Tejmozi – Posztmodern kísérlet az emlékezésre

Egy ideje nem érhető el eredeti megjelenési hején – KUK, a PPKE BTK Esztétika Tanszékének
kritikai portálja – a Tejmoziról írt alábbi kritika, ezért felteszem ide.

Szabó Katalin

Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

Balla D. Károly Tejmozi könyv

Tejmozi – Balla D. Károly

Balla D. Károly Tejmozi című könyvéről

Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések belül, „agyban” zajlanak le, szereplő szigorúan véve csak egy van, az elbeszélő. Mást nem tud megénekelni, csak önmagát. Emlékeiben viszont pódiumra lép a családja: apja, anyja, lánytestvére, sógora stb.

A regény olvasható anyaregényként, aparegényként, memoárként, énregényként. Az eddigi recepció a regény fejlődéstörténeti dimenzióját hangsúlyozza, arra koncentrál, ami a gyermeki létből az érett, felnőttkorba vezeti az elbeszélőt. Ezeket az értelmezéseket azért érdemes kritikával kezelni, mert átsiklanak azon, hogy a narrátor személyisége még nem „kész” abban az értelemben, hogy „gyermeki” lelkesedéssel fog bele feladatokba, amelyeket nem visz végig, nem képes olyan kapcsolatok kiépítésére, amilyenekre egy lelkileg érett ember igen.

A visszaemlékezés kellemes és kellemetlen emlékekre is kitér. Meghatározó élmény számára egy bizonyos reggel az édesapjával kapcsolatban („Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat…”(5.o.), később „Azon a téli reggelen majdnem megszerettem apámat…”(14.o.), majd „Azon a reggelen, amikor ott baktattunk egymás mögött a hófúvásban, majdnem megszerettem az apámat.”(81.o.). Ezen a reggelen nem tudja, miért és hova tartanak. Valójában annak az öreg ruszinnak a sírjához zarándokolnak, akinek az unokája Paul Robert, húgának a férje. Erre a reggelre való visszaemlékezéssel indítja a regényt, illetve később is többször visszatérő, szervező motívummá emeli. (A záró szakaszban erre a reggelre is asszociál az „Ugye hoztál fényképet a sírjáról, fogja számon kérni a húgom…”(209.o.) gondolat.) Anyja megbetegedését és halálát már távolságtartással kezeli a korábbi emlékekkel ellentétben (pl. „Anyámnak kapóra jött a méhrák…”110.o.). Édesanyjával való kapcsolata több szempontból felidézi Bartis Attila A nyugalom című regényét. A párhuzam a következő mondatoknál érzékelhető a legjobban, a Tejmoziban elhangzik, hogy: „már megint hol császkáltál ilyen sokáig, édes fiacskám?”(45.o.), vagy „mi újság van, édes fiacskám?, semmi, mama, sírnak az emberek a Kárpátok alatt (…) nincsen semmi bajod, kicsikém?, semmi, mama, csak a nyakam véres”(49.o.), ugyanez a sikertelen kommunikáció jelenik meg Bartisnál, ahol „Mikorjössztől holvoltálig történt minden” [1] és „Holvoltálfiam -Istenről beszélgettem, anyám.” [2], az elhangzó kérdésekre nem megfelelő válaszokat adnak. Maga a „problémás” anya-fiú viszony több kortárs regényben is megjelenik, megemlíthetjük például a Nobel-díjas J. M. Coetzee Michael K élete és kora című írást, ahol a főhős egy önmaga által eszkábált kocsiban húzza magával édesanyját a sztrádán, amíg az asszony meg nem hal.

