Balla László: Lapunk újjászületésének 40. évfordulója
A sorozat megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2007., március 3., március 6., március 8.
Lapunknak több évfordulója van. Az első nevezetes dátum, amelyről meg szoktunk emlékezni: 1920. január 31. Akkor jelent meg elődünk, a Munkás Újság első száma. Ezt követi egy szomorú esemény: 1945. december 8-án az újság elveszti önállóságát, ettől fogva a Zakarpatszka Pravda c. ukrán lap fordításaként lát napvilágot Kárpáti Igaz Szó címmel és napilapként (a Munkás Újság hetente egyszer került az olvasó elé). Következik 1965. június 1-je. Ismét önálló tartalommal jelenünk meg, de továbbra is a Zakarpatszka Pravda alárendeltségében. És 1967. március 8-án – ennek méltatjuk 40. évfordulóját – a Kárpáti Igaz Szó megjelentetésére önálló szerkesztőség szerveződik, s végre már a magunk urai vagyunk. Ennek a nehéz, tekervényes útnak a felvázolására vállalkozik ez a kis cikksorozatom.
1. Az "egyiptomi fogság"
Hosszú időre kell visszatekinteni. Már nemigen akadnak, akik a Kárpáti Igaz Szó pályáját végigjárták. Azok közül, akik a negyvenes években csinálták a lapot, már csak hárman vagyunk életben: Gróf Róbert, a feleségem és én. Így most a nehéz idők, majd az ezeket követő újjászületés egyik utolsó tanújaként szólok.
Ezúttal horgonyozzunk le a fordításos Kárpáti Igaz Szónál. Ezt az időt cikkem címében az "egyiptomi fogság" korszakának neveztem, és nem ok nélkül. Olyan nehéz volt tűrnünk a minket szellemi rabságban tartó, irántunk felsőbbséges megvetéssel viselkedő, lapunkat mindenkor mostohagyermeknek tekintő Zakarpatszka Pravda-beli kollégák (?) uralmát, mint hajdan Izrael népének az egyiptomi fogságot.
Hanem talán először pár szót önállóságunk elvesztésének okairól. Az 1945-ben újrainduló Munkás Újság, majd a Kárpáti Igaz Szó természetesen pártlap volt. Másmilyen a pártállami időkben nem is lehetett. A területi pártbizottság vezetői pedig nem nézték jó szemmel, hogy olyan újság is megjelenik, amelyet ők – nyelvtudás híján – nem ellenőrizhetnek. (Csak az első titkár, Turjanica beszélt magyarul, de ő nem foglalkozott a sajtóval.) A vezetők ilyen irányú döntését bizonyára befolyásolta némelyikük magyarellenessége is; a pártszervekben akkor számos sovén elem dolgozott, s ezeket ingerelte volna az "ellenséges nyelven" kiadott önálló újság, hisz tudjuk: az egész magyar szellemi élet megfojtására törekedtek (az anyanyelvű középiskolai oktatás újraindítására például kerek tíz évet kellett várni). Az újság fordításossá tételének a hivatalos oka ez volt: nincs elegendő magyar újságíró káder egy napilap elkészítéséhez. S ez megfelelt a valóságnak; a szerkesztőségben csak néhányan akadtunk, akiknek volt gyakorlatuk az újságcsinálásban. Arra azonban odafent nem gondoltak (szándékosan?), hogy a jövőben honnan lesznek megfelelő munkatársak, ha nincs egy műhely, ahol kitanulhatnának.
