiszába a Bodrog közvetítésével ömlő Ung és Latorca.

Történelmileg a vidék ezer éven át Magyarországhoz tartozott; az első világháborút követően a trianoni békeszerződés értelmében a csehszlovák Köztársaság kebelezte be (1919. május 6.); az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár-Munkács-Beregszász tengely mentén az alföldi részt visszacsatolták Magyarországhoz, miközben a vidék főleg szlávok lakta területe csehszlovák kézen maradt önálló közigazgatási egységként (Podkarpatska Rus); 1939. március 15-én a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalja egészét, amely így egészen 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott; ekkor a vidéket megszállták az ún. felszabadító szovjet csapatok és saját érdekterületükké tették, amit több hónap átmeneti állapot után aztán az 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák szerződés szentesített. A vidéket 1946-ban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Kárpátontúli területe néven az akkori Szovjetunió, vagy ha tetszik: Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységévé szervezték, s ez a státusa megmarad egészen 1991. augusztus 24-éig. Ekkor kikiáltják Ukrajna függetlenségét, s attól kezdve Kárpátalja és annak magyarsága ennek az új államalakulatnak képezi részét, hivatalosan továbbra is Kárpátontúli terület néven.

A részletezéseket nem tartalmazó száraz tényekből is kiolvasható, hogy ennek a vidéknek a lakossága XX. századi történelme folyamán több olyan állam‑, rendszer‑ és hatalomváltást is átélt, amelyekből akár egyetlen is elegendő lett volna sorsverésnek.[1]

Ha a rövidebb életű és átmeneti alakulatokat – például az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot vagy a Huszt székhellyel 1938-ban szervezett Karpatszka Ukrajina nevű bábállamot – nem tekintjük, akkor is öt különböző államnak lehetett a polgára az, aki a század elején született. Ráadásul – a hat éves magyar visszacsatolástól eltekintve, amelyre viszont a második világháború viszonyai nyomták rá a bélyegüket – ezeknek a hatalomváltásoknak a során az itt élő magyarság az egyik kisebbségi vödörből a másik kisebbségi csöbörbe került, s a különböző államok és rendszerek váltogatott módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni, asszimilálni, megtizedelni, szülőföldjéről elűzni. Ezzel kapcsolatban – és főleg a régió magyarságának a szovjet megszállást követő évtizedeit tekintve – állítottam egy tanulmányomban, hogy Kárpátalja magyarsága halmozottan hátrányos helyzetű. Ennek a szociológiából ismert szakkifejezésnek a használatára a következő három szempont alapján merészkedtem:

1. Az anyaországától elszakított magyar népcsoportok közül – a burgenlandit leszámítva – a kárpátaljai volt a legkisebb lélekszámú.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a több milliós erdélyi vagy a közel milliós szlovákiai magyar etnikumhoz képest a kétszáz ezret sem elérő magyar populáció sokkal elesettebb, hátrányosabb helyzetű. Bizonyos lélekszám alatt egy elszigetelt népesség ugyanis nem képes önmaga reprodukálására, s még kedvező létfeltételek közepette is lassú kihalásra vagy felmorzsolódásra-asszimilálódásra van ítélve. Ezen kívül egy kis lélekszámú közösségben sokkal lassúbb a kiválasztódás (kiválogatódás), ritkábban születnek kiugróan nagy tehetségek, előfordulhat, hogy nemzedékek nőnek fel, amíg a kétszáz ezerből kiválik egy nagy zeneszerző, egy költőzseni vagy akár egy igazi „népvezér”. Még bármiféle negatív diszkrimináció hiányában is lassan alakul ki az értelmiségi réteg, a „kisebbségi többletmunkát” vállaló pedagógusi elit, az alkotó művész-intelligencia, az orvosi-ügyvédi-jogászi vagy a tudósréteg. Ez a lassú kiválasztódás azután – második fokon – visszahat: példák, tapasztalatok hiányában az új és újabb nemzedékek számára egyre nehezebbé válik a kiemelkedés. Mindez – nem árt ismételni – még akkor is fenyeget, ha egyébként nincsenek negatív külső tényezők. Kárpátalja vonatkozásában azonban ezek megléte nem kétséges.

