12 parti zsinórban

Elég rövid volt sikersorozatom a sakk.hu-n. Az elért pontszámok alapján alakuló 7 csoport közül – kezdő (szürke), amatőr (világoskék), középmezőny (zöld), haladó (sötétkék), szaki (sárga), mester (narancs), nagymester (vörös) általában a haladóban tartózkodom (150-től 240 pontig), annak is a 200 alatti régiójában. Innen időnként lecsúszom a középmezőnybe,  de ugyanilyen gyakran 200 fölé is eljutok. Hogy 240 fölött szaki legyek, az ritkaságszámba megy, 300 fölött pedig most voltam először: ehhez 12 partit nyertem zsinórban, párat igen erős partnerekkel szemben. Persze a következő két napon vissza is vertek 200 alá… Alább egy szép matt:

Olvass tovább

Almodóvar: Beszélj hozzá

Meghatni sem az hat meg, ami megható, hanem ami közben van: beszéd közben a látvány, látvány mögött a zene, zene alatt a mozgás vagy a mozdulatlanság (Almodóvar Beszélj hozzá! c. filmjéről)

Amikor a meglepő válik magától értetődővé

beszélj hozzá - almodóvarNem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, némafilmmint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet absztraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm – és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. „beszélj hozzá”) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetetlen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene alatt a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni – almodovar beszelj hozzaömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.

Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság; ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök – és éppen ezért csontig lerágott – témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben.   Mégis, amikor évekkel ezelőtt először láttam ezt a filmet, szavaimmal küzdve Évának még másnap sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.

több film

A főbb szerepekben: Javier Cámara, Darío Grandinetti, Leonor Watling, Geraldine Chaplin és Rosario Flores.

Olvass tovább

Egyetemi levitézlésem

Minapi levelében azt kérdezte Csordás László (kisebb-nagyobb rendszerességgel ímélezgetünk egy ideje),  miért hagytam ott annak idején a magyar szakot. Nem is tudom, megfogalmaztam-e valaha ezt magamnak pontosan, tételesen. Akkor aktuálisan bizonyosan, most, húsz egynéhány év távlatából, inkább csak a lényeget igyekeztem érzékeltetni.  Nagyjából ilyesmiket írtam válaszomban: Amikor a magyar szakot otthagytam, akkor már rutinos otthagyó … Olvass tovább

Kis abszurditások

Egy ungvári ukrán kollegina telefonhívása: Budapestre készül, pár napos kikapcsolódásra, és ha már ott jár, szeretne találkozni a magyar fővárosban élő ukránokkal, talán van valamilyen szervezetük – tudnék-e segíteni neki, hogy felvegye velük a kapcsolatot? Tudtam. Egyetlen internetes kereséssel megtaláltam a Magyarországi Ukránok Kulturális Egyesületének és az Ukrán Országos Önkormányzatnak a honlapját (magyar és ukrán nyelvű verziója is van), leolvastam és a telefonba bediktáltam az elérhetőségüket. Közben beugrott, hogy a két alakulat elnök asszonyával nekem személyes nexusom is volt pár éve, amikor a budapesti Sevcsenko-szobor különös történetét  (lásd: Sevcsenko revival) írtam meg.

Olvass tovább

Ki vagyok én?

Egy ideig nem kell identitászavarral küzdenem. Megtudtam, hogy szerbiai rádiós újságíró vagyok Kárpátaljáról: „A határon túli magyarok közül a legtöbben Erdélyben írnak rendszeresen blogot – magyar nyelven. Nagyságrendileg ezek után következik Szlovákia, elsősorban a bumm.sk és a parameter.sk, valamint az Új Szó portálhoz kapcsolódva. Szerbiában a Serbia Insajd, a Magyar Szó, valamint néhány egyéni rádióhoz … Olvass tovább

Csönge, holland tél

CsöngeCsöngéék közel egy hetet töltöttek Hollandiában. Azért épp ebben a cudar télben, mert hihetetlenül olcsó jegyet kaptak egy fapados járatra. Ott tanuló barátjaiknál laktak Utrechtben és Amszterdamban, járták a várost és a múzeumokat, lélegeztek tiszta atlanti levegőt,  majd szerencsésen visszaérkeztek a budapesti szmogba. A hidegben Csöngének gyakran még a gépét se volt kedve elővenni, de azért így is készített pár száz fotót. Kis ízelítő (kattintásra nagyobb méret):

Olvass tovább

Provokatív őszinteség

Összeraktam és tegnap elküldtem a Mozgónak e havi hónaplómat. Ha jól számolom, ez az ötvennyolcadik. 2004 ősze óta írom havi rendszerességgel cirka 10.000 karakternyi havi naplójegyzeteimet, csupán 2008-at hagytam ki. Együttesen ez már két könyvnyi anyag  (itt meg itt olvasható). Félelmetes mennyiségű önvallomás és kitárulkozás akkor is, ha az írói szerep óhatatlanul elfed ezt-azt. Illetve hát nagy kérdés, mit fed el és mit emel ki a provokatív őszinteség általam szívesen játszott szerepe.

*

Szerencsésen túléltem a születésnapomat. Minden óvintézkedésem ellenére sokan felköszöntöttek. Illően megköszöntem mindegyiket. A délutánt-estét Ildikóékkal töltöttük, kellemes, sztorizós és kicsit  politizálós (kettős állampolgárság) beszélgetés szilvapálinka, unicum, konyak, bor és sör mellett (persze személyekre, ízlésekre és étkezési fogásokra lebontva értendő). Éva kiélhette gasztronómiai kísérletező kedvét, mi meg

Olvass tovább

Sziriusz és Borisz

Csönge hosszú készülődés után végre vett magának egy elég komoly fényképezőgépet. Bár remek fotók születtek (lásd) a jóval gyengébb korábbival is, de tönkrement. Az új masinával pedig mi másról készíthette volna legelső próbafelvételeit, mint kedvenckéiről.

Olvass tovább

Jazzford – Passió télvíz idején

Másfél éve írtam Mark Tokarról (Jazz-bőgős a családban), akivel azon túl, hogy bejelöltük egymást a Facebookon, semmilyen személyes nexusom nem alakult ki. Tegnap azonban üzenetet küldött,  arra kért, ha időm engedi, foglaljam össze számára, mit írnak róla/róluk egy interneten talált magyar nyelvű lemezkritikában. Leírni hosszadalmas lett volna, inkább megadtam a Skype-azonosítómat azzal, hogy szóban akár az egész cikket lefordítom. Jött is a hívás és én végignyökögtem oroszul a szakkifejezésektől sem mentes írás mondatait. Elképesztő, milyen mértékben vált passzívvá orosz nyelvtudásom, alapvető szavak is nehezen jutottak eszembe. Az viszont meglepett, hogy a tárogatót oroszul (meg angolul is) tarogato-nak hívják. No, azért a lényeget persze sikerült átadnom. A cikk egyetlen negatív észrevételével, miszerint a zenét szerző zenekarvezető Waclaw Zimpel túlkomponálta volna műveit és több lenne bennük a megírtság, mint a spontaneitás, Mark nem értett egyet. Én meg persze megkívántam az Undivided nevű nemzetközi formáció keretében egy torinói koncert alapján készített lemez anyagát, beszélgetésünk után megkerestem a neten és letöltöttem. Most ezt hallgatom nagy élvezettel, nem zavartatva attól, hogy télvíz idején hallgatok húsvéti passiót.  Szerencsére semmilyen nyelvre nem kell lefordítanom… Egy részletet a Youtube-on is találtam:

Olvass tovább