A LEGENDÁS CECIL M. JEOPARDY

Jeopardy aforisztikus szellem volt, s mint ilyen a legmélyebbek közül való.
(Babits)

C. M. Jeopardy élete és munkássága

A magyar irodalom számára Jeopardyt a Nyugat nemzedéke fedezte fel az 1920-as években. Babits elmélyült esszét írt költészetéről, Kosztolányi verseket, Karinthy pedig aforizmákat fordított tőle (más kortársak is említik írásaikban, mottóul választják bölcselmeit). Társaságban szívesen beszéltek róla, idéztek tőle, hivatkoztak rá. Révükön a bengáli nyelven alkotó költő egy időre a pesti szalonok kedvencévé vált. Életéről legtöbben csak annyit tudtak, hogy egy Madagaszkárhoz közeli szigeten, egzotikus növények és szent állatok társaságában alkotja zseniális műveit. Akadt, aki inkább ausztráliai angol szerzőnek vélte Under the Golden Key c. regénye okán (Melbourne, 1935.). Azt sejteni lehetett, hogy az angolos hangzású név aligha lehett egy madagaszkári őslakosé. Nem is. Ez írói név. Szerzőnk Ceśśaro Masunti Jesyunga néven látta meg a napvilágot.

Később nagyszerű alakja részben feledésbe merült, ám néhány irodalomtörténeti korszakkal később a mindenkiben saját előképét látó posztmodern mintha újra felfedezte volna a maga számára.

---

Cecil M. Joepardy vázlatos életrajza

A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy.
Mivel azonban dolgok önmagukban nem létezhetnek,
így hát semmi sem igaz.
C. M. J

Származása, tanulóévei, utazásai

Cecil M. Jeopardy (1869. Vatomandry – 1957. Antananarivo) a magyar nyelvterületen főleg aforizmáiról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő, esszéista, gondolkodó, filozófus. Életét és igen szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga, az angolos hangzású írói nevet először egy erotikus vers fölé írta tizenhárom évesen.

A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő bengáli apa és valamely Óceániai szigeten született, alacsonyabb sorbeli maláj anya gyermeke. A kis Ceśśaro-t a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskoláiban taníttatta, később egyetemre küldte, ahol az ifjú két diplomát is szerzett. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult.

A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai-óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve.

Megbetegedése, hallucinációi. Madagaszkár

Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát.

Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apjához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult – és megvilágosult.

Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait részben a metaforikus gondolkodás által áthidalni igyekvő és az utókor által a keleti egzisztencializmus alapművének tekintett Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).

A megvilágosult szigetlakó

Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig nem sokszor mozdult ki otthonából.

Párizs. Tzara, Breton, Tsúszó, Maar

1928-ban, hosszú készülődés után európai körutazást tesz. Isztambult érintve hajóval érkezik Marseille-be, ahonnan gyalog (!) indul Párizsba, hogy megismerje Franciaországot és a franciákat. Naplójában arról számol be, hogy az Indiai-óceán környéke és annak emberei túlságosan is lekötötték korábbi érdeklődését, szinte tudomást sem vett az európai kultúráról, hagyományokról, életvitelről – így most elhatározta: új tapasztalatokra tesz szert.

Ebben lett is része már az első éjszakán, amikor egy út menti fogadóban haramiák ütöttek rajta, csúful helybenhagyták és ki is rabolták. Magával hozott pénzének a javát azonban szerencséjére nem találták meg, ezt ugyanis nem tárcájában tartotta, hanem derékszíjának belső rejtekében. Így folytathatta útját (A rekeszes derékszíjat még rituális férfivá avatásakor kapta ajándékul a szertartást vezető sámántól.)

Párizsban első kézből ismerkedik meg a modernista irányzatokkal. Tzaraval kis híján párbajjal végződő éles vitába keveredik, Bretonnal ellenben örök életre szóló barátságot köt. Egy kávéházban találkozik Tsúszó Sándorral, ahol, miközben bengáli nyelven megjelent aforizmakötetét dedikálja neki, a szomszéd asztalnál éppen a korszak legnagyobb kortárs festőivel évődő Dora Maar fotót készít róluk. Annak a két perditának is ő mutatja be Cecilt, akiket a lelkes utazó magával visz Skandináviába. Egészen Oslóig jutnak, ahol egy szállodában aztán – kifizetetlen számlákat hátrahagyva – Jeopardy egyszerűen ottfelejti őket.