2. Egy időben divatossá vált a megállapítás, mely szerint Magyarország volt a szocialista tábor legvidámabb barakkja. Nos, a kárpátaljai magyarság vonatkozásában ezt a képet úgy módosíthatjuk, hogy nekünk viszont a „legszomorúbb kaszárnya” jutott, ugyanis ez a magyar kisebbség szenvedte meg leginkább a kommunista rezsim embertelenségét azáltal, hogy a tábor leghatalmasabb és országához, a Szovjetunióhoz kötötte sorsa. És itt sorolhatnánk a tényeket: az 1944-es etnocídiumot (az új, sztálini hatalom birtokosai gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták), az államosítást és kollektivizálást, amely egyik „utódállamban” (és magában az anyaországban) sem zajlott le olyan mértékben és olyan erőszakosan, mint itt; a vallási felekezetek felszámolására (görög katolikus egyház) és korlátozására (római katolikus és református egyház) irányuló intézkedéseket (vagyonelkobzástól papok internálásáig); a teljes magyar intézményrendszer felszámolását és szovjet vágányra történő átállítását; egyáltalán: az ötvenes évek nyomasztó diktatúráját.[2]

3. Azzal, hogy Kárpátalja magyarsága történetesen épp a Kelet-Európát saját befolyási övezeteként birtokló nagyhatalom kötelékébe került, még egy vonatkozásban vált hátrányos helyzetűvé: a leghosszabb időn keresztül és a leghermetikusabban ez a magyar etnikum volt elzárva anyaországától. Két vonatkozásban is: egyrészt a „nagy testvértől” való félelmében a hivatalos Magyarország nem vett (nem vehetett) tudomást az itteni magyarságról, mint ahogy ez utóbbi sem kereshetett intézményesen kapcsolatot amazzal, másrészt a személyes kontaktus is szinte lehetetlenné vált: útlevélhez jutni hatalmas kiváltságnak számított. Egészen a hatvanas évek közepéig semmilyen magyar sajtótermék nem juthatott Kárpátaljára, mint ahogy az itteni kiadványokat is tilos volt külföldre vinni-küldeni. [3]

A határon túli magyarság más csoportjaival szemben is volt egy elszigetelődési szándék, de például Csehszlovákiába utazni minden további nélkül lehetett és könyvek, lapok szabadon áramolhattak; Erdély pedig akár szellemi önellátásra is berendezkedhetett. Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa, Pozsony, Újvidék, Szabadka soha nem rekesztődött ki annyira a magyar köztudatból vagy a hivatalos tudomásulvételből, mint Ungvár vagy Beregszász. Erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar alkotókkal, intézményekkel mindig is volt nexusa az anyaországnak (hivatalos vagy félhivatalos, netán baráti, személyes csatornák mentén kialakuló), Kárpátalja azonban még tíz évvel ezelőtt is szinte kirekesztett tartománynak számított. A politikai elzártság egészen a nyolcvanas évek végéig fennállt, amelyet mostanra felváltott a gazdasági (erről később szólunk), illetve egy újabb politikai elszigetelődés veszélye van kibontakozóban. Ha ugyanis Magyarországot felveszik az Európai Közösségbe és a NATO-ba, Ukrajnát viszont nem, akkor – és erről valahogy „nem illik beszélni”, mintha szőnyeg alá seperhető kérdésről lenne szó – nos, akkor a két ország között azonnal bevezetik a vízumkényszert, és a civilizált egységes Európa szűrő-kapuja Hegyeshalomról áttevődik Záhonyba, mi pedig, kárpátaljai magyarok, a szűrőn túlra kerülünk és újra elérhetetlen messzeségbe szakadunk a magyar nemzettest törzsétől.

