a Kő és árnyék ciklusból

Balla D. Károly

MENTSÉGEK KÖZT

Találhatsz érvet, mentséget a mára,
a múltad úgyis feltolul. Hiába
tennél szert egy fenséges hazára,
mi érdem fenn, az kárhozat alul.

Találhatsz érvet, mentheted a vétket,
hiába áll melléd a Lord: „Erényed
bűnön hízik, erről szól a végzet.” –
s nem engedi, hogy tényeid sorold.

Találhatsz érvet, mentséget erényre,
ha fáradt vágyad csendre int. A lényeg
ennyi csak: az ájtatos beléndek,
hogy üdvözülj, már nyújtja mérgeit.

Találhatsz érvet, enyhítőt a bajra,
de önmagadtól óv, ki véd. És hadba
száll a bárgyú jóság szent haragja,
hogy omló mennyet illesszen föléd.

ÉBREDETLENÜL

csak kis zavar, csak gyorsan múló zárlat
elűzi mégis álmod reggelig
mert dics vezérli egyre feljebb lázad
s karámba térve roggyan meg a hit

miként lehetne fészked még e tájban
ahol a bűnök éje megkísért
s ahol a léha ünnepekben gyász van
mert átok verte el a friss vetést

hogyan találnál könnyű oldozásra
ha vér tolul a hajnal gyolcsain
kis éhes férgek jönnek egyre-másra
hideg nyomukban ott a sanda kín

csak tűnt zavar, csak gyorsan múló zárlat
és mégis hosszan alszik el a fény
– rosszarcú árnyak lakják be a tájat
az eszmélések kínos reggelén

ALKU HOLNAPIG

Lehetnél sápadt, vézna, indulatlan,
zörögne bőrödben a gyönge csont,
lehetnél jámbor őrült, aki halkan
kifestett színfalak mögé osont.

Vehetnél zsemlét, mézes kis kalácsot,
mert hátha élhetsz holnapig tovább,
csak meg ne tudd, miféle csapdát ácsolt
alád az alku vérén hizlalt vád.

Elvesznél ott, ahol a gazdag zajnak
gyér hangzatot a koldus csend adott
– s ahol a fények árnyból fészket raknak,
pihennél csendben, mint aki halott.

Lehetnél bár, de mégsem vagy szikár,
hiába koplalsz, szép kerek a léted.
Serénykedik a dics, kicsit kivár,
mert nem hiszi, hogy dühre elcserélted.

Lehetnél sápadt, vézna, indulatlan,
zörögne bőrödben a gyönge váz,
de bosszú érik benned, arca csattan
és hullásodra pöffedten vigyáz.

FÖLD AZ ÉGRE

a könnyű préda vére alvad így
s a holt időre dőlnek így az árnyak
mint lábnyomába lép a szép szelíd
halál a körbe járó zord magánynak

a bűnök bűzét lassan felbugyogja
a vétkezőkre váró lomha láp
világra fordul így a holtak gyomra
mikor az Isten veszti egyfiát

ahol a füst a dombot körbeéri
ott gyilkot rejt a felgyújtott kacat
mert gyászba így esik az új előtt a régi
mikor a föld az égre felszakad

a végek hulló ága reszket így
mikor elérik mind a sanda vádak
mint lábnyomába lép a szép szelíd
halál a körbe járó zord magánynak

LESZEGETT FŐVEL

akár egy lomha mozdulat elég
és máris összedőlnek mind a házak
mikor a törvényt terjeszti eléd
a szegett fővel tüntető alázat

erőd hogy van, azt tőle megtudod
talán még azt is, mint lesz majd a végén
mikor a békén krúgató dúcok
alatt felgyullad jöttedre a gyékény

ám addig messze száll a könnyű dal
s a házak állnak még a tó körül
egy szónok bárgyú szózatot szaval
hogy jámbor lelke lelkednek örül

– de már egy lomha mozdulat elég
és felborul a dolgok kényes bája
hatalmat kattog fenn az ég-kerék
egy tört gerinc épp most simul alája

ERŐS HALÁLON

a múlás émelygése fogja tested
elindult már a büntető feléd
a lelked, mint a tépett hajnal, feslett
és érzed már a kárhozat szelét

vajon idáig várnod mért is kellett
a baljós jelzés mért nem volt elég
mikor a vétkek enyhülése helyett
forró hitedbe mart a hűvös jég

azóta messze szállt a szép alázat
s a fákra roskadt minden alkonyat
csak csúszó férgek lakják már a házat
ahol utolszor voltál önmagad

ahol utolszor érintett az Isten
s levette rólad súlyos gyámkezét
– azóta émely fog és kínod nincsen:
erős halálon tart a gyönge lét

A KÁRHOZAT EGÉSZE

ha átereszt a kényes tükrök fénye
bolyonghatsz túlnan láthatatlanul
– de mintha polcok közt egy lámpa égne
és átlátszóság volna csak alul

a legfőbb könyvnek fémbe mártott éle
az ablaktáblán sárgán tetszik át
– de nincsen senki, istenét hogy félje
beváltak mind a tiltott praktikák

blazírt mosollyal csalj tavaszt a télbe
és félrenézz, ha szembejön a múlt
– már teljesült a kárhozat egésze
mikor a gyász a torkodra szorult

ha átereszt a kényes tükrök fénye
bolyonghatsz túlnan láthatatlanul
– s ha tiszta arcod szégyenpírban égne
kifestett maszkod szép halált tanul

RÉGI MONDAT, RÉGI TÁNC

teremthetsz új és új világot
a régit el nem hagyhatod
amelyben buzgó féreg rágott
magának széles járatot

s amelyben dicsre, glóriára
az ősbarom is számot tart
s ha ugrik fel a tőzsde ára
növeszthet szárnyat és agyart

hiába írod át a könyvet
a régi mondat megkísért
az ablakon a múlt bezörget
és elküldet az ordasért

teremthetsz új és új világot
a táncok rendje mind avítt
és elbukik, ki jobbra vágyott
a szendeség elandalít

a szándék szép, csak rossz a képlet
hát úgy lesz jobb, ha megszokod
hogy körbejárnak lusta évek
jussát veszi az ősi jog

maradj te veszteg, mozdulatlan
ne érdekeljen új világ
s ha szóba hozzák indulattal
csak ásításra tátsd a szád

A ROSSZKOR JÖTT NÉZŐ

Most érkezik az állványok alá.
Vállára halkan hullik rá a mész,
mint életére les a kínhalál.

Magát nyugtatja, nincsen semmi vész,
hisz szinte új még ünnepi kalapja –
de mégis marja bent a sanda félsz,

mikor az ajka sarkát megharapja
a meg-megingó állványok alatt.
És hull a mész, és fejfedője kajla,

és nem ragyoghat fenn a szende nap,
mert elrontva a múló emberélet,
mert elhavazva már a szép kalap:

a mész rakott rá rettenetes szégyent.
S mikorra jönne mentő virradat,
lejár a jegy, lejár a régi bérlet

az összecsukló ácsolat alatt.

SZOMORVIDÁM

tesz még egy kört a foszló értelem
nyomában ott a délibábos pára
megül mint köd a hűvös réteken
de fel is száll majd mindjárt, nemsokára

szomorkás sóhaj ring a fák fölött
akárha holtak gyönge lelke volna
és mint madár, ki délre költözött
hiányt lebeg az üdvök tiszta gyolcsa

ma nincsen köztünk az, ki kárhozott
javul a fenti úr statisztikája
s a rög, amit a búcsúzó fogott
vidáman koppan rá a festett fára

MEGJÁTSZOTT ÉRTELEM

Arányait ha mindig meghagyod,
fel nem borul a játszott értelem,
de nyomban gyönge térdeire rogy,
ha többre tör és vágya féktelen,

ha távlatai túlontúl nagyok,
és visszahajlik már a széleken.
Nem épül így a fokra minden fok
és nem hasíthat metsző éle sem,

a völgy fölött a csúcsa nem ragyog:
a mélybe tér meg olcsón, csendesen,
és elfelejti, volt-e ősi ok
gőgösnek lenni torz magaslesen.

Arányait ha rendre meghagyod,
jámbor lehet, akár a végtelen;
ám ön-türelmed folyton s egyre fogy
– és ostobává tesz a félelem.