Tsúszó Sándor (balra) és Jeopardy (jobbra) Párizsban (fotó: Dora Maar, 1928).
A fényképért a szerző köszönetét fejezi ki Hizsnyai Zoltánnak, a Tsúszó Sándor Kutatóközpont és Archívum pozsonyi főigazgatójának

Az indonéz függetlenségi mozgalomban

A negyvenes évek elején felkelti érdeklődését Indonézia függetlenedési mozgalma, odautazik, higgadt véleményével és tekintélyével támogatja a jakartai fiatal értelmiségiek törekvéseit. Az 1945-től évekig tartó függgetlenségi háborúban is már a legelején elkötelezi magát néhány politikai esszé megjelentetésével. Alkotóként csatlakozik az Angkatan ‘45 szellemi irányvonalához, de később, leginkább személyes okokból, szembefordul az irodalomújítók eszméivel, nem ért egyet azzal, hogy a forradalmi változásban az irodalmi hagyományokat is fel kellene forgatni. Bírálatait publikálja, amiért is Muhammad Balfas költő és újságíró, a mozgalom vezéralakja (mellesleg a Yag-novellák mestere) súlyosan megneheztel az akkor már idős költőre és bölcselőre, maradinak és vaskalaposnak nevezi, éles pamfletet ír ellene, minekutána a sértődött Jeopardy 1946-ban visszautazik kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva éli maradék esztendeit.

A magány évtizede; átirányított levelek

Visszatér korábban is nagy kedvvel gyakorolt műfajához, az aforizmákhoz. Az ekkor már az USA-ban élő André Breton hosszú leveleire is mindig csak egyetlen velős mondattal válaszol: bár ő lenne a misztikus környezetben élő keleti „sámán”, mégsem vonzzák Breton okkultista és ezoterikus nézetei. A törzsi hagyományokba született és részben azokban élő magányos keleti bölcs így látszhat már-már bántóan realistábbnak a mágiák hínárjába bonyolódott amerikai européernél.

De nemcsak egykori párizsi barátjával levelezik. Felújítja kapcsolatát az ugyancsak amerikai Amarillo Slim pókerjátékossal, akivel a 40-es években a levelezési sakk szenvedélyének hódoltak, most újra vérre menő levelezési sakkpartikat játszanak egymással. CMJ kis lelki fölényt élvez, mert tudja, a jenki örökké hálás marad neki, amiért mellé állt és tanácsaival segítette élete egyik fordulópontján (Slim 1948-ban egy rosszul időzített baseball-fogadáson minden pénzét elvesztette, és Joepardy tanácsolta neki, hogy a szorongatott helyzetét a hadseregbe bevonulva próbálja megoldani). Az új sakkjátszmák élénkítőleg hatnak az idős mesterre, néhány míves angol szonett erejéig váratlanul megered a pennája. Ez megelégedéssel tölti el.

Ennél is jobban csak régi jakartai haragosa megengesztelődésének örül.

A forradalmi hevület elmúltával (Hollandia végre elismerte Indonézia függetlenségét) az ifjú írótársat, Muhammed Balfast nyomasztani kezdi a Joepardival kialakult korábbi konfliktus emléke, úgy érzi, alighanem alaptalanul sértette meg hajlott korú kollégáját. Mintegy vezeklésül tanulmányozni kezdi C. M. J. hozzáférhető műveit, így bukkant a Nagy Traktátumra, amely lenyűgözi, s amelytől nem tud szabadulni. A sokadik újraolvasás után határozza el, hogy egyrészt felkutatja a különös eszmerendszer filozófiai előzményeit, másrészt elkészíti a sokszor archaikusnak tetsző munka korszerű percepcióját. Ezért csaknem pontosan tíz évvel a kínos konfliktus után hosszú episztólát ír a szigetlakó filozófusnak.

