BDK BLOG • BLOGFŐ • BDK eligazító • weboldal seo google optimalizálás | linképítés ingyen - árak |

Egy semmivel ki nem tüntetett hely

Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg a veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.

Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tova­iramodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irány­ba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyel­hető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló – illetve éppen hogy nem zajló – eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.

Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.

Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak – de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.

Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.

A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.

Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, „kilóg” mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.

Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor már valóban érezni kezdtem, hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk, aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük észre magukat, már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, már nem merünk neki ellentmondani, úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak, a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után, ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb, egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal – elhessegettem a gyanút, mert amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, el akar válni tőlem, nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem, hogy nem hallottam semmit – mert hát valóban nem – ő már ki is osztott, nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont, aki, amikor megtudta, hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, csak a két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt a beteges kapcsolatot, nem válik el, velem marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.

Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.

Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, végre szembefordulni vele, de nem sikerült.

Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.

Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.

Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.

Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót – nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla –, aztán a szobában az ablakhoz léptem, ellenőrizzem a sötétítő függönyt, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt – aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom –, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.

Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt – most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, az elsötétítésbe, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól – nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.

Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.

(2000)

Az űr szele

A vízi világba télen vetheted legmélyebben a tekintetedet. Amikor beáll a folyó, s hogy ne szórhassák szét a fényt, a fodrokat simára vasalja a fagy. Amikor már rá lehet merészkedni, de még nem túl vastag a páncél. Mielőtt ráesne a hó. Mielőtt belepné az erőmű kéményéből pernyéző korom. Mielőtt az olvadásban elhomályosodna. Amikor még olyan, mint az üveg, s amit alatta látsz, fedett akvárium. Fölébe óvatoskodhatsz, s ahogy lépdelsz az átlátszó hártyán, kicsit olyan érzésed támad, mintha magán a vízen járnál.

Odalent sötét és világos foltok váltakoznak aszerint, a köveket mennyire lepte be a moha, a lepedék. Első látásra mintha mozdulatlan lenne minden, mintha fenékig jéggé fagyott volna a folyó. De nem: meglátod a félig elhalt csenevész növények hosszú zöldbarna szárait, ahogy lassúdan hullámoznak, mint a lányos házak kapujába állított májusfák szalagjai a kora hajnali szélben, amikor még nem látni a színeket – de mintha mindez lassított filmen történne, mintha nemcsak a pirkadati félhomály fojtaná le a tobzódást, hanem a lomha idő késleltetné visszhangzó mély rianássá a könnyű zizegést.

Megállsz, alig pár méterre a parttól, nézed a halottnak tetsző vízi világot, érzed, ahogy könnyeden, nagyon lassan hullámzik alattad a jég, épp csak annyira, kellemes borzongás fusson át rajtad.

Nem, nem fog beszakadni. Nem kell combközépig zöttyenned a jeges ölelésbe, amelyből csak úgy szabadulhatsz, ha a partig feltöröd magad előtt a páncélt, amely, amint megbomlott, mint a tojáshéj, reped engedelmesen, kigyalogolsz a partra, aki ott várt, harsogva nevet, de fejében már készen az ötlet, töri a vad csicsóka embermagas szivacsos szárát, nagy kazlat rak belőle, alágyújt, heveskedni kezdenek a falánk lángok, árad a forróság, leveheted bakancsodat, a nadrágot, zoknidat, husángokra tűzitek valamennyit, s mint valami harci kopjákat, a lángok fölé tartva táncolják körbe az áldozati máglyát. Párállva illan a nedvesség, helyét elfoglalja a füst átható szaga, amit még hetekkel később is éreznek majd rajtad, ha belépsz valahová.