VÁNDORLÓ EGYETLEN

40 éve jelent meg a Kormányeltörésben

botom ha lenne csak vándorló egyetlen
mehetnék világgá plakáttal hátamon
mehetnék civilként mehetnék fegyverben
lebuknék előre amikor hátravon

temérdek súlya a nyakamban batyunak
ahol a kenyerek olvadó szalonnák
hatalmas éhséget titokban vajúdnak
vissza is jöhetnék menjek el azt mondják

nekem a barátok ellenség rám legyint
botom ha lenne csak vándorló egyetlen
elmennék megjönnék újra és már megint
senkiért maradni nem tudnék mellettem

elviszik bot nélkül mégis a testemet
eladják magányom kollektív csapatért
magán ki belehal köz aki eltemet
hazává így lesz a tévesztett csatatér

sakkozni leülök hadd legyek nyeretlen
édes a veszteség ha közös ha privát
botom ha lenne csak vándorló egyetlen
gondolnék magamnak mennybéli fapinát

A LEGSÚLYOSABB

tapad a selymes húsa hozzád
ajkadra ég az édes-érdes szőr
a bolygókat most fények húzzák
át az égen, s mint éhes kaszkadőr

gyávák helyett szívod fel a mérget
édes kehelyben épp neked terem
lótuszvirágból szürcsölöd a mézet
hogy elboruljon ész és értelem

de bukjon fel a lázból tested
hogy lásd az égen bolygók csíkjait
s habár a másik vágya kerget
maradj egy percre néma-veszteg így

s csak akkor vond magadhoz újra
a lótusz gyilkos, édes hajlatát
ha pálmák dőltek rá az útra
és téged ért a legsúlyosabb ág

AZ ÁRKÁDOK ALATT

Az volt az édes pillanat
mikor az árkádok alatt
megláttad egy esten őt
a hit mellett hitet tevőt
kit áthatott az áhítat
s egy röpke perc alatt
már kapkodtad a levegőt
úgy nézted egyre őt
a lábad is már remegett
a rejtő oszlopok megett
ahonnan egyre nézted őt
a térdet hajtó ifjú nőt
és nem tudtad, hogy így jövel
minden este újra el
s az esttel jő az áhítat
mikor az árkádok alatt
a kételyekre ráfelel
egy arcon égő biztos jel

és nem tudtad már, mért teszed
össze te is a két kezed
magad nevetnéd, kész röhej
hogy elvarázsol így e hely
kacagni kéne rég, de nem lehet
mert elborít a rémület
hogy rabja leszel mindörökre
ennek az áldott röpke
percnek, amikor már majdnem
kimondtad azt, hogy hát igen
mégis, mégis létezik
a mindenek fölötti hit
de kár, hogy érdes lelkeden
kevélyen ül a nem

– és széjjel vetted két kezed
a rejtő oszlopok megett
zsebre vágtad öklödet
akár csak jövet

– elmentél
a tagadások vonala mentén
fejed magasra szegte fel a dac
és kicsit szégyellted magad.

MENYEGZŐ

a kívánságok lassú nyákjain
ereszkedik a jóslat mind alább
petéit rakja: gömbölyű halált
s hiteknek tépi védőburkait

körötte romlott kecs és ferde szín
türemkedik a baldachinon át
a tüll remeg, ha rázza potrohát
mikor a ifjú párra rákacsint

hiába minden vágy és jókívánat
maga a kérés hozza meg a bajt
az asztalfőn már ott trónol a bánat

s az ősi bűnért küldöncöt szalajt
hogy érveit ne hagyja el az ég
s kikeljenek majd mind a kis peték

FENN A BÁTRAK, LENN A GYÁVÁK

A kéjek hosszú éjén felhevülve
nagyhangú bátrak hőst lihegnek itt.
A gyávák melle nem emelkedik,
a síkba fekszenek, a nedves fűre,

s akár egy költő oszló életműve,
megfúlnak csendben másnap hajnalig,
figyelve férgek apró hangjait,
ahogy a föld alatt alájuk gyűlnek.

