Balla D. Károly: KULT - irodalom, művészet, filozófia, film, nyelv

Filozófia

Heidegger és a Semmi

Martin Heidegger vitatott Semmi-felfogásának nyelvlogikai szempontból is kusza részleteiből számomra leginkább egy felettébb magasrendű, a puszta formál-logikai abszurditáson messze túlmutató ellentmondás-egész látszik összeállni. Eszerint a Semmi lényege abban mutatkozik meg, hogy a feléje, vagyis a Semmi megismerése felé vezető út, miközben haladunk rajta, szükségszerűen felszámolja azokat a tapasztalatokat (jelesül a Semmiről kapott ismereteket), amelyeket rajta haladva szereztünk. Ennélfogva a Semmi megismerésének a folyamata magának a megismerhetetlenségnek az attribútumává válik, s így valamely célra vonatkoztatva épp a célra-vonatkoztatottságot teszi lehetetlenné. Azaz a Semmi megismerése nem azért lehetetlen, mert a Semminek a megismerhetetlenség az ismérve, hanem azért, mert
a Semmi-megismerés folyamata önfelszámoló jellegű. >>Heidegger és a Semmi

A komplex létezés elmélete

minden létező komplex módon létezik: van valós és van képzetes létezése. Eszerint a dolgok nem választható el élesen a létezés két dimenziója alapján, mert minden létező ebben a kettősségben létezik, bár igaz, hogy egyik kiterjedése is és másik kiterjedése is lehet semmis. Ekkor sorolunk valamit vagy csak a valóság, vagy csak a képzelet világába, ám az esetek többségében nem steril előfordulásokkal van dolgunk, azaz a nagyon valós dolgoknak is lehet érzékelhető képzetessége, mint ahogy az imaginárius dolgok létezése is átívelhet a valóságba. A létezést és a létezőt tehát kiterjedése jellegénél fogva sorolhatjuk ide vagy oda, inkább ide vagy inkább oda, de a létezés ereje, intenzitása, ránk gyakorolt hatása tekintetében nincs okunk különbséget tenni valós és képzetes létező között. Komplex létezés - beavatkozó művészet

Az értelmes élet határai

A földi élet például semmiképpen nem élheti túl a Nap a vörös óriássá fúvódását (ekkor majd a Nap olyan méretűvé válik, hogy a belső bolygók pályája a „belsejébe kerül”); később pedig, ha más nem, a Nap kihűlése teszi lehetetlenné az életet a Naprendszerben. A túléléshez tehát folyton költözni kell(ene), egyre nagyobb területet belakni, egyre több lakható bolygót elfoglalni. A kolonizációs folyamatnak elvi határa csupán maga az Univerzum, ami azt jelenti, ha léteznének évmilliárdok óta fennálló civilizációk, azok már minket is meghódítottak volna, elfoglalták volna életterünket. Mivel azonban ez nem történt meg, vagy azt kell feltételezni, hogy másutt nem alakult ki értelmes élet, vagy azt, hogy kialakult, de elpusztult azelőtt, mielőtt a Világegyetemet meghódította volna. >>Az értelmes élet határai

 

Esztétikum, művészet

Az esztétikum sajátosságai

Annak legalább harminc éve, hogy esztétikát tanultam. Illetve pontosabb úgy fogalmazni, hogy volt ilyen nevű tantárgyunk az egyetemen. De bizony mondom, Lessing Laokoónján kívül semmi érdemi nem jut eszembe az egyébként szigorúan marxista keretek közé fogott és a szovjet kultúrpolitikához igazodó okításból. A csekély felidézhetőségnek a fő oka talán nem is az ideológiai terheltségben keresendő, hanem abban, hogy a tanárnőnk kicsit sem vette komolyan a feladatát, és az órái leginkább irodalmi pletykákkal leöntött szellemtörténeti vegyes salátára emlékeztettek. Amikor össze nem függő két gondolatmenete között egy óvatlan pillanatban azt találtam kérdezni, hogy vajon a jeles ógörög–római–olasz–német és a még jelesebb szovjet gondolkodók tézisei mellett magyar tudós esztéták műveiről fogunk-e hallani az órák keretében, kicsit zavarba jött, majd olyasmit válaszolt, hogy nemzeti sajátosságként nálunk az irodalmárok teremtették meg az esztétika alapjait. És rögvest bele is kezdett egy szövevényes szerelmi történetbe… A következő órán azért mellékesen annyit még odavetett, hogy ha engem valóban érdekel ez a dolog, akkor Lukács György.

A név ismerősen csengett a fülemben, és arra is pontosan emlékeztem, hogy apámnak egy budapesti kollégája nemrégiben éppen Az esztétikum sajátosságai két roppant kötetét ajándékozta… Nekivágtam. Az egyetemen már rég túl voltunk a szigorlaton (rémlik, hogy Lunacsarszkijt húztam), de én még a lukácsi esztétikának a felénél sem tartottam. Volt, amit megértettem, és volt, amit nem, ám annyi bizonyos, az úgynevezett 1’ jelzőrendszer elméletét igencsak izgalmasnak találtam, és lényegét talán fel is fogtam. >>tovább folytatódi k>> Az esztétikum lukácsi sajátosságai

A dimenzionalizmus

Tengereczki Pál vagy Bőrönd Ödön - a játékos verseknek és a méltán népszerű megzenésítéseknek köszönhetően -  sokkal ismertebb, mint az, aki megalkotta őket. Holott Tamkó Sirató Károlyban a magyar irodalom egyik legérdekesebb, legkülönlegesebb figuráját tisztelhetjük, élete alakulhatott volna úgy is, hogy ma a legnagyobb újítók, a művészet nagy forradalmárai közt kellene emlegetnünk, és hogy életműve megkerülhetetlen lenne, mint Kassáké. Ezzel szemben az irodalmi köztudat legfeljebb gyermekvers-íróként tartja számon, avantgard törekvéseiről csak keveset tud - esetleg semmit sem.

És olyan nagyon ezért nem is marasztalhatók el a szakmai mélységekig el nem jutó irodalombarátok: a nagy innovátor 1936-ban, Párizsban meghirdette ugyan a programját, de a megvalósításáig nem jutott el.

Tamkó Siratró a próféciáját be nem váltó próféta, a félreállt, visszavonult szellemi mozgalmár, a művészi irányzatot meghirdető, de az irányzat műveit végül is létre nem hozó művész. Dimenzionista manifesztuma megmaradt igehirdetésnek, az új művészet zseniális előérzetének, ám - talán betegsége, talán Magyarországra való hazatérése, talán a történelmi fordulatok miatt - alkotásokban már nem realizálódott. Az egydimenziós, lineáris versből a képiség második dimenziójába még átlépett, de a további kiterjedéseket már nem tudta meghódítani. És bár a modern művészet a sikból a térbe, és a háromdimenziós térből a negyedik idő-dimenzióba történő átjárást rég megvalósította, sőt, az általa kozmikusnak nevezett, a szemlélőt a mű részesévé, központi szerepbe emelő kísérletek sem számítanak ma már újnak - azaz Tamkó látomásos elvárásai voltaképp megvalósultak - de ezek más projektumok, más törekvések és művészek nevéhez fűződnek. A dimenzionizmus a csendes feledés ködfályla lengi körbe.

Vagy mégsem?

Nyelv

Anyanyelv és irodalom - kisebbségi helyzetben

egy 1995-ös előadás szövege

Amiről beszélni szeretnék, egyetlen kérdés felvetése, inkább csak érintése, felröppentése anélkül, hogy a rám visszahulló problémák megválaszolására vállalkoznék. Ezt a kérdést ma Kárpátalján – és talán nem csak ott – egyszerűen nem illik feltenni, mert a kérdésfeltevés magának a kérdésnek a jogosultságát feltételezi, valamint azt, hogy esetleg igenlő és nemleges választ egyaránt lehet rá adni. Mivel azonban a határon túli magyar kisebbségek szószólói evidenciákban szeretnek gondolkozni (és nyilatkozni), magáról a kérdésről sem hallanak szívesen.

Nos, én most magamtól és Önöktől kérdezem: feltehető-e az a kérdés, amelyet a következőképpen sikerült megfogalmaznom:

Van-e létjogosultsága kisebbségi helyzetben olyan nyelv- és olyan irodalomszemléletnek (illetve olyan nyelvi és irodalmi gyakorlatnak), amely nem minden áron és nem direkt módon szolgálja az anyanyelvű közegben élők nyelvi és kulturális identitásának megerősítését?

