1996 címkével jelölt bejegyzések

Napló: 1996. december

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti korból

1996. december

Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.

Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkendőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.

Ez a véletlen egybeesés, továbbá ennek a felborult értékrendű világnak a kiábrándító viszonya művészhez és művészethez talán elegendő indítékul szolgálhat ahhoz, hogy ezeket a naplószerű feljegyzéseket éppen most indítsam útjukra, mert szükségét érzem, hogy a gyakran napi 8-10 valódi levél mellett amolyan Mikes Kelemen-i levelezést is folytassak, és hát a címzett ki is lehetne más, mint minden író közös virtuális nénikéje, az olvasó.

Az Antonioni-Déry párhuzam tehát voltaképpen csak ürügy arra, hogy elkezdjem feljegyezni azokat a gondolataimat, amelyek sem versben, sem novellában, sem publicisztikában vagy más egyébben nem kaphattak kifejezést. Ha kellene, találhatnék ennél sokkal konkrétabb apropót is. Először is, hát igen, elkezdődött egy új év; aztán meg: dörömböl a nagy otromba 40-es, „perceken belül” elindulok az ötödik iksz felé. Ám akadna más évforduló is: épp 25 esztendeje annak, hogy kamasznaplómat abbahagytam.

Ennyi indok csak elég.

*

Gálfalvi Gyuri még Pesten elkérte a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján felolvasott előadásom szövegét (Kisebbségek kiváltsága) a Látó számára. Élőszóra írtam, publikáláshoz kicsit még dolgozni kellett rajta, csiszolgattam,  javítottam rajta egy keveset, most küldtem el közlésre Bodolay Kláráról írt életrajzi ismertetésemmel együtt, hátha az is érdekelné őket, ha már a Könyvhéten Kovács András Ferenc olyan élénk érdeklődést tanúsított felfedezettem iránt.

*

Néhány támogatónknak, barátunknak év végi levében összefoglaltam szerkesztőségünk, könyvkiadásunk, alapítványunk helyzetét, majd kis személyes záradékkal is megtoldottam, nagyjából ezeket emelve ki:

PÁNSÍP. Még élünk. Szorongatott helyzetben vagyunk, mert: 1) megszűnt két legfontosabb támogatónk: az MHB Művészeti Alapítványa és a Táncsics Alapítvány is. Az egyetlen hely, ahonnan még esélyünk van pénzt kapni, az Illyés Közalapítvány, de innen: 2) kizárólag nyomdaköltségre felhasználható összeget kapunk, ráadásul a legutóbbi már csak két száméra elég, holott nekünk négy van egy évben. Így aztán 97-ben már azokat a szimbolikus szerzői és szerkesztői díjakat sem tudjuk kifizetni, amiket az idén még igen. És akkor még hol van a rezsi… Időnként végigpályázom az összes szóba jöhető alapítványt, de szinte reménytelen valamit is elnyerni. Mindenünnen az Illyéshez utalnak, hiszen az foglalkozik a határon túli magyar sajtóval. Elindítottam egy szerintem izgalmas ankétot Kárpátalja 2000 címmel, remélve, hogy erre tudok majd külön pénzeket szerezni, de egyetlen szerény támogatáson kívül (ami mondjuk negyedévi postai és telefonköltségeinket fedezte) ez sem „jött be”. Próbálkoztam előfizetők toborzásával (200 magyarországi + 50 nyugati előfizető szinte eltartaná a lapot!), de ez is reménytelen vállalkozás: akik esetleg előfizetnének, azok amúgy is megkapják tiszteletpéldányként, így hát cirka 25 előfizetőm lett mindösszesen (igaz, 6 nyugati!). Közben meg a lap elég jó, ahogy én érzem. (Az itthoni terjesztés önköltséges: annyi jön be, amennyibe az eljuttatás + a jutalék van. Többet nem lehet kérni érte, mert akit érdekel, annak nincs még erre sem pénze.)
Bárhogy is alakul, én már tavaly ilyenkor elhatároztam és egy kisebb társaságban be is jelentettem, hogy a szerkesztői munkámat 40 éves koromban szeretném átadni, így most lámpással keresek olyan marhát, aki nagyjából ingyen hajlandó lenne csinálni a Pánsípot. (A piszkosabb munkát, a kiadás-menedzselés gondjait egy évre még vállalnám, csupán a szerkesztésre keresek embert.)
Első év, hogy anyagiak hiányában nem tudtunk szerzői pályázatot indítani, és hogy ugyanezen okból csak 3 számunk lesz egy évben, nem négy. És hogy példányszámunkat 500 alá kellett vinnem!

KÖNYVKIADÁS. Év elején felszámoltam a Galéria Kiadót. Évente legfeljebb 1-2 könyvet tudtunk volna kiadni, emiatt nem érdemes fenntartani egy céget. A határon túli magyar könyvkiadást támogató minisztériumi rendszer két évvel ezelőtt olyan formán alakult át, hogy ebben etikai megfontolásokból részt venni nem kívántam. A három utolsó pályázattól már távol maradtam – és így persze nem is tudtam a kéziratokat kiadni. Itt is megpróbáltam más forrásokat felkutatni, de mindenünnen visszairányítottak ehhez a rendszerhez. A kör bezárult, s én felszámoltam az 1945 utáni Kárpátalja első magánkiadóját; az egyetlent, amely tisztességesen bánt a szerzőkkel és odafigyelt a szerkesztésre. Nem akarom kollégáimat bemártani, de ahány szerkesztetlen, félkész, korrigálatlan, koncepciótlan könyv megjelent itt az elmúlt három évben – az félelmetes.

Mindazonáltal az idén volt egy kis könyvecskénk (a szerző maga szponzorálta) és most hatalmas erőfeszítéssel megpróbáljuk karácsonyra kihozni Évám mesekönyvét, 16 színes rajzzal, műnyomó papíron, fóliázott borítóval (egy kosár pénzbe kerül a nyomdáztatás; szerencsére találtunk egy tőkés társat, aki ezer példányt lábon megvett – így tudtunk csak belevágni). Ezeket azonban már nem kiadóként, hanem a Pánsíp és az alapítványunk közös ügyeként próbáljuk végigvinni.

UNGBEREG ALAPÍTVÁNY. Lassan kétéves az alapítványunk. Ennek kellene képeznie mind a Pánsíp, mind a könyvkiadás, mind a könyvnap, mind a KÁRMIN-díj és számos más kezdeményezésünk működtetésének anyagi hátterét, de sajnos… Csak egyik baj az, hogy a fent is említett okok miatt alig-alig lehet pénzeket összepályázni, a másik az, hogy az alapítvány fenntartása is költséges. A Kft, amely a könyvelésünket végzi, már havi 7.000 Ft + ÁFÁt kér szolgáltatásaiért; ez éves szinten több 100.000 Ft-nál, holott nekünk az idén az éves forgalmunk alig volt-lesz több ennél. A tavaly megpályázott pénzeket lekötöttem kamatozásra, remélve, hogy majd a kamatok fedezik a kiadásokat, de sajnos nem.

Ennek ellenére az UngBereg Alapítvány egy csomó mindenben benne van, de inkább közvetítőként, szervezőként. Teljesen saját ügy viszont a KÁRMIN-díj, amelyet rövidesen újra odaítélünk arra érdemesnek. Az átadás mindig jan. 22-e táján (a magyar kultúra napja) történik, legutóbb Penckófer János (Hatodik Síp) és Vidnyánszky Attila (Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház) kapta (előbbi fő-, utóbbi különdíjat). Az összegek szerények, és sajnos ezúttal csak a fődíjra van pénzünk, amelynek reálértéke az infláció és a kamatcsökkenések miatt kevesebb a korábbinál (100.000 Ft banki kamatával egyenlőnek állapítottuk meg az összeget). Ezzel kapcsolatban is benyújtottam vagy öt helyre pályázatot…

SZEMBESÜLÉS. És ha már beszámoló… Az ősz folyamán befejeztem Szembesülés c. hiány-regényemet, és a Belvárosi Könyvkiadó ki is akarja adni; de persze csak akkor, ha valamelyik alaptól nyernek rá pénzt. A Nemzeti Kulturális Alap mostani pályázati fordulójában bíztak, de egyelőre nem kaptam semmi biztató értesítést. Ha nem sikerült, jövőre újra próbálkoznak, ígérték. A regény, ha egyáltalán annak nevezhető, eléggé sajátos valami. Amennyire sürgetném a megjelenését, annyira késleltetném is: megjelenése után ugyanis hatalmas sértődések várhatók – főleg családon belül. Hiába alkalmaztam többszörös áttételt, hiába szól nagyjából az egész arról, hogy azt a regényt miért nem tudom megírni, még ez is indulatokat kavar majd. Nagy paradoxona életemnek, hogy épp legalapvetőbb emberi élményemet nem írhatom meg, mert tekintettel kell lennem bizonyos (túlzott) érzékenységekre. Így hát a zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon és a lojalitását túllihegő Egiszthosz konfliktusáról írok, illetve arról, hogy ez az ellentét hogyan képeződik le Oresztész pszichéjében, aki a három alakban feltűnő Elektra révén kényszerül szembesülésekre. A mitológiának némileg fittyet hányva Oresztész és Elektra nem testvérek, egyikük Egiszthosz, másikuk Agamemnon gyermeke, és szerelmük bontja ki mindazt, amit fentebb „legalapvetőbb emberi élményem”-nek neveztem.

Verset, novellát nem igazán írtam az idén, publicisztikát többet. Illetve Bodolay Klára hagyatékával foglalkoztam. És vérszemet kaptam: nekiveselkedtem egy újabb regénynek…

Sikonda 1996

Naplórészlet. 1996 nyarán két hetet töltöttünk az akkor még a Magyar Írószövetség szakmai felügyelete alatt működő Sikondai Alkotóházban. A beutalást pályázattal nyertem: alkotói tervet kellett benyújtani (épp elsőként elkezdett, de másodikként megjelent regényemen dolgoztam). A kiírás szerint a nyertesek az alkotóházban teljes ellátást kapnak, használhatják az informatikai gépparkot (!) és útiköltség-térítésre is jogosultak. A helyszínen kiderült, hogy ezek nem teljesen helytálló infók voltak. Élményeinkről kis késéssel, itthon számoltam be abban a munkanaplómban, amely Szembesülés c. regényem keletkezésének hosszú krónikáját tartalmazza, s amelynek egyes részletei Werk cím alatt magának a regényszövegnek is részét képezik. (bdk -2016)

Egy átmeneti állapot kellős közepébe csöppentünk: az alkotóház régi tulajdonosa‑működtetője (a Baranyai Alkotótelepek) már lemondott a Házról, az új (a Sikondai Alkotóház Alapítvány) még nem alakult meg, az Írószövetség pénzügyileg nem viselt sem jogokat, sem felelősséget a létesítmény felett, így elég nagy sehogyanság vett közre minket, amely körülmény akár meg is keseríthette volna ottlétünket, ha másmilyen emberek vagyunk. Ráadásul képtelen hidegek voltak, június végi zimankó: eső, szél; napsütés szinte soha. Reggelente 12‑14 °C volt a szobánkban, s estére is csak ritkán ment fel 18‑ra. (Egyetlen igazi nyári napunk volt, akkor megnéztük Orfűt, a gyönyörű tengerszemet, és Magyarhertelenden strandoltunk is egy kicsit. Aznap estére szobánkban 20 fok volt!)

A köztes állapotnak ránk nézve egyetlen igazán kellemetlen következménye az volt, hogy az elnyert, írásban is megerősített beutalás ellenére a régi gazda már, az új pedig még nem tudta finanszírozni ottlétünket, így Miklós (Molnár Miklós, a Ház amolyan igazgató-gondnok-mindenese – 2016) – állítólag! (azaz saját állítása szerint) – saját zsebéből kosztoltatott bennünket és tartotta fenn a Házat (ezt hittük is, meg nem is). Érthetően takarékoskodni szeretett volna, ezért két ebédadagot ettünk négyen (mi Évával, Miklós és egy sepsiszentgyörgyi műfordító: Mészely Jóska), a reggelit gyakran kihagytuk (nem volt például hozzá kenyér), és előfordult, hogy Éva három tojásból sütött rántottát – négyünknek. Nem lévén haspártiak (bár itthon jobban étkezünk) ez minket kevésbé zavart (a mokány székely Jóskát annál inkább), de a dolog, mi tagadás, kellemetlen volt. A szűkös kajánál a cudar hideg engem jobban megviselt, amúgy is fázós vagyok (a számítógépes szobában igen ritkán volt 16 °C‑nál melegebb). Itthon, ha ilyen az idő, befűtünk vagy legalább bekapcsolunk egy hősugárzót. De ott nem lehetett, hiszen az árammal is takarékoskodni kellett (így meleg víz sem volt, reggelente hidehzuhany). Még Jóska, a székelyföldi hidegekhez szokott mokány legény is didergett („Higgyétek meg, nem vagyok fázós ember; nálunk otthon igen kemény telek vannak; most mégis fel kellett vegyem a pokrócot a vállamra” – és járt talpig ágyterítőbe burkolózva.) Nem úgy Miklós, aki tüntetőleg rövid ujjú ingben grasszált (rajtam: ing, pulóver, zakó), és ha nagy ritkán pár percre kisütött a nap, azonnal fürdőruhára vetkőzött. Ha panaszkodtam, hogy fázom, felvilágosított: ha jógáznék, nem lenne ilyen gondom.

Az egész ottlétünknek mégis volt néhány hozadéka. Az első maga Miklós. Őt megismerni sajátos élményt jelentett. Hogy szemünkben a megítélése pozitív vagy negatív, azt nehéz lenne megmondani, de hogy szórakoztató figura, az bizonyos. Sokat mulattunk rajta, és hazaérkezve azóta is emlegetjük furcsaságait, meg a talán saját szakállára (hasznára?) végzett alkotóházmentő tevékenységét (például ő lakott a legjobb szobában, mi szerényebbekben, a minkben még enyhe macskapisi szag is volt). Egy biztos: eléggé ellentmondásos személyiség. Vegyes vallási (református‑katolikus) befolyás alatt állt gyerekkorában. Ötven egynéhány évesen tért mohamedán hitre, annak is az „ahmedi” tanítását vallja. Egyébként pedig vérbeli ellenzéki von Haus aus, kétszer ült börtönben (izgatás és tiltott határátlépés). Évtizedek óta jógázik, s hosszú ideje tanulmányozza a szufi mentalitást, filozófiát (bár szerinte a szufi nem filozófia, nem világnézet, nem misztika, még csak nem is életvitel vagy magatartási rendszer; a szufi az szufi – mondhatnám némi tautológiával), ebbe minket is be‑beavat: elolvastatja tanulmányát, amely Naszreddin Hodzsa‑történetek közé ékelve foglalja össze a szufiról európaiak számára is felfogható alapismereteket. Miklós „egyébként” író, műfordító – hogy mást ne mondjak: Jacques Derrida: Grammatológia (1989) -, így gyakran alakul ki köztünk szakmai vita; szívesen beszél életéről, munkájáról: már első napokon beavat minket házasságai és válásai történetébe, hosszan ecseteli, miért tartotta szükségesnek, hogy Karinthy után újrafordítsa a Mici Mackó‑t, ragaszkodva Milne eredeti írói‑bölcseleti koncepciójához (pl. a kimutatható taoista felfogáshoz). Én is gyakran megnyilatkozom, kiteregetem a Szembesülés műhelytitkait. Mindenhez van hozzászólása; meglepetésemre ismeri Cecil M. Joepardy nevét. Olykor felizzik a vita, már‑már összeveszünk az ember isteni és az isten emberi teremtettségén. Azt hiszem, azon polemizálók közé tartozik, akik a vita élessége kedvéért szívesen vállalják az ördög ügyvédjének szerepét, és nem ritkán saját mélyebb meggyőződésük ellenében érvelnek szenvedélyesen. Már az első napokban kiderül, hogy irodalom‑ és művészetfelfogása a nemzeti‑népi irányzathoz közelít, ugyanakkor néha elképesztően radikális kozmopolita nézeteket is vall. Isteníti Illyést, de egyszer csak azt állítja, hogy nincs magyar irodalom, magyar kultúra, ezek üres, tartalmatlan frázisok. Időnként elítélőleg nyilatkozik az avantgardizmusról, de beltagja volt a Magyar Műhelynek. Idéz József Attilától, de idézi azt a valahol elhangzott véleményt is, mely szerint „ideje lenne József Attila hulláját végre kihajítani a magyar költészetből” (és csaknem hajba kapunk J. A. skizofréniáját és öngyilkosságát illetően). Hasonlóan önellentmondásosak (vagy csupán provokatívak?) ideológia‑politikai nézetei. Volt már egy csomó párt tagja, de kilépdesett belőlük; gondolkozása liberalizmusra vall, de egy ellenzéki párt nacionalistább irányzatával szimpatizál. E kettősség hétköznapjaiban, életvitelében is benne van: nem lenne szabad sertéshúst ennie és szeszes italt fogyasztania (mint mohamedánnak), de időnként jóízűen beszalonnázik és kicsi borocska is lecsúszik (ez nekem inkább szimpatikus, mint visszatetsző; veszélyesnek tartom azokat az embereket, akik ideológiai alapon táplálkoznak).

A második hozadéka sikondai két hetünknek: Szirtes Gáborral (a Pro Pannonia pécsi könyvkiadó vezetője – 2016) kétszer is találkoztam, s oda nyilatkozott, hogy nem tartja reménytelen vállalkozásnak a Szembesülés kiadását. (A másik találkozás során orvos barátja közvetítésével a pécsi klinika ideggyógyász‑főorvosához, Csala Béla nevezetűhöz mentünk el, aki megvizsgált. Állapotomat – betegségem tipikus és gyakori lefolyásához képest – kielégítőnek találta, több éve tartó gyógyszeres kezelésemet is jóváhagyta, csupán egy újabb szérumra, mint lehetségesre, hívta fel figyelmemet.)

A kisebb kényelmetlenségeket meghaladva a legrútabb tréfát azonban a Ház számítógépe űzte velem… Kezdődött azzal, hogy a gépen nem jelent meg rendesen az a szövegállomány, amelyen dolgozni akartam, így két sikondai hetem szépen rá is ment arra, hogy az Alkotóház öreg számítógépén kötőjelek nélkül és más törzításokkal (bekezdések egybeugrása)megjelent Szembesülés szövegét helyreállítsam, illetve néhány (jegyzeteimből ott előkerült) szöveget beledolgozzak; s persze, ha már mindent újraolvastam, csiszolgattam is itt‑ott. Írtam néhány Werk‑szöveget is, ezek szépen ott sorakoztak a regény végén a megfelelő dátumokkal. Két nappal elutazásunk előtt készen voltam, s szóltam Miklósnak, szeretném kinyomtatni a regényt (egy példányt magamnak és egyet az Alkotóháznak). A géphez egy nem túl korszerű mátrix‑printer tartozott, ezt baj nélkül csatlakoztattuk. Utasítást adtam egy próbaoldal kinyomtatására. Legalább öt percig tartott a betöltés, s az oldal nyomtatása nagyjából tízet vett igénybe. Ezt elég lassúnak találtam, s számítgatni kezdtem, hogy ha egy óra alatt csupán négy oldalt kaphatok meg, akkor az elutazásunkig hátra lévő 40 óra alatt két példányban már semmiképpen nem tudom kinyomtatni a Szembesülést (tekintve, hogy az anyag akkor 128 oldalnyi volt), de egyetlenben is csak akkor, ha két éjszakát is rászánok. Ezt viszont semmiképpen sem tehettem volna meg, mert a printernek villanyfűrészéhez hasonlatos visító hangja volt, s a magam álmán túl másokéit is felszeletelte volna. A technika végül ezt a problémát is megoldotta, mégpedig úgy, hogy a nyomtató a próbaoldalon kívül semmi egyebet nem volt hajlandó megjeleníteni, és élettani funkciói a további kísérletezés során a nullával váltak egyenlővé, egyetlen utasításra sem reagált.