Bátraknak semmi helye nincsen itt,
nagy hősi keblük légszomj nem sebezte!
Dagadjanak csak fenn a büszke mellek,

de mégis boldogok, kik lent hevernek,
mert reggel oszló költők verseit
csámcsogja szét a férgek éhesebbje.

AZ IJESZTŐ

Az érchegyen a mardosó hiányok
most termik meg a rettenet borát
a tőke közt egy tépett vándor áll ott
világgá űzött kegyvesztett barát

aki az írott üdvöt megtagadta
mikor szemébe mart a szent homok
inog a szőlőhegy nagyon alatta
s nem várják vissza már a templomok

elűzni varjat lenne legfőbb dolga
de társa lett a károgó sereg
és nem bánná ha űzetne pokolra
hitének bár csak perce lenne meg

a pillanat, az égbe reppenő
hol nincsen félsz és mardosó hiány
de mért is álljon ellen éppen ő
a félelemnek mint egy indián

fején a varjútollak fényes éke
most táncot jár a szőlőhegy felett
és azzal lesz a napnak szörnyű vége
hogy vért terem a hűvös rettenet

A MARADÓ

elmenne már, de még kicsit szorong
kezét felejti érdes támlafán
amíg marad, megilleti a jog
hát jobb lesz várni egy kicsit talán

maradna még, de kedve nem a régi
hiába fordul, helyet nem talál
talán ott jobb lesz, titkon azt reméli,
majd ott, ahol a villamos megáll

nem érti, mért is vágyik villamosra
eléldegélhet vígan itt gyalog
és várja csak, a postás pénzét hozza
amíg majd érte jönnek angyalok

marad ma még, de menni kell már holnap
a dombon túlról pernyét hord a szél
a téren mindenfélék szónokolnak
s az ő zsebében nincsen menlevél

kezét teszi az érdes támlafára
elmenne már, de tartja még a jog
meglebben kint a nyárfa könnyű ága
lábánál benn egy vénhedt eb morog

JÉGÁRBAN

Csak el ne menj a megváltás előtt,
mikor a jégen felrian a lomha
halál unottan álmatag hatalma.
Nyakadban átok, hű álcakendő,

neked bérli az erre járt idő,
hogy arcod üres helyét eltakarjad.
Már lassú árban víz alatt a falvak,
és kedvenc fád a sodrásban kidőlt,

de te csak nézd az élveteg dagályt,
az égre kémlelj tört jegek mögül,
s mikor a színre kékes fény vetül,

ne firtasd azt, hogy mért nevetnek mások.
Fogadd el azt, mi holtodig aláz,
– és fel is old, ha lesz maradásod.

HELYBEN-LÉT

A távlatok most mind előtted járnak,
amerre lépnél, egyre több az út.
Göcsörtök éle vérig marja lábad,
hiába kötsz a sebre gyógylaput:

az út szeszélye szétmarja sarud.
A felvert por kisírt szemedre szárad,
s amíg ravaszdin megkísért a múlt,
már elveszíted tékozló hazádat.

A helyben-lét is jó az elmenésre:
ha nem mozdulsz is, végleg elhagyod
a tűnt időbe elvetett magot.

Hogy ez lenne az Úrnak rendelése?
A Könyvbe írtat régen nem hiszed.
Csak állsz – és talpad alatt ég a seb.

ÁLLÓ VONATON

Hogy itt születtél, véletlen lehet
– vagy könnyű kézzel mérte rád a sorsot
egy erre rendelt őserő, koporsód
is látva már a hűs vizek felett?

Előtted futnak, ütköznek a gyorsok,
nyomukban ott a bárgyú képzelet
– és mint aki a révbe érkezett,
tovább nem pörget tiltó ujjon orsót,

fonál-halált a tűnt idő veled.
Túladsz a mán, a múltat elvered,
jövődre nem kapsz jó kamattal kölcsönt.

Felejtett álmok jönnek bősz sereggel
s kényszeredetten bár, a gyönge reggel
letesz már arról: napvilágra költsön.

VISSZATÉRŐ ÁLOM

Indulnék újra, meztelen akár,
és bőröm vetkezném a néma fákra,
nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra:
nem rémít már a mérgezett magány.