Azaz: nyelvi és művészeti (így irodalmi) kérdésekben mindig és minden áron abból kell-e kiindulnunk, hogy a Magyarország határain túlra rekedt magyar közösségekben e fogalmaknak (mármint: nyelv, kultúra, hagyomány stb.) identitásmegtartó erőt tulajdonítanak, és ez általában meg is határozza ezen fogalmakkal kapcsolatban kialakítandó viszonyunkat?

Valamivel konkrétabbá téve a problémát: el kell-e ítélnünk – például – a nemes egyszerűséggel „nyelvromlásnak” ítélt jelenségeket, el szabad-e várnunk, hogy a sajátos, két- és többnyelvű közegben beszélők ugyanazoknak a nyelvi normáknak megfelelően kommunikáljanak a világgal, mint az egynyelvű környezetben élők; illetve – az irodalomra térve – szükséges-e, hogy az író-költő egyben nyelvművelő is legyen, hogy írásaiban a mindenkori nyelvi ideálhoz igazodjon, továbbá, hogy áthassa a közösség iránti felelősségvállalás?

Ennél is konkrétabban és kicsit visszájáról kérdezve: nem akkor jár-e el helyesen egy modern szemléletű nyelvész, ha nyelvnek azt tekinti, amit az emberek beszélnek, és nem azt az eszményt, amelyen szeretné, ha beszélnének. Illetve nem akkor születhet-e jelentős irodalmi mű, ha alkotója megszabadul a járulékos terhektől, ha nem akar mindenáron nemzetmentő szerepet magára vállalni (rossz esetben: erőltetni), hanem autonóm egyéniségként, saját (és nem kollektív) hangját megtalálva, saját (és nem kollektív) élményekből táplálkozva alakítja ki alkotói világát?

Nyelvész barátom, aki szociolingvisztikával foglalkozik, a kárpátaljai magyarok nyelvi állapotát vizsgálva – több tudóstársa hasonló következtetésével egybecsengően – arra az eredményre jutott, hogy nem létezik egyetlen magyar nyelvi standard, mert az élő magyar nyelv többközpontú. És itt nem (vagy nem csupán) a tájnyelvi jelenségekre kell gondolnunk, hiszen a nyelvjárásiasság mára nem egyetlen és talán nem is legjellemzőbb megkülönböztetője az egyes régiókban megfigyelhető nyelvhasználatnak. Hanem sokkal inkább azokról a jelenségekről van szó, amelyek a két- vagy többnyelvűség következményei. Azaz – állítja barátom – nem lehet egy rosszalló legyintéssel elintézni azokat a nyelvhasználati sajátosságokat, amelyek a kárpátaljai magyarság körében figyelhetők meg, nem lehet egyszerűen „magyartalannak”, „pongyolának”, „helytelennek” neveznünk őket, mint teszik a hivatásos és önjelölt nyelvművelők, hanem rögzítenünk kell őket, feltárni gyökereiket és – tessék mély lélegzetet venni – létjogosultságot kell követelnünk nekik. Olyannyira, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótár készülő újabb kiadásába, például, több tucatnyi olyan új szó és új jelentés kerül majd bele, amely a magyarországi nyelvi normától ugyan elüt, de a magyar nyelv kárpátaljai standardjának nagyon is megfelel. Ez viszont nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy tudomásul kell vennünk, Kárpátalján a vizsgát nem leteszik, hanem leadják, aki nem dolgozik, az nem szabadnapos, hanem kimenős, aki beteg, az nem betegszabadságra megy, hanem beteglapra, az autónak pedig nem utastere van, hanem szalonja stb.

Nos, itt állunk alapproblémánk előtt: rákérdezhetünk-e arra, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen nyelvszemléletnek, s nem helyesebb-e látatlanban elutasítanunk, mondván: ártalmas, mert teret ad a nyelvromlásnak, mert elősegíti a nyelvi asszimilációt, és ezzel felgyorsítja a kárpátaljai magyarság identitásvesztését.

És az irodalomban?

