Balla D. Károly UngParty virtuáléja

BDK BLOG • BLOGFŐ • BDK eligazító • weboldal seo google optimalizálás | linképítés ingyen - árak |

BDK bázis BLOG • Tartalommarketing - linkmarketing • laptop szerviz marketing szolgáltatás • Piréz Blog •

Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok, és ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana. Szeretném hinni, hogy amit csinálok, az nem szorul semmilyen eredetigazolásra.

Balla D. Károly - íróság, könyv, irodalom

Nem készültem írónak: gyerekként csillagász akartam lenni, ifjúkoromban is a természettudományok érdekeltek, egyetemi tanulmányaimat fizikusként kezdtem. A családi példa inkább taszított, mint vonzott (apám eszmélésemkor már sokkötetes író), és 22 éves koromig ki is tartottam választott pályám mellett. Ém az irodalom gravitációja mégis erősebbnek bizonyult, belehullottam, mint csillagok a fekete lyukba. Több mint harminc éve ez tölti ki, ez határozza meg életemet - talán nem is annyira maga az irodalom, hanem inkább az íróság, az, hogy írnom kell: verset, novellát, esszét, regényt, naplót, blogot...

Írói hitvallásom nincsen, mint ahogy sem irányzatokhoz, sem stílusokhoz nem kötődöm szervesen: a neo- és poszt- kísérletektől, a képverstől a szonettig és a hexameterig, a „szolgálatos” kisebbségi írói elhivatottságtól és a „tájélménytől” a kozmopolitizmusig és az olvasópukkasztásig, a metafizikától és a mélylélektantól a blődliig és a blöffig sok mindent kipróbáltam - és a legtöbb tapasztalatomat ma is alkalmazom. Számomra az írás a szabadság dimenziója, a szabad játék színtere. Ezzel együtt az írást egyfajta életformának is érzem, olyan érzelmi-értelmi közegnek, amelyben jól érzem magam, s amelyben mára igen falánkká tenyésztett kreativitás-igényeimet játékos komolysággal kielégíthetem. Játszom az irodalmat, játszom a fikció és valóság egybemerítését, játszom a piréz identitást és gúnyos játékossággal nevetek önhalálomon.

Válogatott halálaim

Húszéves korom óta intenzíven érdekel, és költővé is alighanem akkor avatódtam, amikor két korai versemben először néztem szembe az antropomorf Halállal

Bemutatkozás

- Én az Ember vagyok -
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

- Én a Halál vagyok -
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

- Tudom, ismerlek -
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

- Én az Élet vagyok -
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

- Örülök, hogy megismerhetlek -
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Vízió

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a még éretlen fővel kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá. Nem számoltam meg, de biztosra vehető, hogy írásaimnak a többsége vagy közvetlen, vagy közvetett módon érinti ezt a fogalmat. Miközben alapjában véve nem vagyok sem pesszimista, sem életunt, nincs bennem halálvágy, nem küzdöm depresszióval, nem borít el a gyász, alig munkál bennem a kegyelet. Nem halálkultusz ez, inkább barátkozás és incselkedés a kiismerhetetlen fenevaddal. Amely bár megrémít, de maga is rémülni látszik, ha szemébe nevetek. Amely érdemes a tiszteletre, de nem méltó az imádatra. Amely bennem növekszik akkorává, hogy körém tekeredhet. Amely mindenütt elejti életrevaló petéit. S amely valahogy a legerősebben űz fő ellenségéhez, az élethez.

Aztán lassan férfivá ért bennem a gyermek halál, megismertem szokásait, kitapasztaltam természetét.

Érik bennem a halál

Andrej Tarkovszkij emlékének

Csak most tanulom olvasni a hom-
lokomba vésett hieroglifákat.
Töprengő agyam egyre jobban fárad,
s butít a káosz, melyben itt lakom.

Tengerre látok, át az ablakon…
S a gőg hiába, s nem segít alázat:
a tenger titkán nem lazítok zárat,
míg titkot rejt az önnön homlokom.

Töprengő agyam egyre jobban fárad,
csak lassan jár, és hieroglifámat
az Élő Tenger hamarább megérti.

Amit nem ért: érthetővé absztrahál,
s én közben egyre érzem: férfi-
vá most érik bennem a gyermek halál.

Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, a lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen otthon létezik – roppant megnyugtató.

