BDK művek. Jegyzetek - Balla D. Károly jegyzetei

Balla D. Károly UngParty virtuáléja
BDK BLOG • BLOGFŐ • BDK eligazító • weboldal seo google optimalizálás \| linképítés ingyen - árak \|
BDK bázis BLOG • Tartalommarketing - linkmarketing • laptop szerviz marketing szolgáltatás • Piréz Blog •

Balla D. Károly jegyzeteiből

A komisz Ukrajna Magamnak sem tudom pontosan megmagyarázni, mostanában miért utasítom el sorban a lapoktól, rádióktól, folyóiratoktól érkező felkéréseket, hogy az ukrajnai helyzetről – akár publicistaként, akár szépíróként, akár csak személyes gondolataimat megosztva – nyilatkozzam. Az is furcsa, hogy máskor miért vagyok túlságosan is aktív véleménynyilvánító, most pedig miért nem blogolok ebben a témában, miért hárítok és miért mutatok közömbösséget – holott itt élek a fenekestül felforgatott és súlyos veszélyeknek kitett ország határain belül. A legfőbb oka tartózkodásomnak az, hogy bár az én hátamon is csattanhat az ostor, valahogy mégis, kezdettől fogva hidegen hagyott és hagy a nagy csetepaté. Nem az én harcom ez, egyetlen szereplőjével sem tudok azonosulni, egyetlen politikai erő, érdekcsoport, régi vagy új, legális vagy illegális formáció mellett sem tudnék kiállni. Nem váltam sem szurkolójává, sem ellendrukkerévé egyik megmozdulásnak, átalakítási folyamatnak sem, mégpedig azért nem, mert hiába vagyok maximálisan érdekelt vagy akár elkötelezett is abban, hogy Ukrajna lakosai nyugodtan, biztonságban és lehetőleg jólétben éljenek, s hogy megillessék őket a szabadságjogok, hiába szállnék síkra emellett, ha eközben nem tudom elhinni a mostani folyamatok egyetlen szereplőjéről sem, hogy a kívánt (vagy legalább a korábbinál kedvezőbb) helyzetet előállítani képes lenne. Hárításom másik oka az, hogy amióta kaotikussá és naponta változóvá vált a helyzet, egyre kevésbé vagyok képes a tendenciákat és a háttérben meghúzódó érdekeket felismerni. A napi (olykor szenzációs, nem ritkán rettenetet is keltő) eseményeknél jobban érdekelnek a feltételezhető összefüggések, az, hogy mi miért történik, hogy ki kinek kedvez. De ha még az események közvetlen okát, értelmét és következményét sem tudom belátni, akkor hogy lehetnék képes a rejtett érdekek, háttéralkuk, hátsó szándékok, belső hatalmi harcok és külső nagybirodalmi szándékok dolgában eligazodni? Hiába vagyok biztos abban, hogy az ukrajnai forradalom (egyelőre) nem jelentett egyben demokratikus fordulatot is (csupán a hatalmi érdekek újrarendezését), hiába vagyok biztos abban, hogy mindabban, amit a média segítségével nyomon tudunk követni, abban gyakran több a manipuláció, a ferdítés és a találgatás, mint a tényleges összefüggésekre is rávilágító közlés – hiába tudom mindezt, ha eközben nem tudok többet. Ilyen esetben talán >> tovább az eredeti blogjegyzethez: A komisz Ukrajna - BDK BLOG
Anyám jegyei Akkoriban a Mafla-sarok volt Ungváron a Facebook. Nevét onnan kapta, hogy azok a málészájú ifjak, akik a táncmulatságokon nem tudtak egy lányt sem megszorongatni, vasárnap délelőttönként a Kishíd utca és a Korzó sarkának kiszélesedő járdájáról lájkolták a templomból kijövő és előttük elhaladó hajadonokat. Sóvárgásuknak nem szabott gátat sem eső, sem fagy, akkor is ott meresztették a szemüket, amikor a szemközti saroképület sportüzletének portálja fölé a lelkes tulajdonos kitűzte az Ungvári Atlétikai Club zászlaját. Ez a nyilvános megosztás adta tudtára minden felhasználónak, hogy megnyílott a jégpálya. A szezonális applikációért rajongó ifjúság már az első estén önfeledten siklott jövője felé a villanyfényben, mit sem sejtve arról, hogy Hitler aznap írta alá a Barbarossa fedőnevű alkalmazást. Anyám is köztük volt. Szüleivel nem sokkal azelőtt költöztek a városba Szegedről, leginkább a Kárpátalja visszafoglalása fölötti örömükben és székely nagyanyám nyughatatlanságának, kalandvágyának köszönhetően. Anyám, a messziről érkezett fruska hamar beilleszkedett a társasági életbe, oszlopos tagja lett a Soli Deo Gloria református ifjúsági szervezetnek, leginkább táncrendezvények előkészítésében és lebonyolításában jeleskedett. Az UAC-pálya jegén is kitüntette magát ügyességével, ha például vonatozás indult, mindig ő lett az első a sorban, őmögéje sorakoztak fel a lányok, és szembeállva az ő kezét fogta meg az a fiatalember, aki vállalkozott rá, hogy menetiránynak háttal haladva húzni kezdi a vonatot. A fiúnak jutott a legnehezebb feladat, mozdonyként ő vontatta a többieket, de az első lány szerepe sem volt könnyű, hiszen az ő karja erején és egyensúlyérzékén múlott, hogy a karaván egyáltalán elindul-e. Szerették ezt a játékot, a húzó imponálhatott az erejével, a lányok pedig élvezhették, hogy erőkifejtés nélkül is siklanak. Ám egyszer rosszul sült el a dolog. A húzó hátrabukott, magával rántotta anyámat, aki arccal beleesett a fiú korcsolyájába. Mentők vitték el, orrcsontja tört. A vágás helye élete végéig látszott az orrnyergén. Mint ahogyan a nosztalgiája is megmaradt. Elkopott csípőcsontja miatt nyolcvanévesen már csoszogni is alig tudott, amikor egy télen felsóhajtott: „Legalább meglenne a régi korcsolyacipőm. Korcsolyázni még egészen biztosan tudnék. Szabadon siklanék a jégen, lépés közben nem kellene emelni a lábamat.” >> tovább >> Anyám jegyei
Bukóablak Több mint ötven évet szolgáltak ezek az ablakok. Valamelyik régi fényképalbumunkban található az a fotó, amelyen még csak üres nyílások ásítoznak a falakban. Apám egy talicskát tol a leendő szoba közepén ingujjban (de elmaradhatatlan csokornyakkendőjétől még ekkor sem vált meg), körben téglarakások, tető még sehol. De azon a télen már átköltöztünk a folyósó-szűk Kisházból a Nagyházba, így bizonyosan került ablak a tátongó hiányok helyére. Többségük egészen mostanáig szolgált, de tovább már nem dacolhattak az idővel: szabályosan lukat ütött rajtuk úgy, hogy a tokon keresztül már ki lehetett látni az udvarra. Hiába került a fűtési szezonban pokróc, párna, szivacs a külső és a belső szárny közé: szökött a meleg. Mégis sokáig halogattuk a cserét. Leginkább kényelmünk óvásából. Pedig istenkedtek a mesterek: egyetlen óra alatt kicserélik az öt ablakot, mi tudtuk: ha ezekhez a falakhoz hozzányúlnak, ha kiszedik a fél évszázados tokokat, akkor itt több napnyi helyreállításra lesz szükség. Meglehet, hogy a műanyag szerkezetű vákuumablakok pillanatok alatt a helyükre kerülhetnek, de hogy emiatt majd újra kell vakoltatni és festetni, azt biztosra vettük. Ennél azonban több is történt. Kiderült, az ablakok fölött nincs áthidalás. Betongerenda? Ugyan! Jó esetben egy vastagabb foszni tartja az ablak feletti téglasort, de olyan nyílás is akadt, ahol valamiféle boltív-imitációval próbálta a kőműves elérni, hogy be ne szakadjon az egész. Azóta a tökéletlen ívek megereszkedtek, jószerével az ablak tartotta a falat. (És hogy miért nem került beton áthidalás a kellő helyekre? Hát hiszen még az alapba is alig jutott kötőanyag. Téglát, homokot, meszet se volt könnyű szerezni; cementet aranyárban sem. Ám szerencsénkre a városi piac is akkoriban épült, derék szovjet munkásemberek néhány zsákot meglovasítottak az állami beruházás kárára. Amikor minden ősszel csúnyán beázott a csarnok, kuncogott is a család: talán épp az a cement hiányzik a födémből, ami a mi alapunkba került. De oda sem jutott elegendő: már első éven szétnyíltak a falak, utólag kellett ankervasakkal összehúzni.) Így aztán az öt ablak és a ráadásnak szánt három ajtó egyidejű kicserélése háborús körülményeket teremtett, belövésnyi rések tátongtak a szobák falán. A kellemes, szellős nagyszobából nekem is levegőtlenebb zugolyba kellett napokra átköltöznöm, ahová még az ablakcsere sújtotta övezet bútorait is át kellett menekíteni. A sanyarú körülmények a legnagyobb kánikula közepette eléggé megviseltek. Eszembe jutottak családunk régi barátjának sokat emlegetett szavai. Miközben mi a fejünk fölé építettük a házat a legszűkösebb ötvenes években, ő azt írta Budapestről: amíg tart lakásukban a festés, „én egy albérletben húztam meg magam”. Akkor ez pozőr nagyképűségnek hatott. Most átértékeltem. Amikor helyreállt a nagyszobánk komfortja, visszaköltözhettem. Elégedetten megszemléztem a nyíló és bukó funkcióval is rendelkező ablakokat, majd mohó televíziózásba kezdtem (a kisszobában erre nem volt mód). Éppen az augusztusi közvélemény-kutatási adatokat mutatták. Gyors fejszámolás: a demokratikus oldal ellenzéki pártjainak összesen is kevesebb a támogatójuk, mint a Fidesz-KDNP pártszövetségé. Legalábbis a felmérés szerint – merthogy a kommentárban szó esik rejtőzködő szavazókról, bizonytalanokról, utolsó pillanatban döntőkről – ó jaj, csak nem bennük bíznak az ellenzéki pártok? Ahelyett, hogy valódi alternatívát mutatnának fel? Hát hiszen még a Fidesz mesterkedéseit sem képesek leleplezni: hiába világítanak rá bármilyen visszaélésre, még a kormánypártokból kiábrándultakat sem tudják maguk mellé állítani, mert nincs ott szavaik mögött a hitelesség aranyfedezete. Nincs bizony. Tetszett volna nyolc évig jobban kormányozni, mondja a bizonytalan szavazó, és nem adja nekik a voksát, mert nem hiszi el róluk, hogy most majd bármit is jobban csinálnának. Figyelem a meglehetősen elkeserítő grafikonokat, aztán újra szobánk új ékességére fut a szemem. És hirtelen rájövök, miért sokkal inkább kedvemre valók új nyílászáróink Orbán Viktornál. Azért, mert ezeket az ablakokat bármikor bukó helyzetbe lehet állítani. » tovább » Bukóablak
Szexuális jelképek Kárpátalján A meglehetősen sok furcsa állítást tartalmazó és a tudományossággal még köszönőviszonyt sem fenntartó, a hun-magyar kuntinuitást hirdető blog legutóbbi közleménye arról győzte meg híveit, hogy a magyar vonatkozású kárpátaljai emlékhelyek közül a vereckei honfoglalási emlékmű csúcsos rakéta-formát mutat, a munkácsi Feszty-panoráma pedig éppenséggel egy csészealjat formáz. Mégpedig azért, mert ezeken a mostanában emlékjelekkel megjelölt helyeken valaha titkos üzenetet hozó csillaghajók szálltak le. Ezek a csillaghajók a Szíriusz térségéből érkeztek a Földre és aranylemezeken hozták el a magyar és a ruszin nép közös származásának a titkos üzenetét: az úgynevezett Arvisurát. A valóban tudományos megalapozottságú cáfolatra nem kellett sokáig várni. Az alternatív hírportálként működő Kárpáti News szinte azonnal kirukkolt a cáfolattal: az adott témában járatos szákértőjük, a nemzetközileg is elismert Dr. Kállay O. Béla szerint a honfoglalási monumentum valójában nem egyéb, mint hatalmas fallikus szimbólum - lévén eleinknek a Kárpát-medencébe való behatolása amúgy is egy nemi aktussal vonható párhuzamba. Ezen a gondolaton (és a Latorca vonalán) haladva nyilvánvaló, hogy a Munkács-közeli Körkép-emlékmű a maga lukas-körkörös formájával pedig éppenséggel a női genitáliát jelképezi. Ráadásul a nevezett tárgyak méreteik szerint éppen egymásba illenek... Meggyőző bizonyítékok, érdemes előttük meghajlani - mint ahogy a szexuális szimbolikájú emlékművek előtt is.
Nem a rovásírás tehet róla Ha nem lenne szánalmas és szomorú, jót lehetne röhögni azon, ahogy most a beregszászi járásban azon megy a szívóskodás, hogy ki a mélymagyarabb. Olvasom Kárpátalja legkevésbé olvashatatlan lapjában, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) a kötelékébe tartozó magyar községi polgármesterek révén állítólag rendre-sorra akadályokat gördít a rovásírásos helységnévtáblák kihelyezése (illetve kint-tartása) elé. Mint köztudott, ezeknek a tábláknak az elhelyezését Kovács Béla, a Jobbik EP-képviselője szorgalmazza (és finanszírozza), aki Beregszászban saját fogadóirodát tart fenn s tudtommal helyben eléggé népszerű; nem csoda, legutóbb például borászokat utaztatott Brüsszelbe. Maga a Jobbik is meglehetősen közkedvelt Beregszászban és környékén – legalábbis a KMKSZ-hez közel állók körében. Én már sokat gondolkoztam azon, hogy a Fidesz kárpátaljai leányvállalataként működő KMKSZ elkötelezett tagjai, akik roppant hálásak a magyar kormánynak és személyesen Orbán Viktornak a szervezetük révén nekik juttatott javakért, kedvezményekért és persze a magyar állampolgárságért, azok ezenközben hogy a bánatban lehetnek a Jobbiknak is aktív szekértolói, ideológiájának elfogadói? Hát csak úgy, adom meg magamnak a bölcs választ, hogy a Jobbik nem más, mint a Fidesz rosszabbik énje, és kívülről, jelesül a beregi rónáról nézve semmi ellentmondás nincs abban, ha valaki egyszerre lelkes híve a Fidesz mérsékelten nacionalista nemzetpolitikájának és a Jobbik radikális irredenta-revansista nézeteinek. Végül is ezek az ideológiák egy tőről fakadnak, és Orbánék erre alaposán rá is játszanak mindannyiszor, amikor alámuzsikálnak a Jobbikos szavazók ízlésének-elvárásainak. Hivatalosan ugyan távolságot kell tartaniuk a szélsőségektől, de belülről szerintem nagyon-nagyon sok fideszes politikus (és szavazó) szimpatizál vagy akár azonosul a szélsőséges nézetekkel, épp csak belátja, hogy taktikai okokból ezeket nem célszerű kinyilvánítani. Így hát valóban belefér a játékba, hogy a KMKSZ, a Fidesz, a regnáló magyar kormány és a kormányfő lelkes hívei közül sokan Kárpátalján egyben aktív Jobbik-szimpatizánsok, ha kell, lelkes rasszisták, elborult agyú soviniszták – és mélyen fel vannak háborodva, ha a maguk által buzgón gyakorolt kisebbséggyűlöletet velük, kárpátaljai kisebbségiekkel szemben gyakorolja az ukrán többség. Igen, ez belefér a játékba, csakhogy közelednek ám a 2014-es magyar országgyűlési választások és mivel a pártlistákra a határon túli magyar állampolgárok is szavazhatnak, a Fidesz jól ki szeretné aknázni azt az előnyét, hogy – például Kárpátalján – irántuk elég nagy a rokonszenv (már csak a