A narrátor identitásának formálódásában jelentős, alakító szerepet kap édesapja, a vele való sakkjátszmák, de ahogy nem ismeri apját, úgy húgát sem, hiába gondol vissza jó érzéssel a közös reggelikre, hiába történik húgával számtalan levélváltás, egyikükkel sem alakít ki bensőséges viszonyt (nem tudja, hogy édesapja nemcsak aktképeket, hanem szenteket ábrázoló ikonokat is fest, húga az édesapjának írt levelekben sokkal jobban megnyílik, mint neki). Az elbeszélő személyes életében meghatározó az az éjszaka, amikor gyermekkorában eltévedt egy idegen városban. A sötétben való tájékozódás lehetetlensége, a hangok megszűnése, a táj átalakulása jelzi, hogy ezen az éjszakán valamiféle transzcendens élményt élt át. Tulajdonképpen megjárta az alvilágot (a kollégiumban a sok vízszintesen fekvő testet nézte, az utcán nem hallotta a lépteit, a buszpályaudvar olyan mitikus szerepet tölt be, mint a fogadó, vagy a kocsma a romantika irodalmában, vagyis a világ közepe, ahova az emberek betérnek), s ez magyarázza, hogy később úgy tekint önmagára, mint aki már meghalt. Később, amikor már identitásának meghatározó eleme, hogy nyelvészprofesszorként dolgozik, testvérével összehasonlítva önmagát a következő tulajdonságban látja a különbséget: „Húgom mindent tudott a nyelvről – de nem álmodott vele.”(51.o.). Íróvá válását a regény befejezésében konstatálja.

A főhős belső fejlődésrajza mellett olyan elgondolkodtató kérdések felvetése miatt érdemes elolvasni ezt a regényt, mint az implicit konfliktusként felmerülő, csak a mások elmondása alapján létező múlt. Az elbeszélő gyermekkorára visszagondolva azt mondja, „Amire emlékszem, (…) azok nem a saját emlékeim.”(35.o.), életének ez az első szakasza egy olyan eredettörténet, mítosz, aminek a hitelessége megkérdőjelezhető. Édesanyjáról a következő sorokat írja: „Mindenre emlékezett, mindent felmondott, és felmondó emlékezésével kisajátította a múltamat, hogy többé ne tudjam azon valójukban felidézni gyerekkorom történéseit, csakis és kizárólag őáltala (…)”(140-141.o.), vagyis az anya megteremtett egy olyan függőségi helyzetet, ami az elbeszélő számára örök időkre szól. A narrátor kezdetben képes megállapítani, hogy „(…) tudom, hogy én vagyok ott az a férfi, én beszélek az ablaküvegnek (…)”(78.o.), de később már elhatárolódik önmagától: „aztán meggyűlöljem (…) nemcsak a magam választásait, hanem azt a valakit is, aki választott, aki én vagyok – és mégsem én, mert a döntés pillanatában mintha kiesnék a magam személyiségéből”(131.o.). Az elbeszélt én és elbeszélő én azonosságát megkérdőjelezi az a felvetés, hogy vajon a múlt mások általi ismertetésénél a személyes tudásunk nem azért találkozik-e az elmondottakkal, mert erre neveltek bennünket. Balla D. karaktere saját személyes múltjának elfogadásával küzd, azzal a kínzó gondolattal, hogy nem lehetünk benne biztosak, hogy az igazság birtokában vagyunk. Izgalmas továbbá a narráció technikája, mert az emlékezés mechanizmusát demonstrálja, ahogy az ingerek felidézik egymást bennünk.

Stílusa sajátossága a szenvtelen elbeszélő mód, ami azért szerencsés, mert magához az emlékezéshez is távlat szükséges. Ez a távlat az elbeszélő esetében nemcsak időbeli és térbeli, hanem emocionális is, ami azért megdöbbentő, mert az ember nem szokott önmagától, saját életétől ennyire messze kerülni. A narrátor megoldandó problémájában Balla D. azt a kortárs jelenséget ábrázolja, amikor a cél az, hogy sikeresen kivonjuk magunkat azokból a rendszerekből, amelyek károsak számunkra, illetve úgy tudjunk elhatárolódni, hogy egy olyan magánszférát hozunk létre, amely paradox módon mégis részese marad a nagy egésznek.

Ez a regény tehát olyan izgalmas pszichológiai-önismereti kérdéseket vet fel, hogy vajon eltávolodhatunk-e önmagunktól, és ha igen, meddig mehetünk el ebben? Lehetséges-e, hogy önazonosságunk minden szituációban megmaradjon úgy, hogy közben kívülről szemléljük énünket?