Erős halálon

a múlás émelygése fogja tested
elindult már a büntető feléd
a lelked, mint a tépett hajnal, feslett
és érzed már a kárhozat szelét

vajon idáig várnod mért is kellett
a baljós jelzés mért nem volt elég
mikor a vétkek enyhülése helyett
forró hitedbe mart a hűvös jég

azóta messze szállt a szép alázat
s a fákra roskadt minden alkonyat
csak csúszó férgek lakják már a házat
ahol utolszor voltál önmagad

ahol utolszor érintett az Isten
s levette rólad súlyos gyámkezét
– azóta émely fog és kínod nincsen:
erős halálon tart a gyönge lét

Igen, erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Miközben abszolutizáltam a halált, és a vonatkozás nélküli bizonyosság meghaladhatatlan lehetőségét láttam benne, aközben azt is fürkészgettem, hogy ez a nagy és magasztos abszolútum milyen kis álnok trükkökkel tartja fenn hatalmát, miként ígér mindent és ad semmit, hogyan vonzza át a maga negatív tartományába mindazt, ami fontosnak látszik ideát, illetve ellenkező irányú mozgással: gyilkos hűvössége hogyan hatol be forró érzelmeinkbe, a fészkek melegébe, s hogyan nézi ki magának az áldozatait már világra jöttük pillanatában:

Mostantól már jár
neked az élő húshoz
méltó rothadás

– írtam Születés című haikumban némi naturalista morbiditással.

Az efféle magam-ijesztések után aztán újra visszatértem a szépen kanyarított bölcselmekhez, ilyeneket írván:

Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.

A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik. Voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Amíg vagy, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől: az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás; az élet voltaképp a halál statisztikai hibája; a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak. Illetve, komolykodásomtól megválva: jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát; cinizmus életútnak nevezni a halálhoz vezető utat; a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni. Mígnem egy újabb haikuban blaszfémiára vetemedtem:

Feltámadás

Harmadnapra a
halotton megjelennek
az életfoltok.

Ezen el is szégyelltem magam kellőképpen, s újabb háromsorossal látszólag véget vetettem ennek a gyötrő haláltáncnak:

Mióta közel
enged magához, rímem
nincs a halálra.

De akadt még. Súlyos rím és olcsóbb, olvasópukkasztó élc egyaránt. Ezek legfontosabbika virtuális öngyilkosságom, s melyek voltak sok értetlenséget kiváltó gesztusomnak az „irodalomtörténeti” előzményei. Amellett, hogy azóta bizonyos életrajzaimban a legaktívabb posztumusz írónak neveztem magam, nem sok tanújelét adtam különleges státusomnak – mígnem az idén megszületett az új ötlet, mely kisebb írói projektummá nőtte ki magát. Nevezetesen: blogomban időről időre halálhíremet keltem, válogatottan rafinált módokat eszelve ki elpatkolásomra. Olvasóimat újra sikerült párszor meghökkentenem, de most már alig várják beszámolóimat az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre előkelő helyen hozza némelyik halálhíremet.

Jóleső érzés tölt el, ha arra gondolok, hogy majdani tényleges kimúlásom hírét jó ideig mindenki csupán újabb poénnak fogja tekinteni, s azt sem bánom, ha úgy tudnak nevetni rajta, mint az alábbiakon:

A hamisító halála

Nyereségvágy okozta az ungvári költő, Balla D. Károly halálát. Az ismert kárpátaljai alkotó azt tervezte, hogy avar kori pénzérméket (úgynevezett pirézeket) hamisít, s ezeket majd jó áron eladja a lakhelye közelében székelő megyei helytörténeti múzeumnak. E célból, hogy jó minőségű nyersanyaghoz jusson, megolvasztotta a József Attila-díjához kapott plakettet, ám mielőtt az öntőformákba csorgatta volna a folyékony rezet, elejtette az olvasztótégelyt. A sárga fém a titkos műhely homokkal felszórt padlójára löttyent, és ott teljesen váratlanul Nagy Zoltán Mihály, az ugyancsak ismert kárpátaljai író arcvonásait vette fel. A látvány annyira megdöbbentette Ballát, hogy a megrázkódtatást nem élte túl: szívéhez kapott, és holtan rogyott olvasztásra váró egyéb díjainak plakettjei közé.