visszahonosítási lehetőség megadása miatt is), míg a baloldallal szemben inkább fenntartások fogalmazódnak meg (bár a politikai emlékezete a kárpátaljaiaknak sem hosszú távú, 2004 december 5-ét mégis jól megjegyezték.) Ha pedig Orbánék szavazatokra váltható politikai tőkét kívánnak kovácsolni ebből a helyzetből, akkor nem nézhetik jó szemmel a Jobbik térnyerését. Vona embere csak ne állítgasson rovásírásos helységnévtáblákat az ő felségterületükön, ne szerezzen így pártja számára népszerűséget s ne akarja learatni a babért ott, ahol a Fidesz húsz egynéhány éve veti az áldás szapora magvait. A felismerést tett követte, valaki Budapestről leszólt a KMKSZ-vezéreknek, akik nyilván egyetértettek azzal, hogy ha már sajnos nem nekik jutott eszükbe ez a fránya rovásírás, akkor más se etesse itt a kertész kutyáját. Vagyis: a rovásos táblák ellen ezúttal nem az ukrán nacionalisták fenekednek, nem ők akarják eltüntetni – hanem a mélymagyaroknak nem tetszik az, hogy valaki náluk is mélyebb akar lenni. Az egy másik kérdés, hogy van-e szükség Beregszász és a magyar falvak határában rovástáblákra. Én azt gondolom, hogy nincs, mert a helyi magyarság problémáinak a megoldásához egy jottányival sem járulnak hozzá, ellenkezőleg. Természetesen nem a rovásírás a hibás: ez valóban a magyar nép egyik legértékesebb szellemi hagyománya. De acsarkodó politikai erők sajátították ki és olyan ideológiát raktak mögé, amely nem elősegíti, hanem hátráltatja a magyarság boldogulását (és nemcsak Kárpátalján). Ezért aztán a feliratok nem magát az ősi hagyományt hirdetik, hanem a számomra gyűlöletes politikai nézeteket, nekem tehát különösebben nem fog fájni a szívem, ha eltűnnek a szépen metszett írásjelek. Ha nem lenne szomorú, akkor kacagni is tudnék azon, hogy felsőbb hatalmak épp a KMKSZ-szel végeztetik el a piszkos munkát.
Miért éppen Csönge? Jóval a születése előtt eldöntöttük: ha lány, akkor Csönge. Illetve Csenge. Illetve mégis Csönge. Egy kicsit bonyolult a dolog… A Ladó-féle utónévkönyvben akkor ez a név csupán Csenge alakban szerepelt – mint Magyarországon anyakönyvezhető név. (A mostani hivatalos jegyzékben egyébként már a Csönge is benne van.) Na de miért vonatkozna ránk itt, Kárpátalján a magyarországi szabály? Itt lehet Csönge is, a cirill betűs átírásnál úgyis eltorzul. A már végnapjai felé tartó Szovjetunióban akkoriban nagyjából az a név volt anyakönyvezhető, amelynek a létjogosultságáról sikerült meggyőzni az Anyakönyvi Hivatalt. Fiunk nevébe, a Kolosba 1985-ban még nagyon belekötöttek. Hogy elfogadtassuk, a nagyapja (mint főszerkesztő és írószövetségi tag) személyes felelősséget vállalva írásba adta, hogy létezik ilyen magyar név. Elfogadták. Csöngével 1988-ban már nem volt ilyen gond. Viszont az orosz és ukrán nyelvből hiányzik az ö hang és betű, így kényszerűen cirill betűvel Ченге lett, vagyis mégis Csenge. De mi magyarul kezdettől következetesen Csöngének hívtuk. Több okból is. Az első érv, hogy így sokkal jobban hangzik, nincs benne a két azonos hangzó miatti egyhangúság, és különben is, az az első e ott bizonyosan zárt e, vagyis ë, s mint ilyen kis szegediséggel amúgy is ö-nek ejtendő (lányságát Szegeden töltő és az ö-zést nagy becsben tartó anyám nagy megelégedésére). A nyomósabb érv irodalomtörténeti. Weöres Sándor, mint köztudott, Csönge községben született, és költészete nálunk » tova » Miért éppen Csönge - WS 100

