Már nem is emlékeztem a Pánsípnak erre a kis helyes logójára (persze én kreáltam), amelyet többek között levelezésemben használtam: a szerkesztőség címe és elérhetősége mellett ez szerepelt a levelek fejlécében. Most úgy akadtam rá, hogy nem jutott eszembe egy régi szerzőnk neve, ezért belekotortam a digitális archívumomba, ahonnan kármentés címén időnként publikálok is ezt-azt. De más érdekességre is bukkantam: egy 1996-ban kelt levél tanúsága szerint éppen 15 évvel ezelőtt léptem ki a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségéből – azóta vagyok független, tartottam magam ahhoz, amit akkor komoly elhatározással bejelentettem: „a belátható jövőben nem kívánom semmilyen szervezetnek a tagságát gyarapítani”.
politika
Kártékonysági est
Nagyszabású kártékonysági estet rendeztek a kárpátaljai magyar szervezetek aktív részvételével a hét végén Beregszászott. A magasztos közös cél érdekében bámulatos gyorsasággal megegyezett egymással a két rivalizáló érdekvédelmi csoport, és nemes ártó szándékukat kinyilvánítva közös nyilatkozatot is kiadtak. Az estet megtisztelték jelenlétükkel magyarországi és ukrajnai közjogi méltóságok, valamint a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó parlamenti képviselők. A rendezvény szervezőinek tetemes mennyiségű veszeményt sikerült összegyűjteniük, ezeket kivétel nélkül a kárpátaljai magyarság kárára fordítják.
Cenzúraprovokáció
A Népszava ellen furcsa eljárás indult egy (vagy több?) olvasói komment miatt. Miközben még az sem derült ki, hogy voltaképp mi a tényleges kifogás. Az Index összefoglalója szerint az adott cikk után „a jelenleg mindössze 18 kommentet tartalmazó vitában valaki egy bizonyos Orbáncot csúnya fertőző betegségnek nevez, Schmitt Pálról pedig többen is megállapítják, hogy nem túl erős jellem, egy kommentelő odáig merészkedik, hogy »pojácának« nevezi.” Nos, a magyarországi cenzúra-viszonyok tesztelése érdekében (szándékosan egy Mo-i szolgáltató szerverén futó oldalamon) ezúton megerősítem: 1) Orbánc egy csúnya fertőző betegség; 2) Schmitt Pál pojáca. Ugyancsak tesztelési célzattal a Facebookon egy hónapon át minden nap megismétlem e két állítás valamelyikét – és figyelem a következményeket.
Titkos állampolgárok
Balla D. Károly
Titkos állampolgárok
– havi naplójegyzet, 2011 –
Hónapok óta igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy hajnalon.
Mégsem szűz a KISZó?
Lezárult az a szavazás, amelyet azért indítottam, hogy megtudjam, olvasóim is „nagyjából baloldalinak” tartják-e országos közéleti lapunkat. Előzmény: egy blogjegyzetemben használtam a nagyjából baloldalinak tartott minősítést, amelyet egy magát Kárpáti Igaz Szónak nevező kommentelő kifogásolt: szerinte ez olyan, mint a félig-meddig szűz, no meg ők éppenséggel mindenevők, minden irányzatra nyitottak. Egy dolog azonban az önminősítés, és más tészta a kívülállók véleménye: a szavazás eredménye legalábbis eléggé meggyőzően engem igazolt: nagyjából baloldali (30 voks), olyan, amilyen éppen Gajdos (27), szocdem (16), félig-meddig szűz (4), semleges (2), jobboldali (1).
Boldog Ung-vidék
Alábbi hónaplóm a Mozgó Világ ehavi számában jelent meg, értelemszerűen április közepén foglaltam össze néhány érdekes megkeresést. (Egy fejleményről az Utójegyzetben)
Novellát írni kicsit olyan, mint madarat fogni. Csak nehezebb… Észrevétlenül kell kis térben nagyot rugaszkodni, ügyesen utánakapni a tovarebbenőnek, és az utolsó mondattal megmarkolni, mielőtt csúfondárosan csicseregve felszállna a diófa legtetejébe. A macskánk tudja, hogyan kell. Nekem mostanában alig-alig sikerült. Aztán mégis.
Merre húz a KISZó?
Egyik friss bejegyzésemben (Ráfázhat a Fidesz) bizonyos politikai feltételezéseket latolgatva hivatkoztam a Kárpáti Igaz Szó online oldalán folyó szavazásra, megjegyezve, hogy „A minta persze nem reprezentatív, ám az mégis jelzésértékű, hogy egy nagyjából baloldalinak (!) tartott lap online felületén a listát a Jobbik vezeti.” A magát Kárpáti Igaz Szónak nevező olvasóm hozzászólásában kifogásolta a nagyjából … Olvass tovább
Ráfázhat a Fidesz
Széles körben elterjedt nézet: a Fidesz-KDNP azért szorgalmazta oly szívósan és azért vezényelte le sürgősen a kettős állampolgárság bevezetését, hogy a politikai nemzetet jogi értelemben is kiterjessze Magyarország határain túlra, és a környező országokban élő leendő magyar állampolgárok százezrei szavazati joghoz jutván a jobboldali erők számára kedvezően módosíthassák a belpolitikai erőviszonyokat. Ez nagyon is megalapozott feltételezés, hiszen egyfelől köztudott, hogy a határon túli magyarság konzervatívabb gondolkozású, vallásosabb és fogékonyabb a nemzeti ideológiára, mint az anyaországi, éppen ezért a magát a konzervatív-keresztény-nemzeti értékrend letéteményesének hirdető politikai erő joggal számíthat a határon túliak nagy többségének a támogatására; másfelől az is nyilvánvaló, hogy mindazok, akik „ettől a kormánytól” kapják meg a magyar állampolgárságot, érzelmi szempontból leköteleződnek és hálából készséggel szavaznak majd a kormánypártokra. Mindez azzal járhat, hogy a most hatalmon lévők akkor is hozni tudják biztonságos többségüket az elkövetkezendő választásokon (akár évtizeden át), ha belföldi szavazóik bázisa erősen megcsappanna.
Pártot alapítani
Hetek óta várom, hogy valaki új pártot alapítson Magyarországon. Mikor, ha nem most?! Ott tátong a hatalmas vákuum a politikai térben: a potenciális választók 40 %-ának nincs pártja. A Fidesz tábora fogytán fogy (s ez a tendencia vélhetően folytatódni fog), de ebből az ellenzéki pártok szinte semmit nem profitálnak.
Egy Lenin-vers története
Gyakorló önboncnok vagyok, így számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, húsz-huszonöt vagy akár harminc-harmincöt évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a): leginkább csak mosolyogni lehet; amelyekkel b): érdemes komolyan szembenézni, okulni, tanulságokat levonni belőlük; illetve c): mi az, ami fájdalmas tényként, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám.