Balla D. Károly UngParty virtuáléja

BDK BLOG • BLOGFŐ • BDK eligazító • weboldal seo google optimalizálás | linképítés ingyen - árak |

BDK bázis BLOG • Tartalommarketing - linkmarketing • laptop szerviz marketing szolgáltatás • Piréz Blog •

Balla D. Károly műveiből

Széppróza

Néhány novella

A tizedik

Különös érzés fogta el, amikor belépett. Hogy a belső tér majd különbözni fog attól, ami egy szokványos könyvtárban fogadhatná, arra számított. Mint ahogy arra is: ezek az ablakok másféle fényviszonyokat alakítanak ki, mások lesznek a színek, más az egész hangulat.

Számított minderre, és mégis… Mégis meglepte a sötét faburkolat melegsége, amellyel nem bírtak a hideg nappali fényt árasztó fényes izzók sem. S ahogy a mahagóni fa megfontolt, bölcs mélysége ellentétben állt a modern lámpák komolytalan sziporkázásával, úgy feszült neki a hely ünnepélyes komorságának az asztaloknál csevegő farmeres diákok rágógumis nyeglesége.

Nem értette, miért érez szorítást a torkában, mi az, ami megérinti. Csak egy könyvtár, még ha nem is annak épült… Úrrá lett meghatottságán, s igyekezett a rabbi szavaira figyelni, aki egyenesen a tóratartó előtti asztalhoz vezette.

*

– Egyedül van?

A kérdés meglepte. Nem mintha először szólították volna meg, amióta levetette a fekete ruhát és újra megenged magának egy kis rúzst, szemfestéket. Számtalanszor utána fütyültek, ráciccegteg nyálukat csorgató férfiak; néha mondtak is valamit a maguk modorában, ráérsz egy fordulóra, anyukám?, ilyesmiket. De hogy magázva? És ilyen távolról indítva? Mit lehet erre felelni? Nyilvánvaló, hogy egyedül van: lassan negyven perce ücsörög ezen a túl magas bárszéken (minek egy gyorsbüfébe bárszék?), azóta nem szólt senkihez, csak egy üdítőt kért még, azt is csak azért, mert úgy érezte, a rég felhörpintett kávé üres csészéje fölött mégsem illik ilyen hosszan ücsörögni fogyasztás nélkül. Az italának még megvan a fele, ez ki is tart addig, amíg óra nulla öt lesz, akkor aztán fizet, és ha roppant ráérősen sétál ki a peronra, talán még akkor is várnia kell pár percet, amíg beáll a vonata. Itt mégis kellemesebb, mint a kinti hidegben, még ha kicsit kaparja is a torkát az időnként megsűrűsödő dohányfüst, amely ilyenkor fölébe kerekedik a forró olajok és bennük piruló szelet húsok kipárolgásának.

– Meghívnám egy feketére, ha elfogadja.

Nem tudja eldönteni, örül-e annak, hogy megszólították, vagy inkább zavarja. Ha akarná, már elhárította volna a közeledést, igen, az uramat várom, mondhatta volna, de csak hallgatott, talán még biccentett is alig láthatóan, vagy ha nem is, akkor a szótlansága súgta, persze, hogy egyedül van, látja a vak is, hát még az, aki vagy fél órája ugyanilyen tétlenül ücsörög mellette, azzal a különbséggel, hogy kávé és üdítő helyett egy korsó sört hörpölgetve múlatja az időt.

– Már kávéztam, köszönöm.

– Más valamit? Nem éhes?

Persze, hogy éhes. Reggel evett utoljára, még otthon. Este mindig elhatározza, készít valami kis uzsonnát, de reggel aztán megfeledkezik róla, pedig lenne rá ideje bőven, hogy elszöszmötölje; ma is legalább másfél órát várt az egyik hivatalban, amíg sorra került. Sosem gondolta volna, ennyi a vesződséggel jár a sima örökösödési ügy. Már bánja, hogy magára vállalta. Elza, a könyvtárosi munkád mellett te érsz rá a legjobban, mondta szinte kórusban a két bátyja. Ami igaz is, épp csak neki be kell utaznia a városba, míg a derék fivérek itt élnek, ha lótnak-futnak is álló nap. No meg aztán: ő maradt az apai házban, sem Jánosnak, sem Máténak esze ágában nincs odaköltöznie, és az örökség harmadára is csak akkor tartanának igényt, ha ő eladná a házat. Majd bolond lenne eladni, mire menne a rá jutó hányad árával. Persze, ha férjhez menne és…

– Nézze azokat a gusztusos rántott combokat. Van hozzá rizs is, krumpli is. Melyikkel kéri?

Talán az apja tudta előre, mennyi utánajárással jár mindez, ezért akarta ráíratni. De ő tiltakozott, és nemcsak azért, apjával elhitesse: korai még ez, dehogy halálos a betegsége, hanem a fiúkkal szemben is igazságtalannak tartotta volna. Évek óta te tartod rendben a portát, te ápolsz engem is, amióta rászorulok, ezért a ház a tiéd, csak a tiéd, rád akarom íratni, érvelt az öreg, és soha nem állta meg, valami csípős megjegyzést ne tegyen fiaira, akik megtörték a hagyományt, egyikük sem folytatta mesterségét, hanem pénz és nők után futnak a városban, talán már imádkozni is elfelejtettek. Ő már-már rá is állt volna (fivérei csak vállukat vonták: persze, a ház az Elzáé), ha apja nem teszi még hozzá: ekkora házzal férjet is jobban kapsz. Hát ez aztán betette az ajtót: úgy ráförmedt szegény öregre, le is mondott a dologról, még végrendeletet sem csinált.

– Vagy inkább valami hideget? Egy kaszinótojást?

Most már illene valamit felelni, mielőtt sorra kerülnek a desszertek.

– Negyedóra múlva indul a vonatom.

– …Ö…, azt hiszem, téved. Negyedóra múlva nem indul semmilyen vonat. A gyors most húzott el, az ellenkező irányba pedig…

– Jó, akkor húsz perc… És nem is vagyok éhes.

Ez talán kicsit elutasítóbbra, ingerültebbre sikerült, mint szerette volna vagy mint a helyzet indokolná. Alkalmi bárpult-szomszédja igazán nem mondható tolakodónak, négy-öt perc is eltelik, míg egy újabb mondatra való összegyűlik a torkában. Inkább félénk, mint rámenős. Talán nem is akar semmit, csak unatkozik, csak nem akar egyedül falatozni.

