1997 - ungparty

más: elipszilon nélkül | bdk blog | művek | egy piréz | V.I.P. | weblap keresőoptimalizálás

Napló: 1997. december

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. december

A Szembesülés és az Élted volt regénye

Mindkét regényem sorsát illetően történtek bizonyos fejlemények. Az elsőt, a Szembesülést még novemberben elvettem a Belvárosi Kiadótól. Történt ez a szerkesztő, Veress Mariann sajnálkozására, aki korábban többször is megerősítette: az anyag nagyon tetszik nekik és feltétlenül ki szeretnék adni. Ezt én el is hittem minden alkalommal. Közel másfél évig volt náluk, közben kétszer vagy háromszor pályáztatták megfelelő helyen – de eredmény nélkül.

Én naivan úgy gondoltam múlt év augusztusában, hogy ha egy kiadó – igazgatója, Mezei András személyében (és személyesen) – nyomdakész kéziratot kér egy írótól, akkor megvannak a lehetőségei a megjelentetéshez, s ezt – már előszerződést is kötve! – később nem kizárólag attól teszi függővé, vajon kap-e rá támogatást. Ám a kiadó rendszer mostanában, úgy tűnik, ezen a módon működik: a kisebb kiadóknak nincs gazdasági tervük, nem gyakorolják azt a lehetőséget, hogy a hasznot hozó kiadványaik bevételét esetleg veszteségesnek ígérkező könyvek kiadására fordítsák. Ők csak begyűjtik a kéziratokat, megkötik az előszerződéseket (mivel ez pályázati feltétel), majd benyújtják a pályázatokat. Ami nyert, kiadják – ami nem, azzal talán próbálkoznak a következő évben.

Persze visszakapván újra elolvastam a rég nem látott kéziratot. Az eltelt idő megengedte, hogy távolabbról közelítsek rá, s hogy kicsit úgy kóstolgassam, mintha nem én kínlódtam volna minden mondatával. De nem, ez nem igaz. Nem kínlódtam. Esetleg: megküzdöttem. Emellett azonban végig nagy élvezettel dolgoztam és minden megoldhatatlannak tűnő probléma megoldása nagy örömöt szerzett.

Az viszont már biztos, hogy a másodikként írt regényem fog elsőként megjelenni, még ám hamarosan, valamikor tavasszal. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem számomra is meglepő módon felvállalta a kiadását, holott az Élted volt regénye nehezen illeszthető kiadói profiljukba. Az előkészületek előrehaladott állapotban vannak, a nyomdáztatást a mi kiadói műhelyünk intézi, a borítót is megterveztem. A grafikát elfogadták, a feliratot csak részben… A szerzői honorról teljes egészében lemondtam, mivel a regényre ösztöndíjat nyertem a Nemzeti Kulturális Alaptól. A felajánlott 200 tiszteletpéldányt viszont örömmel elfogadtam. A belíveket Ungváron, a védőborítót Nyíregyházán gyártatjuk.

Most, hogy ezt a regényt rövidesen végleg ki kell adnom a kezemből, azaz többé már nem javíthatok a szövegen, a régebbit pedig visszakapva újraolvastam, óhatatlanul fel kellett fedeznem bizonyos átfedődéseket, amelyeket korábban csak részben tudatosítottam. Ezek pedig a következők:

Először is két közvetlen utalás: az Élted volt regénye-béli hősöm azt állítja, hogy a Szembesülés már megjelent, zajos sikert aratott, és a kiadója meg is rendelte a folytatást. Ennek megvan a tükörképe is: hasonlóan már megjelent műként említi a „korábbi regényt” a Szembesülésben helyet kapott lektori jelentés. Azaz mindkét regény a másikat nevezi korábbinak és már megjelentnek.
Vannak elvontabb kapcsolódások is: bár alapvetően elüt a két munka egymástól, mégis: a korábbi regényírói tapasztalatokat érvényesíteni tudtam a másodiknál. Ahhoz, hogy valamivel olvasmányosabb, a „beavatatlanok” számára is élvezhetőbb művet írjak, előbb tobzódnom kellett hiányregényem, a Szembesülés minden lehetetlenségében, elkövetve az összes antiepikus bűntettet. Így lehettem az Élted szálait szőve valamivel kíméletesebb olvasóimhoz.
Hasonlóság mutatkozik a két regény között abban is, hogy mindkettő többszörös szerepjátékokra épül, és mindkettőt áthatja valami fullasztóan belterjes, körülményeskedően mikrofilológusi, túlhajtottan bölcsészkedő (helyenként nagyképűen bennfenteskedő) intellektualizmus. További hasonlóság: mindkét mű leleplezi magát, beavatja az olvasót a szerepjátékba.
Átfedések mutatkoznak a két mű forrásvidéke között is: az Élted belső (keretjátékba zárt) történetének két főhőse (Ákos és Nelli) más néven ugyan, de szerepel a Szembesülésben (Irmész és Kéthia), ha életüknek egészen más epizódjai révén is. Felismerhetők a közös helyszínek (ezek is más-más néven szerepelnek), epizódok (pl. két férfihősöm, Oresztész és Irmész, illetve Ákos és az „elbeszélő Én” közös munkája az egyetemi technológiai laborban), ám ezek teljesen másként ágyazódnak be a két műbe. Ragaszkodni igyekeztem bizonyos „hagyományaimhoz” is: mindkét helyen történnek utalások Cecil M. Joepardyre, Babitsra (esetében még ugyanarra a regényre is), Tsúszó Sándorra, Szentkuthy Miklósra, Bodolay Klárára, sőt, az agnosztoszi hiány (a nem létező Van) is mindkettőben megjelenik, még ám hangsúlyosan. Párhuzam vonható abban a vonatkozásban is, hogy mindkét anyag bőven át- meg átszövődik azokkal az önreflexiós metaszövegekkel, amelyekben a regény önmagával foglalkozik, önmagát elemzi (s leplezi le).
A valóság és fikció keveredése nemcsak az események, személyek, viszonyok ábrázolása terén jelentkezik, hanem mindkét műben e téma elméleti háttere is interpretációt kap, mégpedig a komplex létezés elmélete keretében (eszerint minden létezőnek van valós és képzetes dimenziója).
Szerkezetét tekintve lényegi vonásokban ugyan alapvetően elüt egymástól a két írásmű (egyik: egy nem létező regény járulékos szövegei, másik: regény a regényben), ám a részleteket illetően sok a hasonlóság: a pontos szerkesztettség, amely egyszerre kelti a spontaneitás és az előre kiszámítottság képzetét, vagy a megszakításos írástechnika és ennek következtében a szöveg feldaraboltsága. Ugyanis mindkét regényben bőven alkalmazom a végső soron Tsúszó Sándor kihúzásos verstechnikájára visszavezethető „fragmentációt”: szövegem így válik töredezetté, s így kelti azt a hatást, mintha egy roppant szigorúan felépített szerkezet csak hiányosan lenne kitöltve tartalommal. Ezt az írásmódot egyébként (Cséka György avantgard költőnk szavaival: a „kihagyásos szerkezet” érvényesítését) azért tettem a szövegépítkezés fő elvévé, mert egyrészt felmentést ad számomra bizonyos magyarázatok megadása, egyes ellentétek feloldása alól, másrészt – gondolom én! – szabad teret enged az olvasói fantáziának. Mindkét esetben roppant fontosnak tartottam ugyanis, hogy regényeim egymástól eltérő olvasatokat engedjenek meg, s ne zárják rövidre a pólusokat, ne szabadítsák fel a bennük rejlő teljes energiát.
Ugyancsak hasonló a két regényben az idősíkok és helyszínek látszólag megfontolatlan váltogatása, illetve még az is, hogy egyazon mozzanat többféle előadásmódban is kifejtésre kerül. Párhuzam vonható abban is, hogy mindkét regény bőven foglalkozik saját szerkezetével.
Hermeneutikai szempontból mindkét mű befogadásához közel azonos olvasati szerződés megkötése szükséges: közönségemnek el kell fogadnia azokat a szigorú játékszabályokat, amelyek révén behatolhat textusaimba. Ha ezeket a szabályokat nem tartja be avagy figyelmetlenül követi őket, óhatatlanul eltéved szöveglabirintusaimban és mint érthetetlen mondathalmazt dobja sutba művemet. A szabályok mindkét esetben egymásra épülő enigmák láncolatára, filológiai rejtvénysorozatok megfejtési algoritmusára vonatkoznak: egy-egy kihagyott fázis, elmulasztott felismerés megszakítja a megfejtés folyamatát, minek következtében a szöveg egésze elveszítheti értelmét. (Ha valami lényeges különbség e téren megemlíthető, akkor az az, hogy míg a Szembesülésben csak a „függvény” van adva, és mind az argumentumot, mind a végeredményt az olvasónak kell kikövetkeztetnie, addig az Élted volt regényének keretjátéka nem más, mint a végeredményhez vezető képlet hosszas levezetése, a keretbe foglalt történet pedig maga a megtalált végeredmény.) Aki azonban veszi a fáradságot, hogy kövesse a szerző által felkínált Ariadné-fonalat, az egy idő után nem labirintusban, hanem tetszés szerint kitágítható virtuális játéktérben találja magát, olyan közegben, amely szabad átjárást enged más szellemi égtájak felé is.
Hasonlóság mutatható ki (az én szempontomból legalábbis) a regények bizonyos körben várható fogadtatásában is: minden átlényegítés és írói beavatkozás ellenére főszereplőim túlságosan is felismerhetők, és az érintettek egy részének (leginkább egy-egy személynek) előre látható a megsértődése, sőt, vérig sértődése; ezzel magyarázható az az érzelmi ambivalencia, amellyel időről időre vagy azt veszem tudomásul, hogy valamely regényem mégsem jelenik meg (sajnos és hálistennek), vagy hogy éppen megjelenik (hálistennek és sajnos), a művészileg hiteles ábrázolás kényszere ugyanis soha nem tud egyértelműen fölébe kerekedni emberi galamblelkűségemnek. Érzelmeim kettősségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az elégedettség, büszkeség helyett (lám csak, milyen bátran-szigorúan megírtam mindent!) inkább szégyent, megalázottságot érzek, amiért túl gyáva és túl tehetetlen voltam ahhoz, hogy az írói kihívás elől kitérjek, hogy a kínálkozó „téma” kísértésének ellenálljak.
És akkor még egy utolsó összevetés: a valóság és a fikció viszonya felől nézve igen érdekes ellentétek és hasonlóságok tűnhetnek fel. A Szembesülés ugyan végig egy kapitális fikcióra, a nem létező regényre épül, ám mégis „valóságos”: a járulékos szövegekből (előszó, utószó, jegyzetek, werk) kikövetkeztethetően Oresztész és az Elektrák meg a többi szereplő egyszer sem tesz úgy, ahogy prototípusaik a valóságban ne tettek volna. (Más kérdés, hogy alig is tesznek valamit.) Ezzel szemben az Élted volt regénye keretjátékának történései teljes egészükben kreáltak, a beágyazódó történet pedig a sok valós elem mellett szintén át-meg átszövődik kreált vagy alaposan átköltött eseménysorokkal. Valóságosabb a hiányregény abban a vonatkozásban is, hogy írója „saját magaként” is jelen van benne (a többszörös szerepjáték ellenére), míg az Éltedben megjelenő „belső” és „külső” szerzők egyike sem azonosítható velem fenntartás nélkül.

Egyik irodalomtörténész barátom, aki ugyan nem zárkózik el a modernitás elől, de mégis a realistább valóság-ábrázolást preferálja a fikcionalitással szemben, mindkét szövegemmel megismerkedve és nemtetszését kinyilvánítva, majd kifogásait elsorolva először megkérdezte, nem számítógépen írtam-e a regényeimet. Igenlő válaszom után bölcsen hozzátette: „Akkor már értem”, mintha rájött volna, hogy írásaim minden kuszasága, követhetetlensége, egész elhibázott koncepciója a szegény komputernek lenne betudható.