Verecke áldozata

Agyonnyomta az összedőlő vereckei emlékmű a tövében fohászkodó költőt. Balla D. Károly ismert ungvári alkotó szokásos évi zarándoklata során éppen a Vereckei-hágón álló honfoglalási emlékmű előtt tette tiszteletét, amikor a kőkolosszus váratlanul megingott, és dörgő hangot adott. A költő ijedtében az emlékmű oltárkövéhez térdelt, és mondott egy gyors imát a magyarok istenéhez, ám ez nem segített rajta: az összerogyó monumentum maga alá temette. A szerencsétlenül járt író utolsó gondolata az volt, talán mégis inkább a Veres Kocsma felé kellett volna fordulnia Munkácsnál.

A véradó halála

Túlzásba vitte a véradást, ez okozta halálát. Balla D. Károly, az ismert kárpátaljai író évek óta rendszeresen adott vért, saját bevallása szerint leginkább azért, mert az aktus után bőséges uzsonnával kínálják az önkénteseket – még ám nem is akármilyennel. Az ungvári véradó központ még a szovjet érában tetemes készletet halmozott fel egy olyan paradicsomos halkonzervből, amely az utóbbi húsz évben már nem kapható Ukrajnában. A költő fiatalkorában nagyon » tovább

Halálos diszlexia

Súlyos, gyógyíthatatlan diszlexia okozta Balla D. Károly író halálát. Az ismert kárpátaljai alkotó évekkel ezelőtt fedezte fel az első tüneteket, amelyek leginkább abban nyilvánultak meg, hogy képtelen volt Jókai-műveket olvasni. Orvoshoz ekkor még nem fordult. Idővel azonban romlott az állapota, s amikor legnagyobb fájdalmára a teljes XIX. századi irodalom megközelíthetetlen lett számára, szakemberek segítségét kérte. Ám az orvostudomány tehetetlenül állt a beteget egyre jobban kínzó halálos kór előtt: » tovább

Szemben a honi trenddel

Amikor a 70-es évek derekán publikálni kezdtem, eléggé elmérgesedett viszonyok uralkodtak a kárpátaljai magyar irodalom berkeiben, ám én erről úgyszólván semmit sem tudtam. Csak amikor barátaim lettek azok a fiatalok, akik intenzív kapcsolatban álltak az elhallgattatott ellenzékiekkel, akkor szereztem tudomást az előzményekről. Később megismerkedtem a „fekete bárányokkal” is, azokkal, akiket többek között apám közreműködésével szorított ki a hivatalos kultúrpolitika az irodalomból. Mérhetetlenül igazságtalannak tartottam, ami velük történt, és amikor a 80-as évek elején erre már lehetőségem nyílott, akkor azzal a feltett szándékkal vállaltam szerepet irodalmunk szervezésében, napilapunk irodalmi oldalának szerkesztésében, hogy tőlem telhetően kiköszörüljem az apám ejtette csorbát, publikációs lehetőséghez és tehetségüket megillető részvételhez juttassam az elhallgatottakat. Bár eleinte bizalmatlanul fogadtak, idővel felismerték őszinte szándékomat. Ma is büszkén vállalom: szerepem volt abban, hogy Vári Fábián László a 80-as években legjobb verseit mégis publikálhatta a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Fodor Gézának kis versesfüzete jelenhetett meg a szerkesztőség gondozásában, s hogy a felszámolt egykori Forrás Stúdió tagjai az új, részben ellenükben létrehozott József Attila Stúdióban megbecsült és rangos tagtársaink lehettek. Amikor 89-ben a háború utáni Kárpátalja első folyóiratát, a Hatodik Sípot elindíthattam, abban az említettek szerepeltetésén kívül az akkor már 12 esztendeje halott Kovács Vilmos méltó erkölcsi rehabilitációjához is igyekeztem hozzájárulni. Ekkor valóban úgy festett: végre valamennyien együtt vagyunk, megvalósult az egység.