*

Ezek lennének, mutatott a rabbi a feltornyozott könyvekre. Ő meg sorra a kezébe vette őket: csupa finom, értékes régi darab, jólesik megsimítani a táblájukat. Akadt köztük jócskán elrongyolódott példány is, ezeket majd újra kell kötni, de talált olyat is, amelyik még alig is szorul restaurálásra. Ezt szóvá is tette. Csak csinálja meg azokat is, legyenek tökéletesek, erősítette meg korábbi kijelentését a rabbi. Ha már mind a könyvtár állományába kerül, ne hibás, szakadt példányokat kapjanak. Rendben van, mondta erre ő, de továbbra sem értette a különös gesztust. Nem elég, hogy a város könyvtárat rendezett be a zsinagógában, most még a könyveiket is… Kísérője ráérzett a kételyére. Nincs már kinek, sóhajtotta, aztán, az ő értetlenségét látva még elmondta, hosszú évek óta nem tudják a szükséges tíz férfiembert összeszedni. Legalább egy híja mindig adódik… Így hát nem volt értelme üresen tartani ezt a gyönyörű épületet. A főrabbi többször is ideutazott a fővárosból, amíg megegyezett mindenben a polgármesterrel. Most a hét öt napján át könyvtár, egy napon az övek, hogy legyen hol, ha létszámhiánnyal is, összejönniük.

*
– Maga is vonatra vár?

– Nem igazán…

– Hát akkor? Itt az állomáson?

– Eléggé bonyolult a helyzetem…

Ezzel vajon mit akar mondani? Mi ez a bizonytalanság a hangjában?

Most fordul először felé, hogy megnézze magának. Talán valamivel idősebb a bátyjainál, jó negyvenes, kicsit már kopaszodó fejtetővel. A hosszú kabátja alatt öltöny, jófajta szövetből, fehér ing, nyakkendő. Mostanában kevés ilyen fazont látni az állomásokon. Illik a képbe a magázó udvariasság, az óvatos közeledés. Ez a férfi soha nem szólt még oda rágógumit csócsálva egy nőnek: ráérsz, anyukám?

Rendes ember, ezzel a megállapítással fordul vissza. Megnézi az óráját. Nem is húsz, hanem huszonkét perc… No, egye fene!

– Egy rósejbnit kérek, üresen.

Hogy felderült az arca! Miért ennyire fontos neki ez a meghívás?

– Kisasszony, két adag hasábburgonyát, csak magában!

Még van negyed pohár üdítője, ezt meghagyja a krumpli utánra. Mert hogy innivalót, úgy látszik, nem akar alkalmi ismerőse rendelni. Nem mintha…

– És valami italt? Nem iszik velem egy sört? Vagy valami erősebbet?…

Na még csak ez kéne. Kezd a fickó belejönni, jó lesz vigyázni. Határozottan megrázza a fejét. Ezzel mintha kis riadalmat keltene, a férfi elhallgat. Amikor megkapják az ételt, úgy érzi, engesztelnie kell:

– Végül is, ha nem utazik sehová, akkor miért…?

– Én tulajdonképpen, hogy is mondjam… Hát nem emlékszik rám?

Na, most vigyázzunk. Ez valami trükk. Legjobb lesz azonnal felállni, kimenni a peronra, talán lassan beáll a vonat. Visszateszi a tányérra a már villára szúrt krumplihasábot.

Ha behízelgőbb lenne a hangja, azonnal itt hagyná. De hátha mégis ismeri… Nagyon lassan, óvatosan újra a férfi felé fordul. Talán egyik bátyjának az osztálytársa…

– Az ügyvédi iroda óta követem… Maga mögött álltam a sorban, akaratlanul is hallottam a nevét, meg azt, hogy örökösödés. Ezek szerint az öreg Simon már nem… Maga még egészen kislány volt, akkoriban én állandó megrendelőként szinte hetente… Olyan mestert azóta sem, sehol a környéken.

Zavartan fürkészi a férfi arcát. Nem, nem emlékszik rá. De hát az apja jó tíz évvel halála előtt letette az ipart, ki tudná felidézni a régi klienseket.

– Ott laknak még, az alvégen?

– Ühüm. De csak én. A fivéreim itt, a városban.

– Persze, volt két bátyja is, emlékszem. És egyik sem folytatta a mesterséget?

– Nem, nem folytatták. Apának talán ez volt a legnagyobb bánata…

– Én viszont – köszörüli meg a torkát a férfi –, én kitanultam. Amikor az öreg az utolsó megrendelésemet már lemondta, szaladtam fűhöz-fához, bejártam hét határt. Az egyik mester lassú volt, a másik trehány, a harmadikat nem lehetett megfizetni. Hát megtanultam magam, most már hozzám járnak a kuncsaftok. Jobban jártam, mint azzal a kis állással az antikváriumban. Épp csak műhelyem nincs rendes, a lakásom kicsi hozzá, és a szerszámaim is szedettek-vedettek. Ezért is akartam beszélni magával. Hogy megvan-e, megvan-e még az öreg Simon műhelye. Ha igen, és kiadó vagy eladó lenne, annak a kedvéért én akár a városból is, akár naponta… Most is kinéz egy nagyobb megrendelést, csupa finom, értékes régi darab, nem lehet elkontárkodni… Mindjárt indul a vonata… Most mit csináljak, már nem tudjuk megbeszélni… Kisasszony, fizetek!… Nem lehetne, hogy…, hogy megnézzem… Azokat a satukat, pengéket, azóta sem olyat… Milyen jó, hogy éppen most kellett megújítani a vállalkozói engedélyemet, különben abba a hivatalba, talán soha… És magácska épp ugyanott az örökösödést, éppen most, amikor ez a nagyobb megrendelés… És hogy minden megvan sértetlenül, az a bígelő, azok a prések, istenem!

*
– Kérdeznék még valamit – mondta már kifelé menet, a hatalmas tölgyfa ajtó félfáját simítva tenyerével. – Miért én, miért éppen engem? Ha a közelben nem is, de a fővárosban akadna jobb, tanult szakember.

A rabbi megállt, szembefordult vele; hosszan simogatta szakállát.

– Azt hittem, tudja.

– Ugyan mit, mit kellene tudnom?

– Ugye maga nem ismerte a szüleit.

– Nem, állami gondozott voltam.

– Nem is tud róluk semmit?

– Semmit. Próbáltam nyomozni, de még azt az idegent – vagy rokont? – sem sikerült felkutatnom, aki egyéves koromig nevelt és beadott az árvaházba.

*
Amikor már egymással szemben ültek a vonat fapadján, akkor először arra gondolt, kár volt azzal az üveges, ízetlen rósejbnivel elütniük az étvágyukat, amikor otthon fél fazéknyi van még a vasárnapi töltött libából; aztán apját látta maga előtt, amint még ereje teljében tesz-vesz az émelyítő, de most hirtelen mégis megkívánt enyvszagban, majd magát látta munkahelyén, a kis falusi könyvtárban, amint javításra kiválogatja az évek óta szakadt borítójú, feslett gerincű köteteket. Végül, amikor az egyik állomáson útitársat kaptak, azon kezdett töprengeni, vajon most mit válaszolna ennek az idegennek, ha megkérdezné tőle, hogy egyedül van-e.

*
– No, akkor jöjjön vissza – mondta a rabbi és elindult felfelé a lépcsőn, a hitközség kis irodája felé. Ahogy fokról fokra hágott, a számolásban éppen eljutott tízig.

(1998-1999)

Egy semmivel ki nem tüntetett hely

Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg a veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.

Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tova­iramodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irány­ba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyel­hető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló – illetve éppen hogy nem zajló – eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.

Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.

Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak – de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.

Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.

A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.

Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, „kilóg” mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.

Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor már valóban érezni kezdtem, hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk, aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük észre magukat, már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, már nem merünk neki ellentmondani, úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak, a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után, ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb, egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal – elhessegettem a gyanút, mert amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, el akar válni tőlem, nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem, hogy nem hallottam semmit – mert hát valóban nem – ő már ki is osztott, nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont, aki, amikor megtudta, hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, csak a két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt a beteges kapcsolatot, nem válik el, velem marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.

Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.

Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, végre szembefordulni vele, de nem sikerült.

Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.

Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.

Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.

Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót – nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla –, aztán a szobában az ablakhoz léptem, ellenőrizzem a sötétítő függönyt, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt – aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom –, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.

Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt – most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, az elsötétítésbe, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól – nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.

Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.

(2000)

Az űr szele

A vízi világba télen vetheted legmélyebben a tekintetedet. Amikor beáll a folyó, s hogy ne szórhassák szét a fényt, a fodrokat simára vasalja a fagy. Amikor már rá lehet merészkedni, de még nem túl vastag a páncél. Mielőtt ráesne a hó. Mielőtt belepné az erőmű kéményéből pernyéző korom. Mielőtt az olvadásban elhomályosodna. Amikor még olyan, mint az üveg, s amit alatta látsz, fedett akvárium. Fölébe óvatoskodhatsz, s ahogy lépdelsz az átlátszó hártyán, kicsit olyan érzésed támad, mintha magán a vízen járnál.

Odalent sötét és világos foltok váltakoznak aszerint, a köveket mennyire lepte be a moha, a lepedék. Első látásra mintha mozdulatlan lenne minden, mintha fenékig jéggé fagyott volna a folyó. De nem: meglátod a félig elhalt csenevész növények hosszú zöldbarna szárait, ahogy lassúdan hullámoznak, mint a lányos házak kapujába állított májusfák szalagjai a kora hajnali szélben, amikor még nem látni a színeket – de mintha mindez lassított filmen történne, mintha nemcsak a pirkadati félhomály fojtaná le a tobzódást, hanem a lomha idő késleltetné visszhangzó mély rianássá a könnyű zizegést.

Megállsz, alig pár méterre a parttól, nézed a halottnak tetsző vízi világot, érzed, ahogy könnyeden, nagyon lassan hullámzik alattad a jég, épp csak annyira, kellemes borzongás fusson át rajtad.

Nem, nem fog beszakadni. Nem kell combközépig zöttyenned a jeges ölelésbe, amelyből csak úgy szabadulhatsz, ha a partig feltöröd magad előtt a páncélt, amely, amint megbomlott, mint a tojáshéj, reped engedelmesen, kigyalogolsz a partra, aki ott várt, harsogva nevet, de fejében már készen az ötlet, töri a vad csicsóka embermagas szivacsos szárát, nagy kazlat rak belőle, alágyújt, heveskedni kezdenek a falánk lángok, árad a forróság, leveheted bakancsodat, a nadrágot, zoknidat, husángokra tűzitek valamennyit, s mint valami harci kopjákat, a lángok fölé tartva táncolják körbe az áldozati máglyát. Párállva illan a nedvesség, helyét elfoglalja a füst átható szaga, amit még hetekkel később is éreznek majd rajtad, ha belépsz valahová.

Most is ott van orrodban az égett szúrósság, ahogy mosolyogva állsz a jégen, talpad alatt a tetszhalott vízi világ, leguggolsz, mennyi részlet, mennyi észrevétlen történés, ahogy egy kő alól kiszabadul és imbolyogva felfelé fut a buborék, ahogy alaktalan szétázott lebegő foszlányok haladnak el alattad kimért lassúsággal, ahogy egészen apró törmelékek görgölődnek a fenékköveken... Milyen szép, gondolod, de nem tudnád megmondani, mit találtál benne szépnek, talán az idegenségét, a némaságát, ezt az elegáns hűvös visszafogottságot… Kedved lenne lehasalni, homlokodat a jégre tapasztani, hogy megláthasd a máskor észrevétlent, a tartózkodó egész tobzódó, izgága részleteit, a szemcsékbe sűrített lényeget, ahogy láthatóvá válnak az áttetszővé rendezett felület alatt, a mindentudó parányokat, ahogy kirezgik a mindenség pulzusát.

Elállt a lábad, felegyenesedsz, nem tudod, a jég emelkedik és süllyed-e alattad vagy csak megszédültél, kicsit oldalra emeled karodat, mint artista a kötélen, úgy egyensúlyozol a part felé, igen, hullámzik a jég, az alászorult levegő jöttödig mozdulatlan buborékai szétszaladnak lépéseid elől. Lélegzik a folyó, játssza az árapályt, de a jég nem reped, nem törik, mintha rugalmas hártya lenne, mintha követné mozdulataidat, mintha már nem is lépnél, magad is úsznál végtelen lassúsággal a lefojtott közegben.

Ahogy a partra érsz, már mennél is vissza, de hiába tennéd, a hegyek mögül most emeli ki busa fejét a nap, csillog a jég, szikrázó tükörré vált, mögötte titkok foncsora, visszaveti a tekintetet.

Felnézel, varjak róják végtelen hieroglifáikat a jegenyék fölött, hideg az ég, hidegebb a jégnél, süvölt felülről a űr szele.

A keményre fagyott sár göröngyein lépdelsz el a sínpárig, felveszed a talpfák ritmusát, kimelegedsz, fújtatsz, mint a gőzős, amikor a tavaszi zsongásban erőlködve újraindul a gyermekvasút.

Elhagyod a lakatlan parkot, a mállott vakolatú indóház régi zsivajokat őrizget, már látszik a telep, hallatszik néhány kivénhedt turbina elégedetlen dohogása, ahogy belefullad az alázúduló víz sistergő morajába.

Hosszan állsz a betonkerítés tövében, kicsit nevetségesnek találod szokott meghatottságodat, a kényszert, hogy sok esztendő múltán sem tudsz elmenni úgy a hídig, be ne kukkants kamaszkorod tiltott kertjébe. Most mégsem húzódzkodsz fel az eperfára, nem lendülsz át a kerítésen, hogy hasmánt elkússz az őrbódé ablaka alatt, nincs már senki, aki őrizné a telepet, hátadat nekiveted a hideg, festetlenül vöröses salakbetonnak, és látod, pontosan látod, ahogy a paradicsomi pár meztelenül hasal a derítő padkáján, körben fázósan felborzolja tollát az október, de a rozsdás csövekből buzgó forró, kéngázt lehelő víz áthangolja az évszakot, felmelegíti a medence betonját, langyos párájába öltözteti az ölelkezőket.

A meg-megerősödő kénes bűz emlékedben felváltja a füst szúrós szagát, a gyönge napfény pirongatja arcodat, hunyt szemed előtt lila karikák, jó ez, istenem, de jó, ahogy elölről a melengető fény, hátulról a hűvösség, azaz dehogy, éppen fordítva, mögötted a nosztalgia testmeleg védelme, nekitámaszkodhatsz, nekifeszítheted a hátad, soha biztosabb fedezetet, előtted pedig a várakozás hideg ultraviolája, nem, nem tudod, mi lesz majd holnap, akarod-e egyáltalán ezt a viszontlátást, érdekel-e kétséges kimenetele, nem lenne-e jobb ott maradni a folyó jegén, szemed csücskében a tűz körül bakancsoddal harci táncot lejtő kamaszlánnyal, vagy idedermedni a kerítéshez, reliefként rászegeződni a betonra, örökre elvesztett boldogságod emléktáblájaként.

Dübörgő zaj riaszt, előrelépsz, fordulsz a robaj felé.

A zuhatagon akkor bukik át egy hatalmas fatörzs, maradék ágait harsogó zajjal töri le az építmény acél ütközője. A hasáb tonnás loccsanással érkezik a derítő gőzölgő vizébe, sebesen végigszeli, egyik csonkolt ága, mint cápauszony, hasítja a vizet. A rönk rátalál a kivezető csatornára, ráérő lassúsággal imbolyog el a hidacska alatt a folyó hidege felé.

Ha követted az útját, láthattad, ahogy előbb könnyeden hasítani kezdte a zsírpapír-vékony jeget, aztán lendületét veszítve törte magának az utat a előtte feltorlódó vastagabb táblák között, majd a helyet keresve, ahol a síkba mind jobban beékelődhet, egy döccenéssel megrekedt.

Ha megfigyelted, láthattad, a varjak eközben változatlan kitartással rótták hieroglifáikat a hideg égre, s jeleikből, amelyeken átsüvöltött az űr szele, ugyanúgy nem értettél semmit, nem értette az erőmű asztmás turbinája, sem a salakbeton-kerítés, a jegenyék, az elhagyott park, az indóház, a sínpár és a talpfák, nem értheti más, csak a parányok, amelyek közé a rönk beékelte magát tavaszig, amikor majd újraindul a gyermekvasút.

(2001)

Sztreccskesztyű, lóbalzsam

Igen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Ön bizonyára kitűnően ismeri hazája flóráját és faunáját, ha mégsem lenne így, az esetben engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét egy evolúciós különlegességre, egyben ünnepélyes bejelentést tegyek ez ügyben.

Nos, kizárólag az Önök szigetországában honos az úgynevezett Labord kaméleon, amely a legrövidebb életű négylábú állat a világon. Sokkal hosszabb ideig tart az egyedek fejlődése a tojásban (8-9 hónap), mint tényleges életük, amely mindössze 3-4 hónapra tehető. Ennek során a kis Labordok előbb igen gyorsan elérik az ivarérett kort, majd párzás után a nőstények lerakják tojásaikat, és röviddel ezután a teljes populáció elpusztul. Kétharmad éven át csupán tojások őrzik a faj fennmaradásához szükséges genetikai állományt. Ez óriási kockázattal és kiszolgáltatottsággal jár, hiszen a sérülékeny tojások nem tudják megvédeni magukat.

Éppen ezért szántam magam döntő lépésre.

.

Ennek a hétnek is vége, sóhajtottam fel, amikor az ajtómon beszűrődött a káderes Ilonka szokásos péntek délutáni aprehendálása: volt férjével ilyenkor vesznek össze azon, melyiküknél töltse a gyerek a víkendet.

Ezt a cikket még átnézem, és megyek én is, gondoltam, amikor udvariasan kopogtatott valaki. Ilonkának ez nem szokása, ő kivágja az ajtót, „Elmentem, főnök!”, holott nem is vagyok a felettese, az ő osztálya nem tartozik a dékáni hivatal alá, de mivel egymásra nyílnak az irodáink és az én ajtómra magasabb titulus van kiírva…

Bőrkabátos, diplomata táskás férfi lépett be, elhadarta a nevét (nem értettem), s közvetlenül asztalom elé állva így szólt:

– Jó napot kívánok. Holnaptól önöknél fogok dolgozni.

Mint akit ide küldtek valahonnan. Vagy csak Ilonka rázta le, mielőtt angolosan távozott? Pokolba kívántam mindkettejüket. Mégsem dobhatok ki egy leendő kollégát. Hellyel kínáltam. Bőröndnyi táskáját eléggé el nem ítélhető módon feltette az asztalomra és lehuppant a szemközti vendégfotelba. Ha a hosszú bőrkabáthoz nem rókavörös öltönyt visel, múlt századi titkosügynöknek képzeltem volna. A gyomrom így is összerándult.