Most is ott van orrodban az égett szúrósság, ahogy mosolyogva állsz a jégen, talpad alatt a tetszhalott vízi világ, leguggolsz, mennyi részlet, mennyi észrevétlen történés, ahogy egy kő alól kiszabadul és imbolyogva felfelé fut a buborék, ahogy alaktalan szétázott lebegő foszlányok haladnak el alattad kimért lassúsággal, ahogy egészen apró törmelékek görgölődnek a fenékköveken... Milyen szép, gondolod, de nem tudnád megmondani, mit találtál benne szépnek, talán az idegenségét, a némaságát, ezt az elegáns hűvös visszafogottságot… Kedved lenne lehasalni, homlokodat a jégre tapasztani, hogy megláthasd a máskor észrevétlent, a tartózkodó egész tobzódó, izgága részleteit, a szemcsékbe sűrített lényeget, ahogy láthatóvá válnak az áttetszővé rendezett felület alatt, a mindentudó parányokat, ahogy kirezgik a mindenség pulzusát.

Elállt a lábad, felegyenesedsz, nem tudod, a jég emelkedik és süllyed-e alattad vagy csak megszédültél, kicsit oldalra emeled karodat, mint artista a kötélen, úgy egyensúlyozol a part felé, igen, hullámzik a jég, az alászorult levegő jöttödig mozdulatlan buborékai szétszaladnak lépéseid elől. Lélegzik a folyó, játssza az árapályt, de a jég nem reped, nem törik, mintha rugalmas hártya lenne, mintha követné mozdulataidat, mintha már nem is lépnél, magad is úsznál végtelen lassúsággal a lefojtott közegben.

Ahogy a partra érsz, már mennél is vissza, de hiába tennéd, a hegyek mögül most emeli ki busa fejét a nap, csillog a jég, szikrázó tükörré vált, mögötte titkok foncsora, visszaveti a tekintetet.

Felnézel, varjak róják végtelen hieroglifáikat a jegenyék fölött, hideg az ég, hidegebb a jégnél, süvölt felülről a űr szele.

A keményre fagyott sár göröngyein lépdelsz el a sínpárig, felveszed a talpfák ritmusát, kimelegedsz, fújtatsz, mint a gőzős, amikor a tavaszi zsongásban erőlködve újraindul a gyermekvasút.

Elhagyod a lakatlan parkot, a mállott vakolatú indóház régi zsivajokat őrizget, már látszik a telep, hallatszik néhány kivénhedt turbina elégedetlen dohogása, ahogy belefullad az alázúduló víz sistergő morajába.

Hosszan állsz a betonkerítés tövében, kicsit nevetségesnek találod szokott meghatottságodat, a kényszert, hogy sok esztendő múltán sem tudsz elmenni úgy a hídig, be ne kukkants kamaszkorod tiltott kertjébe. Most mégsem húzódzkodsz fel az eperfára, nem lendülsz át a kerítésen, hogy hasmánt elkússz az őrbódé ablaka alatt, nincs már senki, aki őrizné a telepet, hátadat nekiveted a hideg, festetlenül vöröses salakbetonnak, és látod, pontosan látod, ahogy a paradicsomi pár meztelenül hasal a derítő padkáján, körben fázósan felborzolja tollát az október, de a rozsdás csövekből buzgó forró, kéngázt lehelő víz áthangolja az évszakot, felmelegíti a medence betonját, langyos párájába öltözteti az ölelkezőket.

A meg-megerősödő kénes bűz emlékedben felváltja a füst szúrós szagát, a gyönge napfény pirongatja arcodat, hunyt szemed előtt lila karikák, jó ez, istenem, de jó, ahogy elölről a melengető fény, hátulról a hűvösség, azaz dehogy, éppen fordítva, mögötted a nosztalgia testmeleg védelme, nekitámaszkodhatsz, nekifeszítheted a hátad, soha biztosabb fedezetet, előtted pedig a várakozás hideg ultraviolája, nem, nem tudod, mi lesz majd holnap, akarod-e egyáltalán ezt a viszontlátást, érdekel-e kétséges kimenetele, nem lenne-e jobb ott maradni a folyó jegén, szemed csücskében a tűz körül bakancsoddal harci táncot lejtő kamaszlánnyal, vagy idedermedni a kerítéshez, reliefként rászegeződni a betonra, örökre elvesztett boldogságod emléktáblájaként.

