Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry – 1957, Antananarivo) a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő, filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga.

A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született maláj anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskoláiban és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai-óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát. Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apjához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult – és megvilágosult. Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait áthidalni igyekvő Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).

Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig mindössze kétszer mozdult ki otthonából.

1928-ban, hosszú készülődés után európai körutazást tesz. Isztambult érintve hajóval érkezik Marseille-be, ahonnan gyalog indul Párizsba, hogy megismerje Franciaországot és a franciákat. Naplójában arról számol be, hogy az Indiai-óceán környéke és annak emberei túlságosan is lekötötték korábbi érdeklődését, szinte tudomást sem vett az európai kultúráról, hagyományokról, életvitelről – így most elhatározta: új tapasztalatokra tesz szert. Ebben lett is része már az első éjszakán, amikor egy út menti fogadóban haramiák ütöttek rajta, csúful helybenhagyták és ki is rabolták. Magával hozott pénzének a javát azonban szerencséjére nem találták meg, ezt ugyanis nem tárcájában tartotta, hanem derékszíjának belső rejtekében. Így folytathatta útját... >tovább> Cecil M. Joepardy élete és munkássága

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások. >>tovább: A piréz Tsúszó Sándor

Muhammad ibn Salim Balfas néven a legszegényebbek rétegéből jövő, de feltörekvő indonéziai arab (betawi) családban  látta meg a napvilágot 1922. december 25-én Jakartában. Nagyapja még nincstelen, rabszolga-sorban elő földműves volt a dzsungeltől elhódított területeken, de szorgalmával és éles eszével kiváltságokat szerzett magának elöljáróinál (a holland telepeseknél), így legidősebb fiát a fővárosba küldhette tanulni.

A civilizációs vívmányokat a családból elsőként megismerő leendő apa több mesterséget is elsajátított és számos különféle pénzkereső munkát végzett. A szakács szakma mellett akkor kötelezte el magát, amikor megházasodott. A leendő költő születésekor a papa már az egyik előkelő arab vendéglő főszakácsa és ugyan csekély hányaddal, de mégis: résztulajdonosa. A viszonylagos jólétben és környezetének megbecsült tagjaként sem feledkezett meg azonban vidéken maradt rokonságáról, gyakran segítette őket anyagilag vagy élelmiszer-küldeményekkel, nyaranta pedig a kiterjedt família szinte számba vehetetlenül számos gyerkőcéből saját házában nyaraltatott ötöt-hatot. Ezt részben teljesen önzetlenül tette, részben szándéka is volt vele: azt remélte, az akkor cseperedő kis Muhammad életrevalóságot, bátorságot – és nem utolsó sorban jó étvágyat tanul a vadóc rokonkölyköktől. A leendő költő ugyanis eléggé nyápic gyermek volt; amolyan penészvirág.

Talán a korábban sokat nélkülöző, gyakran éhező családban kialakult és kötelezőnek számító túlzott érkezési kultusz okozta a kis Muhammad rossz étvágyát – szinte menekült, ha étellel kínálták. Márpedig folyton kínálták, terebélyes mamája és az akkorra már 125 kilogrammot nyomó főszakács papa gyakorlatilag egész nap evett és ugyanerre akarta rávenni a kisfiút, aki azonban, nagy bánatukra, megmaradt igen vézna gyermeknek, olyannak,  mint a szegéségből kitörni képtelen arab családok gyakran koplalásra ítélt legénykéi. (Sovány alkatát élete végig megtartotta; meglehet, a bőséges táplálkozással szembeni ellenkezése vezetett tüdőgyengeségéhez.) Jó étvággyal enni igazából csak akkor tudott, amikor egy-két hetet nagyszüleinél tölthetett vidéken. Ott soha nem kínálték, és ha szemérmeskedett volna, falat kenyér sem jut neki a sok éhes száj mellett.

Ezekre a látogatásaira később úgy emlékezett, mint egyfajta szabadság megélésére; holott rokonai gyakorlatilag rabigában sínylődtek. Ám a természet közelsége, a tágas rét és mező, a közeli lagúnák világa mégis a létezés nyitottabb dimenzióit tárta fel előtte a mindig zajos, forgalmas, kaotikus nyüzsgésben tobzódó – és ezért a gyermeki lélekre nyomasztóan ható – nagyváros után. (Később, gyermekíróként – több kötetet is írt a legkisebbeknek – részben ezekből az élményeiből merített.)