Hogy mindenért a számítógép lenne a felelős? Hát persze. Vagy az írógép. Vagy a golyóstoll. Vagy a mártogatós lúdtoll. Vagy még inkább a piktogramokat agyagba kaparó pálca. Nyilvánvaló, hogy a tartalom nem tudja magát függetleníteni sem a formától, sem az őt létrehozó eszköztől. Nincs ilyen Dávid, ha Buonarotti mester nem talál megfelelő márványt és nem készíttet a legjobb műhelyben edzett acélvésőket. Félő, másképpen szólna a D-moll toccata és fúga is, ha a jó János Sebestyén még csak a kecskebőr-dobot és a csontsípot ismerte volna. Meg hát Antonioni Nagyítása sem egészen így festene a taorminai körszínházban.

balla d. károly: élted volt regénye

bdk: szembesülés. könyv

Napló: 1997. november

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. november

Vajon meddig lehet javítgatni egy regény? Mikor jutok el oda, hogy kijelenthessem: kész. És vajon simítgatnám, javítgatnám-e ilyen buzgalommal, ha nem számíthatnék megjelenésére? Bármilyen szép is az, amit az irodalom függetlenségéről, az alkotó autonómiájáról gondolok – mégis egészen más úgy dolgozni egy szövegen, hogy már sajtó alá szánom. Bárhogy is küzdöm ellene: kidugja fejét a könyvespolc mögül, rám pillant a billentyűk közül, ujját felemelve figyelmeztet a vendégfotelból, bekopog az ablakon, aláereszkedik egy pókszálon, a hátam mögül les szövegembe az olvasó. Kis kaján, álnok figura, cvikkerén meg-megvillan a cinizmus. Kopasz fejét csóválgatja, hunyorogva simogatja rőtes szakállát. Nem tetszik neki a regényem.

Körkérdéseivel keresett meg a magyar kultuszminisztérium „Határon Túli Magyarok Főosztálya”. Miközben én már kiléptem a támogatási rendszerből etikai fenntartásaim miatt. Osztályvezetőjüknek, akivel baráti lábon állok, ezeket írtam a válaszaimat tartalmazó kísérőlevélben:

Kedves A!

Nem tudom, milyen szándék vezérelt Benneteket, amikor ezeket a túl általánosan és tágan értelmezhetően feladott kérdéseket megfogalmaztátok és szétküldtétek. Valahogy az a sejtésem: igen kevesen válaszoltak rá érdemben, hiszen üres kérdéseitek egyszerűen elvárják a semmitmondó, általános reagálásokat, amelyekkel magatok és feljebbvalóitok előtt igazolhatjátok munkátok megfelelő színvonalát (talán ez is volt eredendő célotok). Aztán meg: ha valaki mégis vette a fáradságot, hogy konkrétumokat is említve és a problémák lényegéhez eljutva igyekezzen válaszolni: azzal meg, gondolom, amúgy sem tudtok mit kezdeni. Az MKM és a Főosztály munkája nem azért olyan, amilyen, mert eddig nem kaptatok jó válaszokat. Munkátokat igen szigorú politikai elvárások határozzák meg, amelyben nagyon jól kitapinthatóak a „magasabb körű” érdekek, amelyek együtt érvényesülnek a „saját” érdekekkel. Ez alakította ki a munkátok irányvonalait, tevékenységetek gyakorlatát.

Mit tudna ezen változtatni egy ungvári magyar író véleménye?

Ennek ellenére megpróbáltam komolyan venni a dolgot. Nem annyira a Főosztály miatt, hanem az irántad érzett tisztelet a jó barátság okán.

Szíves tájékoztatásodra mellékelek egy kis szóróanyagot, amelyet az ominózus (lásd válaszaim 3. oldalát) idei Könyvnap alkalmából készítettem. A könyvlista egyik oldala a támogatott, másik az MKM által nem támogatott kiadványaink teljes jegyzéke.

Az idén sajnos nem lesz több könyvünk, de jövőre talán sikerül megjelentetni régi szerkesztői-kiadói álmomat, a Száz szomorú szonett c. antológiát. És, ha minden igaz, talán egy új mesekönyvet is… (Mindezeket persze MKM-támogatások nélkül!)

Személyes beszámolóként most csak annyit, hogy két kiadatlan regényem közül az egyik talán kijön a 98-as Ünnepi Könyvhétre egy nyugati (!) kiadó gondozásában. Összeállítottam új verseskötetem anyagát is (erre még nincs kiadóm) és egy újabb publicisztikai kötet tervével is foglalkozom. A legfrissebb hír pedig, hogy a Holmi novellapályázatának díjazottjai közé kerültem (jeligés pályázat volt, ezért még büszkébb vagyok rá!), ezt megyek átvenni a napokban (a Debreceni Irodalmi Napok keretében osztják ki), levelemet is akkor postázom majd. Pesten nov. 21-23-án leszek legközelebb, a PEN-konferencián, egy héttel később pedig Veszprémbe utazunk, ahol feleségemnek lesz könyvbemutatója (Égen járó Kismanó).
Remélve, hogy mielőbb személyesen is találkozunk, barátsággal: Balla D. Károly

November 13-án a Debreceni Irodalmi Napok keretében átvehettem a Holmi novellapályázatának III. díját. (Első díjat nem osztottak ki, igaz, II-at és III-at többet is.) Szó se róla, jólesett a szakmai nagy öregeinek (Domokos Mátyás, Réz Pál) értékelése és persze maga a díj is.

Az Irodalmi Napok egésze vegyes érzéseket keltett bennem. A sok irodalomelmélet kicsit megfeküdte a gyomromat. Az Alföld szerkesztőségében tartott kis fogadás ellenben kifejezetten kellemes volt.

Ja, egy kis profán felütés. Debrecenbe érkezésünk első programjaként egy cipőboltba vezetett az utunk, mert agyonhordott lábbelim egyszerűen kilukadt. Éva már azelőtt is mondogatta, nincs egy rendes cipőm, ami illenék az alkalomhoz. Így a kipurcant (de addig nagyon kényelmes) ócskaság nájlonzacskóba került és egy kukában végezte hűséges szolgálatát, én pedig a rendezvényre már vadiúj (bár kicsit feszes) csukámban vonultam be.

Az lehetetlen, hogy a sematizmusba csapó, erőlködő újrealizmusnak csupán a szellemes, bravúros mellébeszélés lehessen az alternatívája. Lehetetlen, hogy a mélyrepülő tömegkultúra és a vájtfülűek beltenyészete között ne legyen semmi. Mintha a magyar ugaron e percben csak hitvány krumpli és bőlevű ananász teremne. Sehol egy dús karfiol, sehol egy ízletes körte, és a búzamezőket is vagy felveri a gaz, vagy pálmafák tetszelegnek helyükön.

Megkeresés a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt egyik vezetőjétől. Párdelegációjuk érkezik Kárpátaljára a KMKSZ vendégeként és engem is felkeresnének, hogy tájékozódjanak kárpátalja magyar kulturális életéről. Ezeket válaszoltam:

Nyitott, előítéletektől mentes embernek tartom magam; talán ezért is igyekszem a közvetlen politizálástól hosszabb ideje tudatosan távol tartani magamat; ezzel együtt persze vannak a politikai palettán számomra szimpatikusabb vagy elfogadhatóbb, valamint kevésbé szimpatikus, nehezen elfogadható politikai erők.

Nos, úgy tartom tisztességesnek, ha nem hallgatom el, hogy az FKgP politikájával (és főleg az elnök úr megnyilatkozásaival) igen nehéz lenne azonosulnom, így a magam részéről némi fenntartásokkal fogadom azt, ha pártpolitikusok – pártpolitikusként! – akarnak találkozni velem.

Másik aggályom az, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség működését sem tudom elfogadni, és ahogy sejtem, ők sem örülnének annak, ha azt tapasztalnák, hogy vendégeik éppen éntőlem kívánnak tájékozódni szellemi életünk problémáiról. A KMKSZ egyik legfőbb hibája éppen az, hogy igyekszik lefedi, kisajátítani a kárpátaljai magyar kultúra ügyét, és kapcsolatrendszerét a saját érdekeiben igyekszik kihasználni. Így – tudva, hogy milyen véleményen vagyok – bizonyára neheztelnének rátok, amiért a kárpátaljai helyzetről nem kizárólag az ő interpretációjukban akartok tájékozódni.

Kérlek, a fentiek ismeretében döntsd, döntsétek el, hogy célszerű-e engem megkeresnetek.

Ha igen, akkor magam szívesen látlak benneteket egy kávéra és egy beszélgetésre a családi házunk padlásszobájában kialakított szerkesztőségi szobánkban – feltéve, hogy pártpolitikusi mivoltotokat a télikabátokkal együtt fogasra akasztjátok előszobánkban.

Egyre elképesztőbb viszonyok. Áramszünet, vízhiány, akadozó benzinellátás. Sehol nincs fűtés, iskolákban, kórházakban sem. Azt írják az újságok, Ukrajna ezen a télen fázni és éhezni fog.

Engem ennél is jobban elkeserít, ami a választások okán kis magyar szemétdombunkon történik. Tóth Mihály függetlenként indul, állítólag nem egyeztetett a KMKSZ-szel, amiért alaposan megvádolják. Mihály visszavág, leszedi a keresztvizet a KMKSZ-ről. Fodó Sándor pedig – megáll az ész! – még a sajátjaival sem egyeztetve „az ellenség”, a Szocdem listáján indul. Ha valaki ezt tíz évvel ezelőtt megjósolja neki, szembeköpte volna. A KMKSZ persze azonnal kikiáltja árulónak saját alapítóját és tiszteletbeli elnökét. Kész hányinger.

A legnagyobb lokálpatrióta és legelhivatottabb vátesz-magyar, a beregszászi magyarok pajzsra emelt vezére pedig családostul kispriccel Magyarországra. (A többiek egyelőre csak a gyerekeiket menekítik át.)

Ha valaki túl sokáig visel álarcot, ráég a bőrére. Ha aztán nagy hirtelen lerántja, vele tépi valaha volt vonásait is. Ami alatta marad, az se nem arc, se nem álarc. Csoda-e, ha ezután ujjal mutogatnak rá az utcán – és már kinézik az álarcosbálból is.

Egy gyöngyösi könyvterjesztővel és -kiadóval nagyon előnyös megállapodást kötöttünk. Átvette Éva meséskönyvének egy jelentős példányszámát; az eladási bevételre nem tartunk igényt, mert azonnal visszaforgattatjuk egy régen tervezett könyvünk, a Száz szomorú szonett nyomdaköltségébe. Ennek példányszámain majd osztozunk a vállalkozóval, ő az újabb eladásból számít némi nyereségre, mi pedig a saját 300 példányunkat a szerkesztésbe fektetett munka és a szerzői tiszteletdíjak ellenértékének tekintjük. Pénzt végül is megint nem látunk, de lesz egy új könyvünk…

Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény szervezési jogát a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. „Belefáradván és –fásulván”, írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. Hogy mást ne mondjak: kötelességszerűen meg kellett hívni az alkalomra szinte mindenkit: közelebbi és távolabbi barátokat, az összes szakmabelit plusz mindenféle főmuftit az illetékes hivatalokból és a helyi szervezetekből. A szervezéssel nyakig elfoglalva alig tudtunk személyes vendégeinkkel foglalkozni, és a velük való „törődés” emiatt igen terhes volt.

Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.

No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én „privát” könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint „saját” rendezvény.

Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…

Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított „stand” (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért? Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nem csak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé – Pomogátsé – is!), a mintegy hatvan résztvevő – holott többségük már fogadásról jött! – rárontott a svédasztalokra. A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett „kegyeletből” tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.

A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…

Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: „Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem.”

Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…

Tele van a tököm Dupka Gyuri szellemi ámokfutásával és a MÉKK-kel… Elnökként most „könyvalakban” is kiadta éves beszámolóját. Félelmetes! Hemzseg mindenféle hibától: stiláris, helyesírási, szedési. A tördelés elképesztően dilettáns (Dupka Zsolt hozzáértését dicséri). Arról nem is beszélve, hogy tele van csúsztatásokkal és olybá fest, mintha a MÉKK már Noé bárkájában megalakult volna és most „ő” lenne a világ közepe. Tiszta undormány.

Valamelyik nap kezembe veszem az Intermix legújabb Kovács Vilmos-gyűjteményét (ez már a harmadik válogatott verseskötete!), és a második oldalon szó szerint ezt olvasom:

Felelős kiad: Dupka György
Felelős kiadó: Buleca Rozália

– nem én gépeltem félre! Ebben a két sorban semmi sincs jól. A könyv felelős „kiad”-ja valóban Gyuri, de a sorban betűhiba van. Rózsika néni nem kiadó, hanem szerkesztő, és a neve cz-vel írandó.

A hátsó borító szövegéről azt is megtudom, hogy Kovács Vilmos gáton született. Így, kisbetűvel. Azaz mégsem a mezőn.

Elment a kedvem, hogy belepörgessek a könyvbe.

Megjelent az új Hatodik Síp. A versemből (Asztalra borulva) kimaradt egy szótag, így értelemzavaró lett (a lapban szép számmal vannak elírások – Öcsi szedi újabban –, de az értelmet nem zavarják). Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy elképesztően rossz anyagok is vannak benne. Folytatásokban közlik Szöllősy Tibi „regényét”. Az első közlemény még elviselhető volt. Ez már igazi kontármunka. (Képzelem, milyen lehetett azelőtt, hogy N.Z.M. megszerkesztette.) A csúcs Balla Teri elképesztően rossz verse.