Elraktuk hát a kiérdemesült mátrix-nyomtatót (holott, ha valami miatt, hát a printelési lehetőség miatt pályáztam meg ezt az alkotóházi ösztöndíjat; erre itthon akkor még nemigen volt lehetőségem, illetve, ami volt, az igen költségesnek bizonyult). Miklós még megpróbálkozott a saját felszerelésével, de a két rendszer nem bizonyult egymással kompatibilisnek. A saját printerén legfeljebb a Szembesülés tömörített változatát tudta volna kinyomtatni, vagyis azt, hogy: ⊇∀¶∇‡, de erről lemondtam. Egyetlen kívánságom volt: legalább floppyn hazahozhassam a regényen végzett kéthetes munkám eredményét. El is határoztuk, másnap visszafelé eljátsszuk azt, amit érkezésünk másnapján odafelé: a nagy gép memóriájából a kis gép meghajtójába helyezett diszkettre másoljuk az állományt.

De aznap éjszaka mágneses angyalok szállhattak az Alkotóház fölött, mert Miklós táskagépe reggel már nem indult. Ultima ratioként azt a megoldást választottuk, hogy egy régi típusú (5¼ collos) floppyra másoljuk a nagy gépen a szövegemet, s azzal majd itthon próbálok kezdeni valamit.

Ezt meg is tettem (Sikondára még visszatérek): Bagu Lacit kértem meg, helyezze át az anyagot egy kis diszkettre. Ezt aztán gond nélkül be tudtam olvastatni a saját gépembe. Sikerült is azonnal megjelenítenem, ám mielőtt még ennek megörülhettem volna, észrevettem, hogy minden kötőjelem duplán szerepel a szövegben (egy ilyen: – és egy ilyen: –), a gondolatjeleim helyén pedig hieroglifák éktelenkednek. No, ez nem olyan vészes, egyszerű csere‑paranccsal két lépésben megoldom, gondoltam, és hozzá is kezdtem volna a munkához, amikor a gépem váratlanul lefagyott. Azelőtt ez nemigen fordult vele elő (igaz, akkor még csak igen rövid ideje volt nálam), kicsit megijedtem hát. Reseteltem (újraindítottam) a gépet, s egy ideig minden rendben volt. Mielőtt a kötőjelekkel kezdtem volna foglalkozni, megnéztem, hogyan festenek a Sikondán bedolgozott szövegrészek és Werk‑részletek. De alig találtam meg néhányukat, a gép újra lefagyott. Ez már kezdett nem tetszeni. Dühösen böktem meg újra a Reset gombot, s vártam, hogy a programok elinduljanak. A szövegem ártatlanul megjelent, de mire valami érdemlegeset tehettem volna, ismét minden megmerevedett, ahogy előbb kétszer: eltűnt a kurzor, az egér nyilacskája béna, s az egész rendszer egyetlen parancsra sem reagál. Ekkor átfutott az agyamon, hogy mindezt talán vírus okozhatja. Sebesen újra reseteltem, s ahogy újraindultak az alapprogramok, könyörtelenül letöröltem az egész Sikondáról hozott állományt, abban a reményben, hogy ha azzal hoztam volna be valami vírust akkor talán még nem tudott átterjedni más állományokra és a törléssel kiirthatom. Behoztam a szövegszerkesztő programot és lekértem a regényem korábbi, itthon készített változatát (azt, amelyet floppyn Sikondára vittem). Óvatosan szerkesztgetni kezdtem ezt‑azt, lépdeltem a szövegben – minden rendben. Nagyot sóhajtottam. Hát így veszett kárba kétheti (amúgy is csaknem fölösleges, lásd kötőjelek) munkám.