Középiskolai tanulmányai elvégeztével az ifjú Balfast napilapok serény munkatársaként látjuk viszont, tehetsége egyre feljebb viszi a ranglétrán, mígnem a Masjarakat című folyóirat főszerkesztője lesz. Mind a szakma, mind az olvasók úgy tartják ekkor, hogy kulturális témájú vitairataival és politikai indíttatású pamfletjeivel egyaránt kitűnt a korabeli indonéz zsurnaliszták közül. Az Indonéz Nemzeti Forradalom (függetlenségi háború) eszméinek meggyőző erejű hirdetőjeként országos tekintélyt szerzett.

Költői pályája az önálló indonéz nemzeti irodalom megteremtését célul kitűző Angkatan ‘45 irányvonalának szellemében indult. Lírájára – ahogy az indonéz műveltség egészére – az iszlám identitás dominanciája mellett – nagyban hatottak a hindu és buddhista hagyományok, de nem zárkózott el a keresztény kultúra és hagyomány hatása elől sem.1946-től a People magazinnak lett főszerkesztője, társaival az orgánum 1956-os megszűnéséig irodalomteremtő munkát végeztek, létrehozták például az úgynevezett YAG-novella műfaját, amelynek Balfas igazi mestere lett.

A novellatípus lényege – egyes lexikonok téves állításaival szemben – az, hogy az egzotikus, mesés, gyakran misztikus környezetbe helyezett történet, a voltaképpeni ‘kaland’ (yag) sajátos ellentmondásban áll nem csupán a szikár kifejezésmóddal, hanem azoknak a hősöknek a jellemével is, akik nem mutatnak semmilyen különlegességet, mondhatni jellegtelen hétköznapi figurák, és bizonyos közönnyel veszik tudomásul a velük megeső kivételes, gyakran fantasztikus történéseket. Sokak szerint a YAG-novella bizonyos tekintetben a kidolgozásra soha nem került „keleti egzisztencializmus” filozófiájának szépirodalmi megvalósulása, mások szerint viszont a perzsa és arab szufi-történetek sajátos verziója. Olyanok is akadtak, akik a koanokkal rokonították a YAG-ot.

Bárhogy, annyi bizonyos: Balfas tökélyre viszi a szűk stiláris keretek között kibontakozó kisepikai műfajt, így méltán nevezhet e novellatípus mesterének.

Az egyre több műfajjal próbálkozó és országszerte egyre népszerűbb alkotó legfontosabb munkája az 1952-ben megjelent Lingkaran-lingkaran Retak (Törött körök) című elbeszélésgyűjtemény, amelyben többek között a törzsiből civilizációsra, népiből urbánusra váltó életformák emberi vonatkozásait mutatja be meggyőző drámai erővel, a szokványos YAG-novellák stiláris behatároltságán jóval túlmutató kifejezésbeli gazdagsággal. A yag (kaland) nála messze túlmutat eredeti jelentésén, nem az események fordulatosságát jelzi, az olvasók számára sokkal inkább intellektuális, szellemi “kalandot” jelent a szereplők vívódásainak és a rájuk leselkedő pszichikai csapdahelyzeteknek a bemutatása.

1954-ben Hollandiában folytatott bölcsészeti tanulmányokat, és kisebb európai körutazást is tett. Mint visszaemlékezéseiben (Arganpend agiver mihab) említi, legnagyobb hatással nem az írók és költők voltak rá, hanem a festők és zenészek – no és a kaszinók… (Ekkor vált szenvedélyes póker-játékossá.)

Az önálló indonéz nemzeti irodalom megteremtéséből Balfas nem csupán szépíróként vette ki a részét, és nem csupán újságírói teljesítménye számottevő, hanem >>tovább: Muhammad Balfas élete és munkássága

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot. Holott a legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának, a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve, hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások. >>tovább: A piréz Tsúszó Sándor