Habár a Kárpáti Igaz Szónál dolgozni eleinte nem is volt igazi "egyiptomi fogság". Nagy dolog volt már az is, hogy magyarul végezhettük a munkánkat, így érintkeztünk egymással (a városban másutt erre nem volt mód), magyarul tartottuk gyűléseinket (élénk szakszervezeti életet éltünk), egy kis önállóságunk is maradt: a vezetőnk, Fejér Herman belátása szerint válogatta ki az ukrán lapban közölt fordítandó cikkeket (megjelenésben egy nappal követtük a Zakarpatszka Pravdát), magunk állítottuk össze a külpolitikát, persze, TASZSZ-anyagból, sőt, egy idő múlva azt is megengedték, hogy számonként egy-két cikket magunk írjunk. A Zakarpatszka Pravda főszerkesztője (felső fokon a mi gazdánk is), egy Mikola Klimpotyuk nevű jóindulatú ruszin ember, nem szólt bele a vezetőnk munkájába, hisz Fejér maga is régi kommunista káder volt s a háború előtt Klimpotyuk fölött állt a párthierarchiában. Eleinte megpróbáltunk afféle magyarság-intézményként is működni: például ismeretterjesztő előadásokat tartottunk, de ezeket felülről leállították. "Nem a mi dolgunk" – mondták. A magyar szó nyilvános elhangzása nem volt kívánatos.
Hanem Klimpotyukot 1948-ban leváltották. Az utódját, Sabalint Poltavából küldték ide. S ő élesen ellenséges volt mindaz iránt, ami kárpátaljai, hát még, ami magyar...!
Persze, szálka lettünk a szemében. Kijelentette, hogy mi nem vagyunk önálló szerkesztőség, hanem a Zakarpatszka Pravda része, s meg is kezdte teljes beolvasztásunkat. Nem írhattunk már saját cikkeket. Megszüntette munka-értekezleteinket, ott ültünk az ukrán rendezvényen, ahol ők a saját dolgaikkal foglalkoztak. Elérte, hogy az ukrán lap pártszervezete elnyelje a miénket. A mai olvasó azt mondja: ez nem is olyan nagy baj, de számunkra az volt: kommunistáink, nyilván a közös szervezet parancsára, támogatni kezdték Sabalin likvidátori törekvéseit. Következett a szakszervezetünk. Az új főszerkesztő többször is megszavaztatta a tagságunkat, hogy egyesüljünk az ukránnal, s mikor ezt elutasítottuk, "odafönt" mégis sikerült elintéznie. Ami magát a Kárpáti Igaz Szót illeti: elrendelte, hogy tartalomban-külalakban pontosan meg kell felelnie az ukrán újságnak, s azzal azonos napon kell megjelennie. Ez azt jelentette, hogy a kéziratokról számunkra másolatok készültek volna. De csak volna. Az ukrán kollégák ezt rendre elmulasztották, ha pedig ezt kifogásoltuk, ránk mordultak. A laptervet, a "tükröt" nélkülünk küldték le; ezt s a hiányzó kéziratokat a dühös nyomdászok kezéből kellett kimarni. Az újságban késő estig kényükre-kedvükre cserélgették az anyagokat, az újakat mi még nem is láttuk. Gyorsan megszerezni, fordítani, szerkeszteni. Éjszakáig bent kellett tartani munkatársainkat, s én pedig, mint olvasószerkesztő, szinte el sem mozdulhattam az asztalom mellől. Mindennek a tetejébe az új főszerkesztő megduplázta az új újság terjedelmét (nagy formátum), s mi annyian maradtunk, mint azelőtt. Arcra bukásig kellett dolgozni. Kész pokol lett a munka.
Nekem pedig addigra tűrhetetlenül feszültté vált a viszonyom Sabalinnal, mert szakszervezeti titkárként a végsőkig megpróbáltam megakadályozni csoportunk beolvasztását; ahol tehette, ütött rajtam. Meg kellett válnom a laptól. A lassan meginduló magyar könyv-, majd tankönyvkiadásnál helyezkedtem el, várva, hogy jobb idők jönnek, és visszatérhetek anyaújságomhoz.