2012, Október 31


Balla D. Károly, Tejmozi, Budapest, Magvető Kiadó, 2011.

1. Bartis Attila, Nyugalom, Budapest, Magvető, 2001, 9.

2. Bartis, i. m. 37


Posztmodern regény Kárpátalján – Balla D. Károly író

20 éve jelent meg az Élted volt regénye

Posztmodern trükkregény – vagy persziflázs?

élted volt regénye1998-ban jelent meg első regényem. Pontosabban: elsőként ugyan az Élted volt regénye került napvilágra, de a Szembesülés már 1996-ban készen volt és kiadásra várt a Belvárosi Könyvkiadónál (mivel pájázati támogatás hiányában sem itt, sem későbbi próbálkozással a Tevannál nem adták ki, 2002-ben alaposan átdolgoztam, így került a Pro Pannoniához, ahol aztán 2005-ben jelent meg). Erről részletesebben itt: Balla D. Károj első regénye.

Ahogy másik blogomban nemrégiben beszámoltam róla, az Élted volt regénye  képezte eddig számomra a legnagyobb alkotói élményt, örömöt. Fojamatos és lendületes munkával voltaképp egy hosszú tél alatt  írtam meg, 1996 végén kezdtem és 1997 tavaszára készen is lettem vele.

“Örömszöveget írtam, tobzódtak bennem az ötletek, fordulatok, ömlöttek a mondatok. Az építkezés nagyrészt teljesen spontán módon történt: egyik ötlet hozta a másikat, egyik megoldás vetette fel a következő megoldatlanságot. Egy nagy szövegrejtvénybe ágyazódik a voltaképpeni fő cselekmény, amejnek legfőbb funkciója, hogy kitöltse a keresztrejtvény üresen maradt kockáit.”

Mivel most 20 éves késleltetéssel újra közreadom akkori naplójegyzeteimet (lásd: UngParty Manzárd archívum: BDK naplók), ebből elég pontosan reprodukálhatók a kiadásához kapcsolódó történések: 1997 nyarán kért és kapott tőlem kész könyvkéziratot a baseli székhejű Európai Protestáns Szabadegyetem könyvkiadói lektorátusának vezetője, a Berlinben élő (és az idén, 2018-ben ott meghalt) Balla Bálint professzor. Ahogy akkori naplómban feljegyeztem: az EPMSZ kiadó profilját ismerve egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek az effajta „szövegirodalomra”. Ám Bálintnak tetszett posztmodernkedésem, elolvastatta a Szabadegyetem másik szociológus professzorával, Kende Péterrel, ő is kiadásra méltónak találta, ezután a szakma már akkor legendás nagy örege, Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész külső lektori véleménye adta volna meg a szabad utat, de az írásos jelentés részéről végül is nem készült el (holott én arra számítottam, ebből egy részlet lehet majd a fülszöveg), csak szóban, telefonos érdeklődésre erősítette meg Bálintnak, hogy a mű ígéretes… Az ősz fojamán mindent egyeztettünk Bálinttal és az EPMSZ elnökével, Szöllősy Pállal (már ő sem él), akkori alapítványunk intézte a tördelést és nyomdáztatást (így a kiadónak sokkal olcsóbban jött ki, semmint ha Nyugaton gyártatják, mi pedig keresethez jutottunk munkánkkal). A háromezres példányszám imponálóan magas volt (azóta se soha ennyiben!), ebből én 200-at kaptam szerzői honoráriumként. 1998 februárjában került az anyag nyomdába és áprilisban már be is mutattuk a könyvet a Budapesti Könyvfesztiválon.

Előzmény még, hogy a keretes szerkezet (regény a regényben) külső szövegének (vagyis a keretnek) az alapját egy eredetileg elbeszélésnek írt opusz képezi, ezzel III. hejezett lettem (első díjat nem ítéltek oda) a Holmi 1997-es novellapájázatán. Meg is jelent Az Agnosztosz-rejtély címen a fojóirat 1988/márciusi számában << lásd a 363. oldalon. A regény részévé válva persze a korábbi novellaszöveg számos hejen módosult, terebéjesedett.