Balla D. Károly 1987 óta ír publicisztikai tárgyú írásokat. Már az elsővel feltűnést keltett a kárpátaljai sajtóban (Internacionalizmus és nemzeti önismeret), majd az 1988-as Peresztrojkácska már kisebb vihart is vert (Ez a Mozgó Világban jelent meg). A kifejezetten kézéleti-politikai tárgyú írásokon kívül a 90-es évektől jelentkezett írójegyzetekkel, esszékkel, a 2000-es évektől kezdődően pedig naplójegyzetekkel is.

Három publicisztikai kötete és két naplókönyve is megjelent az elmúlt három évtizedben.

BDK utóbbi könyveiből







Balla D. Károly könyvei - TELJES KÖNYVLISTA - BDK könyvek
Irodalom, könyv , író

A régebbiekből

Balla D. Károly

Peresztrojkácska [1988]

"az anyanyelv szabadsága
a szólásszabadsággal kezdődik"

Bodor Pál

Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében.

Szimbolikusnak is nevezhetném helyzetünket, ha nem félnék az önkéntelenül felmerülő többi képtől; például attól, hogy e mezsgyén állva szemünk ide és oda egyszerre néz, s magunk sem tudjuk, egy arccal képesek vagyunk-e kétfelé figyelni, avagy sorsunkká kell fogadni eme janusi skizofréniát. Mert hiába fogalmazzuk nemes gondolatainkat a kettős gravitációról: a nemzeti identitás és az állampolgári determináltság egyaránt megtartó erejéről, gyakran kiesünk szerepünkből, egyikünket elédesgeti az asszimiláció, másikunkat az áttelepülés - aki meg vállalja, hogy Kárpátalján szovjet állampolgárként maradjon magyar, arra olykor rámerevedik e misszió, pózzá degradálódik kitartása, s amikor váratlanul központi állásfoglalássá válik az, amiért - mert lentről hangoztatta - többször orrba verték, rádöbben, hogy belülről időközben kiürült, nem tud örülni megvalósult álmainknak sem, és ahelyett, hogy végre kihasználná a lehetőségeket, megtorpan félúton avagy visszaaraszol. És lehet, hogy ő jár jobban, mert aki komolyan veszi a központi irányelveket és nagyot akar lépni, az könnyű áldozatául esik a helyi vezetés demokráciaszínűre pingált egérfogóinak. A legkisebb hatalmasok megigazítják a pöckön az Izvesztyijából, Moszkovszkije Novosztyiból vagy akár Pravdából vett "sajtot", és várják a következő egérkét.

Két meghívó és két újságcikk hever asztalomon.

Az első meghívó a Beregszászon működő Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub következő összejövetelére szól; a másik havi fejadagom, másfél kilogramm cukor megvásárlására invitál. Az utóbbi esetben a "meghívó" kifejezés - bármilyen eufemisztikus megfelelője is a cukorjegynek - nem az én szemérmességemet tükrözi, hanem hatóságainknak azt a beidegződését, hogy a dolgot ne nevezze nevén. Azaz: ha egyszer már Ukrajna-szerte kényszerültünk is a cukorjegy bevezetésére, nevezzük legalább meghívónak, hátha ettől édesebbé válik keserűségünk - és talán még maga a cukor is. Az elkendőző megnevezés mellé persze a hasonló célú ideológia is megszületett: az intézkedésre azért volt szükség (vagyis azért képtelen gazdaságunk cukorral szabadon ellátni a lakosságot), mert a pálinkafőzők felvásárolják a készlet jelentős részét. A cukorjegy majd megakadályozza tevékenységüket.

Talán tudnék is ebben hinni, ha nem hírlene máris: az üzérek és zugfőzők mostantól négy cukorjegyért adnak egy liter kuktából kipárolgó főzetet. Számolgatom, hány liter pálinkát kellene készítenem ahhoz, hogy az őszi befőzéshez szükséges cukormennyiséget előteremtsem.

De térjünk vissza a másik meghívóra. A beregszászi irodalombarátok 1984-ben hozták létre szervezetüket Dalmay Árpád vezetésével. Úttörök voltak, az ország egyik első klubja, mely a Könyvbarátok Egyesületén belül "külföldi irodalommal" - a magyarral! - foglalkozik. (Ez a külföldiség sajátos ellentmondása kialakult viszonyainknak. Én kiadói szerkesztőként például nyelvpótlékot kapok egy "idegen nyelv" - magyar anyanyelvem! - birtoklásáért.) Az Illyés Klub azonban kezdettől fogva több volt "külföldi" irodalommal foglalkozó baráti társaságnál: felvállalta nemzetiségi magyar irodalmunk, szellemi életünk szervezését, népszerűsítését, a vidék művelődési hagyományainak ápolását, az egyetemes magyar kultúrához való kötődésünk demonstrálását. Érte is őket gáncs épp elég, csakúgy, mint korábban, még a járási lap, a Vörös Zászló mellett működő (épp a bizalmatlanság miatt azóta meg is szűnt) Irodalmi Stúdióban végzett munkájukért. Ha az erdélyi magyar irodalommal foglalkoztak vagy a Beregszászból (még Ausztráliába is) elszármazott egykori gimnazistákról esett szó, akkor az "illetékesek" szokásos vádja - irredentizmus, nacionalizmus - sem maradtak el. Hát még amikor a Petőfi-emléktábla elhelyezését kezdték szorgalmazni! (A dombormű akkor már évek óta - elkészülte után - hevert egy raktárhelyiségben, kitéve annak az állandó veszélynek, hogy véletlenül - ? - felrúgják, összetörik.) Hosszú huzavona és nevetséges kifogások után a járási pártbizottság mégis engedélyezte a felavatást, épp csak az volt a kikötés, hogy a nagy októberi szocialista forradalom után kerüljön sor a felavatásra, nehogy a nagy jubileumi ünnepségek fényét elhalványítsa a szerény utcai egybegyűlés. És engedékenységüket bizonyítandó, míg korábban "levéltári adatokat" kértek arról, hogy a költő-gigász valóban megszállt-e a hajdani Oroszlán Szállóban 1847-ben, most már beérték a járási műemlékvédelmi egyesület igazoló levelével. Az egyesület felelős titkára hivatalos fejléces papíron aláírásával és pecséttel igazolta, hogy Petőfi Sándor, a nagy magyar költő második felvidéki útja során valóban megszállt a városban. Az épület falára végre felkerült a kétnyelvű - ukrán-magyar - emléktábla, s a felavatás tényét az egyik ünnepi szónok természetesen a peresztrojka egyik nagyszerű vívmányának tudta be.

