2000 címkével jelölt bejegyzések

Akinek célja van az írásával, azt a saját célja ki is pányvázza.
Aki meg „csak úgy” ír, annak átszállnak a szobáján az angyalok.

<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól a blogolási korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

2000. március

József Attila-díjam – és zavaró körülmények

Megkaptam a József Attila-díjat – némi szépséghibával. No, nem magának a díjnak van szépséghibája (bár ahogy ezt a plakettet elnézem…), hanem a „környülállásoknak”. Először is: a döntést meghozó szakmai testület már kiértesítette a 10 díjazottat, amikor a miniszter belenyúlt a döntésbe, 3 nevet kihúzott és 3 másikat beírt. Én szerencsére sem az előbbi, sem az utóbbi 3 közé nem tartoztam, de amikor másnap találkoztam Ladik Katival, bizony nem esett jól a szemébe néznem. (Őt, csakúgy mint Monostori Imrét és Ferenczes Istvánt, kihúzta a miniszter. Nem hiszem, hogy szikrányival is jobban „megérdemelném” a díjamat, mint bármelyikük! Sőt! Ladik Kati már élő legenda, neki komolyabb díj is kijárna!) [A következő évben mindhárom „kihúzott” megkapta a díjat.]

A másik, számomra ennél is kellemetlenebb körülmény: a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovata vezetőjeként szólítottak fel az átvevésre (másnap a sajtóban is ekként jelentem meg). Annyira meglepődtem, hogy zavaromban alig tudtam átvenni a díjat. Amikor aztán a ceremónia után odamentem az egyik szervezőhöz (egy államtitkár – vagy -helyettes – hölgy, feltűnő nagy fehér kalapban) és szóvá tettem a tévedést, ti. hogy a Kárpáti Igaz Szónak nincs is szépirodalmi rovata, csak kulturális van, de annak sem vagyok a vezetője, csupán tíz évvel ezelőtt voltam másfél évig munkatársa a lapnak… Nagyon hamar le akart szerelni: ők az Írószövetségtől kapták meg az életrajzomat. Jeleztem, hogy ez aligha lehetett így: ott tudják, hogy ki vagyok. Szerencsére hallgatta a beszélgetést egy másik (gondolom: alacsonyabb rangú) hölgy (merthogy az államtitkárok legfőbb ismérve az, hogy mindig igazuk van) és megígérte: utánanéz a dolognak. Lediktáltam neki, hogy a Pánsíp alapító főszerkesztője vagyok, ezt fel is írta, telefonszámommal együtt. (Az csak utólag ütött szeget a fejembe, hogy vajon miért van az: az összes többi kitüntetett minősítése: író vagy költő vagy irodalomtörténész, és csupán az én esetemben van szükség valami másfajta eredetigazolásra.) A nemzeti ünnep utáni első munkanapon – becsületére szóljon – felhívott telefonon, és elnézést kért a tévedésért: a dolog az ő hibájából történt. Ilyet olyan ritkán hall az ember, főleg minisztériumi főhivatalnoktól, hogy azonnal elérzékenyültem. Történt pedig – így a hölgy – hogy neki közel száz életrajzot kellett egyetlen nap alatt feldolgoznia és az enyém olvasásában megállt a tíz évvel ezelőtti adatnál. Én már nem akadékoskodtam azzal, hogy tíz évvel ezelőtt sem voltam az, aminek tituláltak, és rábeszélésére a sajtóbéli helyreigazításhoz sem kívántam ragaszkodni („Azt úgysem olvassa el senki!”). További kecsegtetés: rövidest megjelenik hivatalos kiadványuk, a Kulturális Közlöny – abban majd helyesen szereplek. Ezek után csak annyit kértem, hogy ebből a közlönyből küldjenek egyet a Kárpáti Igaz Szóba is, mert – magyaráztam legfőbb aggályomat –

ebben az egészben az a legkellemetlenebb, hogy a lapnál azt hihetik, én adtam ki magam az ő rovatvezetőjüknek.

Ezt meg is ígérte. Ebben maradtunk.

Hasonlóan meglepőek voltak az itthoni reagálások. Írótársaim közül ketten is (Füzesi Magdi, Keresztyén Balázs) nagyjából ilyen szavakat fűztek a gratulációjukhoz: Na végre, hogy Kárpátalja is kapott egy József Attila-díjat! (Ez nem jelenti azt, hogy ne becsülnék a munkámat, ám valóban úgy gondolják: most jött el végre az ideje annak, hogy erre a régióra is jusson egy díj, s akkor már miért éppen ne én kapnám.)