Joepardy örömmel fogadja Balfas levélbeni jelentkezését. „Az öreg maláj legyen türelmes és megértő, ha öklét rázza a heveskedő arab ifjonc” – írta első válaszában. Nem kétséges: felettébb imponál neki, hogy már-már feledésre ítélt elméleti munkáiról valaki leveri a port. Hónapokon át igyekszik mindenben segítségére lenni a lelkes kutatónak, ám 1956-ban egészsége rohamosan romlani kezd, és amikor úgy érzi, már nem sokáig képes a hozzá (máshonnan is nagy számban) érkező levelekre válaszolni, furcsa gesztust tesz: a helyi postahivatalnak küldött, közjegyző által hitelesített dokumentumban arra ad utasítást, hogy egy adott dátumtól kezdve az ő címére érkező minden küldeményt Jakartába, Muhammad Balfas címére továbbítsanak.

A mester döntését Balfas nem tudja mire vélni, de nem tiltakozik ellene. Amíg Joepardy él, tisztességgel válaszol a hozzá átirányított levelekre, ezekben pontos tájékoztatást ad az aggastyán egészségi állapotáról, emellett részletesen ismerteti, hol tart a saját kutatásaiban. Soha nem mulasztja el megemlíteni, hogy szerinte Cecil M. Joepardy a XIX-XX. század fordulójának legnagyobb gondolkodója, és tanai fél évszázad távlatából is érdemesek a filozófusok maximális figyelmére.

A hallucinációi nyelve és a halálmadár

Eközben az idős mestert, több mint fél évszázaddal a maláriából való kigyógyulása után, újra hallucinációk kezdik gyötörni. Ezeket hasztalan próbálja rögzíteni, amit sikerül lejegyeznie, értelmetlan szavak halmaza. Hiába írt és beszélt hét nyelven életében, képzeteit halála előtt csak egy képzetes nyolcadikon tudta lejegyezni, egy senki által nem ismert nyelven, talán az állatokén vagy növényekén, talán a kozmosz énekének nyelvén.

Miután az egyik spontán spirituális szeánsz után végleg elveszteni látszik eszméletét, mentőhelikopter szállítja Antananarivóba. A kórházban egyszer még magához tér és egy hosszú kínai mesét mond el a köré gyűlt fehér köpenyes személyzetnek. Miután ennek utolsó szavát is kimondja - „madár” - nagyszerű szelleme is visszaszáll a bengáli és maláj ősök transzcendens világába.

Haláláról a világirodalom nem emlékezik meg, műveit nem adják ki újra. Legendás alakja végleg feledésbe merülne, ha a kortárs magyar alkotók némelyike - részben Babits, részben Tsúszó Sándor hagyatékát kutatva - fel nem fedezi a maga számára. Nekik köszönhetően Joepardy szellemi öröksége ma már harmonikusan illeszkedik a nagyszerűség mindig aktuális irodalmi kánonjába.

---

Babits Mihály a Nyugatban Jeopardyról

Nyugat, 1938. 6. szám

[...]

Erről eszembe jut Jeopardy, Cecil M. Jeopardy, a mély és különös ausztráliai író, aki Karinthy lakásán született meg hajdan, egy fiatal, vitákkal izzó téli esten. Ha jól emlékszem, "hárman valának együtt", Karinthy, Kosztolányi és én. Mi adtunk életet a nagy Jeopardynak. Ez már őszintén teremtés volt: három író teremtett egy negyediket, aki mind a háromtól különbözött volna; új alak, új név a literatúrában. Micsoda ösztön viheti az írót hogy kilépjen önmagából és megpróbáljon más íróvá lenni? Talán saját elvetélt lehetőségeit akarja kiélni így: hisz mindannyian többek vagyunk mint amik vagyunk, s minden íróban sok más író él azon az egyen kívül, akit az élet és körülmények kialakulni engedtek. Talán az egész kritikai irodalmat ilyenféle ösztön hozta létre: megsokasodni, mássá lenni, azaz beleélni magunkat más írók lelkébe, megismerni titkaikat, szétszedni s mintegy újból összerakni alkotásaikat. Kritika, utánzás, paródia egyazon lelki szükséglet szüleménye; s a pastiche egyidős az irodalommal. Talán ez szülte már az Ószövetség apokrif könyveit is.

De mindez még nem elégíti ki mindig az író telhetetlenségét. Nem elég neki újraélni magában oly írók lelkét és titkait akik már előtte éltek és írtak e földön. Olykor egészen újat szeretne próbálni: kit nem izgatott már a gondolat, hosszú írói működés után, álnév alatt újrakezdeni, ismeretlenül s egészen más stílban, oly műformákkal és bukfencekkel, amiket saját nevében már önnön múltja sem engedne meg neki? Vagy kimenni külföldre s angol író lenni: aki csak úgy viszonylana a szegény magyarhoz mint pille a hernyóhoz?