Hazát találnék, lenne bár kopár,
és büszkén rúgnék fel erényt, akárha
hintót borít a húzni fáradt pára,
ha futni hívja röppenő madár.

És lennék elhagyott, kopott szavak
karámja lenne felnevelő fészkem,
elégedett lehetnék már egészen,

– de törne újra rám a sors, a vak,
indulnék vissza: hív a végzetem,
s látnák a fák, hogy csontom vetkezem.

ISTENSZEDER

Mikor a fény a színre rávetül
egy költő fenn a versét buzgón mondja
s akár a részeg bódulat bolondja
elhinni kész, hogy ő van legfelül

pedig a porba isten szenderül
itt lenn, szívében hitre szívott spongya
s amíg forog a gyűrt idő korongja
tövisbokorra vérek szedre ül

leszedni onnan költő sem merész
hát egyre késik így a nagy szüret
de jön Noé, a kényszertengerész

kíséri útját révült szürkület
szedi az istenszedret, várja mentett had
s a színen fenn a költő versébe harap

ÁRASZÁLY

hörög karámok közt a barmok száza
vetetlen ágyban pásztoruk henyél
tükör reped az átkozott szobában
és mennyre nyílik rá a házfedél

ilyenkor nincsen érv és nincsen hála
tüzel a nap az istenek egén
akár az érdem, illan el a pára
harang szól torzan, mint egy rézedény

e fülledt nyári emlék őszbe tévedt
mikor már pusztít mindenütt az ár
a barmokon beteljesül a végzet
folyó a pásztoruk levitte már

gyökérig váj a víz, időt sodor
és kedve, mint a sors, olyan komor

ŐSZI TOR

E tompa őszben minden felragyoghat
és lábra kaphat bármi indulat,
a gyönge szél a jussodból kiforgat,
eső rak rád kis álnok kínokat.

E szürke ősznek minden zuga színes,
hiába száll az arcokra korom,
s habár a kincs a sorban állóké lesz,
neked is jut majd konc e bősz toron.

E csöndes ősznek minden sarka hangos,
a serlegekből felbugyog a gyász –
és zúgnak mind a félrevert harangok,
kezdődik már a víg halotti tánc.

Hiába mondanád, hogy mindez morbid.
Nem hallja meg, ki telt torokból ordít.

FELKAVART AVARBAN

vakon bolyong a felkavart avarban
fakóra kopva még időt perel
de készen áll hogy mindent hagyjon abba
– az erdőszélen múltja vesztegel

a rőzsét buzgón még gúlába rakja
de nem kelti már vágyát bármi fel
és elmosódik csendesen alakja
– a fényre nyálkás félhomály felel

parázson járni nincsen semmi kedve
bakancsos lába régen jéghideg
a fősodor csak buzgón hadd kerülje
jó lesz neki egy sikkes hendikep

– és ráérősen jambus-sort szaval
amíg elül a felkavart avar

SOKADIK ŐSZ

Szobádban fény, de árnyék nem vetül.
Kontúrtalan a rezge pillanat,
s a füst csomóba gyűlik legfelül
a frissen festett mennyezet alatt.

Egy könyv a régi helyét megleli,
de polcra nem talál a kerge múlt,
csillár körül keringhet reggelig,
röptére pók les mozdulatlanul.

Bent húr szakad, s a bűnre kész morál
magát feszíti túl az ablakon,
hol nincsen hit, s a ráérős halál
ólálkodik, mint tiltott alkalom.

Ily képeket rak össze bűvös őszöd –
de nem hiszed már úgy, mint legelőször.

KIHŰLŐBEN

mit rejthet még az őszidő karátja
mit zárhat jégbe érkezőn a fagy
és hol feneklik meg a lékelt bárka
ha minden érzés szárazzá apad

ha csak homályt lát már dioptriája
hová vetül az egyre tompább fény
és mindezekről mit mond majd a fáma
ha bűnre vált az egykor fess erény

nem szépít semmit meg a tűnt idő
csak ronthat minden elmúlt ékességen
nagy hősi lépteken a gaz kinő
mi tegnap volt az mára réges-régen

az őszidő már napról napra zordabb
a múlt fakul és egyre hűl a holnap

MERENGTÉL ŐSZÖN

merengtél őszön, elmúláson épp elégszer
miközben készült már a hegy mögött a fagy
és alkuvásba hányszor vitt a könnyű kényszer
hiába hitted, fennkölt elvek híve vagy

