Muhammad ibn Salim Balfas néven a legszegényebbek rétegéből jövő, de feltörekvő indonéziai arab (betawi) családban látta meg a napvilágot 1922. december 25-én Jakartában. Nagyapja még nincstelen, rabszolga-sorban elő földműves volt a dzsungeltől elhódított területeken, de szorgalmával és éles eszével kiváltságokat szerzett magának elöljáróinál (a holland telepeseknél), így legidősebb fiát a fővárosba küldhette tanulni.
A civilizációs vívmányokat a családból elsőként megismerő leendő apa több mesterséget is elsajátított és számos különféle pénzkereső munkát végzett. A szakács szakma mellett akkor kötelezte el magát, amikor megházasodott. A leendő költő születésekor a papa már az egyik előkelő arab vendéglő főszakácsa és ugyan csekély hányaddal, de mégis: résztulajdonosa. A viszonylagos jólétben és környezetének megbecsült tagjaként sem feledkezett meg azonban vidéken maradt rokonságáról, gyakran segítette őket anyagilag vagy élelmiszer-küldeményekkel, nyaranta pedig a kiterjedt família szinte számba vehetetlenül számos gyerkőcéből saját házában nyaraltatott ötöt-hatot. Ezt részben teljesen önzetlenül tette, részben szándéka is volt vele: azt remélte, az akkor cseperedő kis Muhammad életrevalóságot, bátorságot – és nem utolsó sorban jó étvágyat tanul a vadóc rokonkölyköktől. A leendő költő ugyanis eléggé nyápic gyermek volt; amolyan penészvirág.
Talán a korábban sokat nélkülöző, gyakran éhező családban kialakult és kötelezőnek számító túlzott érkezési kultusz okozta a kis Muhammad rossz étvágyát – szinte menekült, ha étellel kínálták. Márpedig folyton kínálták, terebélyes mamája és az akkorra már 125 kilogrammot nyomó főszakács papa gyakorlatilag egész nap evett és ugyanerre akarta rávenni a kisfiút, aki azonban, nagy bánatukra, megmaradt igen vézna gyermeknek, olyannak, mint a szegéségből kitörni képtelen arab családok gyakran koplalásra ítélt legénykéi. (Sovány alkatát élete végig megtartotta; meglehet, a bőséges táplálkozással szembeni ellenkezése vezetett tüdőgyengeségéhez.) Jó étvággyal enni igazából csak akkor tudott, amikor egy-két hetet nagyszüleinél tölthetett vidéken. Ott soha nem kínálték, és ha szemérmeskedett volna, falat kenyér sem jut neki a sok éhes száj mellett.
Ezekre a látogatásaira később úgy emlékezett, mint egyfajta szabadság megélésére; holott rokonai gyakorlatilag rabigában sínylődtek. Ám a természet közelsége, a tágas rét és mező, a közeli lagúnák világa mégis a létezés nyitottabb dimenzióit tárta fel előtte a mindig zajos, forgalmas, kaotikus nyüzsgésben tobzódó – és ezért a gyermeki lélekre nyomasztóan ható – nagyváros után. (Később, gyermekíróként – több kötetet is írt a legkisebbeknek – részben ezekből az élményeiből merített.)
Középiskolai tanulmányai elvégeztével az ifjú Balfast napilapok serény munkatársaként látjuk viszont, tehetsége egyre feljebb viszi a ranglétrán, mígnem a Masjarakat című folyóirat főszerkesztője lesz. Mind a szakma, mind az olvasók úgy tartják ekkor, hogy kulturális témájú vitairataival és politikai indíttatású pamfletjeivel egyaránt kitűnt a korabeli indonéz zsurnaliszták közül. Az Indonéz Nemzeti Forradalom (függetlenségi háború) eszméinek meggyőző erejű hirdetőjeként országos tekintélyt szerzett.
Költői pályája az önálló indonéz nemzeti irodalom megteremtését célul kitűző Angkatan ‘45 irányvonalának szellemében indult. Lírájára – ahogy az indonéz műveltség egészére – az iszlám identitás dominanciája mellett – nagyban hatottak a hindu és buddhista hagyományok, de nem zárkózott el a keresztény kultúra és hagyomány hatása elől sem.1946-től a People magazinnak lett főszerkesztője, társaival az orgánum 1956-os megszűnéséig irodalomteremtő munkát végeztek, létrehozták például az úgynevezett YAG-novella műfaját, amelynek Balfas igazi mestere lett.
A novellatípus lényege – egyes lexikonok téves állításaival szemben – az, hogy az egzotikus, mesés, gyakran misztikus környezetbe helyezett történet, a voltaképpeni ‘kaland’ (yag) sajátos ellentmondásban áll nem csupán a szikár kifejezésmóddal, hanem azoknak a hősöknek a jellemével is, akik nem mutatnak semmilyen különlegességet, mondhatni jellegtelen hétköznapi figurák, és bizonyos közönnyel veszik tudomásul a velük megeső kivételes, gyakran fantasztikus történéseket. Sokak szerint a YAG-novella bizonyos tekintetben a kidolgozásra soha nem került „keleti egzisztencializmus” filozófiájának szépirodalmi megvalósulása, mások szerint viszont a perzsa és arab szufi-történetek sajátos verziója. Olyanok is akadtak, akik a koanokkal rokonították a YAG-ot.
Bárhogy, annyi bizonyos: Balfas tökélyre viszi a szűk stiláris keretek között kibontakozó kisepikai műfajt, így méltán nevezhet e novellatípus mesterének.
Az egyre több műfajjal próbálkozó és országszerte egyre népszerűbb alkotó legfontosabb munkája az 1952-ben megjelent Lingkaran-lingkaran Retak (Törött körök) című elbeszélésgyűjtemény, amelyben többek között a törzsiből civilizációsra, népiből urbánusra váltó életformák emberi vonatkozásait mutatja be meggyőző drámai erővel, a szokványos YAG-novellák stiláris behatároltságán jóval túlmutató kifejezésbeli gazdagsággal. A yag (kaland) nála messze túlmutat eredeti jelentésén, nem az események fordulatosságát jelzi, az olvasók számára sokkal inkább intellektuális, szellemi “kalandot” jelent a szereplők vívódásainak és a rájuk leselkedő pszichikai csapdahelyzeteknek a bemutatása.
1954-ben Hollandiában folytatott bölcsészeti tanulmányokat, és kisebb európai körutazást is tett. Mint visszaemlékezéseiben (Arganpend agiver mihab) említi, legnagyobb hatással nem az írók és költők voltak rá, hanem a festők és zenészek – no és a kaszinók… (Ekkor vált szenvedélyes póker-játékossá.)
Az önálló indonéz nemzeti irodalom megteremtéséből Balfas nem csupán szépíróként vette ki a részét, és nem csupán újságírói teljesítménye számottevő, hanem >>tovább: Muhammad Balfas élete és munkássága