Aki valamennyire is ismeri a magyar irodalom Kárpátalján született műveit, az tudhatja, hogy ezek túlnyomó többségét egyfajta kollektív sorsvállalás hatja át, amely tradicionálisabb-realistább formákban kap kifejezést. Az itt születő regények szinte kivétel nélkül sorsregények, építkezésük vagy lineáris vagy csupán az idősíkok felbontásával operál, de mindegyikük történet-központú, szükségszerűen és hangsúlyosan epikus. Az elbeszélések itt valóban elbeszélnek, s a novellák, tárcák is valami kis történet köré szövik mondataikat. Az utóbbi időkig született versek is a hagyományos technikákat követik: szótagszámláló hangsúlyozás, négyes strófaszerkezet, keresztrím. Nálunk még a szonettek is ősi nyolcasokban íródnak és a képversek is rímelnek! Írásainkat áthatja az ún. tájélmény, sok opuszban felbukkan egy-egy helynév, egy-egy történelmi vagy irodalmi hős alakja, lehetőleg olyané, akinek köze volt ehhez a vidékhez. Minderre rárakódik, mint említettem, egyfajta kollektív sorsélmény, amelyben hol a kitaszítottság, a hazavesztés tragikuma, hol a végsőkig kitartás hősi pátosza szólal meg, olykor mind a kettő egyszerre. Addig persze nincs nagyobb baj, míg mindez megfelelő irodalmi nívón, költői képek közvetítésével, áttételes láttatással történik, ám nem ritkán a poézist kiszorítja az elterpeszkedő sorsverés és a túltengő pátosz. Olykor olybá hat, mintha a költő a „haza”, „kereszt”, „hit”, „magyar”, „árva”, „szülőföld”, „sors”, „anyanyelv”, „ezredév” stb. szavakat nem belső indíttatásból emelné versébe, hanem azt szeretné, ha azok emelnék meg versét a kívánt nívóra.

Ezzel együtt és ezzel szemben a 90-es évek legelejétől kezdődően fel-felbukkantak másfajta írások is. Néhány egészen fiatal, mára is csak huszonéves, szárnyát bontogató író-költő radikálisan szakított a fenti gyakorlattal. Elkezdtek avantgárd meg neoavantgárd, poszt- meg transzmodern, ilyen meg olyan izmusokban tobzódó verseket és novellákat írni; szinte mindegy, milyeneket, csak ne olyanokat, mint elődjeik. A fenti kulcsszavak helyett írásaikban megjelenik a szleng, a városi szubkultúra, megjelennek a trágárságok, arcuk sem rándul, amikor szarnak nevezik a szart és ondónak az ondót. Hangjuk egyre markánsabb, és bár csupán négyen-öten vannak, és csupán elsőkötetesek és kötetvárományosok vannak közöttük, mégis kezdenek megkerülhetetlen jelenségei lenni kis irodalmunknak.

Alaphelyzetünkre visszatérve: feltehető-e a kérdés, hogy van-e létjogosultsága az ilyen irodalomnak, avagy eleve, látatlanban-olvasatlanul el kell-e utasítanunk, mint ártalmast, mint olvasó-eltaszítót, mint nyelv- és nemzetrontót.

Azzal kezdtem: e kérdésekre itt és most nincs szándékomban válaszolni. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ezek a kérdések bizony léteznek, és puszta kényelemszeretetből nem tehetünk úgy, mintha nem volnának megfogalmazhatók. És mivel e kérdések eldöntendő jellegűek, azt is tudomásul kell vennünk, hogy – ha a tévedés kockázatával is, de: – nemleges és igenlő válasz egyaránt adható rájuk.

---

 

Helytörténet

Kárpátalja történelme

Történetileg a hitelesnek számító források és az ezek kutatására alapozott szakmai anyagok szerint a vidék cirka egy évezreden át Magyarországhoz (jobbára a Magyar Királysághoz) tartozott. Az I. világháborút követően a trianoni békeszerződés nyomán a Csehszlovák Köztársaság kötelékébe került (1919.05. 6.). Az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár-Munkács-Beregszász tengely mentén Kárpátalja alföldi területeit visszacsatolták Magyarországhoz, miközben a vidék főleg szlávok lakta hegyvidéki része csehszlovák kézen maradt egy korlátozott önállóságú közigazgatási egységként (ez volt az ún. Podkarpatska Rus). 1939. március 15-énaztán a magyar csapatok elfoglalták a Kárpátalja néven számon tartott terület egészét, amely így 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott. Ekkor a vidéket megszállták >> tova >> Kárpátalja történelme

Tudomány - Internet

Marsra szállás - ottalvós buli

Az első űrhajósok közül ketten alapos orvosi képzésben fognak részesülni, hogy a körülményekhez képes megfelelő orvosi ellátást tudjanak biztosítani. Abban az esetben, hogy ha valaki elhalálozik, akkor a földihez hasonló temetési szertartásban fog részesülni, és elhamvasztják. Az életre szóló utazás több kérdést felvet.