Olvasom a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Palkó Pisti ukrán–magyar—magyar–ukrán szótárt készített és adott ki (apjával, Palkó Gyulával, akit a vele készült interjúban nem „édesapámként” említ, hanem nyugdíjas pedagógusként). A szótárban a magyar igék főnévi igenévi alakjukban szerepelnek. „Így könnyebb használni.” Megdöbbenek, holott emlékszem: egy 30 évvel ezelőtti, Bibikov által szerkesztett iskolai szótárban is infinitívuszok voltak. Akkor talán még beszélhettünk kommunista kontraszelekcióról: nem baj, hogy nem ért a szótárkészítéshez a szerző, de megbízható elvtárs és jó ivócimbora. De Palkóékat ki és mi konraszelektálta szótárkészítővé?

Egy komoly cím a KISzóban: Ránduljunk ki a szabadba.

Itt már mindenkinek kirándult a helyéről a nyelvérzéke?

Ez vesz körbe mindenütt: a diadalmaskodó dilettantizmus. Continue reading →

Napló: 1997. október

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. október

Veszprémben egy főiskolás szakdolgozat-témájának választotta az Éva meseregényét, az Égen járó Kismanót. Ezzel párhuzamosan meghívták egy ugyancsak veszprémi iskolába író-olvasó találkozóra. Éva kicsit furcsán fogadja az ilyen dolgokat, úgy érzi, nem rá szabták az írói szerepet… A könyv további sorsához tartozik, hogy átvett egy nagyobb tételt a készletünkből újdonsült gyöngyösi könyvkereskedő ismerősünk, a megállapodás szerint a bevételből mi nem kapunk semmit, viszont ő is lemond a terjesztői jutalékáról és e két lemondás együttesen talán elegendő ahhoz, hogy vállalkozóként és majdani forgalmazóként finanszírozza belőle egy rég tervezett könyvünk kiadását: Száz szomorú szonett címmel gyűjtöttük egybe 10 kárpátaljai szerző utóbbi években keletkezett szonettjeit (közte négy szonett-koszorút). (E kéziratunk már megjárt néhány pályázatot, de sehol nem kapott támogatást, holott azt hittük, ha valami, hát ez érdemes a felkarolásra…)

Én a napi szellemi aprómunkán túl két újabb nagyobb vállalkozásba fogtam: egyrészt elkezdtem egy válogatott verseskötet kéziratának az előkészítését (a békéscsabai Tevan kiadó mutat iránta érdeklődést), másrészt újabb nagyobb terjedelmű prózai műbe fogtam bele (regénybe?), de elég hamar el is akadtam. Másik kész regényemet, a Szembesülést a Belvárosi Kiadó újra, immár másodszor is megpályáztatta a Nemzeti Kulturális Alapnál – egyelőre semmilyen eredményről nem értesítettek. Másodikként írt regényem azonban a megjelenésben most már bizonyosan első lesz. (Bizonyos részletekről lentebb.)

Az ukrajnai lapok tragikus hangnemű cikkekben számolnak be az országban várható energiaválságról. Állítólag az energetikai iparunk az összeomlás szélén áll, és nagyon megalapozottnak tűnik az a vélemény, hogy ezen a télen Ukrajna éhezni és fázni egyszerre fog. Érdekes módon ez azonban igen kedvez a nemzeti öntudatra ébredésnek: most épp annak érdekében követnek el mindent az illetékesek, hogy az ország nemzetiségi iskoláit kétnyelvűekké, a kétnyelvűeket ukránná alakítsák…

Meghívott a Romániai Magyar Könyves Céh a Marosvásárhelyi Könyvvásárra. Káli Király István elnöknek sajnálattal lemondtam a részvételt, többek között arra hivatkozva, hogy „annak ellenére, hogy roppant nagy gesztus részetekről az, hogy a határon túli magyar kiadók részére ingyenességet biztosíttok, egy ilyen hosszú út mégis igen nagy költségekkel jár, amelynek nyilvánvalóan töredéke sem térül majd meg az eladásból (no és aztán mit kezdenénk a lejjel). Mint tudod, én harmadik éve nem veszek részt a minisztériumi támogatási rendszerben, így kiadói költségvetésünk olyan siralmas, hogy egyszerűen nem vállalkozhatunk ilyesmire. Bármilyen szomorú, de csak olyan programokon tudunk részt venni, amelyek vagy bevétellel kecsegtetnek, vagy legalább nullára kijönnek. További okok, amelyeket a fentebbiek hiányában talán még át lehetne hidalni: vajon beengednék-e a román vámon a könyveinket „csak úgy” (hivatalos vámoltatásba nem kezdenék bele); vajon nem kötnek-e bele abba, hogy ukrán állampolgárként magyar rendszámú kocsin közlekedünk (ehhez van magyar és ukrán nyelvű hitelesített okmányunk – de román nincs); azt sem tudom, nem kell-e vízum vagy valami hivatalos(abb) meghívó (amit ti küldtetek, azon még egy körpecsét sincs; Ukrajnába például nem engednének be senkit ilyen meghívóra). …Úgy tűnik, egy ideig még csak Magyarországon találkozgatunk majd.”

Részletegyeztetések Dr. Balla Bálinttal nyomtatásban elsőként megjelenő regényem – Élted volt regénye – előkészítésének, gyártatásának részleteitől. Még soha nem jelent meg könyvem 2000 példányban!

A könyv ungvári gyártatása fölött én vállalom a felügyeletet és garantálom a minőséget. Ennek érdekében – az itteni nyomdaigazgató véleményével összhangban – bizonyos munkafázisokat (pl. borító nyomása és a kötés) Nyíregyházán végeznek majd a jobb ottani technológiai feltételek okán, és azért is, mert így a vámoltatás is könnyebben megoldódik (lévén csak félkész-terméket kell mozgatni a határon át): én Nyíregyházán hivatalosan az ottani partnertől veszem majd át a kész példányszámot és szállítom a megadott címre (Unitárius Könyvesbolt, Budapest).
Ilia Mihály személyében a lehető legjobb lektort választotta az EPMSZ. Régi tisztelője vagyok, évek óta levelezünk, és ha Szegeden járok, találkozni is szoktunk (e nyáron is!). Munkakapcsolatunk is van, ha igen laza is: tagja a lapunk tanácsadó testületének, aminek inkább gesztus-értéke van, hiszen nevét adja a Pánsíphoz. Mivel jövő héten Mo-n leszek, elpostázom neki a kéziratot. Egyébként tud a regényemről. Ha vállalja a lektorálást, az számomra külön megtiszteltetést jelent. Azt persze nem tudom, köztudottan hatalmas elfoglaltsága okán mikor tud majd időt szakítani arra, hogy érdemi javaslatokat tegyen. Reméljük, hogy még december előtt…

Meghívtak a Debreceni Irodalmi Napokra. Hogy milyen alkalomból, azt alig merem leírni. A rangos folyóirat novellapályázatának díjazottjai közé kerültem.

Amit benyújtottam, egy eléggé terjedelmes írás. A státusa eléggé érdekes, mert szövegét szinte teljes egészében felhasználtam megjelenés előtt álló regényemhez. Az Élted volt regénye számos szövegtípussal operál és egyik keretét az Agnosztosz-rejtély című történet adja. Ebben egy író különös kéziratot kap, amelyet voltaképp meg kell fejtenie.

Megjelent a Forrás új száma. Benne egy személyes hangú életrajzi esszé-félém Baglyok őrizte táj cím alatt. Egy részét ide tűzöm:

Alagút az ungvári vár alatt

Hogy a Vár ott magaslik utcánk végén, azt olyan természetesnek találtam, mint más azt, hogy gyár, irodaház, csűr vagy dohánysimító van a házuk közelében. Tudtam, egészen pici koromtól, ha kifordulunk kis zsákutcánkból, akkor ott, ahol kifullad a nagy utca emelkedője, ahol a macskakövek lágyabban simulnak egymáshoz, ahol őszönként gesztenyék koppanása veri fel a délutáni csöndet, ott van a Vár, magas kőfalával, a körbefutó sánccal, boltíves kapujával. Udvarába be lehet menni, megcsodálni a „Behúzós bácsit” (pár évesen így neveztem el a bejárattal szemben álló öntöttvas Hercules-szobrot, amely a buzogányával épp a háromfejű hidrának jól „behúzó” hőst ábrázolta), vagy elsétálni egészen a bástyáig, amelyről csodálatos kilátás nyílik: látszik a Vadas, a focipálya, a hőerőmű hatalmas kéménye, távolabb a radvánci dombok, s ha jó az idő, ellátni az Ung völgyében egészen Nevickéig. Hosszú percekig elnézelődik itt az ember fia, de ha az ember fiának apja-anyja jobban ráért, akkor az udvarból pár lépcsőn felkapaszkodva és a köpenyes néniknek köszönve be lehet menni az épületbe, ahol aztán csodálatos dolgokat látni, régi fegyverektől kitömött állatokig; ezek közül legszebb a bagoly-gyűjtemény, amelyről tudni illik, hogy apa gimnáziumi tanára, Hrabár Sanyi bácsi ajándékozta valaha a múzeumnak.

Az igazi „várjátékok” persze akkor következtek, amikor már egyedül is eljárhattam otthonról. Pontosabban: a szomszéd Péterkével, akinek, egy évvel fiatalabb lévén nálam, előadhattam bámulatos tudásomat és felfedezéseimet. Megmutattam neki, hogy az évszázados hársfa törzsének hiányzik a közepe, ketten is beférünk az odúba; hogy mekkora bolyt építettek a hangyák az egyik fal tövében; hogy a bástyáról jó időben látni a nevickei várat; meg azt is, hogy a Behúzós bácsinak a lába között mekkora micsodája van – persze vasból, és hogy a múzeum baglyai hogy is kerültek az üvegszekrényekbe.

Kicsit fel kellett cseperednünk ahhoz, hogy a közönség elől elzárt vársáncot is birtokunkba vehessük. Ezt kétféleképpen lehetett megközelíteni. Bezárt vaskapuk megbűvölésével vagy falmászással. Zár-retesz-lakat ugyan ritkán tudott ellenállni nekünk, meg hát rácsok-kapuk alatt-fölött-között is átfértünk akkoriban, mégis inkább falat másztunk, mert a kapuk utáni nyílt terepen gondnok, őr, felügyelő, más várvédő megláthatott, s a lebukás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a sáncot fokozottabb őrizet alá helyezik. Így hát inkább ártatlanul besétáltunk a várudvarba, mintha csak, akár máskor, nézelődni, fogócskázni, labdázni mennénk, aztán felkapaszkodtunk valamelyik romosabb falra, amelynek túloldalán elegendően nagyok voltak a kövek közti rések ahhoz, hogy a mélybe lemászhassunk; egy kis halált megvető alpinizmus után (van-e vakmerőbb a tízéves kölyköknél?) ott is voltunk az elhagyatott vársánc vár mögötti részében, ahol senki nem láthatott meg bennünket, ahol derékig ért a fű, ahol csak általunk dézsmált hatalmas szilvafák terpesztették hintáztató ágaikat, ahol tavasszal az első ibolya nyílt, és ahonnan át lehetett mászni a régi, ugyancsak lezárt, rég elhagyatott vártemetőbe, betűzgetni a kidőlt-bedőlt márványlapok neveit.

A miénkkel szomszédos utcát, amelyen az iskolába is jártam, valaha Pincesornak hívták; nem véletlenül: szebb időket megélt borospincék sorjáztak itt, legtöbbjük akkoriban gazdátlanul, tárva-nyitva. Mindig izgatta a fantáziámat: hová vezetnek, milyen mélyek, mit rejtenek ezek a várhegy oldalába fúrt járatok. Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy az ember beléjük merészkedjen: a pincegádorokban térdig ért a szemét, kerülgetni kellett az állati és emberi ürüléket, nem ritkán az oszlásnak indult kutya- és macskatetemeket is. Több pincében feltört a talajvíz, némelyik boltív be is omlott, s ez a veszély a még ép járatokat is fenyegette.

Szülői tiltás ide vagy oda: azok a sötét titkok nem maradhatnak felfedezetlenül.

A bátrabb utcabéliekkel zseblámpákat, gyertyát szereztünk be, s neki-nekimerészkedtünk a tisztább, szárazabb „alagutaknak” (mert hogy mi következetesen így neveztük őket, esetleg barlangnak; hiszen a pince akkori szótárunkban csupán a földszint alatti, jobbára a szén tárolására alkalmas helyiségnek volt a neve). Legtöbbjükből csalódva jöttünk elő: alig néhány méter hosszúak voltak, és szemeten, rozsdás abroncsokon, szétmállott dugákon kívül semmi érdekeset nem találtunk bennük.