2. A kibontakozás
Fejért még a laptól való távozásom előtt leváltották, később a pártból is kizárták. A múltja! A csehszlovák kommunista párt Hitlerék előretörése idején Londonba küldte emigrációba (így próbálták menteni a fontos kádereket). A Kárpáti Igaz Szót rövid ideig Holinka Antal, majd, az 1965-ös átszervezésig, Vladimir Mihály irányította. A lap fordításos voltába sohasem tudtunk belenyugodni. Bombáztuk emiatt a felső szerveket. Beadványok, szóbeli fölvetések. Az ügy főmozgatója Rotman Miklós volt, a Munkás Újság hajdani aktivistája, akkor: a pártbizottság munkatársa, minden jó ügy lelkes fölkarolója. Hozzá csatlakoztunk még néhányan. Már-már úgy látszott, hogy akciónk sikerrel jár. 1962-ben például a pártbizottságtól megbízást kapok, hogy készítsek egy elaborátumot a leendő önálló lap feladatairól, struktúrájáról (ekkor már mint majdani főszerkesztőre számítanak rám; addigra ismertté teszem a nevemet, mint író, vezető posztokat töltök be a könyv- és a tankönyvkiadás területén, oktatok az egyetemen). A gyanakvás falát azonban ekkor még nem sikerül áttörni, évekre elalszik a dolog. Hanem 1965-ben egy nagyon eszes és toleráns ember kerül a pártbizottság ideológiai titkárának székébe, Viktor Belouszov volt egyetemi tanár. Előveszi az elaborátumomat, elolvassa és az ügyünk mellé áll. Most már arra kapok megbízást, hogy fogalmazzam meg a pártbizottság levelét, amelyben az önálló lap megindítását kéri a központi bizottságtól. Nem is sok idő múlva hívat Ilnickij, az első titkár. Elém teszi a felső szerv pozitív döntését. Csakhogy ez némiképp kiábrándító. Nem az született, amit a levelünkben javasoltunk. Úgy látszik, a magyar lapot még mindig nem merik teljesen szabadjára engedni. Ezután a Zakarpatszka Pravdának három önálló tartalommal megjelenő kiadása lesz: ukrán, orosz és magyar: a Kárpáti Igaz Szó. A főszerkesztőnk közös lesz, a három kiadás élén egy-egy helyettes áll (a magyart én irányítom); közös lesz az apparátus, a költségvetés.
Ezt a megbízást 1965. május 27-én kaptam. És június 1-jén meg kellett jelennie az első számunknak. Hát... Hosszabb fölkészülési időre számítottam! Hogy lehet pár nap alatt az első számokat összehozni? Csak a fordításos lap apparátusa áll rendelkezésemre. Fordítók, kontrollszerkesztők, korrektorok, gépírónők. Újságíró egy szál sem. De az jó volt, hogy megkaptam felelős titkárnak (gyakorlatilag a helyettesemül) Lusztig Károlyt, a rádió magyar adásának vezetőjét, kiváló, perfekt újságírót, és tisztában voltunk vele, hogy eleinte kettőnknek kell az egész újságot elkészíteni. Míg a reménybeli külső szerzőktől anyagot rendelünk s ez elkészül, az jó pár nap. Míg íráskészségű munkatársakat találunk s betanítjuk őket – az hosszú idő. Szerencsére mindkettőnknek volt a noteszünkben fel nem használt cikkanyagunk (előzőleg én is rendszeresen írtam a moszkvai rádiónak), eleinte ezeket a témákat dolgozzuk majd föld. Nos, hajnaloktól éjfélekig bent gürcöltünk a szerkesztőségben. De igazán szívesen csináltuk. Hisz magyarul írt újság jut el az olvasóhoz, húsz év óta először!
