Miről beszél(t)ünk?

[1] Erről külön is írtam egy áttekintő összeállítást az ÉSnek. A honlapon ezt is megtalálhatjátok. (Az Élet is Irodalom kérésére ezt a szöveget csak az ott történt megjelenés után közli az UngParty - a szerk.)

[2] Pompéry Judit: Irodalomról szól-e a nóta?
     „Odáig mindenki tudja, hogy az országot elhagyták Rákóczival a bujdosók, Kossuth-tal a 48-asok (itt bukkan fül először az emigráció mint politikai kategória), az I. VH után Amerikába tántorogtak ennyien, a II. VH. után elmenekültek annyian. 56-ban nyugatra ment 200.000, és azóta is folytonosan létezik különböző intenzitású, de permanens vándorolás. „Otthonról” nézve a több száz éve uralkodó szemlélet szerint egy közös vonása van ezeknek az idegenbe kerülteknek: Elmentek = megszűntek létezni az otthonmaradtak szempontjából. Az anyaország egyszerűen leírta őket. Fel sem tételez tehát az elvándoroltakban nemzeti folytonosságot, netán potenciális kulturális tényezőt.”

Valójában 1880-90-ben 110 ezer, 1890-1900-ban 250 ezer, 1900-1910-ben 1,2 millió (!) kivándorló hagyta el az országot. Igaz, közülük sokan visszajöttek; és az utolsó nagy tömegbe a családegyesítéseket is bele kell számolni, tehát azokat az eseteket, amikor a családfő megvetette a lábát odakint, és jócskán lemaradva követte őt a családja. Ez sem számított kivételnek.

A politikai emigrációs hullámokkal eltávozottak, eltűntek, visszajöttek számáról szóló adatok rendkívül ellentmondásosak, nem ritka eset, hogy az adatok között nagyságrendi eltérés van.

Az „elment = megszűnt létezni” az ország szinte egy évszázados elszigetelődése következtében vált jellemzővé az „idegenbe szakadtak”-ról való gondolkodásban, és csak az Unió stabilitása korrigálhat rajta, lassan, remélhetőleg. 

[3] Bodor Béla: Az Erdély-üzlet, C.E.T., 1993 nov/dec. Sajnos a szövegnek nincs még digitalizált változata.

[4] Jó, persze, ironizálok. De ehhez nagyon hasonló, és a maga kissé groteszk módján mégis rokonszenves példáit láthatjuk ennek a magatartásnak egyebek mellett Franz Schedel, a későbbi Toldy Ferenc írásaiban. Én előadásai szövegében találkoztam ilyen fordulatokkal, de Dávidházi Péter egész csokorra valót gyűjtött össze verseiből is, többek között a Per passivam resistentiam című (1998-ban megjelent) kötet Őseinket felhozád című tanulmányában. Egyébként a naivnak titulált és rendszerint megmosolygott Dugonics András regényeit és történelmi munkáit is érdemes lenne áttekinteni ebből a szempontból. 

[5] Ld. a Fórumban az Ukrán mentőöv című beszélgetést. (A Fórumban a beszélgetések a konferencia lezárása után - 2003.01.22 - is folytatódtak, sok irányba kanyarogva. Bodor Béla az említett időpontig „elhangzottakat” vette figyelembe. A Fórumot LÁSD ITT - a szerk.)

[6] Fekete J. József: „Riszálás megy az irodalmi focipályán”
     „A centrum és periféria kérdésében ma is a sztereotípiák érvényesülnek. Végel László írta egy vagy tíz évvel ezelőtti esszéjében, hogy ha Újvidékről Budapestre utazik, akkor mindenki a vajdasági magyarság sorsáról faggatja,  de senkit se érdekel, hogy például mi a véleménye a posztmodernről.
     Ennek kapcsán állapította meg Kibédi Varga Áron (Magyar-magyar kapcsolatok és az irodalom, Mikes International, 2001-2002. II. évf. 2. sz. 8. o.), hogy: »A Magyarországon kívül, de a Kárpát-medencén belül élő magyar értelmiségivel és íróval szemben az az elvárás, hogy szomorkodjék, hogy panaszkodjék, másról mint a kisebbségi élet nyomoráról ne beszéljen és főleg pozitívumot ne mondjon, az már kimondottan botrány lenne.« (…) »A magyarországi elvárásokat ezenkívül a központ-periféria szociológiailag rendkívül érdekes problémája is jellemzi, egyrészt kulturális, másrészt társadalmi szinten. A központ dönt, a periféria pedig úgy érzi, hogy ezekbe a döntésekbe nem szólhat bele. Kulturális vonalon a magyar helyzet ebből a szempontból hasonlít a francia helyzetre. A francia kulturális élet párizs- , a magyar budapestközpontú. Mindkét fővárosban úgy gondolják a kulturális vezetők, értelmiségiek és kritikusok, hogy az ő ízlésük mérvadó. Általában ők tudják a legjobban, hogy ki jelentős író, függetlenül attól, hogy az író milyen illetékességű és hogy magyarországi, a vajdasági, a szlovákiai vagy az erdélyi valóságot ábrázolja-e. Ami nem felel meg a párizsi, illetve a budapesti mércének és elképzeléseknek, az provinciális, másodrangú. A provincia beletörődik ebbe a helyzetbe, hatásos tiltakozásra nincs lehetősége.«”

Pompéry Judit: Irodalomról szól-e a nóta?
      „Európában az információ Nyugatról Keletre áramlik, és nem fordítva. A franciák pl. nem tudnak szinte semmit a csehekről, magyarokról, mi viszont szintén alig tudunk valamit keleti szomszédainkról. Csak ez utóbbi senkinek nem tűnik fel, hisz számunkra Szerbia, Bulgária épp annyira »érdektelen«, mint mi vagyunk, pl. az angoloknak.
    Hasonló egyenáram-jellegű a magyar-magyar kommunikáció: az anyaországtól a kisebbségek felé és nem fordítva. Ebben a fennállásban az erdélyiek, felvidékiek ütköznek meg azon, hogy az anyaország mennyire tájékozatlan felőlük. Hasonló vehemenciával bizonygatják határon túli honfitársaink, hogy az ő régiójuk mi mindenben előzte meg a mai Magyarországot, gótikus templomok csak a határon túl vannak, népi hagyományápolás, bizonyos nyelvi eredetiségek stb. Mindkét esetben ez egy ambivalens lelkiállapot, amely egyszerre hordozza magában a büszkeséget és a kisebbrendűségi érzést.”

[7] Németh László 1935-ben járta be Erdélyt, és Magyarok Romániában címmel terjedelmes úti beszámolót írt tapasztalatairól. Ebből idézek ide néhány részletet. (Az írás egészében megtalálható úgy az 1989-ben – a rózsaszín életmű-sorozatban – megjelent Sorskérdések-kötetben, mint az 1992-es Püski-kiadásban, melynek A minőség forradalma / Kisebbségben a címe.) 

     „Még Marosvásárhelyt fordult hozzám egy újságíró; elmegyek-e Nagyváradra, a román-magyar békeértekezletre. A nagyváradi polgármester kezdeményezésére tíz román és tíz magyar írót hívtak meg októberre: barátkozzanak, amíg népeik fojtogatják egymást. A tíz magyarnak – az újságíró szerint – én is köztük vagyok s kíváncsi, mi a találkozóról a véleményem. Amikorra Kolozsvárra értem, körülbelül tudtam, mi a véleményem: közeledni szabad, de eredményt várni a közeledéstől nem lehet. A románok közt akadhatnak férfiak, akik leülnek mellénk s szép szavakat ejtegetnek a Duna-népek együttműködéséről. Mindez csak afféle kultúrpermet marad, mely a román nép-test boa constrictor mozdulatait nem szerelheti le. A románság túl fiatal és szegényebb egy tapasztalattal a kelleténél; a kiábrándító lecke még nem tanította meg ereje határaira s így az a ráutaltság-érzés is hiányzik belőle, mely a közös Duna-akol melegét megkívántathatná. Ha szavakban még el is képzelhető egy megegyezés, nem képzelhető el ösztönökben.”
     „Az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, melybe beállni férfipróba. Egy nagy eszme pedig már csak azért sem fut szét, mert minden széttört csoportjára más-más halott múlt fekszik rá. Az eszmék embere: az író pedig kipusztulóban, átadja helyét a párt-írástudónak. Épp a mi utunk alatt jelent meg Pesten egy viharkeltő tanulmány az erdélyi irodalomról. Én nem olvastam, de attól félek, bajos az erdélyi irodalomról anélkül beszélni, hogy az ember vihart ne keltsen. Volt ennek az irodalomnak egy hőskora, a húszas évek dereka; ha nem is művészetben, de erkölcsi láthatárban új tágasságot jelentett akkor Erdély: sorstudatot és felelősségérzetet. A mérleg azóta egyetlen nagy író, sok érzékeny helyi tekintély s egyre ernyedő közszellem. Az erdélyi irodalom lassan-lassan emigrál Erdélyből. Soha annyi vastag regényt és vékony verset; rendkívül finom versek, fuvolán fújt szappanbuborékok. Pest, Pest, kattogják az erdélyi írószívek. Mert ideát az erdélyi könyv még kegyeleti tárgy; ha már könyv kell a polcra, egy jó Népfi inkább az „irredenta” erdélyit rakja ki, mint a hazai „destruktívot”. A könyvek ezen az alapon készülnek-készülnek s aki sok könyvet ír, remélheti, hogy lassan maga is átköltözhet a könyvei után.”
     „Vezetőnk különben bízik a kalotaszegi szigetben. A papnak is megmondja: mit szidjátok ezt a népet, hogy ledér; ha ki is kap a tízparancsolatból, egészséges, nem egykés, örül az életnek s tartja a helyet. Kérdem, küszködnek-e sokat a vegyes községekben. Nem. A nép megérti a népet. Az ő mérkőzésük nem jut el az ágyékoktól a tudatig. Elválnak egymástól, védekeznek egymás ellen, elbuknak, győznek, de nem gyűlölködnek. Ami egyenetlenség van, felülről szítják. A fajok harca népi-fokon nem olyan ocsmány, mint feljebb, ahol a polgári nacionalizmus szervezi meg s lenn az eredménye is meggyőzőbb. A darwinizmust fonákra fordítva, végül itt is a magasabbrendű, túlérettebb, úrhatnámabb és bölcselőbb bukik el a virulensebbel, éretlenebbel szemben. De olyan ez csak, mint ahogy az öreg helyet csinál a fiatalnak, vagyonát átadva neki.”

Németh László olyan okos ember volt, hogy sohasem félt butaságokat mondani, ha csak így ragadhatott meg valamit abból, amit igaznak hitt. Itt sem zavarja, hogy ellentmondások vannak a részek között. De ne az értékelésére figyeljünk, hanem az érveire. Bizony, éppen mostanában gyönyörködhettünk abban, hogy az értelmiség, sőt az irodalom hogyan katalizálja a pusztítás folyamatait például Jugoszláviában; és az iszlám fundamentalizmust sem azok a fanatikus marhák építik, akik aztán felrobbantják magukat érte, hanem a művelt és roppant erényes Korán-tudósok. Semmiképpen sem szabad elhinnünk, hogy az értelmiség, a nemzeti kultúra nem oszt, nem szoroz. Értéket bizony nehezen közvetít, de ha elég tehetséget tud állítani a rombolás mögé, pokoli erőket szabadíthat el. (Bocs, hat rám Németh végletes stílusa. Ennyire azért nem komoly a helyzet.) Az a benyomásom, hogy az érdeklődés iránt minden nép fogékony, nemcsak az értelmiség, hanem az egyszerű emberek is. Az érdeklődésben megérzi az ember a jóindulatot; csak az a bizonyos „párt-írástudó” interpretálja kémkedésként. 

[8] Ehhez kapcsolódik az imént már érintett előadók problémája a tájékozódás irányával, a főváros- és anyaország-centrikus gondolkodással, azzal, amit Pompéry Judit így fogalmazott meg: „(…) sokáig az anyaország képviselte „a” magyar irodalmat. A kisebbségi szomszédos magyar irodalomról Magyarországon keveset tudtak – még ha irodalmi berkekben nyilván azért többet, mint az utca embere. A nyugati irodalomról pedig sokáig szinte semmit. Így különösen sajnálatos, hogy Márai már nem élhette meg újrafelfedezését.
     Megfigyelésem szerint az irodalomban ugyancsak megmutatkozott az a gyakorlat, hogy a kívül rekedtek az anyaország felé orientálódtak. Ez annál inkább nyilvánvaló, hisz az író szeretné, hogy minél többen olvassák. Magyarul nyomtatásban nagy létszámú olvasótábort nyilván elsősorban Magyarországon lehet remélni. A hagyományos publikációs módszerek, a nyomtatás biztosította lehetőségekkel elérhető olvasó így elsősorban az anyaországbeli. Jelentősebb elismerés – anyagilag, erkölcsileg, díjakban kifejezve – elsősorban szintén innen várható. Ahhoz pedig, hogy a külhoni szerző Magyarországon babérhoz jusson, igazodnia kell az anyaország értékrendszeréhez, ottani kapcsolati infrastruktúrákat kell ismernie, alkalmazkodnia hozzá, használnia azt. Ha a hivatalos struktúráktól várja a megélhetést vagy megdicsőülést.” – És hát honnan máshonnan várhatná? Az imént idézett Németh László sem vélekedett kedvezően erről, mint ahogy a mai magyarországi irodalmárokban is van némi fenntartás; de senki sem fog vállalkozni arra, hogy néhány évre Ungvárra vagy Brassóba költözik lángoszlopnak és élő lelkiismeretnek. Ez az aboriginekre marad. 

[9] Szokás ezeket az teóriákat mint afféle elméletieskedő léhaságokat elítélni. Pedig pontosan ez az a pont, ahol megfordul a nyelvi magatartás attitűdje.

Továbbá: Beregszászi Anikó: „…ezerszer jaj a nyelvehagyottnak”? című előadásában idézett néhány versrészletet egy 1990-es években Kárpátalján megjelent antológiából:

Mélyen egyetértek Balla D. Károllyal (bocs Karcsi, szembedicsérlek, ne figyelj ide) (ezt a részletet behunyt szemmel szerkesztettem - bdk), aki kritikájában így fogalmazott: „…a hitvallások és tanúságtételek ezen sokasága nemcsak megrendítő, hanem így, egymásra halmozódva egyszersmind riasztó is.” Mellé teszek egy Utassytól való idézetet (a Holmi-ban értekeztem róla decemberben): „Mutass itt nekem egy zugot, / csak egy talpalatnyi hazát, / ahol meglelem a házad, / s ott engemet dönts le, / hasíts szíjat a hátamból, / korbácsolj vörösre, / s én vallok neked, / mindent bevallok: // Szabadság!” (Könyörtelen könyörgés) Senki nem árthat nekünk annyit, mint amennyit mi ártunk magunknak ezzel a mazochista, a legkedvesebb fogalmakat jelentésük lényegétől megfosztó, apokaliptikus intonációval. A szabadságban az a jó, hogy az embert nem piszkálják mindenféle marhasággal, pláne kínzóeszközökkel. A nyelvben pedig az a jó, hogy beszélni tudunk egymással. Árnyaltan fejezhetjük ki a gondolatainkat, hangulatainkat, stb. Azt a nyelvet, amelyikre rá kell feszülni, én egyáltalán nem akarom használni. Akkor már inkább feszülés nélkül mutogatok. Hagyom a francba az erkölcsöt, maradok a viselkedésnél. De szerencsére nincs erről szó. Megkockáztatom, hogy Erdélyben a legfajsúlyosabb hazafias irodalmi tett az utóbbi időben Kovács András Ferenc költészete volt. Bebizonyította, hogy kisebbségi sors, elnyomatás, oktatási és kulturális diszkrimináció és minden fene dacára az erdélyi magyar költészet nyelve töretlen, teljes értékű játékszer ma is.

[10] Láng Gusztáv: Kérdezz másképp – változik a válasz című előadásában írja: „Az összmagyar irodalomba (…) nem kell (és nem is lehet) »integrálni« a kisebbségi irodalmakat, mert azt ők (is) »csinálják«. Azzal, ami bennük sajátos és különös. A kisebbségi irodalmak nem a »másságai«, nem helyi, regionális (vagy provinciális) változatai az »összma­gyarnak«, nem irodalmi tájszólások, hanem a magyar irodalom kiterjesztései, értékhatárainak és lehetőségeinek a tágításai (…). Babits Mihály szerint a nemzeti irodalom zsinórmértéke a világirodalom; igazán nemzeti az, ami a világirodalommal összhangban van. Másrészt azonban a világirodalomba annak a műnek van esélye bekerülni, ami a világirodalomhoz képest sajátosan újat, tehát nemzetit tartalmaz. Ez a mi témánkra is alkalmazható: a kisebbségi irodalom nem azzal lesz »összmagyar«, hogy elkendőzi arcának kisebbségi mivoltából származó »helyi« vonásait, hanem azzal, hogy e sajátos vonások megőrzésével közöl valamit saját közönségével és minden magyarul olvasóval.”
      „A kisebbségi kánonok magyarországi elutasításának ma a legfőbb oka, hogy bennük kétségtelenül szerepet kap az az identitás-felmutatás és -őrzés, amelyet – mint esztétikán kívüli, »extraliteráris« elkötelezettséget – a modern és a posztmodern kritika fanyalogva fogad. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy minden kánonképzésben szerepet játszanak (gyakran nem is lényegtelen szerepet) ilyen »extraliteráris« tényezők: társadalmiak, politikaiak, ideológiaiak. Még akkor is, ha ez nem egyezik az írók és az irodalmi csoportok szándékával; nemcsak az számít, hogy miképpen ír az író, hanem az is, hogy miképpen olvas az olvasó. Márpedig senki sem olvas tisztán esztétikai hedonizmusból; a befogadó horizontja nagyon is ki van téve az említett »irodalmon kívüli« tényezők hatásának. S a befogadás során kialakult értékelés is.” Erre mindjárt visszatérek.

[11] Kovács Imre Attila: Egy helyettes irodalom felé című előadásában írja: „(…) a kárpátaljai irodalomnak főként az elmélet hitelesítő vizsgáján kell átesnie, s ez mindjárt rá is világít a »nagy egészhez tartozás« keresettnek tűnő, ám mégis meglévőnek tudott pozíciójára, ugyanis arra az ismeretkörre apellál, amely mostanság a legtekintélyesebb mércéjéül szolgál az egyetemes irodalmi jelenségnek. A baj nyilván az, hogy az elmélet, amely túlnyomórészt semlegesítette az irodalomtörténet »provokációját«, immáron nem kíván normatív lenni, ehelyett benyomul magába az irodalomba, tudat-jelmezeket ölt, sürög-forog. Az elmélet nem integrál vissza semmibe, illetve ezt kizárólag a maga teremtette »semmibe« kísérelhetné meg.
     Az irodalomtörténetben nem idén rendült meg a bizalom (lásd a szovjet-magyar kulturhibrid »genetikáját«), a kárpátaljai irodalmi tudat most már csak egy csipet »historizmust« hajlandó elfogadni tőle, egy kevés, visszafogott aranykor-keresést (ezt is szolid iróniával, keserű önismerettel). A befogadástörténeti vizsgálódásokhoz pedig kellene a kritikai hagyomány, az olvasóközönség, valami emlékfolytonosság az irodalmi élmény generációk és korszakok között (fölött?) áthúzódó valóságáról.”

De van ennél az elméletre nézve kevésbé kritikus elképzelés is:

Fekete J. József: „Riszálás megy az irodalmi focipályán”:
     „(…) Badarságnak tűnik a huszadik század vezető irodalomelméleteinek fényében közösség irodalmáról, sőt a közösség szociológiájáról és pszichológiájáról beszélni (noha eddig bizonyosak voltunk, hogy minden esztétikai ítéletalkotás rászorul a közösségi legitimációra és a recepció-kanonizáció-cenzúra hármasságában ez a közösségi olvasat érvényesül), amikor ezek az elméletek kiemelték a művészetet, s vele együtt az irodalmat is a közösségi cselekvési formák közül, lehámozták róla a külső meghatározóit – a politikai, szociális, nemzeti, földrajzi-regionális összefüggéseit ­–, elszakították a szerzőtől, és önelvű nyelvi önmozgásként értelmezték, amelynek egyetlen és kizárólagos játéktere az olvasó, és amelyek szerint az irodalom szakadatlan szövegelés, egyedüli fétise a nyelv, célja az önreflexió, és semmi köze a nyelven kívüli világhoz, így személyhez, éthoszhoz, nemzethez, történelemhez, végső soron emberhez, vagy ha igen, akkor az is az olvasó intellektuális játékának tárgya. Amennyiben ezen elméletek bármelyike is egyeduralkodóvá válna a már említett (feltételezett) világpoétikában, szükségtelenné tenné az irodalomtörténet-írást. Nélküle azonban az elmélet is feleslegessé nyilvánítaná önmagát, hiszen elveszítené vizsgálódásának folyamatosságát, tárgyát egyedi, előzmények és következmények nélküli jelenségként vizsgálhatná, nem képezhetne kánont, értékmezőket, és értékmérő eszközei se lennének. Innen az, hogy a harmadik évezred elején is viszonylag békésen megférnek egymás mellett a különböző elvekre esküvő irodalomkutatási iskolák és az eltérő szempontokat érvényesítő irodalomtörténet-írások.”

[12] Ezt a gondolatot (melyet, mint jeleztem, mások és másutt is vitattak már, igaz, ők nem segítették elő, hogy a vita valós legyen) egyesek helyeselték, mások vehemensen érveltek ellene:

ágnes
Idézem: „a magyar irodalomnak és kritikájának nagy szüksége lenne a külföldi műbírálók által gyakorolt kontrollra. Viszont ehhez itt és most fontos hozzátenni: a határon túli irodalmárok észrevételei talán ugyanilyen relevánsak lehetnének. A kapcsolatnak ebben az irányban is sokkal elevenebbnek kellene lennie.” Köszönöm ezt a gondolatot. Mélységesen egyetértek. Hozzátéve: fordítva is igaz. A „kint” született művek óhatatlanul „bent” méretődnek meg... (ha egyáltalán). De még egyszer: bár már ott tartanánk, hogy fontossá váljon a „kinti” szó a „bentire”.

Dzséj-Dzséj
Bodor Bélának az Ágnes által kiemelt gondolata a konferencia egyik zárómegállapítása is lehetne.

Cséka György
Én az idézett résszel csak részlegesen vagy/inkább sehogyan sem tudnék egyetérteni. Tényleg „félremagyarázható”, félreérthető, pl. a „kontroll” kifejezés is. Miért kellene bárkinek is kontrollt gyakorolnia a magyar irodalom, de bármely irodalom felett? Az irodalom „szabad állat” [Pázmány/B.Z.A.]. (Közbevetőleg: nem, az elme az, ami szabad állat, azaz szabad állapotú, szabad akarattal bíró létező. Az irodalom sok mindennek, egyebek mellett éppen az elmének alárendelt entitás. B. B.) És egyébként is: tudna bárki is kontrollt gyakorolni? Automatikusan, mert külföldi az elemző/olvasó, már tudna? És, hogyan csinálnánk ezt gyakorlatilag: minden könyvünket eljuttatnánk valamely általunk kiválasztott, külföldi elemzői, kritikusi körbe, kezekbe: gyakoroljanak értelmezésükkel kontrollt? És ha nem akarnak, nem érdekli őket vagy nem az érdekli őket, ami minket: mégis fogadjuk el, amit mondanak, merthogy. Merthogy a „távlat”, valaminek [a mű keletkezési körülményeinek és egyéb vonatkozásainak, szerzői intenció stb.] a nem ismerése [”valószínűleg”]érvényesebbé teszi/teheti az értelmezésüket. Mássá teheti, érvényesebbé aligha. Legalábbis az én meglehetősen relativista szemléletmódom számára. Nem tartom egyedül üdvözítő szempontnak a mű-központúságot. Attól, hogy műelemzés közben/előtt korlátokat szabunk magunknak azzal, hogy eleve bizonyos módszereket nem alkalmazunk, nem biztos, hogy automatikusan „érvényesebb” lesz értelmezésünk. Nem hiszem, hogy „fejlődne” az irodalom értelmezése, hogy folyamatosan fejlődnének, finomodnának módszereink, hogy egyre közelebb jutnánk a „helyesebb”, „igazabb”, „érvényesebb” értéshez, értelmezéshez. Hogy már attól is „érvényesebb” lenne egy értelmezés [értelmezzen bár egy műalkotást vagy magát a történelmet, egy eseményt, bármit], hogy messze kerül az időben az értelmezése tárgyától, vagyis bizonyos értelemben „megtisztul” vagy „tisztább” lesz, azaz kevesebb elfogultság, előítélet, háttértudás stb., „zavarja” a [virtuális]tekintetét, vagyis, voltaképp, inkább „színről-színre lát, mint...”. Lehetséges-e, létezik-e, lesz-e majd „legérvényesebb” értelmezés, „tökéletes”, azaz elfogulatlan, „objektív”, abszolúte immanens értelmezés? Kellene, hogy legyen? Nem az irodalom halálát jelentené ez? Hiszen akkor nem kellene semmit olvasni, újraolvasni. Készen lenne a „leltár”. Annyit tehetünk, gondolom én, hogy megpróbálunk valamelyest tudatában lenni [ami lehetetlen] összes elfogultságunknak, előítéletünknek, „háttértudásunknak” műelemzés közben, előtt, után [gyakran akár megvilágító erejű is lehet egy műre nézve, ha ismerjük keletkezésének körülményeit, nem minden műre „nézve” és nem mindig, nem mindenkor, ee eleve nem zárnám ki ezt a szempontot, és semmilyet sem, de persze, kizárólagossá sem tehetem, bár miért ne, de nem túl izgalmas vagy gyümölcsöző]. Kétségtelen, a magyar irodalomra nézve rendkívül érdekes, újszerű, megvilágító erejű lehet bármely más, külföldi, kisebbségi magyar értelmezés, ám nem „érvényesebb” [pl. érdekes és „tárgykörünkbe” vágót dolgokat ír Jókai-monográfiájában Szilasi László Jókai angol fogadtatásáról]. Nem írhatja felül, nem bírálhatja felül, nem gyakorolhat „kontrollt”. Szépen egymás mellé kellene tenni, egymás mellé kellene, hogy kerüljön [majd] minden értelmezés, és abból talán látszik valami, itt és most, talán még érvényesnek is tűnhet valami, egy ideig. Persze, „össze” kellene olvasni azért a többféle irodalmat. Jó lenne, ha keresztül-kasul olvasná magát, egymást a magyar és bármely más, külföldi és külföldi magyar irodalom. Telne ugyan az idő az olvasással, ám vidulna a szív, világosodna kicsit az ész. Ha ugyan.

ágnes
A „kontroll” szó itt valóban zavaró lehet, de amiről szó van, az szerintem más értelmű. A kontroll valóban értendő korlátozásnak, de itt én csupán egyetemes irányultságnak fogtam fel. Talán az írás szerzője ezt pontosabban meg tudná határozni, mire gondolt. Amikor reagáltam a gondolatra, végül is hasonló óhajt kívántam: „Jó lenne, ha keresztül-kasul olvasná magát, egymást a magyar és bármely más, külföldi és külföldi magyar irodalom. Telne ugyan az idő az olvasással, ám vidulna a szív, világosodna kicsit az ész.”

Cséka György
Persze, így „jó” érteni/értelmezni a kontrollt! Lenne így! Bárcsak.

Dzséj-Dzséj
Szerintem akkor maradjunk az Ágnes által kiemelt gondolat immár letisztult értelmezésénél.

Cséka György
Maradjunk. [Maradnak.] Valaki elmegy. [Aztán visszajön Beckett.] Letisztult. [Kiemelt.] Persze, viccel.

Fentieknek megfelelően akár azt is mondhatnám, hogy ezt a részt közkívánatra illesztem a zárszóba. Valójában már akkor volt bennem némi előre megfontolt provokativitás, amikor először így fogalmaztam, holott tudtam, hogy erre valaki mindig ugrik. Tehát: nem, valamivel többre gondolok, mint egyetemes irányultságra. Arra gondolok, hogy valaki, aki nem részese a konszenzus-közösségnek, illetve valakik, akik egy másik befogadói közösséghez tartoznak, az adott mű recepcióját figyelmen kívül hagyva, vagy annak ismeretében azt felülbírálva alkotnak róla ítéletet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ő utóbbi megítélésük válik érvényessé, és hatályon kívül helyezi a korábbiakat. Ez az a pont, ahol alapvetően eltér a gondolkodásmódom attól, amivel általában találkozom. Tehát: a műbírálat természetesen nem nélkülözheti az ítélkező gesztusokat, kijelentéseket. Ezeknek a kijelentéseknek a szituáltsága azonban eltér a bírói ítéletekéitől, illokúciókként szemlélve őket másfajta az eredményességük. A kritikai ítéletrendszer ugyanis nem döntéshez, hanem diszkurzivitáshoz vezet. Egyszerűbben szólva az utóbbi ítéletet lehet ugyan magasabb fokúnak, egyfajta fellebbezésre reflektálónak tekinteni, mégsem az történik, hogy a „másodfokú” döntés hatályon kívül helyezi az elsőfokút, hanem a két ítélet beszélget egymással. Semmi sem kötelezi a befogadói csoport tagjait, hogy másként szemléljék az ilyen ítéletet. Persze a szervilis beidegződésektől eltekintve, melyeken nem az irodalomelméleti diszkurzus korlátozása, hanem a civil társadalom megerősödése, a demokratikus gondolkodásmód megerősödése segíthet. Beidegződéseink két évszázada keveset változtak, a kritikát a legtöbb alkotó ma éppúgy ellenséges gesztusnak, és a kritikust rangban az alkotó felett álló tekintélynek tekinti, mint annak idején Kölcseyt Berzsenyi; holott, és ez gyakran ma sincs másként, a bíráló maga is költő, alkotó volt, aki egy másik pillanatban bírálatok elszenvedőjévé vált. Egyébként Berzsenyi nagyon okosan érvelt a maga igaza mellett (és ez a gyakorlat nekem jobban tetszik, mint az a mai szokás, hogy a megbírált némán tűr, mint a céltábla); ugyanakkor holta napjáig sértett ember maradt, és elment a kedve az irodalom művelésétől, ami viszont abnormális. Nem költői babérjait szaggatta meg a kritikus: éppen írásának megjelenése emelte a művet az irodalmi dialógus terébe. Durvábban: Berzsenyit Kölcsey tette az irodalmi élet szereplőjévé, igazi költővé, azáltal, hogy munkáiról tudomást vett és javaslatot tett értelmezésükre, megítélésükre. 

Ugyanakkor Cséka György írására megfogalmazott reflexióm is ide illik. Merőben mást jelent elzárkózni vagy autonóm módon gondolkodni; megnyitni a tájékozódás terét más dialógus-rendszerek felé, vagy önként alárendelni magunkat az efféléknek. A Zsephoki című szövegben olvashatók az epigonizmusról, örökös egy lépéssel való lemaradásról az alábbiak:

„Állandóan azt lesni, tetszik-e, tetszünk-e, mint a kurvák. Állandóan olyasmit akarni csinálni, ami tetszik nekik, amilyet ők is csinálnak, csak mi szarabbul, gyengébben, bénábban, aztán legfeljebb vállonveregetnek. Miközben tudod, hogy nem tehetsz mást. Nincs más út. Miközben tudod, ők se tehetnek mást. Tartozni akarsz valahova.”

Van erre néhány nagyon jó példám a XVIII. századból. Azt a dolgot, amit ma történelmi regénynek hívunk, tudtommal Magyarországon csinálták először. Szentjóbi Szabó László Első Mária király, Kármán József pedig A fej-veszteség címmel kezdett történelmi regénybe, és ezek együtt kiadnak egy Walter Scott-énál jobb, pontosabban kidolgozott koncepciót, főként ami a történelmi eseményekben a pontosságra (forráskutatás!), a szereplők ábrázolásában pedig a lélektani hitelességre való törekvést illeti. Főleg Kármáné baromi jó szöveg. A folytatást tudjuk: nem volt folytatás. Mind a ketten nagyon fiatalon meghaltak, Kármán egész írói pályája nem tartott két évig. De ennél nagyobb baj, hogy a két kísérletre senki sem figyelt oda, és amikor kijött a magyar irodalom elitje a börtönből, az egésznek nem lett folytatása. Ócska, tizedrendű német rémtörténeteket dolgoztak át, és a néhány eredeti sem volt jobb. Hasonló eset Bárány Péteré, aki megírta az első modern pszichológiai munkát magyarul, Jelenséges lélekmény címmel az 1780-as években. Megnyert vele egy pályázatot, aztán semmi. A szerző szekretárius lett egy gazdag családban, később még írt egy érdektelen nyelvtankönyvet. A Jelenséges lélekmény tíz-egynéhány éve jelent meg először. A maga idejében Európa-szerte szenzáció lehetett volna. A németeknél ez nem így működik. Ott a különböző tudomány- és művészeti területek kíváncsiak egymásra, feldolgozzák egymás gondolatait. Goethe regényeiben érezni lehet, hogy érdekli a kortárs német filozófia és természettudomány, és az egyes gondolatok egymásba fonódva alkotnak architektúrát. Lehet, hogy nem minden gondolatuk olyan eget rengető, mégis mindenki ezeket a gondolatokat vitatja, és nem Bessenyei vagy Csokonai sokszor eredetibb és mélyebb, de rendszert soha nem alkotó ötleteit. Ha tehát van valami haszna az integrációnak (mármint az össz-európainak), akkor az az, hogy ezeket egymásra épüléseket meg lehet tanulni és saját gondolatainkkal egybe fogni.

Cséka válaszolt erre:

„Így van. Valamiféle kisebbrendűségi komplexus működik talán itt, nem hisszük el, hogy amit néha csinálunk, csinálnak körülöttünk, az lehet olyan jó, színvonalas, úttörő jelentőségű, mint akármely külföldi munka. Nem hisszük el azt, amit itthon látunk, ha egyáltalán észrevesszük, mert igazából az észlelés [vagy a látás] se „objektív”, előfeltevés-mentes, „tiszta”, sok minden: előítélet, neveltetés, kultúra befolyásolja/hatja. Durván, azt vesszük észre, amire várunk, amire számítunk, ami beleillik előfeltevéseink rendszerébe. (kiem. B.B.) Ha nem számítunk arra, hogy nálunk is születhet valami jelentős, ha nem keressük, ha nem bízunk ebben, ha mindig külföldi példák után megyünk, akkor nem is veszünk észre semmi ilyesmit itthon. Vagy, ha igen, akkor utólag, jelentős fáziskéséssel. De ennek a magatartásnak, viselkedésmódnak is vannak nagy „hullámzásai”, „ingadozásai”, amikoris beleunva a külföld után való futásba, csakazértis felértékelünk, ideológiai okokból valami arra igazából nem méltót, és aztán ezt védjük, oltalmazzuk, kiáltjuk ki egyedül üdvözítőnek, követendőnek. Az, szerintem, nem baj, ha utólag ugyan, de rájövünk arra, hogy valami mellett elmentünk: azaz elkezdjük újraolvasni, azaz mozgásba hozni, élővé tenni a hagyományt, mert ezzel, ha utólagosan is, de beépítjük kultúránk, irodalmunk rendszerébe, meg talán megnő kicsit ettől az önbizalmunk is. Csak kíváncsivá kell válnunk a régmúlt szövegei iránt, az iránt, ami valahogy kimaradt a „fejlődésből”, az éppen aktuális kánonból. Persze, ez a „csak kíváncsivá kell válnunk” talán a legnehezebb, mert, hogy azzá váljunk, előbb bízni, hinni kellene abban, hogy a múlt [de akár, sőt, a jelen nem kánonba tartozó, és nem feltétlenül irodalmi törekvései] tartogat jelentős teljesítményeket, hogy „van ott valami” érdekes a számunkra, ha más nem, az önismeretünkhöz szükséges kellékek. A klasszikus példa az újraolvasásra: Weöres és a Három veréb hat szemmel vagy akár a Psyche. De beszélhetnénk az erdélyi, s egyáltalán a magyar emlékirat-hagyomány újraértésére a kortárs próza bizonyos alakzataiban, szerzőinél [Darvasi, Láng, Márton, Háy]. Nekem kedvenc példám, szerzőm Vajda Péter, akinek úttörő szabad formájú versei, mitológiája alig feldolgozott, sőt műveinek sincs teljes kiadása, de részletei is jó régen jelentek meg. Pedig el tudnék képzelni tárgyalásához olyan vonatkoztatási pontokat, mint [”mitológiáját” tekintve] Blake, [versformájára nézve] Whitman. És nem baj, nem annyira baj talán, hogy egyenetlen a teljesítmény: mondjuk, Blake-é is az, vagy Whitman-é, vagy akár Cervantes-szé, Fielding-é.”

Bizony, ahogy fentebb írtam, hiányzik kultúránkból (ősi magyar szóval) a transzdiszciplináris diszkurzivitás, és ezért sok értékes teljesítményt nem veszünk észre. Tanuljunk Goethétől. 

[13] „(…) egyenáram-jellegű a magyar-magyar kommunikáció: az anyaországtól a kisebbségek felé és nem fordítva. Ebben a fennállásban az erdélyiek, felvidékiek ütköznek meg azon, hogy az anyaország mennyire tájékozatlan felőlük. Hasonló vehemenciával bizonygatják határon túli honfitársaink, hogy az ő régiójuk mi mindenben előzte meg a mai Magyarországot, gótikus templomok csak a határon túl vannak, népi hagyományápolás, bizonyos nyelvi eredetiségek stb. Mindkét esetben ez egy ambivalens lelkiállapot, amely egyszerre hordozza magában a büszkeséget és a kisebbrendűségi érzést. Mert ugye vannak felmutatható értékek, de a mindenkori többség ezt nem vagy nem eléggé ismeri (el).” (Pompéry Judit)