Mígnem…

Mígnem az egyik pince végén – ekkorra már csak hárman maradtunk a csapatban – egy kis hasadékot vettünk észre: mintha a mögött is még lenne valami üreg. Kiszedtünk pár követ, s egyikünk bedugta a fejét a lukba. Egy valódi, tágas, sziklába vájt alagútra leltünk, amelyet aztán több heti szorgos munkával „fel is tártunk”: zsineggel lemértük hosszát (64 méter; a pincét nem számítva), tágasabb és szűkebb szakaszait, magasságát, és kockás papíron elhelyezkedését is megrajzoltuk (számításaink szerint a járat épp a mi kertünk alatt kanyarodott el a vár felé). Az alagútnak sajnos mindkét vége be volt omolva (ezért is maradt felfedezetlenül), az egyik a szabadba vezethetett valaha a Várhegy oldalán, a másik pedig minden bizonnyal a várépület valamelyik titkosabb kamrájába torkollhatott – talán évszázadokkal ezelőtt.

Ez utóbbiak megállapítására már nem mi ragadtattuk magunkat, hanem az ungvári vár történetének legjobb ismerője hírében álló öreg történész, Szova Péter bácsi, aki régészettel is foglalkozott s aki, mihelyst hírét vette a dolognak, azonnal felhúzta barlangász csizmáját, majd hajlott hátát és korát meghazudtoló ügyességgel mászott be velünk az elfelejtett járatba.

Felfedezésünk kisebb szenzációt keltett, megírta az újság, lefényképeztek bennünket a cseppköves vájatok íve alatt.

Vártuk, hogy érkeznek majd a szakképzett régészek, barlangászok, elkezdődik a módszeres feltárás, eltisztítják a beomlásokat, megnyitják a járatok végeit – és talán nem is olyan sokára újra be lehet majd jutni a várépületbe a Várhegy oldalából: a mi alagútunkon át.

Nos, szakemberek valóban érkeztek: kőművesek, akik minden tiltakozásunk ellenére alaposan befalazták a borospince bejáratát. Felsőbb utasításra teszik, tudtuk meg. Nyilván azért született ilyen döntés – tették hozzá szüleink – , hogy amíg a feltárás el nem kezdődik, illetéktelenek ne mászkáljanak a járatban, amely véleményük szerint amúgy is bármikor beomolhat.

Mi meg egy szép napon (sötét este lehetett inkább!), miután hetekig nem történt semmi, kibontottuk a frissen húzott falat, hogy még egyszer utoljára bemászhassunk a barlangunkba: elbúcsúzni tőle. Még soha nem volt ilyen ünnepélyes fénye a gyertyáinknak, még soha nem visszhangzottak ilyen szépen a cseppkövekről aláhulló kövér vízcseppek, amint szétfreccsentek a simára koptatott köveken.

Másnap újra feltűntek a kőművesek, s a vékony téglafalat nagy terméskövekből rakták újra – akárha várat emelnének a török ellen.

(Ennek harminc éve; azóta sem történt semmi. Hacsak az nem, hogy fiam meglátta a régi barlang-fotókat a családi fényképalbumban, és – miután az egész történetet aprólékosan elmeséltette magának – bőszen gödröt nem kezdett ásni kertünkben azzal a szent elhatározással, hogy felülről hatol be a használatlan alagútba. Nem is tudom, kitartása fogyott-e el hamarább vagy a szülők-nagyszülők türelme, avagy sikerült-e meggyőzni, hogy hiába ás le akár több méterre: a föld alatt masszív sziklatömböt találna, s csak azt átfúrva juthatna a járatba – ám annyi igaz, hogy hetekig igen jól elszórakozott a gödör mélyítésével, nem kis örömére kutyánknak, „aki” ugyancsak részt vett az ásatásokban.)

2017. Húsz éve írtam. BDK Manzárd: napló.

Kárpátalja – Ungvár

Napló: 1997. szeptember

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. szeptember

Még augusztus végén: az M-Szivárvány-tábor Csobánkán. Évával, Lengyel Tomival voltunk ott. Kellemes tanácskozás, szép táj, kicsit zord éjszaka, amely azzal kezdődött hogy lefekvés előtt a szállásunkul kijelölt bungalóban valami bogarat találtam az ágyamban. Na akkor menjünk vissza Budapestre, javasoltam (Tomi ott lakik, nekünk meg volt szállásunk), de meggyőztek, hogy a hatlábú nem csótány volt, csak a mezőről vagy a közeli nyaralók kertjáből tévedt be valami mezőgazdasági identitású rovar. Ezzel jár a természet közelsége. Túltettem magam rajta, viszont ennél is kellemetlenebb volt a folytatás: a kis faház vacogtató hidegében hajnalig kellett hallgatunk részeg magyar költők óbégatását. Mindezeknél csak egy korábbi epizód volt kínosabb: megismerkedtünk Haklik Norberttel… A kialvatlanságot és vacogásunkat aztán viszont nagyon kellemes alkalom írta felül: Zalán Tibort köszöntöttük születésnapján Margócsy István jófajta Whiskyjével.

Itthon egyre gyakoribbak és hosszabbak az áramszünetek. Ha késő délután vagy este kapcsolják ki, azt még jól tűröm: legfeljebb beszélgetünk egy kicsit, gyertyafénynél hosszabban vacsorázgatunk (gyerekeink nagyon élvezik), korábban lefekszünk. Energiatakarékosság ukrán módra. De amikor reggel nem tudok munkámhoz ülni, akkor majd felrobbanok dühömben (a padlásszobában kevés a természetes fény, no és persze sem fax, sem számítógép, sem villanyírógép nem működik; tudom: lehet tollal is írni, mint ahogy petróleummal főzni is – de hát ilyesmire rendezkedjünk be a harmadik évezred küszöbén?).

A helyzet egyre katasztrofálisabb: Ungvár legtöbb részén heti 3-4 alkalommal félnapokra kapcsolják ki a villanyt, faluhelyen egész naposak az áramszünetek. A nyomdaüzemben, ahol dolgoztatni szoktunk, csütörtök szabadnapnak számít: miért mennének be dolgozni, ha a gépeket amúgy sem tudják beindítani. Az iskolákban a múlt télen még decemberben sem kezdődött el a fűtési idény, télikabátban ültek gyerekeink az osztályban. Az idén sem várható javulás: az energetikai ipar teljesítménye tovább csökkent, Ukrajna oroszországi tartozása nőtt. Semmi jóra nincs kilátás.

Sorok a friss Kárpáti Igaz Szóból: „Az energiarendszerben kialakult kritikus helyzet következtében váratlan, figyelmeztetés nélküli áramkimaradásokra … lehet számítani.” És itt jön a legszebb mondat: „Kérjük az áramfogyasztókat, hogy gondolkodjanak el az ilyen esetekben előállható helyzetekről és tegyenek intézkedéseket a halálesetek megakadályozására, a negatív ökológiai következmények és berendezések károsodásának megelőzése céljából.” (Sic!).

Intenzív levélbeli egyeztetések a berlini Balla Bálinttal. Az EPMSZ felvállalta az Élted volt regénye kiadását (Bálint a lektorátusuk vezetője; még májusban olvasta a kéziratot, amit Siófoki konferenciájukon adtam át neki. Bevallom: egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek az effajta „szövegirodalomra”. Saját elismerő véleménye mellé azóta, ha jól tudom, Kende Péter és Ilia Mihály pozitív értékelését is megkapta.) Felajánlottam, hogy minden előkészületet és lehetőség szerint a könyv nyomdáztatását is mi végezzük Ungváron. Nekik ez nagy költségmegtakarítás, nekünk viszont mint szerkesztőségnek és könyvkiadónak, tisztességes kereset.

Én egyébként azóta is dolgozom a regényemen. Közben két folyóiratban is közöltek részleteket belőle, és amikor ezeket készítettem elő, látnom kellett, hogy van még mit javítani a szövegen (mindig van…). És itt-ott talán még pici bővítésre is szorul: találtam kisebb-nagyobb ellentmondásokat, érthetetlenségeket – ezeket fel kell oldani, jobban kell motiválni. Megjelenés előtt tehát még végigbogarászom egyszer-kétszer a szöveget.

Hosszas előkészületek után végül nagyon jó kis pályázatot hirdettünk meg a Pánsípban. Elég tisztességes összegű díjakra sikerült összekalapoznom a pénzt, egy csomó különdíjra is ígéretet kaptam. A pályázat tárgya: szonetteket kell beküldeni jövő januári határidővel: vagy 3 különállót, vagy 6-ból álló ciklust, vagy szonettkoszorút. Külön örülök annak, hogy Somlyó Györgyöt sikerült megnyerni a zsűri elnökének: első kérésemre igent mondott.

Úgy tervezem, a díjátadás helyszíne Budapest lesz, az Írószövetség.

Más: Energia – üvegház – télikert Budapest — Szamizdat könyv (Google helyezés)

Napló: 1997. augusztus

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. augusztus

A Szegedi Nyári Egyetem Ópusztaszeren tartotta kihelyezett ülését. Egyenesen ide érkeztünk Ungvárról (Csönge is velünk volt), picit fáradtan tartottam meg előadásomat. Csodálkozással vettem tudomásul, hogy sokan most hallanak először a problémáról: Magyarország EU-csatlakozásával a határon túli magyarság a vízumkényszer miatt elszigetelődik anyaországától. Jól emlékszem, egy-két éve ez a téma még tabunak számított, s ha az ember különböző (magyar-magyar) fórumokon felvetette, akkor a jelen lévő „hivatalosak” jobb esetben nem válaszoltak vagy mellébeszéltek, rosszabb esetben még ki is oktatták a delikvenst: hogy állíthat ilyen képtelenségeket. (Velem ez igen konkrét esetekben meg is történt, s a dolog érdekessége, hogy hasonló volt a reagálás mind ellenzéki, mind kormány-oldalról; egyszer a Parlament integrációs bizottságának elnöke (így hívták: Orbán Viktor) válaszolt valami olyasmit, hogy ez semmiség, ők majd megoldják a problémát, hiszen valamennyien magyarok vagyunk; egyszer pedig a kisebbségi kérdésekben illetékes államtitkár (Tabajdi Csaba) világosított fel, hogy a csatlakozás az én érdekemben is történik, hiszen… – és mondott néhány közhelyet.) Azóta azonban azt tapasztalom, már nem számít eretnekségnek a gondolat: ha a romániai és szlovákiai magyaroknak van is esélyük arra, hogy ne szakadjanak el végleg anyaországuktól, ez a lehetőség aligha áll fenn a jugoszláviai és ukrajnai magyarokra nézve, akik minden bizonnyal csak vízummal léphetik majd át a schengeni határokat. Nehezebbé és szankcionáltabbá válik a kapcsolattartás, akadályok gördülnek a kárpátaljaiak magyarországi letelepedése (pl. családegyesítés), munkavállalása, (tovább)tanulása, gyógykezeltetése stb. elé, tovább mélyül a civilizációs szakadék (Magyarország felzárkózik az európai nívóhoz, Ukrajna ellenben folytatja a gazdasági mélyrepülést), s mire körbenéznénk, Záhony és Csap között már le is ereszkedik egy új vasfüggöny. Mindez – állítottam – tovább súlyosbítja a kárpátaljai magyarság amúgy is válságos helyzetét. Alig tudtam elhinni, hogy azok, akik a szünetben pár szót váltani hozzám jöttek, először hallottak erről a problémáról…

Mert talán ide illik, betűzök egy valamikor tavasszal, noteszlapra készített jegyzetet:

Rendőrségi hír a budapesti rádióban, valahogy így: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában – öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harmincnégy éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Íme, újabb adalék az anyaország és a határon túli magyar kisebbség felhőtlen viszonyáról. A keserű szájíz mellé pedig elégedett csettintés: micsoda novellatéma!

[Jóval később az epizódot beépítettem Baba Jaga kunyhója című novellámba – 2017]

Gyűjteményt állítottam össze a lendvai Muratáj részére kis irodalmunkból, és verseket, regényrészletet készítettem elő magamtól a békéscsabai Bárkának; megújulni látszik egy negyven éves hagyományra visszatekintő mindenes gyűjteményünk, a Kárpáti Kalendárium, amely leginkább az állami kiadó magyar szerkesztőségének gondatlansága miatt sorvadt el; ennek most külön irodalmi gyűjteménye lesz és az egyik Pánsíp-szerkesztőt (Bagu Lacit) kérték fel összeállítónak: bőséges anyag lesz benne mindnyájunktól.