Kritikák, értékelések

A könyvről közel 10 kritika és ismertetés látott napvilágot, közte két erősen negatív is (Cséka György és Rollay Dák Béla tollából). A két legértékesebb pozitívat két jeles kritikus, Bodor Béla és Tarján Tamás írta (nagy veszteség, hogy egyikük sem él már). A regényt illetően Béla poszt-posztmodernt, ill. későmodern eklektikát említ, Tamás pedig konkrétan be is sorolta munkámat a számomra azóta is megtisztelő kategóriába: posztmodern trükkregény – ezen felül arra is alkalmasnak találta, hogy a műfaj egyes jellegzetességeit ezen mutassa be az ELTE tanáraként tartott óráin. A regényemnek ezt a posztmodernségét egyébként a saját olvasatában Kovács Imre Attila kistanulmánya járja körbe a legrészletesebben, még azt is feltételezve, hogy ez a stílusjegy is, mint annyi más, csak álca, maskara nálam, tehát csak eljátszatom szövegemmel a posztmodern normatáblázat szerinti szerepeket, illetve hogy mindez nem más, mint a posztmodern önfelszámoló működése. A feltételezés, hogy művem ál-posztmodern, esetleg stílusparódia vagy egyenesen persziflázs, más szerzőkben is felmerül (később a Szembesülés esetében pl. Markovits Teodóránál). Holott számomra teljesen világos, hogy a posztmodern önreflexiónak az önleleplező jelleg is integráns része – bár megengedem, hogy tőlem eltérően más posztmodern szerzők túl komojan veszik magát a posztmodernt, míg én ojan duplafenekű bűvészdoboznak, amejjel a trükköt bemutatni és leleplezni egyforma sikerrel lehetek képes. Így meg is teszem rendszeresen mindkettőt.

S ha már itt tartunk: Az Élted jellegzetességeit és méjrétegeit – a  Szembesülést is ide véve – eddig Tóth Krisztina egyetemi szakdolgozata tárgyalta a legbehatóbban; konklúziója igen hízelgő rám nézve és megerősíteni látszik azt, amit fentebb pedzegettem: “…reményeim szerint sikerült bebizonyítanom, hogy Balla D. Károly írói szándékainak megvalósításával túllépett a posztmodern irodalmon, amennyiben eredeti ötletei révén megújította posztmodern trükkregény műfaját.”

Nincs adekvát kéziratom

Most a 20 éves évforduló okán arra gondoltam, közreadom, honlapomon elérhetővé teszem a teljes regényt digitális formában. De rájöttem, hogy nem rendelkezem adekvát kézirattal. Mégpedig azért nem, mert a könyvet magam tördelvén még tördelés közben és a korrektúra során is bőven javítgattam rajta (ijenkor buknak ki pl. a szóismétlések), a végső, nyomdakész anyag QuarkXPress programban készült forrásállományát pedig könnyelműen veszni hagytam gépem valamejik újrainstallálása során. Így hát az Élted volt regénye egyelőre nem vándorolt át a Gutenber-galaxisből a Neumann-univerzumba. Viszont tudtommal Budapesten az Alkotmány u. 12. alatt még megvásárolható, illetve online is megrendelhető például itt. a cikk folytatódik >>

Szembesülés – 1996

szembesules150Húsz éve, 1996-ban fejeztem be először az 1989-ben kitalált és 1991-ben elkezdett Szembesülést, első regényemet. Az utolsó simításokat ősszel végeztem, mielőtt a Belvárosi Könyvkiadó, pontosabban Mezei András igazgató személyes felkérésére benyújtottam volna kiadásra, ezen sorok kíséretében:

…Szeretném ismét megköszönni az irántam és regényem iránt tanúsított figyelmedet. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 90 %-ban kész szöveget az elmúlt hetekben befejezzem, véglegesítsem. (Nagyon érdekel a Te vagy a majdani szerkesztőm véleménye a kéziratról. Az az igazság, hogy ez a regény annak igazán érdekes, aki ismerte a 70-es, 80-as évek kárpátaljai viszonyait és irodalmi-politikai figuráit – lévén szó kulcsregényről –, plusz, esetleg, az én személyes kapcsolataimat. Nehezen tudom megítélni, hogy milyen benyomásokat kelt a regény olyan olvasó számára, aki ezekről mit sem tud, s csupán a regény irodalmi értékei – ha vannak neki ilyenek – ragadhatják meg.) Egyébként pedig fantasztikus lenne, ha az idén megjelenhetne (a karácsonyi könyvvásárra?). De a 97-es Könyvhét is csodálatosan közel van!

Mi szép remények! Nyolc évvel később, a 2005-ös Könyvfesztiválra tudott megjelenni egy harmadik kiadónál… Közben át is írtam egyszer-kétszer… Regényem egyik sajátossága, hogy keletkezésének és megjelenésének másfél évtizedes történetét is magában foglalja, így természetesen a 20 évvel ezelőtt történtek is szerepelnek benne vagy eredeti műhelynaplók, vagy utólagos visszaemlékezések megirodalmizált formájában. Például ez a Werk-részlet:

Egyre jobban görcsölök. Amióta elérhető közelségűvé vált a regény megjelenése, bennem van a páni félelem. Újra és újra elborít a kétely: szabad-e, tisztességes-e mindezt megírnom, így megírnom.

Holnap elküldöm a kéziratot a kiadónak. Remeg a kezem, ahogy a borítékot címzem. Hol van már a megírás önfeledtsége! Micsoda ostoba pánik fog el – egy regény miatt!

Közben az egyik irattartóból kicsúszik valami kockás lapocska. A jelentéktelen, elkallódni látszó papírlapról rám villan regényhősöm néhány felhasználatlan mondata:

„Ógörög ősömnek a bűnhődés előtt megadatott a bosszú egyszeri magasztossága. Nekem csak a hosszú vezeklés és a végtelen lelkiismeret-furdalás jutott.”

Vagy ezek a sorok a regény első fragmentumából:

Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a va­rázs, ám amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy előbb-utóbb kiadom a kezemből a kéziratot, akkor szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalábbis nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként bemutatkozzam vele, de ugyanígy féltem attól, hogy túlságosan jó, életem főműve, amelyhez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné vagy szánalmasan leágazóvá válik. Egyforma rémülettel gondoltam arra, rövidesen nyilvánosságra kerülnek legrejtettebb gondolataim, és arra is, ha nem sikerül kiadót találnom, akkor nagy tettem az ismeretlenségbe süllyed. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, sem bemutatni nem lennék képes. Úgy éreztem: művem akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna, holott már egyáltalán nem volt mit írnom rajta.

Aggodalmaim az ötlet első felmerülésétől számított hetedik esztendőben kulmináltak, miután a Tokaji Írótáborban kéziratot kért tőlem egy budapesti belvárosi kiadó igazgatója. Örülnöm kellett volna a kivételes lehetőségnek, ám én inkább feszengtem, egyformán féltem az elutasítástól és a sikertől. Végül persze benyújtottam az anyagot. A szerkesztőm elolvasta, határozottan tetszett neki. Kérdésemre, vajon élvezhető és érthető-e olyasvalaki számára, aki soha nem élt Argoszban, azzal válaszolt, Európa keleti felén kicsit mindenki argoszi. Ő meg különösen, hiszen évekig dolgozott Moszkvában, jól megismerte a spártai viszonyokat. Biztosított arról, elkötelezik magukat a megjelentetés mellett.

Ám kézirattól könyvig támogatásokon át vezet az út, így a kiadó beadta a megfelelő pályázatokat, velem szerződést kötöttek, amelyből megtudtam, amiről addig fogalmam sem volt, hogy munkám esszéregény.


a cikk folytatódik >>