Ilyen előzmények után számomra különösen fájdalmas volt tapasztalni a 90-es évek legelején, hogy a modern törekvésekkel előálló fiatalokkal szemben éppen azok mutatnak ellenállást, akik azelőtt saját bőrükön tapasztalhatták meg a kirekesztettséget és elutasítottságot. Ahogy a szovjet kultúrpolitika őket tette lehetetlenné azzal váddal, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól és a nyugati dekadencia követői lettek, szinte ugyanezt a sémát követve ők is a kárpátaljai magyarságtól való elidegenedéssel vádolták a fiatalokat, felróva bűnös individualizmusukat és azt, hogy a mi körülményeink között káros modernista törekvéseket követve megszentségtelenítették a hagyományainkat. Ahogy azelőtt a szocreál volt az egyedül üdvös alkotásmód, ők ugyanúgy a rosszul felfogott, görcsös szolgálatosságot kiáltották ki a létjogosultságra egyedül érdemes szemléletnek. Ezzel pontosan azt tették, amit azelőtt velük tettek a szovjet elvtársak; mondhatnám: jól megtanulták a leckét. Mindez engem fokozatosan eltávolított attól a csoporttól, amelynek tagja és részben mozgatója voltam: inkább a hagyománytörő fiatalok mellé álltam és a modern irodalomszemlélet híve lettem. Ezzel egy időben a korábbi években folytatott gyakorlatot felülbírálva arra a következtetésre jutottam, hogy a döntően megváltozott körülmények között nem alkalmazhatók azok a szerkesztői és irodalomszervezői módszerek, amelyek a 80-as években hasznosnak mutatkoztak. Akkor, a keményebb-lágyabb diktatúra elnyomása alatt, a szovjet kultúrpolitika és a nagyhatalmi sovinizmus szorításában, minden szempontból veszélyeztetett nemzeti identitásunkban joggal örülhettünk annak, ha valaki össze tudott rímeltetni két sorvéget és a végveszélybe került anyanyelvünkön tisztességgel le tudott írni egy történetet. Egy többszörös öncenzúrával készülő pártlap oldalain kellett/lehetett írókká avatnunk magunkat és mindazokat, akiknek a magyar szó megtartása szent hivatásként lebegett szeme előtt. Kit érdekelt akkor a mívesség, a művészi hitelesség, a korszerűség?! Kit érdekelt, hogy csak egy-egy Lenin-vers árán jelenhetnek meg a tájleíró, szerelmes, gondolati költemények?! Annak a játéknak egészen más volt a tétje. Ám 89–91-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, ezt felismernem nekem is csak fokozatosan sikerült. Az ideológiai nyomás és a cenzurális viszonyok megszűntek (itthon és az anyaországban egyaránt), megkezdődhetett a szellemi termékek szabad áramlása, megismerkedhettünk a magyar irodalom legújabb eredményeivel, legmodernebb irányzataival, ezzel esély mutatkozott arra, hogy szembetűnő lemaradásunkat megpróbáljuk ledolgozni, átessünk a kihagyott fejlődési fázisokon, differenciálódjunk stílusok, iskolák, szemléletek szerint, színessé váljon kulturális palettánk – és megpróbáljunk szabadon, görcsök nélkül írni.

Nem ez történt. Akik a 60–70-es években (és részben később is) többé-kevésbé ellenzéki szerepben voltak és – való igaz – sok méltánytalanság érte őket, azok nem felszabadultak, hanem görcsös sérelmi pozícióban sorakoztak fel és riadtan tapasztalták, hogy nincs mi ellen és ki ellen írniuk (aztán kreáltak maguknak ellenséget, lásd fent). Akik pedig azelőtt a hatalommal kisebb-nagyobb mértékben együttműködve üzengettek a sorok között olvasóiknak, zavarba jöttek, hiszen hirtelen mindent meg lehetett írni, de semmi új nem jutott az eszükbe, és az olvasók inkább vezércikkeket olvastak és rádiót hallgattak, onnan várták az igazságok kimondását, nem a költőktől. A más hangot megütő fiatalok, akiknek a szocreálról fogalmuk sem volt, a magyar közösség irodalmi közszolgálata pedig eszükbe sem jutott, idegen közegben találták magukat – majd elköltöztek.

Igen, a többiekétől eddigre látványosan eltérő szemléletemmel a 90-es évek végére nagyjából egyedül maradtam… Ám, ahogy önironikusan fogalmazni szoktam, integráló személyiségem megőrződött, mert néhány év alatt minden korábbinál szorosabb egységbe sikerült kovácsolnom íróinkat – bár igaz, hogy magam ellenében.

