Kárpátaljaiság - Nehezen megragadható és ellentmondásos fogalom. A természetes, spontán (azaz nem szerepként értelmezett) kárpátaljaiságban egyaránt találhatók pozitív és negatív elemek. Ezek kialakulásában nyilvánvalóan szerepet játszott a származási, a történelmi-kulturális örökség, leginkább pedig az egymást váltó társadalmi struktúrák szocializáló hatása. Aki Visken találkozott már székelyes észjárású szófukar magyarokkal vagy a palóc nyelvjárást beszélő rátarti, vastagnyakú kálvinista nagydobronyiakkal, aki Munkácson megtapasztalhatta Zrínyi Ilona felmagasló várának már-már ingával kimérhető identitásmegtartó erejét, vagy aki ugocsai öregeket II. Rákóczi Ferencről kérdezett és meghallgatta a nagyságos fejedelem alakjához fűződő legendákat, aki megcsodált már beregi szőttest vagy hallott Szenczi Molnár Albert nyelvén zsoltározó gyülekezetet, annak elképzelése lehet a jó értelemben vett kárpátaljaiságról. Ellenben aki megtapasztalta, mondjuk, a beregszásziak fenn az ernyő, nincsen kas-mentalitását, a Felső-Tisza mentén élő vagy az ungvári magyarok szlávos kiejtését és „idegen” hanghordozását, aki „folklórfesztiválon” leginkább csak magyar nótákat és operett-dalokat tudott magnóra venni, aki „humorfesztiválon” spicces újságírók lapos jópofáskodását hallgatta, aki alaposabb szakmaisággal megvizsgálta, mi is kerül itt nyilvánosságra irodalom, képzőművészet, vagy akár tudomány címszó alatt, aki belelátott a kisszerű torzsalkodások bugyraiba, aki tapasztalta, az önszerveződő érdekvédelmi szervezetek az eredetileg kitűzött cél helyett milyen nemtelen eszközökkel kezdik a kárpátaljai magyarok érdekei helyett a saját hatalmukat védeni, akit fojtogatott a valós teljesítményt nyújtókkal szemben felmerülő gyanú és féltékenység, aki látta többre érdemes kezdeményezések sorát emberi kicsinyességek vagy a szervezetek önérdekű működése miatt elvetélni, aki tapasztalta, hogy a baklövések elkövetői soha nem saját hibáikra, hanem ezek szóvátevőire haragszanak, aki találkozott nova-bortól elbutult tekintetekkel és aki szembesült a közömbösség, az igénytelenség, a tájékozatlanság, az elmaradottság, a stupiditás minden fajával és fokával, az árnyaltabban értelmezi a kárpátaljaiság fogalmát, és nem téved nagyot, ha a provincializmus szinonimájának gondolja. Mindennek persze történelmi gyökerei vannak: be kell látnunk, hogy a régebbi századok során a Kárpátalja mai területét alkotó vármegyék (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) kulturális és civilizációs szempontból elmaradott peremvidéknek, provinciának, „sötét helynek” számítottak akkor is, ha egy-egy fényes elme itt is felragyogott. A huszadik században egymást követő hatalomváltások megzavarták az itt élők identitását, hagyományvilágát, értékrendjét; a magasabb rendű, értelmes és tartalmas élet lehetőségei helyett inkább csak a túlélés gyakran gyötrelmes, megalázó és gerincet roppantó csapdahelyzeteit kínálták. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az itt élő emberek az anyagi javakban sem dúskáltak soha és a civilizációs komfort sem adatott meg számukra, akkor Kárpátalját akár történelem mostohagyermekének is nevezhetjük. Szomorú tapasztalni, hogy ebből a szorongatott helyzetből a kárpátaljai magyarok akkor sem tudnak kitörni, ha egyszer-egyszer erre ritka lehetőségük adódik.
Balla D. Károly
Nem vagyok azonos
Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.
Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.
Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.
Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.
Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.
Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.
Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek.
Balla D. Károly
Én és a kárpátaljaiság
Régi iskolatársam nekem szegezi: igen vegyesen állok a kárpátaljaisággal. Időnként tudomást sem veszek róla, máskor szabadulni akarok tőle, rugdosom a lábamról, mint tyúkszart, igyekszem inkább a magyarság és a világ általános dolgai felé fordulni, megint máskor pedig élvezettel merülök el benne, mint nyű a bomló húsban. Felváltva vagyok hol közömbös, hol elutasító, hol érdeklődő. Olykor pedig mind a három egyszerre.
Leveleiben is írt néha hasonlókat nekem, de nemrégiben eljött, több száz kilométert utazott, hogy a rokonait meglátogassa, és hogy engem felkeresve a nagy igazságokat teátrálisan a szemembe mondja.
Harmincöt évvel ezelőtt ugyanabba az iskolába jártunk (ő jóval fölöttem). Később is tudtunk egymásról, hol családi, hol munkahelyi szálaink érintkeztek. Én felnéztem rá, mint már publikáló, „befutott” irodalmárra, ő pedig gyanúsan figyelgetett engem, mint karmait még nem eregető főszerkesztő-csemetét. Alighogy lediplomázott, felhagyott az írással, én pedig mire első verseimmel felhívhattam volna magamra a figyelmet, ő már egy másik országban élt.
Emberöltőnyi szünet után néhány éve az interneten bukkant rá az írásaimra, levelezni kezdtünk, a korábbi távolságtartó ismeretség után valamiféle virtuális barátságba keveredtünk. Így, ha közvetve is, de tanúja volt azoknak a szerinte kisszerű harcaimnak, amelyeket helybéli kollégáimmal vívtam. Látta, hogyan talált egymásra a két szándék: az enyém, hogy kifaroljak az akolból, és a bent maradóké, hogy engem kiközösítsenek. De mégsem tudtam teljesen elszakadni attól a közösségtől, amelyből vétettem – mondta Máté olyan széles gesztikulációval, hogy féltem, kiönti a kávéját –, mint bűnös a tett színhelyére, úgy térek vissza korábbi működésem porondjára, és ilyenkor hiába látszom fölényes és kárörvendő látogatónak, lelkem mélyén továbbra is oda tartozónak érzem magam, s bárhogy is pattogok, valójában újra s újra ugyanabba a sárba loccsanok vissza, amelyből nagy nehezen kikecmeregtem.
Mielőtt bármit is mondhattam volna erre, barátom még hozzátette, olyan vagyok, mint az az ember, aki nem hitt a közmondásnak, már kiöntötte a piszkos vizet, de tisztával még nem folyt tele a dézsája, így ahelyett, hogy végre lemosná magáról a szappanos habot, a víz kémiai és fizikai tulajdonságairól kezd értekezni, kárhoztatja a dézsát és a csapot, miközben hátán és combján vékony patakokban megered a szennyes lé.
Annyira tetszettek a messziről érkezett ember költői hasonlatai, annyira szemléletesnek éreztem a rólam festett képet, hogy fölöslegesnek tartottam a védekezést, inkább igazat adtam neki és helyeselni kezdtem, hátha lépést tudok vele tartani a láttatásban.
Valóban, itt állok ötvenévesen – kezdtem –, és még egy valamire való identitást sem tudtam magamnak összekaparni. Nincsen néven nevezhető világnézetem, híján vagyok a hazaképnek, nincsen tisztázott viszonyom a szülőföldhöz és annak népéhez, hiányoznak meggyőződéseim. Folyamatosan megtagadom a múltat, de nincsen megbízható jövőképem, csak billegek a jelen ingatag kötelén, mert úgy szabadultam meg minden kötelmemtől, hogy ezek megtartó erejét is elvesztettem. Hiába próbálok magasba emelkedni, mert amikor léghajómból kidobtam a terhessé vált konvenciók ballasztjait, akkor velük hajítottam a szülőföld fölötti légifolyosók térképét is, így többé nincsen esélyem sem arra, hogy a szilárd talajra visszatérjek, sem arra, hogy tépett zeppelinemmel bárhová is elérjek.
Tehetetlenségemben belekapaszkodom hát a mindennapi munkába – folytattam arcképem megrajzolását a barátoméhoz hasonló vehemenciával –, de valójában ennek sem láthatom értelmét, hiszen nagyzolva számtalanszor kijelentettem, hogy az irodalomnak nincsen célja (csak oka), így maga az irodalom vált számomra egyre belterjesebb öncéllá. Elszakadtam a valóságtól anélkül, hogy használható belső világot teremtettem volna magamnak. Ám túl büszke vagyok ahhoz, hogy ezt belássam, látszólag tartom magam az üresen kongó elefántcsonttoronyban, de amikor senki sem látja, mégis kiosonnék a megtagadott valóságba. Csakhogy ehhez már elvesztettem a képességemet, így hát marad a tétova ácsorgás a huzatos ajtóban, marad a semmibe révedő üveges tekintet és a szép lassan leépülő elme.
Barátomnak kis híján tátva maradt a szája, és sértődötten gyorsan másról kezdett beszélni, láthatóan rosszul esett neki, hogy ilyen rosszakat mondok hajdani kedves iskolatársáról.
Találkozásunk óta velem nem levelezik, de rákapott Évára. Túlzottan elismerő kritikákat írogat a novelláiról, könyveiről, de minden dicséretét Wass Alberttel kezdi; ez épp elég ok arra, hogy elhúzzuk a szánkat. Pedig Máté igen széles körűen tájékozott ember, ért az művészet minden ágához, nyelveket beszél, a műveltsége világirodalmi. Van azonban néhány mániája, amelyektől nem tud szabadulni. Az egyik éppen Wass Albert, aki, érthetetlen okból, olyan szerepet tölt be nála, mint rossz táncosnál a kályha: csak innen tud elindulni. A másik gyengéje, hogy nem képes kárpátaljai nosztalgiáján felülemelkedni. Pedig bő negyedszázada annak, hogy elköltözött, s mégis, ha bármi is boldog legénykorának a városára emlékezteti, azonnal ellágyul. Elég egy név, egy helyszín, egy hangulat – és Éva novelláiban bőven akad ilyesmi –, azonnal révedezni kezd, felidézi a hatvanas-hetvenes évek eseményeit, az ungvári aranyifjakat, akik számára a társadalmi lázadás netovábbja az volt, ha alaposan berúgva Szolzsenyicinről beszéltek. Most sorra veszi az akkori fiatal értelmiségieket, írókat, festőket, zenészeket, micsoda tehetségek, milyen formaművészek, mekkora újítók voltak, mindegyikükről van pár magasztaló szava, de mielőtt égbe menesztené őket, sorra azt is leírja róluk, hogy mi lett belőlük. Az egyik elitta az eszét, a másik bűnözők társaságába keveredett, a harmadik életét a rossz házasság tette tönkre. Egyik társuk öngyilkos lett, egy másikat teherautó gázolta halálra a járdán, és akadt, akivel a korán jött infarktus végzett. Az életben maradottak közül kettő úgy nem vitte semmi, hogy kivándorolt, négy meg úgy, hogy itthon maradt.
Magát sem kíméli ilyenkor, felmondja négy házassága keserű történetét, elmeséli, pap-gyerek létére hogyan lett újságíró a kommunista lapnál, s hogyan rúgták ki botrányai miatt. Az egyetemet mégis befejezte, de a tudományos karrierhez nem volt sem a feneke elég kemény, sem a lelke eléggé simulékony, kudarc érte kudarc után, s amikor már nagyon összecsapni látszottak fölötte a hullámok, hát odábbállt egy országnyival. Ott végül főiskolai tanárkodásig vitte, de az új házasság és a mindennapok hajtása szépen ki is vette az erejét. Egészsége is megtört, a mája megelégelte az alkoholt, leszázalékolták, a felesége külön költözött, ő pedig unalmában újrafordítja az Ulyssest. Ha végez egy oldallal, lemegy a kocsmába, itt hányja-veti meg a magyar sorsverést a nálánál semmivel sem boldogtalanabb törzsvendég-társaival.