és újra itt az ünnepélyes színű évszak
de eltűnődni fényén nincsen már időd
mert ölni inkább tudnál most, a nyers erőszak
erélye győzne meg a törvények előtt

ám nincs, kit ölj, hiába vársz az áldozatra
kihalt a táj, üres a baljós nagyvilág
egy költőt látsz csupán, a friss sarat dagasztja
– őszön mereng, s a mélybe húzza le az ág

HŰVÖS RETTENETBEN

A tél is megjön, úgy ám, Hátha-herceg,
hiába színlel őszt a kárhozat,
s hiába lennél ártatlan ezerszer:
a fagy már bűneidben válogat

és varjakat küld rád: kerengve szállnak,
köröznek fenn a háztetők felett,
fejedre hullnak le, akár a vádak,
sötétek, mint a lelkiismeret.

Hiába bókolsz hűvös rettenetben,
akár a végzet, károg rád a múlt.
Ma mégis lázadj fel a sorsod ellen,
ez egyszer hátha nem maradsz alul!

Emelnéd éppen öklöd nagy mohón,
de szállni kezd a válladra a hó.

HÁLAADÁS HÓESÉSBEN

alig egy percet álltam hóesésben
és méteres lett vállamon a szégyen
alig egy percet voltam túszul ejtve
és ki is vetett már az éden kertje
alig egy percig voltam bűnbe esve
és nem talál ki azóta keresne
alig egy percig tudtam vízen járni
és nem lehettem aztán már akárki
alig egy percre kaptak lencsevégre
és megérintett már a hír veszélye
alig egy percet voltam kirekesztve
és máris elkerült a fényes este
alig egy táncot jártam első bálon
és el is buktam már egy jogszabályon
alig egy percet vártam járdaszélen
és utcalányoké lettem egészen
alig egy percre vontak függelembe
és már örökre el volt veszve minden
alig egy percig jártam kanosszámat
és hideggel vert ki már a bánat
alig egy percre árult el a hívem
és fennakadtam már a lámpaíven

alig egy percem volt az életemre
tekintet nélkül hitre fajra nemre
és teljes percet kaptam szép halálra
hogy méltán hagyja el a számat hála

VÁLTÓNÁL

Ha szállni kezd a válladra a hó,
ne kérdezd, szükség mért is van a télre.
Csak hasson át a hűs fehérek fénye –
és álmot láss, ha szól az altató.

És ébredj fel, ha arcod csípi jég,
felelj rá bölcsen égi jóslatokra.
Csitítsd a lelked, túlontúl ha forrna –
és álmot láss, ha látni hagynak még.

És megszüless, ha erre van igény,
és tégy csodát, hogy ámuljanak népek.
Fogadj magadba bűnt és minden vétket –
és álmot láss, ha megszűnik a fény.

Tiéd lehet az éjek nagykabátja,
míg álmodban a tél az évet váltja.

ÁT A FORRADÁSON

Ilyenkor fordul át a tér veled,
és mintha régi filmek vége lenne,
fehérbe tűnik, sistereg a seb,
amint eléri fények élesebbje.

Belépnél már a porral terhes helyre,
de áldozatod folyton kint reked,
s te visszafordulsz érte folyton s egyre,
amíg csak rá nem megy az életed.

Külön vagy te és már külön a bélyeg.
Ha tested fogy, a stigma megmarad,
s ha üdvözítő ég borul fölébed,
feltépett sebbel váltod meg magad.

Ilyenkor fordul át a tér veled,
s a húsról fénylőn sercen le a heg.