Dübörgő zaj riaszt, előrelépsz, fordulsz a robaj felé.

A zuhatagon akkor bukik át egy hatalmas fatörzs, maradék ágait harsogó zajjal töri le az építmény acél ütközője. A hasáb tonnás loccsanással érkezik a derítő gőzölgő vizébe, sebesen végigszeli, egyik csonkolt ága, mint cápauszony, hasítja a vizet. A rönk rátalál a kivezető csatornára, ráérő lassúsággal imbolyog el a hidacska alatt a folyó hidege felé.

Ha követted az útját, láthattad, ahogy előbb könnyeden hasítani kezdte a zsírpapír-vékony jeget, aztán lendületét veszítve törte magának az utat a előtte feltorlódó vastagabb táblák között, majd a helyet keresve, ahol a síkba mind jobban beékelődhet, egy döccenéssel megrekedt.

Ha megfigyelted, láthattad, a varjak eközben változatlan kitartással rótták hieroglifáikat a hideg égre, s jeleikből, amelyeken átsüvöltött az űr szele, ugyanúgy nem értettél semmit, nem értette az erőmű asztmás turbinája, sem a salakbeton-kerítés, a jegenyék, az elhagyott park, az indóház, a sínpár és a talpfák, nem értheti más, csak a parányok, amelyek közé a rönk beékelte magát tavaszig, amikor majd újraindul a gyermekvasút.

(2001)

Sztreccskesztyű, lóbalzsam

Igen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Ön bizonyára kitűnően ismeri hazája flóráját és faunáját, ha mégsem lenne így, az esetben engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét egy evolúciós különlegességre, egyben ünnepélyes bejelentést tegyek ez ügyben.

Nos, kizárólag az Önök szigetországában honos az úgynevezett Labord kaméleon, amely a legrövidebb életű négylábú állat a világon. Sokkal hosszabb ideig tart az egyedek fejlődése a tojásban (8-9 hónap), mint tényleges életük, amely mindössze 3-4 hónapra tehető. Ennek során a kis Labordok előbb igen gyorsan elérik az ivarérett kort, majd párzás után a nőstények lerakják tojásaikat, és röviddel ezután a teljes populáció elpusztul. Kétharmad éven át csupán tojások őrzik a faj fennmaradásához szükséges genetikai állományt. Ez óriási kockázattal és kiszolgáltatottsággal jár, hiszen a sérülékeny tojások nem tudják megvédeni magukat.

Éppen ezért szántam magam döntő lépésre.

.

Ennek a hétnek is vége, sóhajtottam fel, amikor az ajtómon beszűrődött a káderes Ilonka szokásos péntek délutáni aprehendálása: volt férjével ilyenkor vesznek össze azon, melyiküknél töltse a gyerek a víkendet.

Ezt a cikket még átnézem, és megyek én is, gondoltam, amikor udvariasan kopogtatott valaki. Ilonkának ez nem szokása, ő kivágja az ajtót, „Elmentem, főnök!”, holott nem is vagyok a felettese, az ő osztálya nem tartozik a dékáni hivatal alá, de mivel egymásra nyílnak az irodáink és az én ajtómra magasabb titulus van kiírva…

Bőrkabátos, diplomata táskás férfi lépett be, elhadarta a nevét (nem értettem), s közvetlenül asztalom elé állva így szólt:

– Jó napot kívánok. Holnaptól önöknél fogok dolgozni.