Az élete beszivárog a könyvkritikáiba, amelyek egyszer csak átfolynak magánlevélbe, mint ahogy nosztalgiázó visszaemlékezései is gyakran észrevétlenül csapnak át recenzióba. Nem is lehetne tudni, melyik-melyik, ha az utóbbi nem kezdődne menetrendszerűen Wass Alberttel.
Utoljára arról számolt be, előadást tartott a helybéli gimnazisták nyári táborában a kortárs amerikai irodalomról. Pontosabban, ahogy írja, az amerikai művészi felfogásról és irányzatokról, a hiperrealizmusról és a miszticizmusról, a new age-ről és a pop-artról. Diákat is akart vetíteni, de mivel elviselhetetlen forróság volt a zárt térben, meg kellett várniuk, amíg a szabadban besötétedett. A projektor fényére odarajzottak minden rendű és rangú éjjeli röppentyűk, egypár ráégett az izzóra, objektívre, a többi úgy ragyogott a pászmában, mintha valaki szikrákat szórt volna marokszámra. A szilvafáról alálógatott vetítővászon enyhén libeget az esti szélben, így aztán szépen hullámzottak a Warhol-képek, lélegzett és sziporkázott az egész. Soha jobb spontán performanszt.
Balla D. Károly
Szemben a gesztenyékkel
Éva a lehgszebb ungvári temetőben, a Kálvárián járt délelőtt és hozott nekem onnan négy gesztenyét. Nagyszüleim és Pali bátyám sírjára is tett néhányat. A gesztus meghatott. Talán éppen elérzékenyülésemet leplezendő kérdeztem meg tőle délután, kezdhetem-e ezzel a mondattal a tervezett blogbejegyzésemet: „Éva ma hozott a temetőből néhány vadgesztenyét a síromra.” Merthogy cinikusnak látszani talán még mindig jobb, mint meghatódásra és nosztalgiázásra hajlamos öregembernek, aki könnyeit törölgetve idézi fel régvolt őszök emlékét. Igen: sokkal inkább a kínos-ironikus szembenézés, mint a szépítő nosztalgia… Amikor még, mi fiatal írók-költők mind együtt... ésbközösen... és lelkesen... hogy majd felemeljük...
A vidékhez köthető kollektív emlékeim feletti nosztalgiázás már csak azért sem lenne illő részemről, mert lassan emberöltőnyi ideje annak, hogy először szögeztem le teljes határozottsággal: elvi-szellemi értelemben én már voltaképpen emigráltam Kárpátaljáról és soha többé nem akarok részt venni az itteni magyar kulturális életben. Amelynek pedig egyfajta gerjesztője, mozgatója, talán valamilyen szinten motorja voltam. De addigra véglegesen megromlott kapcsolatom a helybéli kollégákkal, eltávolodtam tőlük és mindattól, amit képviseltek, ők pedig néhány erőteljes lökéssel felgyorsították ezt a folyamatot, talán hogy elmondhassák: ők közösítettek ki. Pedig akkor már nem volt honnan… 2002-ben mégis megtörténhetett a „hivatalos” szakítás is egy elnöki poszt megszüntetésével (részükről) és egy kilépéssel (részemről) – ezzel a formális kötelékek is megszűntek. Attól kezdve, tehát 11 éve egyetlen itteni magyar szervezethez, csoporthoz, intézményhez sincsen semmilyen kötődésem.