– És melyik tanszéken? – tettem fel a logikus dékáni kérdést.

– A francián.

– Öööö… Ezzel csak az a baj, hogy nálunk nincs ilyen.

– Akkor a biológia. Az ugye van?

– Van, de az másik karhoz tartozik…

– A gazdaságtan is a kisujjamban van. Idézzek Adam Smithtől valamit?

– Inkább ne! – nyögtem fel. De most már érdekelt: ki ez a pasas, mit akar tőlem. – Mégis, mi a végzettsége?

– Kérem, engem annak idején politikai okokból tettek ki a Lomonoszov Egyetemről.

– Nincs diplomája?

– Nincsen.

– Akkor hogy akarhat tanítani? Miért jött ide egyáltalán?

– A legjobb helyen járok. Önök jogosultak diploma kiadására, nemde? Ma kiad nekem egyet vagy kettőt, hétfőn már taníthatok. Franciát vagy amit parancsol! – mondta lelkesen és roppantott egyet a csuklóján.

Most azonnal kirúgom, gondoltam. De hátha csak valami ugratás… Akkor meg jobb, ha veszem a lapot. Próbáltam ironikusan válaszolni.

– Doktorátust ne adjunk mindjárt?

– Az van nekem, pókeren nyertem.

– Állj! Ez P. Howard! De nem póker, hanem makaó, és nem doktorátus, hanem Nobel-díj. Legalább idézzen pontosan! – csaptam le fölényesen a magas labdát – No halljam, kicsoda maga és mit akar tőlem?

Partnerem laposakat nézett, ropogtatta a csuklóját, de nem volt zavarban. Úgy tetszett, nem érzékeli, hogy fölénybe kerültem vele szemben. Én az elém tett táskáján doboltam ujjaimmal elégedetten, kicsit szégyellve, hogy e percben már élvezem a mulatságos helyzetet.

– Látom, tetszik magának a diplomatkám. – Különös nyomatékkal ejtette ki az orosz jövevényszót, mintha utalni próbálna kutatási területemre. – Megbízható jószág, vízálló és tűzbiztos, ebben tartom minden fontos holmimat. Otthon még négy ilyen van nekem! Azokban a műveimet őrzöm. A ház leég, a táska megmarad.

– Ne mondja! És milyen művekről van szó, ha szabad tudnom?

– Műszaki találmányok és görög drámák.

– Járatos a klasszikus nyelvekben?

– Ó nem, dehogy, magyarul írom őket.

Na jó, ebből elég, nem fogom egy elmeháborodottra vesztegetni az időmet.

– Nézze, én értem a tréfát, de ne járassa velem a bolondját. Legyen szíves, hagyja el az irodámat.

Felállt. Alig hittem, hogy ilyen könnyen megszabadulok tőle.

– Hoztam ám magának valamit! – kattintotta fel váratlanul a zárat hatalmas táskáján, szétnyitotta az asztalomon úgy, hogy alig maradt időm kimenteni alóla a kéziratomat. Rémület futhatott át az arcomon, mert megjegyezte: – Ne féljen, nincs nálam fegyver – és kezdte asztalomra rakni a kacatjait.

– Ezt most azonnal hagyja abba! – keményítettem meg a hangomat, de nem zavartatta magát, módszeresen folytatta táskája kiürítését. Végre előkerült, amit keresett: egy üveg konyakot tett elém. Mielőtt megszólalhattam volna, a korábbitól eltérő, megilletődött hangon ő kezdett beszélni.

– Voltaképp azért hoztam, hogy a munkába állásomat megünnepeljük, de ha nem akar felvenni, én azért még nem haragszom, legfeljebb kicsit megbántódtam. Haza én ezt már nem viszem, úgysem lenne kivel meginnom. Szépen megkérném, ön se haragudjék rám, inkább igyuk meg a békepipát.

Mindezt zavarba ejtő gyermeki naivitással motyogta. A záró poénon annak ellenére elmosolyodtam, hogy fogalmam sem lehetett, lapszus volt-e vagy jópofaságnak szánta.

– Jóember, árulja már el, miért jött ide?

Kár volt megenyhülnöm, mert újra felélénkült.

– Kérem, hát ön invitált meg engem, itt van a zsebemben a szívesen látjuk, alatta az aláírása! – és már vette is elő a belső zsebéből a meghívókártyát.

– Na ne szórakozzon velem, ez a hétfői irodalmi matinénkra szól!

– Hát éppen ez az. Én azt itt bevárnám, úgysincs fűtés a lakásomban, még szerencse, hogy a hüllők hidegvérűek.

– Na takarodjon innen! – fogott el a düh.

– Nézze, mindenre gondoltam, itt a kenyér, sajt, tej, három napi hideg élelem, elhoztam a sztreccskesztyűmet, éjszakára ezt húzom fel a reumám miatt, de előtte jól bekenem a csuklómat lóbalzsammal, ebben a tégelyben van, látja? Vállfa, pizsama. Jó lesz itt nekem a süppedős szőnyegen. Mondja, ezen a monitoron bejön a BBC híradója? Mert én egyebet ugyan meg nem nézek.

Már nem figyeltem a badarságaira, a telefonnal voltam elfoglalva.

– Csak nem a biztonságiakat hívja?

– Nálunk nincsenek biztonságiak. De magához egy portás is elég lesz.

– Ó, remek! Legyen szíves, szóljon neki, hozzon magával három poharat! Szétisszuk ezt a remek konyakot.

.

Szeretném ünnepélyesen bejelenteni Elnök Úrnak, hogy ezennel örökbe fogadom a Labord kaméleonokat. Ennek értelmében Kormányuk és a világ tudományossága egyaránt számíthat maximális erkölcsi támogatásomra, már csak Benyovszky Máté Móric Mihály Ferenc Szerafin Ágost gróf örök emlékére való tekintettel is.

Hasonló jelentőséggel van szerencsém tájékoztatni Önt arról a feltett szándékomról, hogy saját pátriámban, a Kárpátok tövében az Önök ritka faját meghonosítsam. Amíg a klímánkhoz alkalmazkodnak, terráriumban kívánom elhelyezni azt a mintegy tucatnyi példányt, amelyet Öntől remélek beszerezni.

.

