Agykontroll

És akkor, az agykontroll nagyszerű pillanatában az is eszembe jutott, mikor éreztem hasonlót.

Érettségi előtt álló diákokként érkeztünk kétnapos tantárgyi vetélkedőre az idegen városba. A csapattársaim, akik azelőtt soha nem részesültek agykontroll-kezelésben, még a rendezvény előtt elfoglalták szállásukat a kijelölt kollégiumban, én azonban délutánra hagytam a dolgot és ehelyett inkább kisétáltam a kis folyócska partjára, önismereti célból. Ám a vetélkedő elhúzódott, és végeztével még az egyik zsűritag is meghívott néhányunkat, két lányt és engem, a lakására, kis agykontroll-szeánszra. Hosszan időztünk az idős tanárnőnél, így vaksötét lett, mire szállásunkra indultunk. Nem is szívesen engedett el minket, mondta, nála is alhatunk, mi mégis nekivágtunk a télvégi éjszakának.

Korábban akárhogy erőlködtem, képtelen voltam felidézni, mi zavart meg annyira, hogy később nem találtam a visszautat. Igaz, odafelé a versenyzőtársakkal élénk vitába keveredtem, az agyunk felhasznált kapacitásáról és az ikes igéktől vitatkoztunk, micsoda baromság éhségünkben azt mondani, hogy ehetném, mennyivel természetesebb az ehetnék, vélte egyikünk, én pedig, mint valami vaskalapos tanár, védelmére keltem a kihaló félben levő alakoknak; hevesen vitatkoztunk, így nem figyeltem, mikor merre fordulunk, ám nem is nagyon kellett semerre kanyarodni, a nyílegyenes országút szépen kivezetett minket a városból, és amikor az emelkedő tetejére értünk, balra már fel is tűnt a kollégium épülete, amely, miután a göcsörtös földútra letértünk, végig előttünk marad. Mégis, amikor odaérve úgy döntöttem, hogy nem kérek a közös szállásból és befejezetlen beszélgetésünk bennem maradt érveivel elindultam az ellenkező irányba, hiába figyeltem arra, hogy mindvégig mögöttem legyen az otromba diákszálló, mégis eltévedtem. De előtte még az épületben is bolyongtam valamennyit.

Tudtam, hogy későre jár, a kollégium teljes élettelensége mégis meglepett, amikor megérkeztünk. Alig indultunk el az igen gyéren világított földszinti folyosók egyikén, a lányok hirtelen elbúcsúztak tőlem és belibbentek azokba a feketén hortyogó termekbe, amelyekben ahol ágyuk várta őket s amelyekből tömény, meleg nőstényszag csapott ki. Mire megkérdezhettem volna, hogy merre is vannak a fiúszobák, már egyedül maradtam a kietlenségben. Tettem pár lépést, tépelődtem, aztán összeszedve bátorságomat be-benyitottam néhány ajtón. Mindenütt ugyanaz a kép fogadott: a vaksötétből nagyon halványan kirajzolódó világosaobb foltokon, akárha saját kipárolgásuk légpárnáján, embertestre emlékeztető sötétebb idomok hevertek lágy hullámzásban. Hiába mentem át a másik épületszárnyba és kukkantottam be az ottani szobákba, egyetlen égő olvasólámpát sem találtam, halk beszélgetés sem folyt sehol, nem nyitottam rá sem kártyázó, sem iddogáló fiatalokra, nem botlottam egymáshoz átszökdöső fiúkba és lányokba, nem szűrődött ki sehonnan zsivaj, zene vagy énekhang. Halálosan mély álmát aludta az egész kollégium, mindent magába foglalt az épületnyi hortyogás, a sok kontroll nélkül hagyott alvó agy, mintha még a folyosók is a fújtató tüdők ritmusában hullámoztak volna.

Valahol csak kell lennie egy ügyeletesnek, aki eligazít, gondoltam, talán fent az emeleten. De ahogy a csaknem teljes sötétségben végighaladtam a zárt ajtók előtt és kiértem az előtérbe, ahol valamivel jobb volt a világítás, már semmi kedvem nem volt az vakon ásító lépcsőházba belépni. Önfejlesztő gyakorlataim ismeretében örültem, hogy látom a kijáratot, hogy nem tévedtem el a labirintusban, nem szippantott be valamelyik áporodott levegőjű álombugyor, hogy többé ne szabadulhassak az épület saját lélegzésének túlvilági ritmusából.

Agykontroll gyakorlataim legszebbike következett ezután, a téli éjszakában, amíg a városba visszagyalogoltam.

Agykontroll

HIRDETÉS:

Agykontroll