Ami a munkatársak toborzását illeti, közös főszerkesztőnk, Jakiv Lavrenko alig adott nekünk mozgásteret. Kisült, hogy rovatonként csak egyet vehetünk föl, s ez az ukrán rovatvezető irányítása alatt dolgozik majd. Jöttünk a jelöltjeinkkel. Károlynak is voltak a rádiónál külső levelezői, én is kapcsolatot tartottam tollukat próbáló fiatalokkal. Főszerkesztőnk mindegyiket visszautasította. "Egyik sem újságíró!" Persze, hogy nem az! Újságíró csak önálló lapnál fejlődhet ki, s erre eddig nem volt mód. Azon felül, hogy egyelőre az újságot is magunk írtuk, sok időnk ment el arra is, hogy Lavrenkót "agitáljuk", és hetekbe telt, míg betölthettük a nekünk biztosított néhány helyet.
Tapasztalatlan fiatal munkatársaink anyagait pedig még sokáig újra kellett írni, közben tanítani őket. És volt ezekkel a cikkekkel más bajunk is. Lavrenko újabb akadályt gördített az utunkba. Persze, benne nem a rosszindulat, sovinizmus dolgozott, mint annak idején Sabalinban. Ő egyszerűem a bőrét féltette. Hisz bár a mi kiadásunk publikációiért a felelősséget elsősorban én viseltem, ha valami baj lett volna, a magyarul nem tudó Lavrenkónak is tartania kellett volna a hátát. Hát körülbástyázta magát. Elrendelte: csak olyan cikk kerülhet be a lapba, amelyet a rovatvezető jóváhagyott. Munkatársainknak szóban le kellett fordítaniuk írásukat a főnöküknek. Valamelyik könnyebben tovább engedte, valamelyik mindenbe belekötött, én azután, ha újságot akartam csinálni, mehettem rábeszélni őket... Gyakorlatilag ki voltam szolgáltatva a rovatvezetőknek, akiknek formálisan a fölöttesük voltam. A lapindító értekezleteken nekem is be kellett számolnom anyagainkról, s a részt vevő ukrán–orosz kollégák részéről közben töméntelen ostoba kifogás merült fel. Minden lapszámot meg kellett védenem. S bár nem olvashattak minket (lefordíttatták maguknak a cikkeinket?), a heti lapértékelő megbeszélésen igyekeztek publikációinkba politikai hibákat belemagyarázni; persze, mindez ferdítés volt, hisz én már sokat próbált szerkesztő voltam és szinte a szememet is a kezembe vettem az anyagok olvasásakor, tudván, hogy nem szabad vétenünk, a létünk függ ettől.
Az egyik szerkesztőbizottsági ülésen pedig igazi pogromot szerveztek ellenünk. Kiszúrták, hogy az egyik számunkban egyszerre három zsidó származású szerző cikke is megjelent. No és a jó szovjet antiszemitizmus... És Lavrenko ezeket az igaztalan támadásokat szó nélkül tűrte, nyilván úgy vélve: minél jobban sarokba szorítanak minket, annál kisebb az esélye annak, hogy neki kellemetlenségei támadnak.
Nos, a közös lap csaknem olyan "egyiptomi fogság" volt, mint a fordításos. S ha akkor a lenézés beszélt a pravdásokból ("mit nekünk ezek a senkiházi fordítók!"), most rendszeres támadóinkat – négyen-öten voltak – a sovinizmuson kívül a méltatlankodás fűtötte ("hogy mernek ezek egyszer csak írni, a maguk lábán állni?!"). Hát ezt nem voltam képes tovább tűrni. Fájó szívvel határoztam el: lemondok. Ilnickij marasztalt. Nem volt senki a helyemre. Megértette fölháborodásomat, és kilátásba helyezte, hogy erősíteni fogja a pozíciómat, és a következő konferencián be is választottak a területi pártbizottságba. Én pedig megmondtam az első titkárnak, hogy ez a helyzet tovább így nem tartható és mindent el fogok követni, hogy változtassak rajta. Ő pedig – okos és jóindulatú ember lévén – megígérte, hogy ebben támogatni fog. Hanem, hogy miként alakult tovább a helyzet, erről legközelebb.