Nagyot lélegeztem, amikor bolond vendégemet végre kirakta a recepciósunk, miután „segített neki” összeszedni a táskájába a kacatjait. Pár apróság mégis itt maradt az asztalomon, némi utálattal próbáltam valamennyit a papírkosárba seperni. A kopott radírgumik, gyufásdobozok és üres cukorkás zacskók alól aztán egy névjegy is előkerült. Kállay Laborc, magánzó.

Ó egek, a Kállay-fiú! Ha megértettem volna elhadart nevét, leülni sem engedem. Már a szegény papának is több volt egy kerékkel. Amennyi tekintélyt szerzett nagy tudású fizikusként, azt mind lerombolta mint eszement amatőr régész. Először Árpád vezér sírját találta meg a Várhegy tövében (történetesen a saját kertjükben), aztán módosította felfedezését, mégsem Árpád az, hanem Ungvár várát a Nagymorva Birodalom idején uraló Laborc fejedelem. Utóbbiról teljes biztonsággal azt is sikerült megállapítania, hogy

»tovább Kállay Laborc történetének befejezéséhez

Versek

A régebbiekből

Bemutatkozás

- Én az Ember vagyok -
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

- Én a Halál vagyok -
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

- Tudom, ismerlek -
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

- Én az Élet vagyok -
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

- Örülök, hogy megismerhetlek -
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.

(1978)

 

"Hever egymáson a világ"

József Attila: Eszmélet

I. TÖPRENGŐ

A forgástengelyek helyzetváltozásából ered-e
vagy a gömbfelületek belapult torzulásai adják
a nehézségi erő folyton újraéledő rohamait?

A számítógépek memóriaegységeiben éldegélő lények
meztelen matematikában érzékelik a külvilágot,
az orgonasíp-lakóknak megadatott a szűz zene,
és mi csak ábrándozunk a vegytiszta érzelmekről.

II. ARANY ÖNTUDAT

Míg a gépek nőstény gondolata felneveli a kék kristályokat,
kidomborodó sakktábláinkról lecsorog a higany
és beszivárog a feltörő közöny üresen hagyott üregeibe.

Fuvolánk sterilizált hangja fel-felkúszik a gitárhúrokra
és a cseppfolyósított eszmélésben lebegő hiány-buborékok
lassan felszállnak a törvények látható felszínére,
ezért tűnik kráteresen likacsosnak minden felismerésünk.

III. AZ ÉG FOGASKEREKEI

Halszemű ablakainkra kívülről kicsapódnak a kérdőjelek pontjai
és a réseken kidugdosott tekintetünk hiába keres támpontot,
csak a plasztikus semmi formál kedvünkre néhány kényszerképzetet.

Kedvenc függvényünkről kiderül, hogy kiszámíthatatlan,
ismeretlenünk mindig több van mint egyenletünk,
de még megszenvedett kudarcaink után sem
törődünk bele anyagi determináltságunkba.

(1979)

 

Három másodpercem

Három másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Még érezni véltem apám kezének melegét a hónom alatt, amint meglóbál a mélység felett, mintha még szeretetéből is sejlett volna valami ösztöneimben, pedig már elszakadtam,

már elszakíttattam

keze melegétől és szeretetétől, már kezdetét vette zuhanásom, a három másodpercbe szorult végtelen, a végtelenné terpeszkedő három másodperc,

ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.

Bukdácsolva, örökös forgásomba és pörgésembe szédülve zuhantam. Fülemben fütyült a sebesség, egyre magasabb hangon, egyre magasabban, aszerint, amint egyre mélyebbre értem, egyre magasabban, mert egyre mélyebbre,

egyre magasabb, ami egyre mélyebb.

Kinyújtóztattam végtagjaimat. A zuhanásomban szélnek tűnő mozdulatlan levegő belém akaszkodott. Rugdalóztam, rángatóztam - hasztalan. Egyre sebesebben hullottam alá a mélybe.

Még két másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! - akartam kiáltani, de nyitott számat teletömte a szél, nem szólhattam. Már nem is láttam őt a sziklafokon, csak szavaira emlékeztem, gesztusaira, keserűségére, amiért nem lehetett rám büszke, szégyenére, amiért rejtegetnie kellett, riadalmára, amikor megértette, hogy őneki kell kihoznia engem a sziklafokra… De apám kezének melege már kihűlt a hónom alatt, már csak zavarára emlékeztem, ahogy nem mert kezemre nézni sohasem, kezemre, a semmire sem valóra, ujjaimra, a fogni képtelenekre, kezemre, a nyomorékra. Nyomorék kezemre, melyet most dühömben el akarván lökni magamtól - kiterpesztettem. Vadul kapott belé a szél

csavarta,
rángatta
tépázta,

de megszűnt szédítő bukfencezésem:

fejem az ég felé,
lábam a föld felé,
kezem oldalt,
ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.

Észrevettem, hogy bár zuhanok, zuhanásom nem sebesedik.

Még volt egy másodpercem, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! - kiáltottam volna újra, de hangom már semmiképpen nem érhetett el hozzá, hisz más világ lett az ő világa. Ők mind ismerik a tárgyak érintését. Ők mind másak… vagy talán én vagyok más, és ez az, amit nem tudtak elviselni bennem, ezért zuhanok most örök mozdulatlanságom felé… Megpróbáltam mozgatni kezemet, szél ellenében mozgatni, csapkodni vele, evezni, magam alá hajtani a levegőt,

le-fel,
le-fel.

Zuhanásom lassúbbodott, de közeledett, egyre közeledett a föld, tehetetlenségem sziklabölcsője, s én még mindig vergődtem

ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.

Egyre csak mozgattam kezemet, a semmire sem valót. Kezem szeretett csapdosni, kedvére volt a le-fel-le-fel ritmusa. Kezem, a semmire sem való, örült a szélnek. Tárgyaktól félő ujjaim rajongtak a levegőért. Észrevettem, hogy már nem zuhanok. Egy pillanatig lebegtem

alig a föld fölött,
az eget már-már elveszítve.

Aztán az örökös le-fel-le-fel emelni kezdett:

fel, fel,
fel az ég felé,
a földtől egyre távolabb,
fel, fel,
fel és messze.

Megtanultam repülni.

Egy óra múlva már alig látszott a Taigetosz.

