Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok.

Ám vannak kivételek. Ilyen az Egmont-nyitány. Pedig ha valamit, hát ezt így őszönte agyonjátsszák a magyar médiában. És mégsem árt neki. Nem tud megkeményedni rajta az a politikai-ideológia hámréteg sem, amely serényen ránő mindannyiszor, amikor az 56-os dokumentum- és művészfilmek, archív felvételek, megemlékezések, kitüntetések és koszorúzások kötelező kísérőzenéjeként felhangzik.

Beethoven felkérésre írt több tételből álló kísérőzenét Goethe azonos című drámájához, ennek a nyitánya vált a legnépszerűbb szimfonikus darabok egyikévé. A színmű központi témája a szabadságvágy és az elnyomás elleni harc, ezt sűríti magába a zene is, így igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy az 56-os forradalom himnuszává váljon. Azokban a napokban a Magyar Rádió a Nagy Imre-kormány közleményei közti szünetekben újra és újra ezt a muzsikát sugározta, a legenda szerint azért, mert a szerkesztőknek hirtelenjében ezt a lemezt sikerült előkeríteniük. Ha nem pontosan így esett, a történet akkor is ettől szép és kerek: lám, miként talál egymásra a vak véletlen és a történelmi szükségszerűség egy zseniális zeneműben, amely úgy válik a konkrét esemény szimbólumává, hogy le is veti magáról ezt a kötöttséget, minden újbóli felhangzásakor egyetemlegessé tágítja a legnagyszerűbb emberi törekvést. Nem fog rajta az idő, nem ütnek lukat benne a dokumentumfilmek tankjai, nem lehet sem elkoptatni, sem megunni, mert közvetlensége olyan intenzív, hogy minden újrahallgatás az első élmény erejével hat.

*

És hát akkor maga a mű, egy 2008-as felvételről. Lorin Maazel vezényli a New York-i Filharmonikusokat.

[ez egy 2006-os posztom felújítása]

Nem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni.  Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan - ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni).

Túlontúl olcsó megoldás a marcona egyenruhások, a maffiózó-szemüveges keresztvivők meg a kommandómaszkos erőszak-gyakorlók folyamatos szerepeltetése. Egy-egy ötletes kikacsintás többet ért volna ennél a  „megértse a hülyegyerek is”  emblémaprimitívségnél.  És újra csak: lehetne mindez akár könnyeden szellemes, akár maróan ironikus – a baj az, hogy drámainak akar látszódni az, ami inkább nevetséges. Amikor aztán Koppány egy kalapáccsal leüti a gipszet imitáló fehér ló fejét és ömleni kezd nyakából a meggyvörös vér – na, az már annyira röhejes, hogy valóban paródiának tetszik. Kár, hogy nem az: ez a lóáldozat itten szimbolikus komolyságra van véve.

Két emlékezetes jelenet mégis akad ebben az izzadságos erőlködésben. Az egyik, amikor egy Trabanttal megérkezik Varga Miklós és Nagy Feró és esetlenül énekelgetni kezdenek (na, ez valóban szellemes rákacsintás a rockopera „dicső” múltjára). A másik a záró jelenet:  vagy önként, vagy erőszak hatására, de mindenki bevonul a szent koronát imitáló nagy ketrecbe. Összecsukódnak a rácsok, nincs menekvés. Idáig jó. Gyilkosan erős, csúfondáros poén.  De aztán felhangzik a Himnusz. Nem ironikusan, nem gúnyból, hanem ima-szerűen, megrendült komolysággal.

Most akkor imádkozunk vagy baszunk? – kérdezte az elcsábított lány a paptól, aki a bujálkodás előtt egy kis bűnbánatot akart gyakorolni.

Pár hete kibővített családi körben beszéltem lelkesen egyik korai kortárs zenei élményemről. Úgy került szóba, hogy a tanulmányait Harkovban végző Tamás kis-kisöcsém (bátyám unokája) szóba hozott pár avantgárd ízű zenei akciót, performanszt, amelyekben maga is részt vett, nekem is fel kellett hát idéznem, hogy valamikor a hetvenes években a budapesti Zeneakadémián láthattam az Új Zenei Stúdió néhány produkcióját. A legemlékezetesebbet igyekeztem is szemléletesen elmesélni (Tamásnak nagyon tetszett). De hát zenét elmondani, ugyebár…

Aztán tegnap, egészen más összefüggésben, a Facebookon újra a zene került szóba. Érdekességként közzétettem finn levelezőtársam, Alberd Yollaka szellemes észrevételét. Miután néhány versét magyarra ültettem (jönnek a Forrás szeptemberi számában), hálából ismerkedni igyekszik a magyar kultúrával. A zene felől közelít. Első élményeként arról számolt be, hogy ha egy zeneszámról nem tudja hirtelenjében eldönteni, hogy az vajon Brahms Magyar tánca vagy Liszt Magyar rapszódiája, akkor az nagy valószínűséggel Monti Csárdása lehet. Kommentelgettük a bejegyzést és  szóba került Ligeti György. Én pedig megkívántam: de rég hallgattam tőle bármit is! És ha már böngészgettem a zenei videótalálatok között, kíváncsiságból beütöttem Vidovszky László nevét is.  És láss csodát: a találatok közt ott az 1972-es Autokoncert. Amelynek én alighanem éppen a premierjét láttam tizenöt évesen. Szeretettel küldöm alig idősebb Tamás öcsémnek Harkovba, kicsit megkésett tanévnyitó gyanánt.

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest.

Igazi telitalálat az utolsó jelenet, amely szépen átköti a történetet a P. Mobil együttes felé. Külön érdekesség, hogy a film elején meg éppenséggel a saját magát alakító és már akkor is a beat-nemzedék élő legendájának számító Allen Ginsberg tűnik fel pár pillanatra.

Mindezzel együtt a Kopaszkutya művészileg is értékelhető munka, igazi értéke azonban abban rejlik, hogy egy nemzedék életérzését kellő intenzitással és meggyőző erővel interpretálja.

---

Meglepetésemre a YouTube-on a teljes film megtalálható, no persze nem televíziós minőségben, de ebben a méretben teljesen élvezhető. A zenei hangzás pedig szinte tökéletes: