Lehetünk-e egyenlők?

Sajnos, nem.

Vagyis: hálistennek, nem.

Madách Imrét ma is mindenki idézi – ő ugyanis még nem volt „határon túli” magyar író, ő még idejében született Alsósztregován. Egy mai „határon túlinak”, a felfedezésre várónak egy kicsit nehezebb eljutnia a nemzet koszorús költőjéhez, az Akadémia főtitkárához – bár az igazsághoz tartozik, hogy olykor (oly korban, amikor ez éppen „sikk” volt) a határonkívűliség fölpártolást is jelenthetett, különféle díjazásokkor van erre elkülönített kategória. És noha nem egyszer berzenkedtünk ellene, de így legalább bejut egy-egy erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai író, publicista a számontartottak (időlegesen számontartottak) közé.

Mindezt – ezúttal az UngParty honlapján – olyasvalaki mérlegeli, aki semmiképpen sem tekintheti sértettnek magát; hiszen azóta, hogy 1962-ben Illyés Gyula kalauzolta a Magyar Írószövetség kongresszusán, majd Veres Péter a Ferenchegyen, Déry Tibor a balatonfüredi villában barátilag fogadta a kolozsvári ifjonc szerkesztőt, budapesti és úgymond vidéki folyóiratokban közölhetett (természetesen nem romániai engedéllyel), 1966-tól nem eredménytelenül kopogtatott magyarországi kiadóknál (Az Akadémiai pontosan Az ember tragédiájának recepciótörténetét fogadta el, az Irodalomtörténeti Füzetekben), az „elvek és utak” sorozatban tanulmánykötetet adhatott ki (1980-ban), a Magvetőnél – most pedig (2003. januárjában) készül leadni szavazatát a Magyarország Európában Alapítvány irodalmi díjára, mint a zsűri (határon túli) tagja. Ennyit tehát a szubjektív-objektív hozzáállásról.

Visszapillantva az utóbbi három-négy évtizedre: azóta, hogy a még Darvas József elnöksége alatt működő Írószövetségben megfogalmazódott a „kettős kötödés” (a szomszédságban a hivatalosságok által élesen támadott) tétele, egyre inkább tere nyílt a magyar országhatárokon kívüli területek magyar íróinak. Neveket és folyóiratcímeket kell idézni, emlékeztetőül: Czine Mihály, Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Széles Klára akkor tett sokat a határok – legalább irodalmi – légiesítéséért, amikor ezért igazán nem járt dicséret. A Tiszatáj frontnyitását más lapok is követték – mára elmondható, hogy (szerkesztői ízlés szerinti, végső soron teljesen normális megosztásban) számos folyóiratban otthonra, fórumra találtak erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar írók. Az irodalomtörténet-írás is tudomást vesz rólunk. A „Nagy Spenótot” követő akadémiai összefoglalásban (A magyar irodalom története 1945-1975) külön kötetet kapott, Bélády Miklós szerkesztésében, „A határon túli magyar irodalom”. Igaz, bő évtizedig tartott, amíg a testes kötet megjelenhetett, 1982-ben (Kovács Vilmos már nem élte meg tanulmánya kinyomtatását, de mi többiek igen: Béládi, S.Benedek András, Bori Imre, Csanda Sándor, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Pomogáts Béla, Rónay László és Szeli István). Valahol megírtam – évekkel később, persze, amikor hozzájutottam a dokumentumhoz –, hogy lektoraink milyen tájékozottsággal és milyen jóindulattal olvasták, minősítették irodalomtörténeti ítéleteinket (a legijesztőbb még csak nem is Pándi Pál, hanem Illés Endre volt!!!) – a kötet azonban megjelent.

Hogy hatott is? Azt nem merném állítani. Legalábbis nem széles – a középiskolai irodalomoktatást is befolyásoló – körben. Mert aligha tagadható, hogy a sorolt példák ellenére a „határon túli” magyar irodalom jelenléte Magyarországon jószerével ma is virtuális – és ez nem a világhálóra értendő. Az olvasói tudatban virtualitásunk töretlen. Piaci jelenlétünk alig van. Folyóirataink, könyveink nincsenek valóságos versenyhelyzetben a magyar irodalom piacán. Ennek megvalósulásához nem elég ugyanis néhány irodalmár változatlan jóindulata, ehhez átgondoltabb stratégiára volna szükség.

És ez még a Schengen előtti helyzet.