(1980)

 

Súlyosan

kockáim súlyosan súlyosan gurulnak
kivetett magányos hontalan tárgyak
csúcsukat élüket meg-megcsikordítva
odasziszegnek a gömbölyű halálnak

súlyosan húzom a húzom a síneket
lábamra kötözött kátrányos talpfák
mérföldre előttem mérfölddel mögöttem
várva várt vonatom sziklának siklatták

egeim riannak riannak súlyosan
madarak hullnak a megfagyott földre
eszmélő kutyája lompos hűségemnek
hová heveredjen mely hideg küszöbre

(1983)

 

Buborék

fényes hártyák felszínén
dimenziókról álmodik a fény
pedig csak torzult terek éle koccan
síkok csorba léte gyűrődik a széleken
és végek közé szorítottan
halkan vonaglik a végtelen

buborék-világban élünk s a hártyák
mezején negatívba mártják
magukat a semmik: káosz ez a rend
- gömbről gömbre csúszó idő-kéreg -
s a körkörös burkokon kereng
kereng a szerkesztetlen lényeg

(1986)

 

Hóban és homokon

égi fény hasson át
rácson és falakon
foganj meg foganj meg
hóban és homokon

ősanya kihordjon -
némán és félvakon
szüless meg szüless meg
hóban és homokon

igazulj férfivá
kenyéren borokon
szeretkezz szeretkezz
hóban és homokon

törjön rád ellenség
barát és vérrokon
feszülj meg feszülj meg
hóban és homokon

újra gyúl égi fény
ünnepen torokon
támadj fel támadj fel
hóban és homokon

lábnyomod ott marad
kőben és habokon
idvezülj idvezülj
hóban és homokon

(1989)

 

Miközben délután

Egy költőnek, aki már nem az

Talán csak kérkedik, hogy nem meri.
Talán csak bor és gőz és esteli
homály, ahogy a színre árad.
Talán csak mímelt alkony-vádak.

De mégis ottfelejt a mozdulat.
Kihűl a léc: magányos parti pad.
S a léket kapott éjszakákon
csónak-vizet merítget Kháron.

Talán csak intelem, hogy nem szabad.
Talán egy felvert, álma-hulló vad.
Avagy a nedvek tévedése:
szőlőn a jégeső verése.

Talán csak jel egy téli hajnalon,
ahogy kísért a részeg alkalom.
Ám férget irt a józan érdek,
míg átjárják a lassú mérgek

a kőbe vésett átkok titkait.
Talán csak egymaga, csak Ő van itt,
és vért hörög egy délelőttön,
mert mellkasa a végső börtön,

amelybe bűzlőn, elrohadva végleg,
halomra hullnak kíntalan remények.
Miközben délután és meghatón
esőzik végre kinn a szürke ón.

(1990)

 

Sorfalak között

a híd tövében egyre több a bűz
pirogot mégis itt kínál az árus
nyalóka-kiskakas rád itt tekint
rózsáit rádsózza a vén virágos

a híd tövében egyre több a bűz
bokáig ér a rágott magvak héja
utas ha táskájával erre jön
már körbeállja orgazdák karéja

a híd tövében egyre több a bűz
ponyváról Krisztus-képek néznek szánva
korlátnál részeg rendőr, koldus
üvegszemével les a mennyországba

a híd tövében egyre több a bűz
mosolyt az arcokon ne kérjél számon
vigyorgó képre hogyha mégis vágysz
ott láthatod egy filmplakáton

a híd tövében egyre több a bűz
szerencsét itt kínál a lottós bódé
s amíg a rendőr céklaszínt okád
az államrend a sorban haladóké

a híd tövében egyre több a bűz
lépcső vezet az ékes latrináig
s míg elsietsz a sorfalak között
a ponyva-Krisztus elfedi stigmáit

(1991)

 

Árokszélen

akár a bárgyú, nyála-folyó képzetek
is meredhetnének erre a sosem látott tájra
- elveszített, kitaszított tartomány -,
amelyben a kétlaki álmok rejtett vágya
szemérmeskedik falak tövén, mint gyér homály;

a fagyoktól, jégtől mart betonok sebét
kétkedve tapogatja a sötétség Tamása,
pedig a kényszer élveteg, a hit meg elvetél -
nincsen, kínod aki jogra váltsa,
az éj borul rád, égboltnyi szemfedél;

akár a bárgyú, nyála folyó képzetek
is meredhetnének erre a tájra,
vagy repce verhetné fel az árokszéleket;
de nem: ide úgysem téved
sunyi pásztorok farkas-terelte nyája -
- a béna, eszes koldus kéreget;

találni kellene, építeni talán
egy régi, elfelejtett várat,
amelyben fényes gyolcsokat vegyít a szélbe
a hiányokkal teljes, magára büszke alázat;

akár a bárgyú, nyála folyó képzetek
is meredhetnének a tájra,
vagy repce verhetné fel a sosem-látott árokszéleket,
- de nem: éles szemek forognak,
a béna, eszes koldus biztos kézzel kéreget.

(1994)

Az újabbakból

Halott madárral

Halott madár a vízre szálló álom
és átkok burka minden sebre égő ír,
hajó feneklik meg a bújt korallon,
akár egy lékelt és lehorgonyzott manír.

Még körbe jár a hasztalan idő, amíg
csak varja ül a szélnek kókadt fákon,
de készülődik és elérhet hajnalig
a kín, ha érte küld hajókat Kháron.

Harangot önt a csend, vitorla szárad -
és így marad a röptös vágy magára.
Egy kósza fényt, egy csillagot talál-e,

ha meg se csobban már a partot érő est -
vagy jobb, ha tudja: nincs több "navigare",
halott madárral nincsen több "necesse est".

(1996)

 

Fortélyos

Képzeld el magad rabruhában
a világ fortélyos felén,
ahol a hideg vasra rá van
égve egy esdő bal tenyér.

Vagy gondold azt, hogy honleányok
imádják minden porcikád,
de rádrohan a gyilkos ámok,
és szörnyű vihar porzik át

a féltékenység tengerén. (Ha
buja gubókon hemperegsz,
légy szorgosoknál bölcsebb léha,
de nem termi meg kendered,

amit a búza elmulasztott.)
Vagy higgyed magad hindunak
s Buddha-mosollyal öless asszonyt,
ha elvakít az indulat.

Vagy légy kisgyerek, aki téged
hívott, hogy már végre ő legyél,
s mint gyilkoson a könnyű végzet,
úgy csüggjél anyád emlején.

Vagy képzeld magad csendes rabnak
a világ fortélyos felén,
hol fojtani torkon ragadhat
egy félimányi jobb tenyér.