De a klub munkáját érő támadások nem értek véget. Nemrégiben súlyos vádakkal illette őket Veress Gábor, a beregszászi járási pártbizottság első titkára az alkotó értelmiséggel való találkozóján. Tevékenységüket egyoldalúnak (értsd: túlságosan magyarnak) nevezte. Ahogy a beregszászi Vörös Zászló című járási lap a találkozóról közölt beszámolója írja: "e szervezet az értelmiségnek csak szűk körét vonja be tevékenységébe, ritkán szerveznek író-olvasó találkozót..." A tetszetős megfogalmazásnak csak egy hibája van: nem igaz. De hiába mondta a klub elnöke a találkozón, hogy nem érti a vádakat, hisz épp most jött Litvániából, egy országos értekezletről, ahol klubjukat az egyik legjobban működőnek nyilvánították és tevékenységüket példaként állították valamennyi hasonló szervezet elé - ez az ellenvetés nem jelent meg a Vörös Zászlóban.

Ám megjelent más. Ugyanez a beszámoló - és olvasóim kitalálhatták, hogy ez az egyik újságcikk, amely íróasztalomon hever - tartalmazza Veress elvtárs egyéb észrevételeit is. Például: "Az írók, képzőművészek ritkán találkoznak a dolgozókkal, éppen ezért néha műveik is szűk tematikájúak." Ez is, mint a fentebbi állítás, hamis. A járás valamennyi írója-festője rendszeresen és szervezetten találkozik olvasóival, közönségével. Miért állítja a párttitkár mégis az ellenkezőjét? Talán azért, hogy ezzel az évtizedeken át oly divatos váddal ("elidegenedés, elszakadás a tömegektől") további dorgálását nyomatékosítsa: "A versekben, a prózai alkotásokban még nem tükröződnek mélyrehatóan azok a változások, amelyek jelenleg a szovjet társadalomban mennek végbe. Az átalakítás még nem hatja át a tollforgatók tevékenységét." Ez a kijelentés már nem egyszerűen hamis, hanem nevetséges is. A beregszászi írók-költők már akkor "peresztrojkás" novellákat, verseket írtak, amikor az átalakításról még szó sem volt. Ha ezek el-elvétve meg is jelentek, érte is szerzőiket támadás "pesszimizmusuk" miatt, meg azért, hogy nem elég érzékenyek a szocializmus vívmányai, eredményei iránt - hiszen erről lenne kötelességük írni, nem pedig a hibákról. És épp Veress Gábor, no meg a cikk írója, Csanádi György, aki egyben főszerkesztője a Vörös Zászlónak, volt megakadályozója a keményebb hangú, "tabu"-témákkal foglalkozó írások megjelenésének... ezzel mesterségesen hátráltatták a vidék irodalmának fejlődését. Semmi joguk nincs hát a számonkérésre. A dolgot komikussá és egyben dühítővé azonban nem ez teszi, hanem az, hogy a vádban egy "új sematizmus" követelése toporzékol: a pártbizottság számára, úgy tűnik, az átalakítás nem azt jelenti, hogy társadalmi problémákról nyíltan írhatunk, hanem azt, hogy magáról az átalakításról kell írnunk - és persze szép rózsaszínben.

Az átalakítás ilyen primitív értelmezése másutt is visszaköszön a beszámolóból. Íme: "Festőink kiállításán szinte alig látni kortárs-portrékat. Járásunkban széles körű termelési és szociális-kulturális rendeltetésű építkezések folynak, új iskolák, klubok, üzemrészek épülnek, tart a város megújítása. Ám ez a bonyolult, sokoldalú folyamat nem tükröződik művészeink alkotásaiban."