S pláne, ausztráliai angol író!

Jeopardyt azonban nem ez az ösztön szülte; legalább akkor senkise gondolt erre. Jeopardy nem akart más lenni mint gunyoros tréfa, áprilisjáratás, hadjárat az irodalmi sznobok ellen. Már előre élveztük azoknak arcát, akik nem merik bevallani, hogy semmitsem olvastak Jeopardytól; akik megesküdnek, hogy látták valamely ritka művét első kiadásban; akik összehasonlították a német fordítást az eredetivel. És az extatikus elragadtatást valamely semmitmondó idézet hallatára amit egyenesen számukra fogunk gyártani; "ön ugyebár ismeri Jeopardynak azt a csodálatosan mély mondását" stb. Rögtön hozzá is láttunk ilyesmik faragásához s kiosztottuk a szerepeket. Én esszét írok Jeopardyról, a Walter Pater Képzelt Arcképeinek műfajában; Kosztolányi verseket fordít tőle, Karinthy paródiákban karikírozza műveit, stílusát.

Elképzeltük a rohamot, némely divatos könyvüzletek ellen, Jeopardy műveiért.

De először egységes körvonalat kellett adnunk az alaknak, nagyjában megformálni az egyéniséget, megállapítani miliőjét, s életrajzának főbb eseményeit is, nehogy nagyobb ellenmondásokba keveredjünk. (Kisebb ellentmondás a részletekben nem árt, az még inkább előmozdítja a legendaképződést.) Jeopardynak legendává kellett válnia, rejtelmes alakká, akinek titkát csak mi ismertük. Valóságos szenvedéllyel kezdtük festegetni arcképét — nem volt szabad túl-parodisztikussá sikerülnie, nehogy a célzat nagyonis átlátszó legyen. Nevettünk, de titokban élveztük és bámultuk is. Magunk voltunk az első sznobok, mindazok élén, akiket meg akartunk tréfálni. Jeopardy nekünk is imponált; hisz mindent ráköltöttünk ami titokban nekünk is imponált. Versenyt gazdagítottuk alakját. S úgy csúfoltuk, ahogy magunkat csúfoltuk, vagy legtiszteltebb bálványainkat, ebben a hetyke, ifjonti korban. Titokzatos módon mindegyikünk maga volt Jeopardy. Azt hiszem, mindhárman élveztük ezt a misztikus áthasonulást, s később se mondtunk le róla egészen.

Tervünk ugyan (a Jeopardy-név forgalomba hozatalával) nem igen sikerült; aminek főként magunk voltunk az okai, a lustaságunk, nemtörődömségünk. Én nem írtam meg a Jeopardy-esszét, Kosztolányi nem fordított Jeopardy-verseket, csak Karinthy adott ki itt-ott néhány fiktív Jeopardy-aforizmát (mert mondanom se kell, hogy Jeopardy aforisztikus szellem volt, s mint ilyen a legmélyebbek közül való.) Egy-egy írótársunk, aminek volt érzéke humor iránt, belement a tréfába; Heltai például egy kitűnő és mulatságos regényében Jeopardyból vette a mottót valamelyik fejezet elé. Egy másik barátunk vezércikkben idézett egy mély értelmű mondást. Az arany-kulcs alatt - Under the golden Key - című regényből. (Ezt a címet is mi eszeltük ki.) Naiv sznob is akadt, aki fölült a csínynek; Karinthyval nem egyszer mulattunk ezeken. Nekem azonban, bevallom, Jeopardy mást jelentett és ma is mást jelent, mint pusztán holmi becsapást vagy tréfát. A róla szóló tanulmányt nem írtam meg, (talán éppen azért, mert a tárgy komolyabb volt számomra, hogysem csúfot űzzek vele); de a nagy ausztráliai író alakja ma is kísért, olykor szinte mint egy valóság, mellyel egyszer le kellene számolni. Legtöbbször azonban, mint egy vágyálom melybe el kellene menekülni. Vagy egy világ, melyet meg kellene teremteni.

[...]