Az idei Tokaji Írótáborban való szereplésemet kishíján lemondtam, ugyanis kiadóként meghívást kaptam a budai várban székelő Magyar Kultúra Alapítványtól egy rangosnak ígérkező könyves rendezvényükre. Szilaveczky Csilla titkár személyes hangú kísérőlevelében arra kért, egyeztessek az ügyben a KMKSZ kulturális titkárával, mivel a kárpátaljai könyvkiadók budapesti szereplését ő koordinálja. Ezen ne múljon, Fodor Pistivel barátinak mondható viszonyban vagyok (ugye aki egy Space-hanglemezt évekre, majd éjszakai telefonhívásával egy gulyásozó bográcsot kér kölcsön az embertől, azt barátjának gondolhatja?). Joggal remélhettem tehát, hogy együtt tudunk majd működni. Előzetesen Pistivel meg is beszéltük, hogy frissebb könyveinkkel és személyesen (kiadónk részéről egy szerző, egy munkatárs én és vezetőként) részt veszünk az alkalmon… Aztán hosszú hallgatás… Aztán jön egy üzenet: sajnos nem erősíthetik meg részvételi szándékomat, mert nem vagyok tagja a kárpátaljai könyv-alkuratóriumnak… Amelyet ők működtetnek… Azaz nagyjából az történik, ami évek óta: aki „nem a mi kutyánk kölyke”, azokat távol kell tartani a KMKSZ érdekeltségét érintő ügyektől. (Igaz, az Anyanyelvi Konferencia meg csak a Dupkával és a MÉKK-kel tárgyal, a KMKSZ-t negligálja.)

Így aztán a budai várban impozáns körülmények közt lebonyolítani remélt kiadói és szerzői bemutatkozásunk helyett a rendezvénnyel egy időben zajló Tokaji Írótáborba jelentkeztem be, ahol majd előadást is tartok…

Tokajban a tavalyelőttinél kedvezőbb visszhangot kapott a szereplésem. Akkor sokan idegesen felkapták a fejüket, amikor Előítéletek és beilleszkedési zavarok címmel [Lásd: BDK.: A hontalanság metaforái, MNyKNT, Bp, 2000.] arról beszéltem, hogy a kárpátaljai magyar irodalom azért nem tud betagozódni a magyar irodalom egyetemességébe, mert egyrészt Magyarországról élőítéletekkel viseltetnek iránta, másrészt kis literatúránk maga sem mutatkozik szalonképesnek akkor, ha az érték- és teljesítményelvű megmérettetés elé idézik. (A „kárpátaljai delegáció” tagjainak arcán láttam a nemtetszést és a sértődöttséget, Zselicki Jóska pedig felszólalásában is kifogásolta felvetéseimet, de nálam is jobban a bögyében volt Czigány Lóránt, akit valószínűleg vérig sértett – előadását pedig kapitálisan félreérthette. Jóska aztán egyebek közt még azzal remekelt, hogy felolvasta alkalmi képversét, kezével mutogatva el a vizuális élményt.) A témám most sem volt kevésbé rázós: A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa cím alatt [lásd uott] – négy év versterméséből kigyűjtött idézetekkel igazolva állításaimat – arról beszéltem, hogy költőinknek mindenről a hazátlanságuk jut eszükbe, s alig tesznek mást, mint szülőföldet ölelgetnek, anyanyelvet féltenek, identitást ápolnak és nemzeti-nemzetiségi sebeket nyalogatnak. Azt hittem, újra kiváltom néhányak nemtetszését, ehelyett még Görömbei is elismerőleg szólt hozzám a szünetben, Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztője pedig el akarta kérni közlésre a szöveget (nem adhattam oda: akkorra már odaígértem a kecskeméti Forrásnak). Többen azzal szorították meg a kezemet: kezdik megszokni kíméletlen őszinteségemet.

Mindez hízelgő is lehetne rám nézve, azonban sikeremnek (és „irodalomkritikusi” működésem egészének) van legalább három nagy szépséghibája. Az első, hogy mindezt íróként, költőként teszem és a pályatársaim akár úgy is értelmezhetik: őket támadom, miközben a magam művét az övékénél többre tartom (ezért szerencsésebb lenne, ha magam vagy nem írnék szépirodalmat, vagy nem kontárkodnék bele az irodalomkritikába, -történetbe, -elméletbe). A másik szépséghiba, hogy kárpátaljaiként ostorozom magunkat és így gyakran a saját fészkébe piszkító madárhoz leszek hasonlatos (bár nem tudom, mennyivel lenne jobb, ha lokálpatriótaként mindenáron a mundér becsületét védeném). A harmadik: nincs „jogosítványom” ehhez a működéshez, még bölcsészdiplomám sincs, nem hogy valamilyen tudományos fokozatom. Mentségemül szolgáljon: az e témában született írásaimat soha nem tartottam filológusi igényű, tudományosságra aspiráló munkáknak, csupán „írói munkásságom részének”.

Napló: 1997. július

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. július

Időről időre felröppen a hír: Balláék is áttelepülnek. (Legutóbb a pletyka megszületéséhez az én sorozatos és tudatos „lemondásaim” szolgáltak táptalajul: átadtam az általam öt éve indított Kárpátaljai Magyar Könyvnap „szervezési jogát”, átadtam a Pánsíp szerkesztését, kiléptem minden lehetséges szervezetből stb.). Amikor a minap egy rendezvényen a magyarországi minisztériumi tisztségviselő (!) erre rá is kérdezett, nagyon megdöbbentem, és persze megkértem: ha ezt hallja valakitől, kérje ki a nevemben. Mert hát nem akarunk áttelepülni. De – és ezt ideje bevallani – már lehetetlennek sem tartjuk, hogy ettől a szeretett-átkozott vidéktől megváljunk. A személyes felelősség a könnyebben mérlegelhető; az igazi dilemmát nem ez, hanem (ha ugyan létezik ilyen) a kollektív felelősség okozza. 160 ezer ember nem tud áttelepülni. Van-e jogom két gyermekem jobb boldogulását keresve százezreket magukra hagyni? (Persze tudom: néhány mániákus elkötelezetten kívül senki sem tart igazán igényt a jelenlétemre: a magyar szó, lap, könyv iránti igény döbbenetesen hiányzik ma Kárpátalján. Így aztán ez a „magára hagyás” inkább csak üres szólam.) Tudnék-e majd a tükörbe nézni, ha odaáti komfortos életembe belehasítana valami szörnyű itthoni hír? És lenne-e hitele mindannak, amit mostanáig tettem, írtam, vallottam, ha megválnék attól az alapszituációtól, amelyből kiindulva (vagy amelynek dacára!) alakítottam eddigi életemet?

Nem is olyan régen írtam le: valaminek az elkezdésénél egyetlen izgalmasabb dolog akad: valamit abbahagyni. Abba tudnám-e hagyni az ittlétet?

Pont tíz éve 1987. július 18-án jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban Internacionalizmus és nemzeti önismeret c. írásom, gyakorlatilag életem első publicisztikája. Nem annak szántam, de vitaindító lett belőle: mivel olyan kérdéseket érintettem benne, amelyek azelőtt nagyrészt tabunak számítottak, „kiszabadult a szellem a palackból”, és hónapokig tartó nyilvános polémia indult a lap hasábjain a nemzetségi kérdésekről. A vitát (több mint tíz szerző megjelent véleménye) összefoglaló Dalmay Árpád így írt később:

„…a magyar nemzeti önismeret, identitástudat kérdése is napirendre került a Kárpáti Igaz Szóban. Balla D. Károlyé az érdem, hogy a lap 1987. július 18-i számában szóvá tette az internacionalizmus és a nemzetiségi lét kölcsönhatásának problémáit.” (Évgyűrűk ’88, Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1988.)

Vegyes érzelmeket váltott ki belőlem és másokból is a Forrás hozzánk most elért májusi száma, amely terjedelmes kárpátaljai összeállítást tartalmazott. Többen kifogásolták (én is) az erős KMKSZ-irányultságot („Hát már ez is a káemkáeszesek bulija?”). Szó se róla: A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökétől két anyag is szerepel a válogatásban (hisz Szürti Miklósban mindenki felismerte Sz. Kovács Miklóst), de szerző a KMKSZ második embere, alelnöke is (Brenzovics László), továbbá egy elnökségi tag (Soós Kálmán, aki ráadásul a Magyarok Világszövetsége Ukrajnai Tanácsának elnöke, azaz szintén a legbelsőbb főemberek egyike), szerepel továbbá a KMKSZ volt titkára (Gazda Albert) a tőle érvárhatónál is gyengébb anyaggal és a nekik egyértelműen elkötelezett Tóth István; szerepel továbbá a KMKSZ lapjának egyik szerkesztője, annak férje, továbbá egy állandó szerzőjük, aki mint lelkész-gyerek is részese a nagy KMKSZ + református egyház összefonódásnak (ugyanakkor orrolnak a reformátusok is, amiért csak a görög katolikus egyházzal foglalkozik külön írás szintjén a válogatás). Így a Forrás 1997. évi májusi számában megjelent átfogó kárpátaljai gyűjtemény szerzői közül végül is én vagyok az egyetlen, aki semmilyen módom nem kötődöm a KMKSZ-hez.

Persze a Forrás szerkesztőinek Kecskeméten nem dolga tudni, hogy itt erős ellentétek feszülnek (és nemcsak az értelmiség körében) a két ellentábor között, és ugyan a Kulturális Szövetséggel szemben álló Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége és kapcsolt részei sem különb a deákné vásznánál, de azért egyelőre a MÉKK még nem járatta le magát annyira, mint a KMKSZ, amelyből elég látványosan távozott az alkotó értelmiség egy része, s amely agresszívan és arrogáns módon telepszik rá a magyarországi forrásokra. „És most már a Forrásra is” – szólhatna a szóvicc. No, a lényeg az, hogy az ellentábor írói többé-kevésbé jogosan szívják a fogukat a válogatás egyoldalúsága és irányzatossága miatt. Főleg, hogy hírét vették: volt valahol Budán egy exkluzív lapbemutató, amelyen Kárpátaljáról kizárólag a KMKSZ korifeusai vettek részt.

Én a saját cikkemre [2017-es megjegyzés: ennek volt egy később még bővített változata > Előítéletek és beilleszkedési zavarok] hat szóbeli visszajelzést is kaptam, ebből három egyértelműen dicsérő volt, kettő meg amolyan hümmögős. A hatodikat egy „kolléga” eresztette meg, ő egyértelműen bírált: ez nyilvánosan hangzott el (én sajnos nem hallottam), de nevem és a Forrás említése nélkül, csak azok számára érthető utalásokkal („Performansz? Dehogy kell nekünk performansz!”), akik olvasták a dolgozatomat. Aki fitymállólag célozgatott, egyike azoknak, akik – mint cikkemben írtam – ötven felé járva rukkoltak ki költői zsengéivel. Ez a megjegyzésem nyilván csípte a csőrét, innen a rosszalló megjegyzések.

Belekezdtem egy nagyobbfajta prózába. Amivel most próbálkozom: a sok szöveg-zsonglőrködés után egy hagyományosabb, mesélős elbeszélés – esetleg regénykezdet. Az írás közben tapasztalt megdöbbenésem az, hogy a tradicionálisabb-epikusabb próza művelése nem okoz számomra igazi örömöt. Míg akár a Szembesülést, akár az Élted volt regényét írás közben is mérhetetlenül élveztem, ezzel inkább nyűglődöm-kínlódok. Néhány részlettől eltekintve nem is érzem elég jónak (kb. 25-30 flekk van meg eddig). Lehet, hogy végleg el fogok posztulni?

Évek óta beázik a manzárdunk. Tavasszal rászántuk magunkat a nagyjavításra, bádogcserére. A minap vettünk 50 m² horganylemezt. Éva saját kocsinkkal szállította el a bádogos mesterhez, aki olyan mester, hogy az ügyféllel vásároltatja és rendeli műhelyébe az anyagot. Két hét múlva el kell hoznunk onnan és fel kell hordanunk (!) a tetőre, mert ő erre nem hajlandó. Ő majd felmegy és kegyesen összekalapálja. 5 dollárért négyzetméterenként. De ebben még nincs benne a régi tető leszedése, amit legszívesebben szintén velünk végeztetne el. És ez már a negyedik mester, akivel tárgyaltunk. A többi még rosszabb volt. Visszasírjuk az Amerikába 20 éve kivándorolt Zehmannt, aki 30 éve cink fürdőteknők tucatjait széthajtogatva teremtette elő a fedőanyagot a régi házra – az még soha nem ázott be.