Írhatták volna az 50-es években is! Az átalakítás negyedik évében a pártbizottság még mindig jobban tudja, miről kell írnia az írónak, mit festenie a festőnek. A művészet még mindig nem az alkotók - és a befogadók - dolga, hanem a szemellenzős funkcionáriusoké. Akik - olykor az az érzésem - vagy nem olvasnak központi sajtót, vagy egyszerűen ellenségei mindenféle peresztrojkának, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy épp az átalakítás számonkérésével zúzzák szét saját hatáskörükben az átalakítás minden kezdeményét.

A találkozón, amelyről a beszámoló készült, az "alkotó értelmiség" képviselői is felszólaltak. Az általuk felvetett problémákból azonban igen kevés kapott említést a cikkben. A nemzetiségi kérdés éles felvetésére mindössze ennyivel reagál: "A találkozón szó esett az anyanyelv megőrzésének és fejlesztésének problémáiról, a dolgozók, többek között az ifjúság internacionalista nevelésének elmélyítéséről is. Itt az ideje, hogy felülvizsgálják Beregovó utcaneveit. Tompa Mihály, Ilku Pál magyar írók, Czabán Samu, az 1918-as magyar proletárforradalom kiemelkedő egyénisége és mások, akiknek tevékenysége szoros kapcsolatban van városunkkal, érdemesek arra, hogy Beregovón utcákat nevezzenek el róluk."

Nem említem most a megfogalmazás göcsörtösségét vagy a "magyar írók" banális minősítését, sőt még az sem, hogy 1918-ban nem volt magyar proletárforradalom. Inkább az zavar, ami ebből a két mondatból kimaradt. "Az anyanyelv megőrzésének és fejlesztésének problémáiról" szólva ugyanis többen elmondták - pl. Györke László újságíró, prózaíró, kritikus -, hogy e tekintetben a helyzet sürgős orvoslásra szorul. Beregszászon nincs egyetlen magyar óvoda sem (a vidék egyetlen városában sincs!); a szakközépiskolákba a magyar középiskolákban érettségizettek nem felvételizhettek magyarul; a járás falvaiban a magyar iskolák sorra orosz, ukrán osztályokat indítanak, melyek duzzadni, a magyar osztályok pedig sorvadni kezdenek stb. "Az ifjúság internacionalista nevelésének elmélyítéséről" kifejtették, hogy az internacionalizmus kétirányú utca: ne csak a magyar ajkúak tanuljanak oroszul, ukránul, hanem a többségi nemzetek gyermekei is magyarul - legalább egy olyan város és járás iskoláiban, melynek magyar többsége van. (A beregszászi járás magyar nemzetiségű lakosainak százalékaránya 75 %.)

Valamiért azonban a cikk írója - egyben a lap főszerkesztője - úgy döntött, jobb lesz, ha óvatosan bánik a nyíltsággal, s a felvetett gondok közül csak az utcaneveket említi. Talán csak nem azért, mert a többivel kapcsolatban Veress elvtárs kioktatólag ellenvéleményének adott hangot az eszmecsere vitazárójában, kifejtve például, hogy a kétnyelvű iskolák inkább hasznosak, mintsem károsak, és az az igazi demokrácia, ha a szülő dönthet, milyen nyelven taníttatja gyermekét? Tetszetős féligazságára már senkinek nem volt módja (mersze?) azzal replikázni, hogy akkor nyissanak német vagy angol osztályokat is, meg franciát és spanyolt stb. Arról nem is beszélve, hogy milyen demokrácia az, amelyben nem egyenértékű dolgok köz kell választani, nem egy szép alma és egy szép körte között, hanem egy dinnye és egy szem szőlő között.

Az íróasztalomon heverő másik "újságcikket" talán éppolyan túlzás ennek nevezni, mint a cukorjegyet meghívónak. Mégpedig azért, mert az újság - jelen esetben a Kárpáti Igaz Só - nem közölte. Hogy következő gondolatsoromat egy meg nem jelent cikkel kapcsolatban indítom el, arra csak azért merészkedem, mert történetesen én vagyok a szerzője.

Kezdem egy kis előtörténettel. » tovább » Peresztrojkácska

Arvisura

palóc történelmi arvisurák a kárpátaljai honlapoptimalizálásban

nemzethalál, világvége az ayurvéda szerint. seo arvisurák

Az Arvisura-típusú Google-SEO optimalizálás és linképítés