Talán éppen az a baj velem, hogy én most már senkihez és semmihez nem tudok és nem akarok igazodni, nem kívánok semmilyen feladatot, pláne missziót teljesíteni, senkit nem akarok formálni és befolyásolni – de azt se nagyon tűröm, ha engem akarnak. Tíz-egynéhány év alatt kiküzdöttem szellemi szabadságomat és függetlenségemet, és ezt mindennél drágább kincsnek tartom. Bár eleinte zavart, ma már jól viselem egykori társaim értetlenségét és támadásait, és a korábbi óvatoskodások után most már hosszú évek óta kíméletlenül azt írom, amit gondolok. Ez a magatartásom nyilvánvalóan hozzájárult elszigetelődésemhez, akár azt is mondhatnám, hogy mindez „az én hibámból” történt, hiszen ha megállom, hogy kritikával illessek műveket, szerkesztési elveket, ha nem kezdek hiányolni minőséget és teljesítményt, ha nem teszem szóvá a csúsztatásokat, szakmai mulasztásokat, az újként kiadott régi írásokat, a beszűkült formavilágot, az elsekélyesedett gondolati hátteret, a kirekesztő szemléletet – és ít. –, akkor gond nélkül hihetnék, hogy továbbra is maguk között tudhatnak az összeszorított fogú nagy harcban; persze nem tudom, akkor ki ellen folyna az ádáz küzdelem.

Ezzel együtt jól érzem magam – nem a szerepemben, hanem: – a bőrömben. Ennek a megszerzett írói szabadságom mellett legfőbb oka, hogy mégsem vagyok egyedül. Igaz, hogy a földrajzi értelemben vett közelségben alig maradtak barátaim, de az internetes kommunikáció és „virtuális tevékenységem” révén „cserében” elnyertem a bécsi operaénekes, a berlini üzletasszony, a zombori irodalomtörténész, a stockholmi könyvtáros, a szentendrei műbútorasztalos, a pécsi tanársegéd, a chicagói professzor, a torontói teológus, a marosvásárhelyi szerkesztő, a kolozsvári újságíró, a zentai webmester, a gödöllői tanár, a szolnoki levéltáros, a krakkói műfordító barátságát (hogy a sok-sok budapestit írót, szerkesztőt, más szakmabélit már ne is említsem) – az ő felbecsülhetetlenül értékes szakmai és emberi „közelségük” közepette aligha lehetek magányos: 20-30 partneremmel szinte napi rendszerességű, és nagyjából 200-zal alkalomszerű kapcsolatban állok. Ami azonban ennél is sokkal fontosabb, hogy családon belül is „közösségi életet” élhetek, a gyerekeink (fiú, lány) mindenben markáns egyéniségű partnereink, a feleségemmel pedig házasságunk huszonegy éve alatt egymás intellektuális érdeklődését még mindig (vagy egyre inkább) felkeltő és lekötő szellemi társak lettünk. Különbözőségeink és hasonlóságaink, egymást is alakító konokságunk és belátásunk a magunk számára is izgalmas helyzeteket és folyamatokat eredményez. Én mostani énemben nagyon sokat felfedezek abból, ami az ő hatásának köszönhető, például ő békített ki apámmal, akivel megismerkedésünkkor igen feszült volt a viszonyom, és mindaz, amit ma az irodalomról gondolok, az ő termékeny jelenlétében kristályosodott ki bennem. Ő ugyanis már 15-20 évvel ezelőtt is a mostanihoz hasonló elveket vallott, mindig is csak maguk a művek érdekelték, és amióta maga is erre a pályára lépett, csak írni szeret – még saját munkáinak utóélete se nagyon érdekli, nemhogy az irodalmi közélet vagy pláne a szolgálatok, szerepek. Mindig is kívül állt a kárpátaljai magyar irodalmon, velem ellentétben soha nem lépett be semmilyen szervezetbe vagy csoportba, így nem is kellett sorban kilépegetnie belőlük, mint nekem. Hogy az alkotóművészet magányos és individuális műfaj, azt voltaképp tőle tanultam meg, ha sokáig nem is hittem el neki…