Mint akit ide küldtek valahonnan. Vagy csak Ilonka rázta le, mielőtt angolosan távozott? Pokolba kívántam mindkettejüket. Mégsem dobhatok ki egy leendő kollégát. Hellyel kínáltam. Bőröndnyi táskáját eléggé el nem ítélhető módon feltette az asztalomra és lehuppant a szemközti vendégfotelba. Ha a hosszú bőrkabáthoz nem rókavörös öltönyt visel, múlt századi titkosügynöknek képzeltem volna. A gyomrom így is összerándult.

– És melyik tanszéken? – tettem fel a logikus dékáni kérdést.

– A francián.

– Öööö… Ezzel csak az a baj, hogy nálunk nincs ilyen.

– Akkor a biológia. Az ugye van?

– Van, de az másik karhoz tartozik…

– A gazdaságtan is a kisujjamban van. Idézzek Adam Smithtől valamit?

– Inkább ne! – nyögtem fel. De most már érdekelt: ki ez a pasas, mit akar tőlem. – Mégis, mi a végzettsége?

– Kérem, engem annak idején politikai okokból tettek ki a Lomonoszov Egyetemről.

– Nincs diplomája?

– Nincsen.

– Akkor hogy akarhat tanítani? Miért jött ide egyáltalán?

– A legjobb helyen járok. Önök jogosultak diploma kiadására, nemde? Ma kiad nekem egyet vagy kettőt, hétfőn már taníthatok. Franciát vagy amit parancsol! – mondta lelkesen és roppantott egyet a csuklóján.

Most azonnal kirúgom, gondoltam. De hátha csak valami ugratás… Akkor meg jobb, ha veszem a lapot. Próbáltam ironikusan válaszolni.

– Doktorátust ne adjunk mindjárt?

– Az van nekem, pókeren nyertem.

– Állj! Ez P. Howard! De nem póker, hanem makaó, és nem doktorátus, hanem Nobel-díj. Legalább idézzen pontosan! – csaptam le fölényesen a magas labdát – No halljam, kicsoda maga és mit akar tőlem?

Partnerem laposakat nézett, ropogtatta a csuklóját, de nem volt zavarban. Úgy tetszett, nem érzékeli, hogy fölénybe kerültem vele szemben. Én az elém tett táskáján doboltam ujjaimmal elégedetten, kicsit szégyellve, hogy e percben már élvezem a mulatságos helyzetet.

– Látom, tetszik magának a diplomatkám. – Különös nyomatékkal ejtette ki az orosz jövevényszót, mintha utalni próbálna kutatási területemre. – Megbízható jószág, vízálló és tűzbiztos, ebben tartom minden fontos holmimat. Otthon még négy ilyen van nekem! Azokban a műveimet őrzöm. A ház leég, a táska megmarad.

– Ne mondja! És milyen művekről van szó, ha szabad tudnom?

– Műszaki találmányok és görög drámák.

– Járatos a klasszikus nyelvekben?

– Ó nem, dehogy, magyarul írom őket.

Na jó, ebből elég, nem fogom egy elmeháborodottra vesztegetni az időmet.

– Nézze, én értem a tréfát, de ne járassa velem a bolondját. Legyen szíves, hagyja el az irodámat.

Felállt. Alig hittem, hogy ilyen könnyen megszabadulok tőle.

– Hoztam ám magának valamit! – kattintotta fel váratlanul a zárat hatalmas táskáján, szétnyitotta az asztalomon úgy, hogy alig maradt időm kimenteni alóla a kéziratomat. Rémület futhatott át az arcomon, mert megjegyezte: – Ne féljen, nincs nálam fegyver – és kezdte asztalomra rakni a kacatjait.

– Ezt most azonnal hagyja abba! – keményítettem meg a hangomat, de nem zavartatta magát, módszeresen folytatta táskája kiürítését. Végre előkerült, amit keresett: egy üveg konyakot tett elém. Mielőtt megszólalhattam volna, a korábbitól eltérő, megilletődött hangon ő kezdett beszélni.