Napló: 1997. június

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. június

Az év elejétől: előadókörutak, szereplések, bemutatkozó est, Könyvfesztivál… Többségükről elmulasztottam beszámolni, most pótolom:

I. Kemenesalján, Somogyban Dupka Gyurival, Horváth Sanyival, Kőszeghy Elemérrel. (Gyuri szolgálati kocsiján + pilóta) több napos előadókörút Celldömölkre (könyvtár), Kaposvárra, Marcaliba (a Berzsenyi Társaság rendezvényei). Halálosan elfáradtam: éjszakai utazások oda is, vissza is, esténként az általam elviselhetőnél hosszabb iddogálások. Rájöttem, hogy ez már nem az én társaságom, már nem kívánok ennek a kárpátaljai közszolgálati irodalmi aranycsapatnak a tagja lenni. Mérhetetlenül idegen tőlem az, amit képviselnek. Társaságuk kimerít, megvisel: mind fizikailag, mind szellemileg. Annak ellenére, hogy Dupkát kivéve szerepléshez jó társak: van mondanivalójuk a közönség számára, előadásukat fel tudják építeni, képesek érdemben válaszolni a kérdésekre stb. – ez akkor is igaz, ha ritkán tudok egyetérteni azzal, amit mondanak. Az általános helyzetértékelésben még nincs is köztünk nézeteltérés, különvéleményem akkor szokott lenni, ha az irodalom és az irodalmárok szerepe kerül sorra. Ezek a fiúk még mindig harcnak gondolják a művészetet (és persze a magyarságot is), és soha nem mulasztanák el hangsúlyozni, hogy ebben ők milyen sokat és milyen kiválóan jeleskednek. Aztán amit elkezdtek a közönség előtt, azt folytatják a vacsoránál, a második féldeci után már ők a legnagyobb a költők, a harmadik után a legkiválóbb magyarok, a negyedik-ötödik után pedig a legfickósabb férfiak – és jönnek a zaftos nőügyek.

Miután végigpiálták az egész utat, hazafelé jövet Záhonyban, hajnaltájban, már nem voltam hajlandó bemenni velük egy utolsó nagyivásra a Barna Medvéhez, így kérésemre kint hagytak a kocsiban. Csikorgó hideg volt; mire két óra múlva előjöttek a kocsmából, merevre fagytam. Sanyi azt mondta, nem baj, menjünk át a határon, Szürtében még hajnalban is nyitva van egy út menti bodega, ott felmelegíthetem magam egy-két felessel. Alig tudtam kikönyörögni, hogy most már ne álljunk meg hazáig.

II. Nyilvános felvétel a Magyar Rádió Márvány termében a költészet napján. Egy saját vers, plusz egy választott. 12 költőt hívtak összesen – nagy megtiszteltetésnek számított ezek közé soroltatni (csak néhány nevet: Lator László, Gergely Ágnes, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Bella István, Oravecz Imre, Ágh István, Somlyó György, Tolnai Ottó). No és: életem második legnagyobb honoráriuma (igaz, útiköltség-térítéssel együtt): 50.000 Ft.

III. A Pánsíp új csapatával: Hatvan, Veszprém, Székesfehérvár, Budapest. Voltaképp nagyon kellemes alkalmak – néhány megszorítással. Ez egy másik csapat, amelyik nem tud és nem is akar úgy és arról beszélni, mint Dupka, Horváth stb. A közönség viszont amarra vevő, míg Bagu Laci, Lengyel Tomi, Cséka Gyuri, Pócs Pisti enyhe nyegleségére és verseire pedig kevésbé: az elvárás az, hogy egy kárpátaljai magyar író csak sanyarogjon és tipródjon a kisebbségi létben.

Így aztán Hatvanban kicsit feszült hangulat, hűvöske fogadtatás. Maga Kocsis Pista [a városi könyvtár igazgatója, vendéglátónk] is mást várt, azt hiszem. Veszprémben viszont valami ragyogó közönségünk volt, még Bagu is feloldódott – szerintem egy igazi modern hangulatú, progresszív szellemű estet sikerült kanyarítanunk, minden kisebbségi allűrt mellőzve. Fehérváron vegyes fogadtatás, de inkább jó, mint rossz – és Arató Antal címzetes könyvtárigazgató, ottani vendéglátónk roppant kedves volt. Mint mindig.

IV. Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ezen is Csernicskóékkal. Közben egyik este: az ifjak szereplése a Márton Áron Kollégiumban. Az én bemutatásomban: Pócs István, Lengyel Tamás, Cséka György. Köztük, vitán felül, Cséka a legjobb fej, irodalmárként a legérettebb és legeredetibb. Avantgárd szerzőhöz illően kis performansz is belefért: verseit úszósapkában adta elő. Lengyel Tomi egy videotéka pornófilmjeinek a címeiből összerakott versét olvasta fel. Bár ezt, mivel a Pánsípban már megjelent, jól ismertük, élőben sokkal hatásosabbnak bizonyult. Nagy siker: az egyetemi diákság abszolút vevő volt rájuk; itt alighanem Sanyinak-Gyurinak kellett volna megküzdenie a közönség másfajta elvárásaival.

V. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjai Siófokon. Kellemes társaság, sok ismerős, néhány remek és több felejthető előadás.

Ugyanitt: lehet, hogy a Szabadegyetem kiadja az Élted volt regénye c. regényemet. (Amelyet, egyébként – ez talán nem szerepel a naplóban – még februárban befejeztem.) Balla Bálint olvasta el ott helyben és nagyon tetszett neki, bár nem titkolta, hogy ez picit idegen a EPMSZ profiljától. Szövegművészet, mondta – és egyszerre volt elismerés és bírálat. (Másik regényemről viszont mély a hallgatás a Belvárosinál).

VI. Május végén vendégünk volt feleségével Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész, a Bornemisza Péter Társaság vezetője (körbehordtuk Kárpátalján; Ungváron előadást tartott, Visken és Técsőn prédikált) >> erről adott helyen beszámoltam [katt a linkre], itt csak a felsorolás teljessége miatt említem.

VII. Ünnepi Könyvhét. A nagy kavalkádban egy biztos pont, mindig ugyanaz a tapasztalat: a kárpátaljai könyvsátor minden, csak nem kárpátaljai. A csúnyácska itthoni könyvek hátra-oldalra elsúvasztva, alig látszanak; az eladóknak alig van fogalma Kárpátaljáról vagy pláne a szerzőkről-könyvekről. Bármiről érdeklődnek náluk a vásárlók, akiket oda vonz a Kárpátaljai Könyvkiadók felirat, a válasz részükről mindig ugyanaz: majd jönni fog Dupka úr, tőle kell megkérdezni – ő tudni fog mindent. Ebben én is biztos vagyok.

Felkérés: ismét előadónak hívnak a Tokaji Írótáborba. Elfogadtam és megadtam előadásom címét is: A hontalanság metaforái. „Ebben azokat a(z utóbbi években) keletkezett költői válaszokat igyekszem elemezni, amelyeket az otthon-érzés hiányának újrateremtésével provokált ki a századvég történelme.”

Felkérés: a Muratáj c. szlovéniai magyar lap megbízott egy nagyobbfajta kárpátaljai összeállítás elkészítésével; el is kezdtem az anyagot szervezni. Egyelőre a leendő szerzők listája így fest: Berniczky Éva (egy novella), Bagu László (5-6 vers), Cséka György (5-6 vers), Lengyel Tamás (5-6 vers), Penckófer János (egy hosszabb elbeszélés), Pócs István (egy kisesszé és 2-3 vers), Balla D. Károly (regényrészlet és rövid ismertetés Kárpátalja magyar irodalmáról).

Szervezés: Elkezdtem szervezni a Pánsíp megalakulásának 5. évfordulójára időzített budapesti bemutatkozó estet – egyben egy nagyobb pályázatunk eredményhirdetését (szonettciklust vagy -koszorút kell írni). Erre terveim szerint jövő márciusban kerül majd sor, de a Magyar Írószövetség malmai lassan őrülnek, így már most levelet írtam Pomogáts Bélának, hogy ha lehetséges, a MÍSZ fogadja be a rendezvényt. A szonettpályázat zsűrielnöki tisztére pedig egyidejűleg felkértem Somlyó Györgyöt: „A Pánsíp c. folyóirat – hagyományaihoz híven – 1997-ben is meghirdeti szokásos irodalmi pályázatát. Az idei felhívás szonett-ciklus vagy -koszorú megírásában hirdet erőpróbát. 1998. márciusában (vagy áprilisában) lenne az eredményhirdetés, terveim szerint kis műsoros est keretében az Írószövetségben. Ezúton a legnagyobb tisztelettel felkérlek, hogy a pályaművek elbírálására alakuló szakmai zsűri elnökének tisztjét elvállalni szíveskedj!”

A fentiekből is látszik: ahhoz képest, hogy nemrégiben még az volt az elképzelésem: kivonulok a közéletből (mint ahogy három évvel korábban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségből, tavaly a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségéből is kiléptem), most azon veszem észre magam, hogy nyakig benne vagyok, ha nem is a politikai, de a kulturális közéletben mindenképpen.

Jó ez nekem? – kérdezem időről időre magamtól. A válasz bizonytalan, mert a külső elvárások-kényszerek (meghívások, felkérések) ellenére valószínűleg lelki igényem is van ilyesmire. Azt hiszem, az elefántcsonttorony nem nekem való; ám egy olyan padlásszoba, ahonnan kedvem szerinti gyakorisággal kimozdulhatok és ahol barátaimat egy beszélgetésre vendégül láthatom, az kellemes lak- és munkahelyem lehet.

Napló: 1997. május

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. május

Déry Tibor naplószerű jegyzeteit – A napok hordaléka – olvasom hosszabb ideje. Gyakran foglalkozik saját életkorával, azzal, mit lát, mit csinál, mit gondol másképp egy öregember, mint egy fiatal. Sok meglátását olyannyira érvényesnek érzem magamra, hogy alig tudom eldönteni, az ő 77 éves testében élt-e egy negyvenéves, vagy én jutottam négy iksszel a hátam mögött öregember-gondolatokra.

Olyasmit ír Déry, például, hogy egy ideje már szívesebben ír, mint olvas. Meg hogy írásban is mértéktartó: órákat tölt néha egy-egy mondattal, s napi átlaga alig több fél oldalnál.

Mindezt én is elmondhatnám. Ámde!

A súlyos különbség az, hogy Déry egy megszerzett hatalmas olvasottság után „szokott le” a sokat olvasásról, míg én szégyellni valóan hiányos műveltségem közepette bliccelem el még a fontosabbnak tartott regények olvasását is. 77 évesen Déry megtehette, hogy szöszmötölt az írásain, hiszen remekművek sorakoztak mögötte – de engem mi jogosít fel arra, hogy termékeny éveimet elpiszmogjam?

Telefonhívás Budapestről. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium osztályvezetője tájékoztat, hogy az 1999. évi Frankfurti Könyvvásárnak Magyarország lesz a kiemelt vendége, és a rendezők szándéka, hogy a magyar könyvkiadás teljes bemutatása érdekében a határon túli magyar könyvkiadókat is szerepeltetni fogják a könyves szakma legnagyobb európai seregszemléjén. Kárpátalja vonatkozásában elsőként a mi kiadói műhelyünkre gondoltak. Mielőtt túlcsordulna az örömöm, kapom azonnal a nem túl lelkesítő megbízást egy kis szervezésre, merthogy ugye vannak más kiadók is. Vannak bizony…

…Tudható, hogy a helybéli kiadós kollégákkal nem felhőtlen a viszonyom, olykor bírálom is szerkesztői, kiadói gyakorlatukat, amióta pedig a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak rendszeres részvevője a kiadónk, azóta leginkább a saját könyveikhez való viszonyuk szokott megdöbbenteni. Szervezési kérdésekben meg éppenséggel eléggé, hogy is mondjam, inertek, főleg, ha valami operatív dologról van szó. Egy ideje inkább kerülöm az alkalmakat, ha nem muszáj, nem keveredek velük közös ügyekbe …A minisztériumi megbízás okán azonban erőt vettem magamon, levélben, telefonon vagy személyesen el is értem valamennyit és kipréseltem belőlük a budapesti szervezők által kért 6-6 könyvcímet. Alig pár nap, és levél megy a minisztériumi főhivatalnoknak:

A kárpátaljai magyar könyvkiadók örömmel fogadják a felkérést, hogy kiadványaikkal részt vegyenek a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron. Ebbéli szándékukat a tegnapi és mai nap folyamán sikerült az Intermix Kiadó, a Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, az Ugocsa Print (Ezen belül: KMKSZ, KMPSZ, KMCSSZ), valamint a Mandátum Könyvkiadó vezetőivel egyeztetnem, illetve az ajánlott 6-6 könyvcímet is megadták. Végül a Pánsíp szerkesztősége és az UngBereg Alapítvány vezetőjeként magam is üdvözlöm a kezdeményezést és kiadói műhelyünk részéről is megnevezek 6 címet (részben a már megszűnt Galéria Kiadó kiadványait – ezekkel Alapítványunk rendelkezik).