De ne ugorjunk ennyire előre az időben, hanem vizsgáljuk meg, hogy a három hátráltató tényező („a legkisebb közösség”, „a legszomorúbb kaszárnya”, „a legelszigeteltebb nemzetrész”) hogyan alakult át mára. A magam részéről megkockáztatom a kijelentést, hogy a kárpátaljai magyarság ma, a kilencvenes évek derekán szorongatottabb helyzetben és súlyosabb válságban van, mint az elmúlt évtizedekben, lakhelye ugyanis kaszárnya helyett nyomortanyává vált.

Ukrajnában ugyanis súlyos gazdasági krízis alakult ki: rohamosan csökken a termelés [4], évekig tartott a hiperinfláció, egyre nagyobb mérvű a belső és külső eladósodás, teljes a gazdasági káosz. Az alapvető szükségleti cikkek, az energiaárak és a szolgáltatások ára lassan világpiaci szintűvé válik, miközben az átlagjövedelmek alig haladják meg a magyarországiak egy tizedét (nem tévedés!). Nő a valódi és rejtett munkanélküliség, terjed a bűnözés, sosem látott mértékeket ölt a korrupció és lassan mindent behálóz a hatalommal összeszövődő maffia [5].

Végzetes mértékben polarizálódik a társadalom: egy szűk réteg anyagi vonatkozásban „mindent megengedhet magának”, miközben egyre nagyobb tömegek élnek mélyen a még emberhez méltó nívó alatt.

Mindezek általános, országos válságról tanúskodnak, és nem csupán a magyar kisebbségre vonatkoznak, ám erre nézve fokozott veszélyekkel járnak. Lássuk, melyekkel is!

A) Számbeli csökkenés

Említettem, hogy a legutóbbi népszámlás 1989-ben 156 ezer magyar lelket mutatott ki Kárpátalján. Ez abszolút számát tekintve háromezerrel kevesebb, mint amennyit a tíz évvel korábbi, az 1979-es állapított meg. Önmagában ez nem jelentős csökkenés, két tényező miatt azonban igencsak ijesztő. Az egyik az, hogy a háromezer fő elvesztése a területi egység összlélekszámának dinamikus gyarapodása közepette történt, így a magyarság részaránya Kárpátalján 13,7 %-ról 12,5 %-ra esett vissza tíz év alatt, s azóta ez a szám újabb fél százalékkal lett kisebb. Tehát miközben a magyarság lélekszáma csökken, aközben a vele együtt élő (főleg szláv) népességé növekszik. Nem nehéz megjósolni, mihez vezet ez hosszabb távon. A másik elgondolkozásra ösztönző tényezőt azzal kapcsolatban fogalmazhatjuk meg, hogy a háromezres csökkenés egy igen jelentős növekedési várakozással szemben következett be. Miről is van szó. Arról, hogy a hivatalos statisztikákkal szemben mindig is úgy gondoltuk, nagyjából 200 ezren, esetleg még többen lehetünk, s hogy a kimutatásokban mintegy 40 ezerrel kevesebben vagyunk, annak pontosan megnevezhető történelmi okai vannak, amelyek közül kettőre igen röviden kitérek. Elsőül arra, hogy a már említett 1944-es deportálások során csak a magyar (és német) férfiakra irányultak. Akik valódi nemzetiségük helyett orosznak, ukránnak, szlováknak vallották magukat, megúszták a kényszermunkát. Talán ezrek vagy akár tízezrek estek így ki a statisztikák megfelelő rubrikájából, s hamis nemzetiségüket a szovjet törvények szerint örökölték gyermekeik is. Második kitérőül a magyar ajkú görög katolikusokat kell említenünk: amikor a szovjet hatalom számba vette új alattvalóit, többük nemzetiségét önkényesen megváltoztatta. Így lettek moldovánok a románok, ukránok a ruszinok – és ez utóbbi analógiája alapján azok a magyarok is, akik nem a romai katolikusoknak vagy reformátusoknak vallották magukat, hanem görög katolikusoknak, amely egyház a Kárpátalján élő szlávok nemzeti egyházának tekinthető. Ezeknek az ukránná tett magyar görög katolikusoknak a számát 30 ezerre becsültük a szovjet éra előtti egyházi nyilvántartások alapján. Nos, 1989-ben már nem volt diktatúra, a peresztrojkától és a nyíltságtól volt hangos a világ, s a Szovjetunióban először történt meg, hogy a népszámlás során szabad bevallás, bemondás alapján töltötték ki a nemzetiségi rubrikát, s nem kérték a személyi okmányokat. Joggal várhattuk, hogy mindazok és mindazok utódai, akik a fentebb említett okok miatt eddig más nemzeteket gyarapítottak, most végre magyarnak íratják be magukat, és így 160 ezer körüli lélekszámunk akár 200 ezer fölé ugrik. Erre a várakozásra következett hideg zuhanyként a háromezres csökkenés [6].

