VPS + Szerverhoszting

Nagy forgalmú és kiterjedt adatbázis-kezelést igénylő hírportálok és vállalati honlapok esetében kevésnek bizonyulhat, ha tulajdonosai csupán egy megfelelő méretű tárhellyel rendelkeznek. Saját szerverre van szükség a rendszergazda szintű hozzáférések és a szerveroldali beállítások miatt. A megvásárolt hardvereszközt azonban önállóan fenntartani igen költséges, ezért célszerű a szerver hoszting szolgáltatást igénybe venni. Szerényebb szükségletek esetében pedig kiváló kínálat a vps rendszer, vagyis a virtuális szerver bérlés.

• szervergépek seo optimalizálása - virtuális vps hosting - szerverberles

De mit jelent a VPS?

Vurtual Privat Server, vagyis virtuális saját szerver. Amely tehát nem egy létező fizikai eszköz megnevezése, hanem egy ilyen szerver erőforrását feldaraboló szolgáltatásé.

Felhasználói szempontból a VPS-nek számos előnye van a klasszikus szervergép bérlés ellenében. Felsorolunk néhányat az alábbi hivatkozás alatt nem található weboldalon.

Ám ha dinamikus struktúrában működnek a virtuális szerverek, akkor egy teljes szerverfarm összes hardvere felelős a mi VPS-ünk működéséért. Virtuális gépünk úgy lebeg a farm fölött, mint Délibáb a Hortobágyon, miközben az éppen aktuális feladatokat az a valóságos gép látja el, mely legkevésbé terhelt az adott pillanatban. Érdeklődjön a VPS szolgáltatás további részleteiről:

• Mi a tömeges sms küldés? Csoportos mobilmarketing SMS-kampány?

• virtuális szervergép hoszting - VPS szerverelhelyezés
• blogcímke << szerver-elhelyezés

Tömegüzenet küldés hatásos eredménye mutatkozik meg a kampánymarketing sms kézbesítés során. Az ügyfelek rövid szöveges reklámüzenetből értesülnek az értékesítési akciókról. Okostalefonkat is kisorsolnak az informatikai üzletlánc hálózatban. Gateway rendszerű SMS-kampány lefolytatása mobileszközök használata nélkül magyar szolgáltatói hálózatokra.

• reklám üzenet kampány okostelefonra - mobilmarketing
• tömeges sms küldés mint mozgósító projekt
• elektronikus marketing (#sms)

 

Állati villámosság. Az elektromos tüneményeknek azt a csoportját, mely az állatok életműködésének többé-kevésbbé állandó kisérője szokott lenni, állati elektromosságnak nevezzük. Legszembetűnőbben mntatkoznak e jelenségek némely halnál, u. m. az elektromos rája (Raja torpedo), a sajgató ángolna (Gymnotus electricus) s az elektromos harcsa (Silurus electr.) nevü halaknál. Ez állatok elektromos szerve kerek oszlopocskából áll, melyek mindenike 3-4 millíó apró, kocsonyaszerü anyaggal elkülönített lemezkéből van alkotva; e szerv helyzetétől függ az az elektromos áram v. ütések iránya is, melyeket az állat a kimerülésig kényekedve szerint osztogathat. Igy a torpedónát a pozitív áram a hastól a háta felé tart, mig a gimnotusnál a farktól a feje felé s a silurusnál a fejtől a fark felé indul. Egyébiránt minden állat idegei dipoláris molekulákból álló elektromosság-fejlesztőknek és vezetőknek tekinthetők, melyekben már az egyes keresztmetszeteknek egy-egy külső pontjától a közepe felé elektromos áram megy. Valamely idegszálnak távolabb eső két pontját v. még inkább az idegszál és a vele összekötőtt izom egy pontját egy multiplikátor áramkörébe hozva, az izomtól az ideg huzal felé tartó elektromos áram mutatkozik.

Mint az egyes tagokban, úgy az egész testben is szakadatlan villamossági áramlás jelentkezik, mely az emberi testnél balról jobb felé tartó irányt követ. Minden izom-mozdulat elektromos áramot indít, melynek irány a a test oldalától függ, hol az izom összehuzódása történik; így egyik ujjunk görbitésével több mérföld távolságban levő mágnestűt kitérithetünk. Ugy látszik különben, hogy az életfolyamat rendes menete föltételezi az elektromos áramlásnak bizonyos fokát; legalább békáknál azt a megfigyelést tették, hogy a többi testtel már csak az idegszálnál fogva összefüggő combok közül az egyik, melyet naponkint megelektromoztak, hosszabb ideig megtartotta alakját és tovább tengett, holott a másik, melyet magára hagytak, hamar kiaszott, és elhalt. A világitó bogaraknál is lehetett, bár igen gyönge, elektromos jelenségeket megfigyelni.

---

Egy ismeretlen hely az elektromos éjszakában

Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi elektromos készülékéhez nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk lámpát esténként, az előszoba kis villanyégőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.

A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, elektromágneses torzulatot mutatva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok. A sarkon egy árva LED fényvető úgy honyorgott, mint a félszemű Kuklopsz, mielőtt Odüsszeusz lángyája maradék szeme világát is elvette volna.

Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, s amelyen egy hete még villamos csilingelt, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, „kilóg” mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.

Nem tudni, meddig álltunk ott ebben a villimossággal telített éjszakában a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az elektromos cikkeket fölöslegessé tevő áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen.

Ahogy az imént még a villamossággal telített világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.

Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, az elektromos sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.

Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.

Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.

Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót – nem történt semmi, nem ragyogott fel az elektromos izzólámpa, de elégedetten nyugtáztam, távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla –, aztán a szobában az ablakhoz léptem, ellenőrizzem a sötétítő függönyt, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt – aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom –, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant elektromos struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett villamossági hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.     

Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy villany hiányában gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt – most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, elektromos sokkolóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, az elsötétítésbe, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól – nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.

Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.