Valamennyi kiadó ígéretet tett arra, hogy a megnevezett kiadványok példányait legkésőbb szeptember folyamán az MKM rendelkezésére bocsátja.

Még az is lehet, hogy néhányan személyes meghívást kapunk Frankfurtba…

Május végén vendégünk volt feleségével Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész, a Bornemisza Péter Társaság vezetője (körbehordtuk Kárpátalján; Ungváron előadást tartott, Visken és Técsőn prédikált). Élményszerű volt a pár együtt töltött nap. István ragyogó elme, kiváló ember – roppant módon tisztelem, számomra ő az a lelkész, aki feloldotta bennem az egyházzal szembeni averziómat. Végtelenül kedves emberi megnyilvánulásaihoz sziporkázó szellemesség, hatalmas tájékozottság, írói invenció és tudósi elmélyültség egyszerre társul. Magánemberként „teljesen normálisan” viselkedik, nem szövi bele minden mondatába a Jóistent (mint nem egy kollégája vagy buzgó híve), a Feljebbvalóval intézendő dolgait oda utalta, ahová valók: imáiba. „Köznapilag” inkább viccesen, önironikusan kezeli a maga pap-mivoltát, ha pedig felmegy a szószékre, a kötelező liturgikus formalitásoktól eltekintve ott sem Isten alázatos szolgájaként viselkedik, hanem sokkal inkább katedrán álló egyetemi professzorként, aki azon bonyolultságában látja és láttatja a világot, s aki számára a megvilágosodás, a bűn vagy az üdvözülés nem annyira vallási, hanem sokkal inkább filozófiai kategória, a kereszténység vagy a protestantizmus pedig nem valami elvont morális burok, amibe beledughatják fejüket a vallási előírásokat betartó igaz hívők, hanem a való élet kihívásaira adható lehetséges válaszok rendszere.

Azt hiszem, a viski és técsői református templomban a szószékről azelőtt soha nem hangzottak el olyan szavak mint az ő szájából: európai integrációi, többcentrumú magyar írásbeliség, globalizáció és regionalitás. Helybéli lelkésztársait alighanem meglepték világi gondolatai, láthatóan feszült figyelemmel hallgatták szavait. Hogy a hívek körében volt-e értetlenkedés, azt nem tudom.

Sokat nevettünk, élcelődtünk, jópofa helyzetekbe keveredtünk hol vendéglátóink különös viselkedése, hol vendégeink helyi dolgokban való tájékozatlansága miatt. Amikor például Budapestre fuvaroztuk a házaspárt (érkezni vonattal érkeztek), és a csapi határátkelőhöz értünk, Éva szabályszerűen megállt a sorompón túl ott, ahol a vámterületre való behajtást egy „kézi kordonnal” korlátozzák a vámosok. Ha a belső területről elfogynak a kocsik, egy vámos felsétál a kis vasrácsig, félrehúzza, beenged 8-10 kocsit, majd újra keresztbe teszi a kordont. Amikor megálltunk, István felkapta a fejét, de hát miért nem hajtunk a vámosok színe elé? Éva elmondta, mi itt a rend. De hát csak két kocsi van ott, menjünk be! – mondta, és már szállt is ki az autónkból, elhúzta a vasrácsot, intett a halálra rémült Évának, hogy hajtson előre. Megtette – és három méterrel beljebb megállt. Erre persze az időközben mögénk ért kocsi is elindult volna, de István felemelt kézzel megállította, visszatette a kordont „a helyre”, és beült az autóba. Na, ez megvan, menjünk! Éva remegő lábbal engedte fel a féket. A vámosok és határőrök meglehetős döbbenettel figyelték István magánakcióját. Ilyen pimaszságot még nem tapasztaltak. Mi azt hittük, nagy botrány lesz (Istvánnak utólag azt mondtuk, jó hogy le nem lőtték…). De a szigorú egyenruhások még csak a fejüket sem csóválták. Azt hihették, István valami nagyon nagy főnök lehet, ha ilyesmit merészelt. Vagy az is lehet, meglátták feje fölött a védőangyalát.

Continue reading →

Napló: 1997. április

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. április

Nagy késéssel megjött a Bárka c. folyóirat tavalyi, 96/3-4. száma. Ebben: annak az őszi békéscsabai tanácskozásnak az előadásai, amelyet a megye könyvtárosainak nagy éves összejövetele alkalmából tartottak a határon túli magyar irodalomról; az anyagok közül az Elek Tiboré és az enyém is Kárpátaljával foglalkozik. Tibor tanulmánya már élőben előadva is tetszett, és most élvezettel olvastam a nyomtatott verziót.

Az írás legnagyobb erénye az elfogulatlansága és egészséges értékítélete. Könnyedén túllép azon a szinte áthághatatlan akadályon, amely évek óta lehetetlenné teszi, hogy helyére tegyünk néhány dolgot. Akik valaha is foglalkoztak irodalmunkkal, azok vagy tetten érhetően elfogultak voltak (egyesek egyik, mások másik irányban), vagy semmitmondóan felületesek. Újabban meg bejáratott ítészeink is nagy zavarban vannak: olyasmit kellene elismerniük, aminek elismerésétől vonakodnak, és olyan szerzők teljesítményének hiányát kellene belátniuk, akiknek felmagasztalására korábbi koncepciójukat alapozták. Így aztán nagy csúsztatásokkal találkozhatni.

Nem így Tibor. Az utóbbi években megjelent itteni könyveket szemlézve szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a 60-70-es évek fordulóján rövid ideig létezett, de elhíresült Forrás Stúdió most kiadott, Nézz töretlen homlokomra című emlékantológiájában „A kevés szavú Fodor Gézának, de főként Vári Fábián Lászlónak a korábbi antológiákból, évkönyvekből, magyarországi publikációkból már jól ismert, többek által méltatott versei olvashatók újra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kilencvenes évek elején végre megjelent első köteteikben is jórészt ugyanazok a kiemelhető versek, amelyek itt és/vagy a másik két összeállításban is olvashatók, akkor talán nem elkapkodott a megállapítás: bennük rekedt a jelentős költői életmű. Nagyjából ugyanez mondható el a többiek, főként Balla Teréz, Dupka György, Zselicki József antológiákbeli versei és az elmúlt években megjelent kötetei kapcsán, annyi különbséggel, hogy ők kezdettől kevesebb tehetséget árultak el, így a hiányérzetünk is kisebb lehet.”

Ezt egyszer ki kellett mondani valakinek. Más, fájdalmasabb kérdés – Tibor ezt is érdemben tárgyalja –, hogy mi okból rekedt benne előbbiekben az életmű, s mi okból nem tudták az utóbbiak kibontakoztatni szerényebb tehetségüket, de a lényeg az, hogy végre valaki nem a múltbéli érdemek és a korábban elszenvedett sérelmek felől közelít ezekhez az írói teljesítményekhez, hanem értéküket mérlegre téve hozza meg ítéletét. Véleményét igen közelinek érzem a magaméhoz, talán azzal az eltéréssel, hogy én Vári Fábián László és Fodor Géza munkásságát a nagyon kevés felmutatható vers ellenére is maradandónak érzem, míg a másik csoportba soroltak tehetsége szerintem nem szerényebb, hanem egyszerűen hiányzik. Dupkát csak múltbéli költőként tudom számon tartani: ő legalább idejében elhallgatott. Amikor pedig még írt és publikált, akkor ő maga eléggé fiatal, a korszak eléggé lefojtott, irodalmunk meg eléggé vérszegény volt ahhoz, hogy zsengékkel is felszínen lehessen benne maradni. Balla Teréz már rosszabbul időzített: hosszú (legyünk igazságosak: néhány évig részben kényszerű) hallgatás után akkor kezdett buzgón publikálni, amikor már kialakult kis költészetünknek mind az élvonala, mind a derékhada, s ő így ügyetlen opuszaival csupán a sereghajtók közé kerülhetett, amely besorolásából azóta sem tudott kitörni, holott közben mind az élboly, mind a középmezőny költői nagyrészt kicserélődtek. Erre is rátetézett Zselicki, aki egészen a legutóbbi időkig szinte semmi újat nem publikált (s ami keveset igen: nem vált dicsőségére), most meg, közel ötvenévesen kiadta kötetben a zsengéit. Bizony ezek a javarészt húsz egynéhány évvel ezelőtt keletkezett írások megmosolyogni valóan gyengék, s a kötet megjelenése a költészethez legalább egy picit értők szemében Zselicki maradék nimbuszát is tönkrezúzta.

Hasonlóan kíméletlen Elek Tibor kis irodalmunk másik neuralgikus pontját illetően is: „A körülbelül kéttucatnyi (beleszámítva az ifjúsági regényeket, gyermekversköteteket is) kötettel rendelkező Balla László munkássága sem odahaza, nem Magyarországon nem túl népszerű” – kezdi, és minden nagyobb rákészülődés nélkül kijelenti, hogy a tárgyalt szerző újabb regényei az ábrázolás művészi erejét, drámai hitelességét illetően alatta maradnak mind Kovács Vilmos Holnap is élünkjének, mind Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. kisregényének.

Balla Lászlót negatívan értékelni nem számít különösebben nagy cselekedetnek, ám a kijelentés jelentősége abban rejlik, hogy sok tekintélyesebb ítész tollából ennek a véleménynek nincs súlya: szemléletük eleve prekoncepcionális, Balla Lászlót eleve (csak) irodalmi diktátornak látják, s évtizedekkel ezelőtt eldöntötték, hogy nem lehet jó író. Elek Tibor viszont – már csak fiatal kora miatt is – mentes mindenféle előítélettől, így tehát azért marasztalja el a Balla-regényeket, mert értékítéletében nem találtattak eléggé jóknak. Olyan természetes hangon teszi ezt, hogy bárki számára hihető: ha Balla történetesen remekművet hozna létre, ezt ugyanilyen magától értetődően ismerné el, míg az elkötelezett ítészek erre képtelenek lennének: már a most születő-megjelenő regénysorozat – A végtelenben találkoznak – is túl jó nekik ahhoz, hogy alaposan lehúzhassák; agyonhallgatják hát inkább. (Például Görömbei: még viszonylag friss összefoglalásaiban is a költő Balla Lászlót értékeli s találja gyengének, a most már terjedelme miatt is figyelmet érdemlő regényfolyamról tudomást sem vesz.) A regényciklus értékelhetőségének van más akadálya is. Szinte lehetetlen e műveket kizárólag művészi teljesítményként megmérni: helyenként már-már dokumentarista művekkel állunk szemben, amelyekben az artisztikus vonásoknál hangsúlyosabb, lényegesebb a tényanyag, a kor- és társadalomrajz, s ennek minősítése túlmutat az esztétikai elemzés lehetőségein. Ha viszont a regények szociális, morális, politikai értékét, hitelességét mérlegeljük, akkor nem tekinthetünk el attól a körülménytől, hogy e művek szerzőjének van múltja, s múltbéli személyisége súlyos ellentmondásban áll az új regényekben megmutatkozó írói magatartással. Egyszer ezt lenne érdemes egy fáradságot nem sajnáló irodalomtörténésznek végigelemeznie! Bemutatnia, hogy mindaz, amit Balla László mint író, szerkesztő, irodalompolitikus 36 esztendőn át képviselt (első kötete megjelenésétől nyugalomba vonulásáig), az vajon hogyan viszonyul a regényfolyamban leírtakhoz; illetve visszahatólag: a regények világa, hangja, üzenete miben cáfolja és miben igazolja a múltbéli Balla Lászlót. Egy ilyen analízis mutathatná meg, hogy a jelentős írói teljesítmény mögött áll-e hitelesítő erejű személyiség – és csak azután, a kapott eredmény birtokában lenne értelme az írások művészi-esztétikai kvalitásairól szólni. A Balla László-életmű ugyanis nem csupán irodalom, sőt, talán első sorban nem az. Éppen ez a legnagyobb gyengéje – és lehet, hogy legnagyobb erénye is.