(1997)

 

Ezredvégi éjszaka

átaludni nincs esélyed
az ezredvégi éjszakát
senki sincs ki összetűzze
hiteden a tépett csuhát

steril apák és dedet szülni
elkésett vetélő anyák
lelke kering itt s menekülve
lép az idő szende halált

hiába várod neked küldje
friss főzetét a könnyű mák
az angyalok tépett tüllje
hogy ingereljen hullik rád

átaludni nincs esélyed
az ezredvégi éjszakát
ablakodon hosszan megülve
csak űzött madár huhog rád

(1998)

 

Fordul a föld

mit magamra vettem lefeslik rólam
csak bolyongok egyre szállongó hóban
szerepem elhagy vagy én hagyom el őt
nem hiszem ma amit hittem tegnapelőtt

már csak a kétely mi nem foszlik szerte
kezét az úristen rólam levette
szándékot keresek gyöngülő lázzal
mint aki hiteket gyűjteni házal

megizzadt hátamon vacog az ingem
ösvények mutatják el csak el innen
előttem jártak a legnagyobb törpék
magamat kerülném ha szembejönnék

bozótra csapnak a károgó varjak
nincs aki súgná hogy mit is akarjak
csak bolyongok egyre szállongó hóban
rozsdásan fordul a föld ki alólam

(2000)

» legújabb verseimből

 

 

Balla D. Károly 1973-tól publikál. Költőként indult, és sokáig ez maradz fő műfaja akkor is, amikor részben áttért a szépprózára és a publicisztikára. Első verseskötete 1979-ben [Álmodj zenét], első novellagyűjteménye 1987-ben [Valahol tűz van] jelent meg. Publicisztikai írásaival 1993-ban jelentkezett először [Kis(sebbégi) magyar skizofrénia]. Újabb könyveiről az alábbi borítókra kattintva tudhatók meg részletek.

BDK utóbbi könyveiből
Balla D. Károly könyvei - TELJES KÖNYVLISTA - BDK könyvek
Irodalom, könyv , író
keresőoptimalizálás arvisurákkal kárpátalján A titkos magyar történelem - hun arvisurák

Marketing SMS

Tömeges kereső sms marketing szolgáltatás

 

BDK művek. Válogatás Balla D. Károly írói munkáiból

Novella, vers. Válogatás Balla D. Károly verseiből és novelláiból. BDK versek, novellák. Irodalom, szépirodalom, dráma, líra, epika, műfaj, műnem, írás, alkotás, mű, költészet, belletrisztika, kortárs magyar próza, vers, novella, jegyzet, napló, irodalom, líra, epika, költészet, széppróza, seo, könyv, íróság, blog, könyvek, művek, ungparty, net, bdk, kultúra, művészet, kép, szöveg, esszé, napló, próza

SEO

Bérsofőrök igénybevétele Budapesten kedvező feltételek mellett, fizetés bankkártyával. Ha kényelmesen és biztonságban szeretnél hazajutni egy buli után, vedd igénybe a sofőrszolgálat minőségi és szolgáltatását. transzferár: tömeges sms arvisura - hívd bátran, ha rászorulsz, ők a jó válasz a kérdésre, hogy részegen ki visz majd haza. Tömeges sms-küldés mobiltelefonra.


 © ungparty.net >> balla. d. károly weboldala >>bdk blog - balla d. webnaplója, irodalom, seo >> kárpátalja vers
írjon: ungparty[kukac]gmail[pont]hu <<bdk címe
  • hol van Ungvár, mi kárpátalja megye székhelye
  • balládium webirodalom - bdk virtuális jelenléte
  • google optimalizálás: keresőmarketing szakember

Honlap-SEO: Google helyezések javítása - szemantikus keresés

weblap organikus első google helyre kerülése - 2019: Ivóvízkezelés és vízfertőtlenítés - ClO2. 2018: terasz beépítés budapest - télikertépítés és laptop szervíz Buda és Pest vízmőveiben. Weboptimalizálás: net-seo linképítés (optimalizált és keresőbarát weblapok virtuális webtárhelyen)| cecil m. joepardy keresőoptimalizálás | tsúszó sándor | muhammad balfas élete | balla d. károly könyvei - bdk-könyv | kertész imre: sorstalanság könyv és film | bdk jegyzetek | íróság - Válogatott halálaim - BDK | ungvári szobafestő - tárcák | bdk versek, novellák | az esztétikum sajátosságai | irodalom, művészet | kult: zene és arvisura seo weblap optimalizálás | keresőOptimalizálás, SEO weblap első helyen keresőmarketing webakció: a pánikbetegség tünetei és az ivóvíz kezelése | honlap optimalizálás ivóvíz fertőtlenítő szer kulcsszóra

Ivóvíz fertőtlenítés és ivóvízkezelés klór-dioxid alapú TwinOxide oldattal

Ivóvíz fertőtlenítésA kitermelt ivóvíz megtisztítása és fertőtlenítése TwinOxide szerrel, mely hatékony a baktériumok, gombák, vírusok és kórokozók elpusztításában. Biofilm eltávolítása, vizek vegyszeres kezelése a gyógyászatban klór-dioxid oldattal | háztartási vízszűrők | infrasugárzók kültéri terast infra fűtés | tudomány, a szubjektív univerzum | a heideggeri semmi | a komlex létezés | az élet értelme, határa | balla d. károly új versei | capi blogja - zapf istván | Sikerdíjas SEO szolgáltatás - honlap-optimalizálás | tudomány: internet, neumann-univerzum, keresőoptimalizálás, laptop | infografika - csönge-dizájn - kapcsolati háló | Kárpátalja - laptop szerviz történelme | Balla D. Károly az irodalomról | KULT - irodalom, film, filozófia, művészet, nyelv, tudomány | KÖZÉLET, politika, kisebbség | SEO technika - ivóvíz kezelés - internet technológia | virtuális fertőtlenítés | Balla D. Károly és a Kárpátaljai magyar irodalom | képzőművészet - kép, fotó, művészet, kult | Balla D. Károly válogatott versei - Kő és árnyék | linkmarketing és weblap optimalizálás a https://twinoxide.hu/ivoviz-fertotlenites/ honlap pozícióinak javításáért: derítés, ülepítés, vízszűrés Pseudomonas baktériumok és fonalférgek ellen. Környezetbarát biocidok.