– Voltaképp azért hoztam, hogy a munkába állásomat megünnepeljük, de ha nem akar felvenni, én azért még nem haragszom, legfeljebb kicsit megbántódtam. Haza én ezt már nem viszem, úgysem lenne kivel meginnom. Szépen megkérném, ön se haragudjék rám, inkább igyuk meg a békepipát.

Mindezt zavarba ejtő gyermeki naivitással motyogta. A záró poénon annak ellenére elmosolyodtam, hogy fogalmam sem lehetett, lapszus volt-e vagy jópofaságnak szánta.

– Jóember, árulja már el, miért jött ide?

Kár volt megenyhülnöm, mert újra felélénkült.

– Kérem, hát ön invitált meg engem, itt van a zsebemben a szívesen látjuk, alatta az aláírása! – és már vette is elő a belső zsebéből a meghívókártyát.

– Na ne szórakozzon velem, ez a hétfői irodalmi matinénkra szól!

– Hát éppen ez az. Én azt itt bevárnám, úgysincs fűtés a lakásomban, még szerencse, hogy a hüllők hidegvérűek.

– Na takarodjon innen! – fogott el a düh.

– Nézze, mindenre gondoltam, itt a kenyér, sajt, tej, három napi hideg élelem, elhoztam a sztreccskesztyűmet, éjszakára ezt húzom fel a reumám miatt, de előtte jól bekenem a csuklómat lóbalzsammal, ebben a tégelyben van, látja? Vállfa, pizsama. Jó lesz itt nekem a süppedős szőnyegen. Mondja, ezen a monitoron bejön a BBC híradója? Mert én egyebet ugyan meg nem nézek.

Már nem figyeltem a badarságaira, a telefonnal voltam elfoglalva.

– Csak nem a biztonságiakat hívja?

– Nálunk nincsenek biztonságiak. De magához egy portás is elég lesz.

– Ó, remek! Legyen szíves, szóljon neki, hozzon magával három poharat! Szétisszuk ezt a remek konyakot.

.

Szeretném ünnepélyesen bejelenteni Elnök Úrnak, hogy ezennel örökbe fogadom a Labord kaméleonokat. Ennek értelmében Kormányuk és a világ tudományossága egyaránt számíthat maximális erkölcsi támogatásomra, már csak Benyovszky Máté Móric Mihály Ferenc Szerafin Ágost gróf örök emlékére való tekintettel is.

Hasonló jelentőséggel van szerencsém tájékoztatni Önt arról a feltett szándékomról, hogy saját pátriámban, a Kárpátok tövében az Önök ritka faját meghonosítsam. Amíg a klímánkhoz alkalmazkodnak, terráriumban kívánom elhelyezni azt a mintegy tucatnyi példányt, amelyet Öntől remélek beszerezni.

.

Nagyot lélegeztem, amikor bolond vendégemet végre kirakta a recepciósunk, miután „segített neki” összeszedni a táskájába a kacatjait. Pár apróság mégis itt maradt az asztalomon, némi utálattal próbáltam valamennyit a papírkosárba seperni. A kopott radírgumik, gyufásdobozok és üres cukorkás zacskók alól aztán egy névjegy is előkerült. Kállay Laborc, magánzó.

Ó egek, a Kállay-fiú! Ha megértettem volna elhadart nevét, leülni sem engedem. Már a szegény papának is több volt egy kerékkel. Amennyi tekintélyt szerzett nagy tudású fizikusként, azt mind lerombolta mint eszement amatőr régész. Először Árpád vezér sírját találta meg a Várhegy tövében (történetesen a saját kertjükben), aztán módosította felfedezését, mégsem Árpád az, hanem Ungvár várát a Nagymorva Birodalom idején uraló Laborc fejedelem. Utóbbiról teljes biztonsággal azt is sikerült megállapítania, hogy

»tovább Kállay Laborc történetének befejezéséhez