Azaz: Kárpátalján ma 156 ezren vallják magukat magyarnak, tehát: csökkenésünk vitathatatlan tény. A csökkenés oka pedig nem az asszimiláció és nem is a stagnáló népszaporulat, hanem a kivándorlás. Az elmúlt évtizedben (pontosabban 1980 és 1992 között, amikor is a felmérés történt) Kárpátalját 8 ezer 200 fő emigrált, s bár nemzetiségi összetételükről az illetékesek nem közöltek adatokat, feltehető, hogy a Magyarországra települő közel ötezer fő nagy többsége magyar volt. Az elmúlt két-három évben a kivándorlás felgyorsult, és ha ez a tendencia folytatódik (márpedig mi állítaná meg?), akkor etnikai határaink egyre inkább elmosódnak, az egy tömbben élők közössége szigetekre szakadhat s a felső-Tisza mentén élő szórványmagyarság fel is morzsolódhat. A kárpátaljai magyarság egésze pedig – mint közösség – működésképtelenné válhat.

És ez a felvetés már el is vezet bennünket a második válság-tényezőhöz, ez pedig a

B) minőségi sorvadás

A kivándorlók többsége ugyanis értelmiségi, akiknek a számaránya a korábban említett többszörösen hátrányos helyzet miatt amúgy sem volt túl magas. Eddig is akadtak hiányszakmák, de mára nemcsak a magyar ügyvédek, közgazdászok, szociológusok számítanak fehér hollónak, hanem ijesztően csökken az orvosok, mérnökök, pedagógusok és a művészek száma is. Tegyük még hozzá: az áttelepülők többsége pályáját most kezdő vagy tanulmányait most befejező fiatal, akiknek távozása tovább rontja a közösség reprodukciós esélyeit. És lehet ugyan vitát folytatni arról, hogy egy szellemi vezércsapat (értelmiség) nélkül maradó és elöregedő etnikum meddig tarthatja meg vitalitását, az azonban nyilvánvaló, hogy – mint közösség – szerves egészként nem képes sokáig funkcionálni és gyógyíthatatlanul súlyos működési zavarok lépnek fel életében. Említsem csupán a pedagógushiányt: magyar iskoláinkban egyre több olyan oktatót alkalmaznak, aki maga nem járt magyar iskolába, a nyelvet csak töri, szaktárgya kifejezéseit nem ismeri.

A válsághelyzetre utaló harmadik momentumot én – gyakran felháborodást keltő merészséggel

C) A kárpátaljai magyarság demoralizációja

cím alatt szoktam tárgyalni, ami kétség kívül kicsit erős kifejezés, mégis úgy látom, hogy amíg az ötödfélszázados szovjet uralom ideje alatt magyarságunk megőrizte tartását, önbecsülését, identitását, s mindig büszke volt különbözőségére, s ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján, a magára csukott lakásban megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz –, addig ebben a mostani létbizonytalanságban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tisztességes munkából nem lehet megélni, hogy hol törvénytelen, hol „csak” megalázó tevékenységre (például csempészésre, piacolásra) kényszerül a létfenntartásáért küldő kisember –, nos akkor minden fontosabbá válik számára, mint nemzeti hovatartozása. És amíg a többségi nemzetekhez tartozók „csak” általános emberi értelemben válnak elutasítókká vagy közömbösökké például a kulturális értékekkel szemben, és ezeket az értékeket, ha más nem, hát gyermekeik újra felfedezhetik, addig a magyar kisebbség a nemzeti értékekről mond le, s ha lemond, ezek többé nem gyökereztethetők meg egy idegen közegben.

Olvass tovább

Az ördög és a részletek

Előbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és … Olvass tovább

Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

nyelvteruletek-karpataljan-2011
Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.

Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik.

Olvass tovább

Vonakodás nélkül

A Kárpáti Igaz Szó interjút közöl Vona Gáborral. A náci nézeteket gyakran hangoztató, cigányozó, zsidókat listázni kívánó, EU-zászlót égető, mélyen antidemokratikus Jobbik elnökével kedélyes beszélgetés olvasható a lapban. Kétségtelen, hogy a Fidesz-rezsim nemzetpolitikáját illető bírálatában akár igazat is lehetne adni Vonának, ám pillanatra sem lenne szabad arról megfeledkezni, hogy egy kirekesztő, szélsőségesen nacionalista, revizionista, rasszista … Olvass tovább

Címkéző magyarok

cimkeNem várt (?) reakciókat váltott ki minapi bejegyzésem, amelyben egy szerintem igen ostoba és a kárpátaljai magyarság ügyének inkább ártó, mint használó ötletet bíráltam keresetlen szavakkal: Nettó baromság – Itt Magyarul Is. Az egyik reakció magától az ötletgazdától érkezett személyes, baráti hangú e-mail formájában. Már a második sor elolvasása után arra gondoltam, milyen jó, hogy ebben az ügyben érdemi vita alakulhat ki, azonnal odatűzöm az ötletgazda levelét a cikkecském mellé, hadd lássa az olvasó az ellenvéleményt is. Ám a levél végén ott állt, hogy írója nem járul hozzá levele publikálásához. Ezt tiszteletben illett tartanom, így talán a levelezésünkre utalni sem egészen illő dolog (még 2 üzenetet váltottunk), ezért félve írom csak ide, hogy érveink nem az ötlet társadalmi vagy nyelvi vonatkozásai körül csoportosultak, hanem az anyagi háttér tisztaságáról vagy tisztátalanságáról esett a legtöbb szó. Készséggel elhittem, hogy az ötlet mögött kitalálója részéről nem állt közvetlen anyagi érdek, ám tudva, hogy milyen pénzügyi infrastruktúrába ágyazódik bele, ezt mégis le kell írnom (saját levelemből talán idézhetek):

Olvass tovább

Csupakabra és tigrispiton

Talán még emlékeznek néhányan arra, hogy Kárpátaljának volt saját Yetije és UFÓ-ja is. 2005-ben nem átallottam abszolút hiteles sajtóforrásokra hivatkozva a Mozgó hasábjain hírbe hozni mind az erdeinkben látott titokzatos nagylábút, mind a ruszin falucska fölött megjelent és egy férfit elrabló földön kívülieket.

A helybéli sajtó 2012 nyarán is szolgált hasonló ínyencségekkel. E sorokat szeptemberben írom, már vége az uborkaszezonnak, nemcsak hogy kezdetét vette, hanem egyre élesedik a választási kampány (Ukrajnában október 28-ára tűzték ki a parlamenti választási csalásokat), de a kedélyeket borzoló politikai hírek, úgy tűnik, nem biztosítják kellőképpen a polgárok adrenalin-szintjét, némi riogatás hát belefér az őszi szezonba is.

Olvass tovább