Nem gondolom, hogy a kollektív nemzettudatra elkötelezetten, felelősséggel építő és a hagyományos témafelvetéseket és stílusjegyeket követő irányzaton belül ne lehetne remekműveket alkotni! Azt viszont nagyon is gondolom, baj van akkor, ha ez a tradicionális alkotói felfogás egyedül érvényesnek hirdeti magát, és ezt a pozícióját akkor is meg akarja tartani, amikor saját tartalékai kimerültek, amikor gondolati és formai klisék variálására korlátozódik, és amikor a megszülető írások nem esztétikai értékük révén, hanem alkotóik múltbéli érdemeitől vagy pillanatnyi társadalmi szerepétől megemelve kapnak teret és nyernek jelentőséget. Ennél is veszélyesebb, ha a művészet dolgait vulgárisan, leegyszerűsítve értelmező „közszolgálati” felfogás nemcsak kerülendőnek, hanem egyenesen károsnak ítél minden másfajta magatartást, ellenségképet kreál magának, és az irodalmat permanens harcnak hirdetve jobb esetben hősi pózba merevíti, rosszabbikban sértett agresszivitásba lovallja az irodalmi élet résztvevőit. Én ma ennek a helyzetnek az állandósulását látom a legnagyobb problémának, úgy vélem, hogy a földrajzi és politikai elzártságunkra ez még egyfajta szemléletbéli beszűkülést is ráterhel. Az effajta magatartást követők ugyan méltán számíthatnak arra, hogy a hasonló elvek szerint rendeződő anyaországi csoportokban elismertségre tegyenek szert és támogatást élvezzenek, ezzel azonban egyrészt abba a hamis illúzióba ringatják magukat, hogy irodalmi teljesítményükkel érték el sikereiket, nem pedig kiállásukkal, elvhűségükkel érdemelték ki, másrészt idehaza megfosztják irodalmunkat attól a lehetőségtől, hogy valaha is sokoldalú, színes, árnyaltan tagolt szerves literatúrává váljon, harmadrészt elvonják maguktól a nagy egészbe való integrálódás lehetőségét, ugyanis az effajta merev és görcsös magatartás joggal számít szalonképtelennek a modern – ha tetszik: európai – irodalmi felfogást vallók körében. Szeretném újra hangsúlyozni: nem a népi és nemzeti, hagyományos és realista alkotói felfogást kárhoztatom, hanem azt az írói attitűdöt, amely a másfajta művészetértelmezést károsnak, veszélyesnek, követőit pedig nemzetietlennek vagy egyenesen „nem magyar”-nak kiáltja ki. Az amúgy is nehézségek sokaságával terhes határon túli régiókban az effajta szellem eluralkodása, úgy tapasztalom, konzerválja a provincializmust és leginkább a dilettánsok törekvéseinek kedvez. Én hosszabb ideje ezzel a honi trenddel szemben a szemlélet mind teljesebb kitágítása, az érték- és teljesítményelvűség mellett érvelek.

(2004)

Peremlét

Nem valamiféle eltökéltségből vagy elhatározásból lettem író. Pontosabb lenne talán így fogalmazni: elfogadtam bizonyos következményeket, felvállaltam valamiféle szerepet. Mint amikor egy flörtnek házasság és gyermekáldás lesz a folytatása, és az eleinte csak a könnyű örömöket kereső ifjú elvállalja a családalapítás felelősségét és az apai szerepet. Flörtöltem az irodalommal, saját szórakozásomra írtam verseket, ám amikor ezek elkezdtek meg-megjelenni és én magam az irodalmi folyamat és szerveződés részesévé váltam, fokozatosan kezdtem átérezni a nyilvános megszólalásnak a felelősségét és azt, hogy speciális helyzetünkben az irodalomra pótlólagos feladatok hárulnak. Egyszersmind a belső késztetésem is kialakult, hogy ezeknek a feladatoknak megfeleljek.

Első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúlnak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt; ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem közéjük, semmit nem tudtam. Ellenben itt barátkoztam össze azokkal a későbbi pályatársaimmal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.

Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanusít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerpelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...

Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdőponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.

Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általan rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával kialakuló sorsszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.

És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudmányokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy irodalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.

Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepem, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.

(2003)

 

Balla D. Károly: Halálaim

Irodalom, íróság - Vallomások, művek, könyvek, interjúk

 

Balla D. Károly: Válogatott halálaim. Önvallomások, esszék, jegyzetek. Íróság, irodalom, művészet - Kárpátaljai magyar irodalom, az íróság mint olyan, határon túli kortárs magyar irodalom, vallomás, önvallomás, posztmodern, posztumusz, piréz, jegyzet, esszé, könyv, blog, bdk, naplójegyzet, interjú, kritika, esszé, kárpátalja, magyar, irodalmi élet, irodalmiság

 

Balla D. Károly 1973-tól publikál. Költőként indult, később kisebb novellákkal is jelentkezett. A nyolcvanas évek végétől jellemző műfajává vált a publicisztika. Fő területe mégis a szépirodalom maradt, tíznél több verseskötete, két novellagyűjteménye és három regénye ezt híven jelzi.