3. új úton
Ahogy tagja lettem a legfőbb döntéshozó testületnek, támadóink kétségtelenül hátrább vették az agarakat; valami babonás tisztelettel viseltettek a felsőbb szervek iránt. Gúzsba kötve táncolni azonban ezután sem volt könnyű. Minden anyagot kimarni a rovatvezetők kezéből, megvédeni a lapindító értekezleten...! Levelet írtam hát Szkabának, a központi bizottság ideológiai titkárának, ebben vázoltam a helyzetünket, és kifejtettem, mennyivel hasznosabb lehetne a teljesen önálló lap a propaganda-munkában, s első kijevi utam alkalmával kihallgatást kértem tőle.
Féltem, hogy valamely beosztottjához utasít, de nem! Fogadott. Előzőleg elküldtem neki "Meddőfelhők" c. regényemet (ukránul); meglepetésemre: olvasta, elnyerte a tetszését. Ezt közölte velem (kedvező jel!), ezután tértünk rá a lapra. Nem is kellett sok szót vesztegetnem, beadványomból már tájékozódott, Belouszov is mondta neki, hogy a helyzeten változtatni kellene. Majd megfontolja. De addig is: szóljak odahaza, hogy a területi pártbizottság tegyen megfelelő fölterjesztést. Ő pedig telefonál a minisztertanács sajtóbizottságának, beszéljék meg velem a kérdést. A bizottság megbízott vezetője, Podnyakov is kedvezően fogadott, de gondterhelten hümmögött: tulajdonképpen szó lehet a dologról, de megfelelő pénzösszeg nem állt rendelkezésre. Volna azonban egy megoldás. Az, hogy a Zakarpatszka Pravda orosz kiadása teljesen megszűnik, és az ukrán fordításaként jelenik meg. De, ugye, az orosz újságot fölszámolni... hát ez nehéz história, végül is politikai kérdés. Ettől nekem lelohadt a reménységem. Csatát nyerni az orosz lappal szemben... Szinte lehetetlen. De azért igyekeztem Kijevben befolyásos támogatókat szerezni az ügyünknek.
És... a csoda megtörtént, és nem is sok idő múlva. Az orosz kiadás megszűnt, én pedig indulhattam Moszkvába, hogy a KB-ben bemutatkozzam, s itt megkapjam főszerkesztői kinevezésemet.
1967. március 8. Az önálló lap első számát könnyebben hoztuk össze, mint a közösét. Voltak már, bár kevesen, írni tudó munkatársaink, s ezek megtáltosodtak, hogy megszabadultak az ukrán rovatvezetői gyámkodástól, többen maguk is egy-egy rovat élére kerültek. A fordításos gárdából is írtak már néhányan. További munkatársak toborzása sem volt már olyan nehéz: az elmúlt két év során számos külsős gyakorolta be magát az írásba, lehetett közülük válogatni. Hát sok hátránya mellett, ebben a vonatkozásban előnyös volt a közös újság, és volt még egy hozadéka a két évtizedes függőségnek: a nehezen szerzett szabadságot munkatársaink úgy őrizték, mint a szemük fényét, mindent készek voltak megtenni lapjukért, felvirágzásáért. Visszatértek az újsághoz azok az egykori fiatal munkatársak is, akik a fordításos laptól távozván, fontos munkakörökben szereztek értékes tapasztalatokat.