---

Joe Pardy ausztráliai író Berlinben meghalt

Csuka Zoltán a Képes Vasárnap 1929. május 19-i számának Nagytakarítás rovatában Joe Pardy ausztráliai író Berlinben meghalt című hosszabb közleményében könyörtelenül leleplezi a Bácsmegyei Napló melléfogásait, a közvélemény felelőtlen tájékoztatásán botránkozik meg, a polgári sajtó »tudálékos« szerkesztőségét állítja pellengérre.

Költőnk a Bácsmegyei Napló 1928. január 29-i számából többek közt idézi Harsányi Zsolt cikkét, aki a nyilvánosság előtt felfedi Joe Pardy, a nem létező ausztráliai író kilétét azért, hogy a jövőben ne történjék nagyobb irodalmi botrány. Arról van ugyanis szó, hogy immár nyolc esztendeje Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Harsányi Zsolt »jókedvükben és gonoszságukban« találták ki Joe Pardy nevét, hogy hadat üzenjenek az irodalmi nagyképűségnek. Az olyan embertípusnak, amelynek »…fogalma sincs ugyan a dolgok lényegéről, de elszántan vitatkozik piktorokkal képzőművészetről és írókkal költészetről«. Ennek a típusnak a megbüntetésére született meg Joe Pardy! Tudniillik íróink társalgás közben megjegyzést tesznek az »ausztráliai íróról«, esetleg idéznek »munkáiból« és megkérdezik az áldozatot, hogy ismeri-e »műveit«. A megkérdezettek többsége ismerte, sőt…

E játék nagyszerű szolgálatot tett a hiú emberek, a sznobság leleplezésére. A dolog azonban odáig fajult, hogy Harsányi Zsolt Joe Pardyt is kénytelen leleplezni ország-világ előtt.

Ennek ellenére a Bácsmegyei Napló 1929. február 3-i számában egyszerűen hírt közöl arról, milyen körülmények között halt meg Joe Pardy Berlinben! Ehhez Csuka Zoltán a következő magyarázatot fűzi: »…A legbölcsebb vajdasági szerkesztőség, amely írókat és olvasókat akar a tanári dobogóra kioktatni, egy kicsit megint elvásott a tudásával, mert nemcsak azt mutatta meg, hogy az irodalomról nincs »halvány dunsztja«, hanem azt is, hogy a saját lapját sem szokta elolvasni, mert ha megtenné, rájött volna arra, hogy Harsányi Zsolt épp a Bácsmegyei Napló hasábjain leplezte le Joe Pardyt, aki most a Bácsmegyei hasábjain meghalt. Másként ezt úgy nevezik, hogy az újságírás csődje és a vajdasági írástudók szégyene. No meg, hogy Harsányi szavaival éljünk, azoknak az embereknek a szégyene, akik itt a Vajdaságban irodalmat akarnak irányítani és Joe Pardy híreknek ugranak be. Ezek ítélkeztek itt vajdasági elevenek és holtak felett. Eddig. Reméljük azonban, ezentúl már nem igen…«”

(Forrás: Magyar László: Csuka Zoltán és a szabadkai polgári sajtó, in – –: Tovatűnő évszázadok. Egy levéltáros írásaiból, Szabadka: Életjel, 2001, 140.)

Cecil M. Jeopardy élete és munkássága

Joepardy a keleti egzisztencializmus megteremtője

A legendás Cecil M. Joe Pardy bengáli, maláj és angol nyelven alkotó, németül, franciául, olaszul, arabul jól beszélő költő, gondolkodó, filozófus. Életét legendák és titkok övezik. Madagaszkáron élt egzotikus növények és szent állatok között. A keleti egzisztencializmus megalapozója. Legteljesebb magyar életrajzát Balla D. Károly írta meg a fentiekben. BDK nem először tiszteleg a keleti egzisztencialista filozófia megteremtője előtt. A Jeopardy aforizmák örökbecsűek, számos mű mottójául szerepelnek.

Linképítés és honlap keresőoptimalizálás

Kulcsszavak Google kereséshez: madagaszkár sziget, bengáli irodalom, maláj költő, indonéz nemzeti ébredés, muhammed balfas író, avantgárd tsúszó, rövid aforizma, keleti egzisztencialista filozófia, nyugat folyóirat,, babits, kosztolányi, karinthy, párizs, breton, amarillo slim, levelezési sakk

Az Arvisurák a modern keleti egzisztencialista filozófia alaptételei.Jelleg-rálényegítés.