Nem csupán szépíróként foglalkozik az irodalommal, számos tanulményban, esszében foglalkozott péládul a kárpátaljai magyar irodalom kérdéseivel, rávilágítva e fogalom problematikus voltára is.

Írói munkája mellett BDK intenzíven foglalkozik a SEO (keresőoptimalizálás) elméleti és gyakorlati kérdéseivel
  • Weboldal optimalizálás Kárpátalján
  • Honlapoptimalizálás (Arvisura-Seo)
  • Piréz Arvisura linképítés (SEo)
  • Linképítés, Arvisura SEO-manzárd

 

BDK utóbbi könyveiből
Balla D. Károly könyvei - TELJES KÖNYVLISTA - BDK könyvek
Irodalom, könyv , író


 © ungparty.net >> balla. d. károly weboldala >>bdk blog - balla d. webnaplója, irodalom, seo >> kárpátalja vers
írjon: ungparty[kukac]gmail[pont]hu <<bdk címe
  • hol van Ungvár, mi kárpátalja megye székhelye
  • balládium webirodalom - bdk virtuális jelenléte
  • google optimalizálás: keresőmarketing szakember

Honlap-SEO: Google helyezések javítása - szemantikus keresés

weblap organikus első google helyre kerülése - 2019: Ivóvízkezelés és vízfertőtlenítés - ClO2. 2018: terasz beépítés budapest - télikertépítés és laptop szervíz Buda és Pest vízmőveiben. Weboptimalizálás: net-seo linképítés (optimalizált és keresőbarát weblapok virtuális webtárhelyen)| cecil m. joepardy keresőoptimalizálás | tsúszó sándor | muhammad balfas élete | balla d. károly könyvei - bdk-könyv | kertész imre: sorstalanság könyv és film | bdk jegyzetek | íróság - Válogatott halálaim - BDK | ungvári szobafestő - tárcák | bdk versek, novellák | az esztétikum sajátosságai | irodalom, művészet | kult: zene és arvisura seo weblap optimalizálás | keresőOptimalizálás, SEO weblap első helyen keresőmarketing webakció: a pánikbetegség tünetei és az ivóvíz kezelése | honlap optimalizálás ivóvíz fertőtlenítő szer kulcsszóra

Ivóvíz fertőtlenítés és ivóvízkezelés klór-dioxid alapú TwinOxide oldattal

Ivóvíz fertőtlenítésA kitermelt ivóvíz megtisztítása és fertőtlenítése TwinOxide szerrel, mely hatékony a baktériumok, gombák, vírusok és kórokozók elpusztításában. Biofilm eltávolítása, vizek vegyszeres kezelése a gyógyászatban klór-dioxid oldattal | háztartási vízszűrők | infrasugárzók kültéri terast infra fűtés | tudomány, a szubjektív univerzum | a heideggeri semmi | a komlex létezés | az élet értelme, határa | balla d. károly új versei | capi blogja - zapf istván | Sikerdíjas SEO szolgáltatás - honlap-optimalizálás | tudomány: internet, neumann-univerzum, keresőoptimalizálás, laptop | infografika - csönge-dizájn - kapcsolati háló | Kárpátalja - laptop szerviz történelme | Balla D. Károly az irodalomról | KULT - irodalom, film, filozófia, művészet, nyelv, tudomány | KÖZÉLET, politika, kisebbség | SEO technika - ivóvíz kezelés - internet technológia | virtuális fertőtlenítés | Balla D. Károly és a Kárpátaljai magyar irodalom | képzőművészet - kép, fotó, művészet, kult | Balla D. Károly válogatott versei - Kő és árnyék | linkmarketing és weblap optimalizálás a https://twinoxide.hu/ivoviz-fertotlenites/ honlap pozícióinak javításáért: derítés, ülepítés, vízszűrés Pseudomonas baktériumok és fonalférgek ellen. Környezetbarát biocidok.