[Jegyzet 2006-ból a fentiekhez: Az általam hiányolt értékelésre később történt kísérlet: Penckófer János külön tanulmányokban, illetve a Tettben a jellem (Magyar Napló, Bp., 2003.) c. monográfiájában próbálta ütköztetni Balla László ideológiai elkötelezettségeit és kultúrpolitikusi működését írói magatartásával és teljesítményével. Sajnos mindezt nem szakmai megalapozottsággal és nem kutatói tárgyilagossággal tette, hanem éppen a fent említett prekoncepciók egyikére támaszkodva: nem lehet jó író az, aki főszerkesztőként rossz hatalmat szolgált, és nem alkothat jelentős életművet, akinek a szemlélete épp akkor fordult ellentétébe, amikor a rendszerváltozás történt. Penckófer kétség kívül kimond fontos igazságokat, másokat ellenben elhallgat. A vádat képviseli, a bűn súlyosságát fejtegeti (legtöbbször jogosan), de nem veszi figyelembe sem a mentő körülményeket, sem a szintén jelentős erényeket; erkölcsi ítélete így inkább konstruált, semmint bizonyított, inkább ügyészi, semmint bírói. Balla szépírói kvalitásait illetően kritikai észrevételei nagyrészt ugyan szintén jogosak (nem vitás, hogy apám jórészt mesterségbeli tudással, rutinnal, szerkezeti építkezéssel és gördülékeny meséléssel pótolja az átütő művészi erőt)), de ezek súlyát egyrészt csökkenti az, hogy nem az esztétikumból, hanem a politikumból és a morálból vezeti le elmarasztaló ítéleteit, másrészt az, hogy a többi kárpátaljai író esetében egészen más mércét alkalmaz: akik erkölcsileg megfelelnek elvárásainak, azok gyöngébb írói produktumát felmagasztalja. Így hát Balla László életművének értő szakmai értékelése még várat magára.]

Napló: 1997. március

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. március

Februárban meghalt Hrabal. 82 évesen így meghalni: madarak etetése közben kiesni a harmadik emeleti ablakból: maga a költészet. Ahogy Esterházy írná: „Ez azért szép.”

A múlt héten Ginsberg halt meg. Az ezzel kapcsolatos apró érdekesség: az új Pánsípba Bagu adott egy verset, ennek két utolsó sora: „és az üvöltés elkezdi megírni / ginsberget”. Amikor nyomdába adtuk a lapot, a versnek még nem volt aktualitása. Mire megjelenik, Ginsberg már halott.

Most már biztos, hogy menni tudunk a Budapesti Könyvfesztiválra: megkaptuk ingyen a standot; cserében én vállaltam, hogy nemcsak a magunk kiadványait, hanem a teljes kárpátaljai könyvtermést kiállítjuk és árusítjuk. Tartunk sajtótájékoztatót és egy dedikációs órát is.

Pesten, az írószövetségi választmányi ülés szünetében Fodor András atyailag megkérdezte: „Mi ez a háború közted és Oláh János között?” A dolog meglepett, és ki is fejeztem értetlenségemet: háborúról szó sincs. Ők közöltek egy cikket, arra én írtam egy reagálást, ők a reagálásomat nem hozták le. Ennyi. Mindezt levélben már tisztáztam is Jánossal, és eszem ágában sincs főszerkesztői jogát elvitatni, hogy azt közöljön vagy ne közöljön a lap, amit ő helyesnek tart. Barátinak mondható viszonyunk azóta is töretlen.

Itthonról azért újra írtam Oláhnak. Kifogásaimat, ellenérzéseimet a publikált cikkel szemben fenntartottam, egyben János elnézését is kértem, ha levélváltásunk során bármivel is megbántottam-megsértettem volna.

Ez a história még a múlt évre húzódik vissza. A Magyar Napló novemberi száma hozta Váralljai Csocsán Jenő grafikonokkal alaposan megtűzdelt Magyarország romlása a demográfiai mutatók tükrében c. tanulmányát. Én erre azonnal reagálni akartam, később letettem róla, mert úgy gondoltam, nem vitaindítónak szánták. De a következő számban Tornai József igen bölcs írással kapcsolódott a témához (nézeteit maradéktalanul osztani tudtam), s úgy gondoltam, a lap ezek szerint mégis teret ad a reagálásoknak. Ekkor írtam meg és küldtem el a magam írását. A főszerkesztőnek küldött kísérőlevelemben kiemeltem: „Mint látod, engem a cikk hangneme és beállítódottsága érintett negatívan; és bár osztom azt a nézetet, hogy a magyarságot demográfiai értelemben komoly veszély fenyegeti, szerencsétlen dolognak tartom ezt a kérdést etnikai és világnézeti előítéletekkel a háttérben tárgyalni. Ezért kérem, ha lehetséges, adjatok helyet ennek a különvéleménynek is.„

Talán a legjobb, ha érdemi részeit ideillesztem. Így érveltem:

…a szerző hiteles adatokra támaszkodva mutatja ki, milyen veszélyes tendenciák rajzolódnak ki Magyarország népesedési adataiból. Megtudjuk például, hogy 1981 óta a születések száma folyamatosan és növekvő mértékben alatta marad az elhalálozások számának, s ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy „1981 óta 330 374 fővel fogyott az ország népessége, tehát egész megyényi lakossággal, s ez a folyamat egyáltalán nem látszik megállni, hanem inkább fokozódik.” Ez valóban ijesztő jelenség. Ám jobban megrémültem a következő két mondattól. Nem is tartalmuktól, hanem szemléletüktől. Mielőtt idézném, szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fenti állításban szó szerint „az ország népessége” szerepelt, s erre csattannak rá az alábbiak: „Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a fogyás még nem a tényleges pusztulást jelzi. Nincs benne a cigányság növekvő lélekszáma.” Hoppá! Hogy világosabb legyen, a szerző folytatja: „Becsült adatok alapján a cigányság lélekszáma 1971-ben 320 000 fő volt, amely 1995-re kb. 520 000 főre gyarapodott. A tényleges fogyás tehát 330 000 + 200 000 = 530 000 fő.” Tetszik érteni? A fenti állítások sugallata szerint: 1) a cigányság nem tartozik bele az ország lakosságába; 2) a lakosság csökkenésének számát meg kell tetézni a cigányság növekedésének számával, hogy a „tényleges pusztulás” mértékéről pontosabb fogalmunk legyen.

A szerző maga is észrevehette, hogy „az ország népességé”-ről szólva a dolog mégis sántít, s a következő mondatban már így pontosít: „A magyarországi magyarok fogyása az utóbbi évtizedekben elérte a félmilliót, a lakosság 5 %-át, míg a sokkal nehezebb körülmények között élő cigányság lélekszáma nagymértékben emelkedett.” De a „magyarországi magyarok”-ról újra visszatér az országhoz, rögtön a következő mondatban: „Az ország mind gyorsabban halad a herderi jóslat beteljesülése felé, és jelenleg a legjobb úton van ahhoz, hogy finnugor rokonaink, a lívek sorsára jusson.”

Szóval hogy is van ez? Végül is mi taszítja a végpusztulásba „az országot”? Illetve, ezek után: kicsoda „az ország”? S ha már a cigányság szaporodásának a magyarság fogyásában ilyen aláhúzandó a szerepe, akkor miért nem olvashatunk ebben a cikkben valamit a magyarországi románok, szlovákok, szerbek, németek lélekszámának a változásáról? S ezt vajon kivonni vagy hozzáadni kell a bűvös mutatókhoz? (…)

Nincs ennek a számolgatásnak, egészen véletlenül, egy ici-pici rasszista mellékíze?

(…) No és aztán a lívekkel való példálózás… Ha ismereteim nem csalnak, a lívek soha nem alkottak tízmilliós nemzetet és önálló államiságuk sem igen volt, azonkívül pedig, ha jól tudom, nem kihaltak, hanem beolvadtak a lett nemzetbe (már a század elején is csupán pár ezren beszélték a lív nyelvet), sorsukat e tekintetben inkább a Magyarországon megtelepedett kunokéhoz lehetne hasonlítani.

(…) az alább idézendő néhány mondat elolvasása után rájöttem, hogy nem demográfiai tanulmányt tartok a kezemben, hanem propagandaanyagot, amelytől még akkor is irtóznék, ha esetleg jó ügyet propagálna. Az írás közepe táján a szerző ugyanis a következőket jelenti ki: „Az a társadalom, amely szerint a művi vetélés különleges és csodálatos vívmány, vagyis alapvető érték, pusztulásra van ítélve, és el is pusztul, ha ki nem józanodik. Az anyagelvű világnézetből eredendően következő élvezethajszolás helyett csak a keresztény áldozatvállalás biztosíthatja a magyarság fennmaradását.”

Ezek után csak néhány „költői kérdésem” lenne (tekintve, hogy irodalmi lap adott helyet a tudományos köntösbe bújtatott írásnak):

Igazán érdekelne, a szerző fenti mondatában mit (kiket) fed „a társadalom” kifejezés? (Benne vannak-e például a cigányok?)
Véletlenül nem téveszti-e össze a művi vetélést annak engedélyeztetésével? (Mármint hogy melyik a vívmány?)
Valóban „eredendően” élvhajhászok-e a materialisták? (És mennyiben élvhajhászat az abortusz?)
Az ateisták, izraeliták, netán mohamedánok áldozatvállalására ezek szerint nincs is szükség? (Ők csak nyugodtan élvhajhásszanak?)
És végül, de nyomatékkal: Hol helyezkedik el a tisztelt szerző rendszerében az általában erősen istenhívő cigányok keresztény áldozatvállalása?

PS. Egyébként pedig, tapasztalatom szerint legalábbis, világnézeti alapon nemigen lehet gyereket csinálni.

Ha a Magyar Naplóban nem is, de a miskolci megyei lapban, az Észak-Magyarországban azért csak megjelent cikkem, ami – legalábbis a példányszámot illetően – sokkal nagyobb publicitást jelent.

•

Múlt év ősze óta írom új regényemet. Rendkívül lassan haladok. A szöveg alig mozdul előre, miközben gondolataim meg burjánzanak.

Az ellentmondásnak két oka van. Az egyik, hogy nem vagyok eléggé jó író: nehezen és lassan fogalmazok, mert a magam támasztotta igényességnek alig-alig tudok megfelelni. Vagy igényeimet kellene lejjebb szállítani, vagy jobb mondatokat írni. Egyik sem megy igazán, így aztán döcörészik a munka.

A másik ok, hogy magánál a születő szövegnél – első regényem, a Szembesülés megírása óta – jobban érdekel az írás folyamata. Ugyanakkor ezt a folyamatot szeretném teljesen függetleníteni magától a regénytől. Olyasmit szeretnék csinálni (itt az írni vagy alkotni nem lenne pontos), mint egy fiktív szabásminta vagy fiktív szakácskönyv. Létrehozni valamit, ami látszólag egy regény megírásának (ruha- és ételkészítésnek) a pontos, adekvát algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.

„Én kérem egy regény vagyok, amely itt íródik, az Ön szeme láttára. De ez nem igaz, mert csalok és nem az vagyok, aminek mondom magam” – valahogy így okoskodhatna szép fikcióm. Sajna: kitalálni könnyebb, mint megcsinálni.

•

Közeleg a költészet napja. Kárpátalján – immár több esztendeje – minden páratlan évben a Nagyberegi Középiskola ad otthont a Költészeti Napoknak és az ennek keretében sorra kerülő megyei vers- és prózamondó versenynek (páros években a Bátyui Középiskola a házigazda). Ahogy minden évben, az idén is megkerestek és nemcsak azzal, hogy újra a szavalóverseny zsűrielnöke legyek, hanem hogy – ugyancsak hagyományosan – a Pánsíp és az UngBereg Alapítvány támogassa a rendezvényt. Az iskola lelkes igazgatója nem igazán értette, hogy mi is támogatásokból gazdálkodunk és ebből csak igen szerény mértékben tudunk bármit is pénzzel továbbtámogatni – viszont tudunk adni jó sok ajándékkönyvet és -folyóiratot. Szomorúan tette be a kocsijába a két telepakolt kartondobozt és csak kicsit vidult fel, amikor megígértem, ha a rendezvény költségeihez nem is tudunk hozzájárulni, de egy pénzes különdíjra valót összekaparok annak a versenyzőnek, aki majd a valamilyen szempontból leg-leg lesz a mezőnyben. Ez felkeltette a kíváncsiságát, na, lesz min törnie a fejét Nagyberegig.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. december

A Szembesülés és az Élted volt regénye

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. november

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. október

Alagút az ungvári vár alatt

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. szeptember

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. augusztus

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. július

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. június

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. május

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. április

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. március

Címkék

Kategóriák

Tartalommarketing

Meta

Húsz éve írtam

Legutóbbi bejegyzések

Oldalak

UNGPARTY – Balla D. Károly virtuáléja

Google helyezés javítása – Honlap-Seo – Keresőmarketing