személyes

Meghatni sem az hat meg, ami megható, hanem ami közben van: beszéd közben a látvány, látvány mögött a zene, zene alatt a mozgás vagy a mozdulatlanság (Almodóvar Beszélj hozzá! c. filmjéről)

Amikor a meglepő válik magától értetődővé

Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, mint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet absztraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm – és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. „beszélj hozzá”) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetetlen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene alatt a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni – ömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.

Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság; ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök – és éppen ezért csontig lerágott – témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben.   Mégis, amikor évekkel ezelőtt először láttam ezt a filmet, szavaimmal küzdve Évának még másnap sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.

több film

A főbb szerepekben: Javier Cámara, Darío Grandinetti, Leonor Watling, Geraldine Chaplin és Rosario Flores.

Olvass tovább