MARADJON MINDEN

csak hadd maradjon minden rendezetlen
magává vesszen minden kicsi rész
az őskáosznál mi ragyoghat szebben
a jót ígéri az, mi nincsen kész

és hadd legyen csak veszve kóbor lelked
ha úton vagy, a honvágy nem emészt
akad majd úgyis pap, ki végül felken
mikor az ősök színterére lépsz

kerüljenek el addig mord szabályok
ahol vagy éppen, ott legyen a ház
csak annyi légy, mit bőröd elhatárol
csak hús és vér, és csontból gyönge váz

és hadd maradjon minden szerteszét
– a káosz messze tévedt rendje szép

ÉSZRE SEM VESZED

esélyed sincsen arra, elszakadj
ezer kötéssel visszafog a képzet
hogy erdeidben kristály víz fakad
és fáid hagyni lenne szörnyű vétek

pedig a víz már megadta magát
és halkan vár a biztos poshadásra
kegyetlen féreg rágja szét a fát
– ki józan, nincsen már itt maradása

de téged részeggé tesz még a táj
hiszel a mézes-mázos jóslatokban
hogy mostohád majd friss ebéddel vár
és édesednél sem szerethet jobban

így észre sem veszed, hogy éhezel
s a romlott vízben oldott vész visz el

A BUROKBAHALT

Akadhat még, mi függelembe ránt,
vagy végleges a kívülállás kérge?
Magadra vetted autonóm ruhád
és nincsen mez, hogy elcserélnéd érte?

Most azt hiszed, hogy semmi sincs alant
és nincsen fent és körbe-körbe sincsen
olyan, mi egyszer torkodon ragad
és nexusával ver nehéz bilincsbe?

A könnyű látszat súlya rád tapad,
hiába csábít fények léhasága,
szorongsz a röpke kényszerek alatt,
határolódva életre-halálra.

A szűk burok már bőrödhöz tapad
– szabaddá ekként börtönzöd magad.

PORIG ALÁZVA

csak egyszer fordul termőre az érdem
csak egyszer játszik önhalált a vágy
hiába kérnéd később, csúszhatsz térden
a higgadt érv se adja már alább

csak egyszer eshet meg a végső vétek
csak egyszer halmoz szerszámot a cél
nem vethetsz gátat semmiféle vésznek
nyakadra vár a metszett pengeél

tenyérre egyszer vesz a kapzsi isten
csak egyszer mondja el a szörnyű tant
de homlokodra írva semmi sincsen
és együttérzést senki nem mutat

csak egyszer léphetsz be a tiltott házba
kijönni nem tudsz, csak porig alázva

FÉLIG FÉNYBŐL FÉLHOMÁLYBA

homályban élni lenne jó sorod
s ha rosszat lépsz, azt mondanád, hogy végzet
tán az isten is mohón szeretne téged
amért a sors csak ellened forog

homályban élni mégsem vagy merész
mert kívül mégis sokkal jobb a konyha
és nincs fölötted úr, hogy egyre mondja
majd túlnan lesz a fényesség egész

de itt is melléfogsz, ha elkapod
a napsütést a körbejáró gangon
hiába kéred, hogy veled maradjon
egy röpke perc és már tovább forog

a félig fényből így jutsz félhomályba
s a fal tövében szörnyethal egy mályva

FÉREGLYUK

A hajlításon múlhat újra minden,
amint egy kunkor hátrafordul épp,
s a gömb közébe fúródik serényen,
hogy elfeledje síkok képzetét.

És áthatol a sok-sok érett szinten,
harap és rág és ízeire tép.
A járatának ép határa nincsen,
nyomán világok burka hullik szét.

A magról feslik így a bomló kéreg,
s a tér palástja így vethet redőt.
A hajlításon múlik újra minden,

ha dolgaitól megválik a lényeg,
s parányok tánca tartja fenn a színen
az önmagába visszahullt időt.

KŐ ÉS ÁRNYÉK

Az önmagába visszahullt időn
most vérzik át a súlyos esti pára,
s akár a kő, ha árnyékára dől,
úgy ferdül el a téridő aránya.

Halottak teste lakja be a mélyet,
miattuk tér le útjáról a Hold,
kibomlanak az égre varrt szegélyek,
– előjöhet, ki eddig bujdokolt.

Karámba így tér meg az űzött állat,
ha kinn az éjben szörnyű bűnt hagyott,
kis bűzös vackot készít el magának
– az őse mind ilyenben haldokolt.

És ismétlődik minden egyre s újra,
a fák mögött már ott kísért a múlt,
és meghasad a roppant égi bura,
mert lenn egy kő az árnyékára hullt.