Ugyancsak ebben a két-három évben került sor néhány emlékezetes magyarországi szakmai rendezvényre – ezeknek én meghívott előadója voltam és ott elmondott szövegeim kimerítették a soha meg nem bocsátható bűn kategóriáját – csakúgy mint az irodalmunkról és az itt megjelent könyvekről ez idő tájt megjelent néhány írásom (Hagyomány vagy klisé, Újraközlő irodalom, Valóságpróza és látszatvalóság, Félmúlt, féljelen, féljövő).
No és persze: ekkoriban lettem internetes ember és buzgó blogger, s ebbéli működésemmel is sok kozmopolita borsot törtem a lokális elszigeteltséget védelmezők orra alá…
Mindezen már régóta nem rágódom – de ha egy-egy akkori levél vagy naplóbejegyzés valamiért képernyőmre kerül, akkor azért gyakran újra végigpörgetem a fontosabb epizódokat, mert évente változik, árnyalódik az összeálló kép. Régóta azt gondolom, hogy ami történt, jól történt. Ez akkor is így van, ha eleinte csodálkoztam azon, a személyes barátságoknak (?) vajon miért kell megszűnniük az irodalmi felfogások különbözősége miatt. Ma már azt is teljesen rendjén valónak tartom, hogy az utóbbi 6-7 könyvemről nem hogy kritikát vagy ismertetést sem közölt egyetlen kárpátaljai orgánum sem, hanem még a puszta megjelenés tényét is elhallgatták. Így van ez jól – bólogatok évek óta.
Amit viszont minden kép-összerakás után másként gondolok, az a következő.
Hol arra jutok, talán mégsem kellett volna ennyire kérlelhetetlennek lennem. Csínján kellett volna bánnom az iróniával, s lehettem volna sokkal elnézőbb-belátóbb. Tudnom kellett volna, hogy kritikáim kívülről olybá festenek, mintha magamat mások fölé helyezném, mintha azért mutatnék rá mások gyöngéire, hogy a magam erényeit kiemeljem. Tudnom kellett volna, hogy éles önkritikámat és gyilkos öniróniámat az érintettek nem veszik észre a maguk sérelmei miatt. Tartózkodnom kellett volna tehát a kényes témáktól és a kemény hangtól.
Hol meg arra hajlok, hogy ezt mondjam: túl sokáig húztam a rétest. Már a 90-es évek elején látszott, hogy nem lesz ebből a mi irodalmunkból énekeshalott. Mégis cirka tíz esztendőn át rengeteg energiát, időt, munkát öltem abba, hogy lapokat, kiadót, alapítványt tartsak fenn, rendezvényeket szervezzek. Miért is? Mert bíztam a felívelésben? S nem azért, mert a magam szerepét ebben láttam kibonthatónak? Mert kevés volt nekem az íróság, főszerkesztő és kiadóvezető is akartam lenni? Nem illene itt és most bevallanom, hogy abban a tíz évben, végig a 90-es években elvtelenül elnéző voltam és csak azért siklottam el gyengeségek felett, csak azért fogadtam el a nívótlanságot, hogy ne kelljen belátnom: nincs mit főszerkesztenem? Nincs igazán értékes könyv, amit kiadhatnék? Nincs érdemleges teljesítmény az odaítélt díjak, a megtartott könyvbemutatók, estek, irodalmi szalonok mögött? Nem voltam bűnösen önző, amikor magam is fenntartottam a látszatot, mintha lenne mindaz, ami nincs?
És nem követtem-e el azzal valóban megbocsáthatatlan bűnt, hogy amikor felismertem a király meztelenségét, akkor ezt világgá kiáltottam ahelyett, hogy szép csendben elsomfordáltam volna, hiszen tíz éven át magam is abból profitáltam, hogy szép ruhát hazudtam rá?
Mivel kell hát jobban elszámolnom? Hogy eleinte nem voltam eléggé szigorú – vagy hogy utólag túlságosan is az lettem?
Ilyesmik jutottak ma eszembe. Szembenézve a gesztenyékkel. |