A vállalkozás szerint az elkövetkezendő 20 évben csak egyirányú utazással lehet embert juttatni a Marsra, ugyanakkor nem zárják ki azt sem, hogy később megoldható lesz a visszaút. Sőt úgy vélik, hogy ha a bolygó már benépesült, akkor ott helyben meg lehet építeni a Földre tartó rakétát. Szerintük amúgy nem jelent problémát, hogy most még nem megoldott a visszaút, mert annak idején az európaiak is úgy indultak Ausztráliába vagy Amerikába, hogy sosem térnek vissza, mert nem engedhették meg maguknak a visszautat. Ottmaradós expedíció - ember a Marson

A hullámfüggvény összeomlása

A kvantumfizika roppant bonyolult, hihetetlenül nagy matematikai apparátust igénylő, nagyon apró részleteken bukó vagy megálló szaktudomány, a keretében vizsgált jelenségek megértése (vagy legalább megértésük megkísérlése) semmiképpen sem korlátozható néhány kísérlet szemléltetésére, közérthetőnek látszó elmagyarázására és belőlük levont következtetésekre. Ennél ezek a kérdések sokkal-sokkal összetettebbek, árnyaltabb megközelítést igényelnek, megértésükhöz a legmagasabb fokú elméleti felkészültség, az összefüggésrendszerek ismerete és a minderre rávilágító matematikai apparátus birtoklása szükséges. Ez, amit olvastunk, egy laikusoknak szánt, figyelmet felkeltő, félig ismeretterjesztő, félig figyelemfelkorbácsoló írás. Azt állítani persze nem merném, hogy szakmailag alapvetően hibás, de hogy igencsak leegyszerűsítő, azt igen. Sőt én néhány helyen logikai hibát is felfedezni véltem. Például, a vége felé, amikor arról beszél, hogy ha a Világegyetembe irányítjuk az ikerrészecskék egyikét, akkor olyasmiről kaphatunk hírt, ami túl van a fénysebesség megszabta jelenséghorizonton: ez nem igaz, mert az ugyan igaz lehet, hogy egy nagyon távoli kölcsönhatásról »azonnal« értesülhetünk a másik, az elsővel kényszerkölcsönhatásban álló ikerrészecske révén a »magunk monitorján«, azaz a kölcsönhatás milyenségének az információja 0 idő alatt jut el hozzánk, igen ám, de a kiküldött részecskénk viszont maximum fénysebességgel haladt a távoli kölcsönhatás felé. Tehát hiába jött vissza az infó 0 idő alatt, ha a kölcsönható részecske »odafele« viszont x idő alatt jutott el, akkor a művelet sebessége mégis a fénysebességen, és így a fénysebesség által meghatározott eseményhorizonton belül marad. >> Szubjektív Univerzum - Hullámfüggvény-összeomlás

Homo Digitalis | Mesterséges intelligencia

A Google, mint tudjuk, nem gondolkodik, mégis egyre okosabb. Algoritmusait folyton fejlesztik, finomítják, így néha már akkor is megérti, mire keressük a választ, ha pontatlanul, körülményesen tettük fel a kérdést. Ha például ezt gépeljük a keresőbe: Kinek is a filmjében fürdik Anita Ekberg egy szökőkútban? – jó esetben Fellini neve kerül az első helyre.

Ha pedig már tudjuk a rendezőt és ezt kérdezzük:  Hogy hívják azt a szökőkutat, amelyikben Anita Ekberg megfürdik Fellini filmjében? – akkor is pontos a válasz, a római Trevi-kút az első találat. A Google-logikájú kérdés persze ez lett volna: szökőkút, anita ekberg, fellini-film, de itt szerencsénk volt. Kevésbé járunk jól, ha a Mikor indulnak a vonatok a Keletiből? kérdést tesszük fel ahelyett, hogy beírnánk: menetrend, keleti pu.

A keresőprogram algoritmusainak a fejlődését azon is lemérhetjük, hogy >>a Google mint mesterséges intelligencia