Lapunk gyorsan elfoglalta méltó helyét; az olvasóknál népszerűséget, a vezetésnél tekintélyt szerzett. Az újság csaknem 40 ezer példányban fogyott el (a fordításosat 17 ezerben nyomták), szóval gyakorlatilag minden magyar családhoz eljutott. Gazdasági és társadalompolitikai rovataink éberen rajta tartották szemüket régiónk életén, ennek problémáin, sőt, ezekbe a folyamatokba pozitívan be is avatkoztunk. Emlékezetes akciónk volt például, amikor a faipari tröszt működési zavarainak kitapogatása után (fennakadások az üzemek közti szállításokban) szerkesztőségünkben gyűjtöttük össze az egységek vezetőit, s itt biztatásunkra szerződésben rögzítették az egymás iránti kötelezettségeiket, s ennek megtartását időről időre ellenőriztük. Az eredmény: több milliós megtakarítás. Művelődési rovatunk a kulturális intézmények, tanintézetek munkáját elemezte, maga köré gyűjtötték szellemi, művészi életünk jeles személyiségeit. Váradi-Sternberg János neves történész professzor például először lapunkban tette közzé kutatási eredményeit. Magyar irodalmi folyóirat pótlására hetente közöltünk ilyen gyűjteményt (külön ifjúságit is), s olykor nagy alakú számunknak a felét is elfoglalta. Fontos volt számunkra, hogy az egykori fordításos újság mulasztását pótolva, a szokottnál széleskörűbben méltassuk a magyar történelem, kultúra évfordulóit. A nagy költő születésének 150. jubileuma előtt Petőfi-évet hirdettünk, hetente közöltünk az alkalomnak szánt cikket, a jeles napon mi rendeztük a területi szintű ünnepséget. Hasonlóképp emlékeztünk meg Móricz Zsigmond, Bartók Béla centenáriumáról.
Arra törekedtünk, hogy olyan műhelyként is működjünk, amely kiveszi részét a magyar szellemi élet fejlesztéséből. A szerkesztőségünk égisze alatt tevékenykedő József Attila Irodalmi Stúdió sok olyan alkotót indított útjára, aki ma irodalmi életünkben fontos szerepet játszik, többnek az első könyvecskéjét is letettük az olvasó asztalára. Azóta is nagy sikerrel szereplő fiatal magyar képzőművészek első tárlatát rendeztük meg szerkesztőségünk kultúrtermében. A hatóság évekig akadályokat gördített az elé, hogy Ungváron magyar énekkar alakuljon. Szerkesztőségünk tekintélyével ezt sikerült kivívnunk. A Kárpáti Igaz Szó Olvasóinak Petőfi Énekkara műkedvelő, de teljesen professzionális hangzású kórus volt, nagy tetszést aratott a falvainkban megrendezett Kárpáti Igaz Szó fesztiválokon.
Eredményeinket széleskörűen elismerték. Lapunk fennállásának 60. évfordulóján számos munkatársunk kormánykitüntetést kapott, maga az újság is. Kollégáink érdemes újságírók lettek. Többször értékelte a munkánkat szakmai folyóiratunk, a Zsurnaliszt. S mikor 1984-ben Moszkvában, a KB-ben be kellett számolnom munkánkról, itt is a legteljesebb elismerést kaptuk, s külön is kiemelték kultúraépítő tevékenységünket.
De azért az életünk-munkánk nem volt – mint mondani szokás – fenékig tejföl. Nyomasztottak bennünket a nehéz idők terhei. Persze, mint a legtöbb lap, mi is a pártbizottság vezetőinek "kézi vezérlése" alatt dolgoztunk (őket pedig a KB vezérelte ilyformán), olykor olyan utasításoknak kellett eleget tennünk, amelyeket nem követhettünk jó szívvel. Ma már lehet vitatkozni azon, mi lett volna jobb: ha ezeket teljesítjük, hiszen ellenkező esetben nehezen kivívott lapunk létét veszélyeztettük volna, vagy ha a következményekkel nem számolva, ellenálltunk volna a ránk nehezedő nyomásnak.
* * *
Sorozatom utolsó kockájában azokról az évekről kellett beszámolnom, amelyek során a lapot főszerkesztőként irányítottam (1967–1987). Azóta sok idő telt el, a Kárpáti Igaz Szó átesett számos átalakuláson. S a történetét ma már az utódok írják, két műhelyben is. Végezetül nekik kívánok immár szabad, magas röptű szárnyalást. |