További furcsaság: minden orgánum azonnal interjút akart velem csinálni. Egyazon napon kellett elutasítanom a Kárpáti Igaz Szót, az ungvári rádiót és az ungvári tévét (Sorrendben: Barát Mihály, Petykó Ágnes, Kulin Zoltán). (Apám határozottan megsértődött, amiért nem hagytam magam megünnepeltetni: ő akart büszke lenni a díjamra, és megharagudott rám, amiért én nem akartam.) Magamnak így magyaráztam meg elzárkózásomat: ezek az orgánumok gyakorlatilag semmibe veszik a kárpátaljai magyar irodalmat, amikor meg foglalkoznak vele (pl. Barát Mihály „recenziói”), akkor összemosnak értéket és értéktelent, egyformán jó nekik a valóban jelentős teljesítmény és a süvöltő dilettantizmus. Működésük voltaképp kultúraellenes – ne akarjanak hát velem most csak azért interjút készíteni, mert díjat kaptam, inkább csinálnának egy tisztességes kulturális rovatot!

Irodalom a Kárpáti Igaz Szóban

Hogy engem a díjátadáskor és az aktuális híradásokban a KISzó szépirodalmi rovata vezetőjének tituláltak, az azért is sérelmes számomra, mert – nem mellesleg –

a Kárpáti Igaz Szónak tíz éve nincs irodalmi rovata, oldala!

Időnként születtek tétova kísérletek arra, hogy a 10-20-30 évvel korábbi mellékletek  (Neon, Lendület, Új hajtás), hagyományát felújítsák, de két-három közlemény után az új képződmények sorra meg is szűntek. A vezetők láthatóan nem igazán akarnak efféle huncutságot, Barát Mihály pedig tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szervezzen-szerkesszenn egy rendszeresen megjelenő tisztességes gyűjteményt. Horváth Sanyi szívesen csinálná, tudná is, ha ezt kapná meg fő feladatául. De úgy persze nem megy, hogy a belpolitikai rovat vezetése és a nem kis heti penzum megírása mellett még grátisz összehozza a havi irodalmi oldalt is. A lapnál senki nem akarja belátni, hogy a mi körülményeink közepette csak sok munkával, kiterjedt levelezés folytatásával, jó ötletekkel, a szerzőkkel való folytonos „foglalkozással” és aktivitásukat felkeltő „akciókkal” (pályázatok, közös szereplések) lehet bármiféle folyamatos irodalmi orgánumot fenntartani. Ehhez kevés annyi – mint legutóbbi elvetélt kísérletükkor tették – hogy év elején szétküldenek 30 körlevelet a potenciális szerzőknek, aztán passz. Beérkezett annyi anyag, hogy két hónapig lehetett belőle oldalt csinálni – ezzel ki is fújt a lelkesedés. És miközben egyetlen küldeményre nem reagáltak írásban, egyetlen szerzőt fel nem hívtak telefonon, egyetlen új ötlettel nem álltak elő – aközben még ők csodálkoztak, hogy nem jön több anyag.

Ezek tudatában végképp kínos, hogy nekem milyen titulus elhangzása után kellett átvennem a díjat.

A hontalanság metaforái

Kisebb kavarodás, személyes konfliktusok esszékötetem megjelenése körül.

Ennek a könyvnek az előtörténete sem egy díszmenet. Félmúlt, féjelen, féljövő címen egyszer már majdnem megjelent a Kriterionnál (aláírt szerződésem volt velük szép Lej-honorral), akkor Dupka Gyuri fúrta meg az éppen Ungvárra látogató H. Szabó Gyula kiadóigazgatónál. Kicsit felfrissítve került új, budapesti kiadóhoz, de ez [A Magyar Nyelv és Irodalom Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia] nem tudott szerzői honoráriumot felajánlani. Én azonban mégiscsak szerettem volna valamit keresni a dolgon (végül is az utóbbi 12 évben született legjobb közéleti és irodalomkritikai írásaim kerülnek bele, döntő részük könyvben most jelenik meg először), így abban maradtam Komlós Attilával [ügyvezető elnök], hogy az UngBereg Alapítvány részéről én végezhetem a nyomdai előkészítést (szedést-tördelést, pauszra nyomást), és ezt a munkát kifizetik. Szedni csak a régebbi írásokat kellett, ami 1996. óta keletkezett, azt már gépbe írtam, a tördelés meg számomra nagyrészt élvezeti dolog és csak kisebb részében munka, így a viszonylag magas magyarországi tarifa szerinti elszámolással, úgy veszem, a szerzői tiszteletdíjam is meg van fizetve.

A dologgal el is készültem, elpostáztattam a teljes anyagot Pestre. Ám Attila idegesen reagált, elégedetlen volt a tördeléssel, 18 pontba foglalt kifogás-listát emlegetett (ezt többszöri kérésemre sem küldte el), meg azt, hogy „tobzódom a betűtípusokban”. Átnéztem a munkámat és megvizsgáltam a Társaság néhány nálam lévő könyvét. Hát… Meglehet, hogy a túl sok címtípus (könyvcím, cikluscím, tanulmánycím, alcím, al-alcím) miatt valóban a kelleténél több betűtípust használtam, de a könyveikben látott megoldások meg a másik véglelet képviselik; a címek teljesen beleolvadnak a szövegbe, sem méretükkel, sem típusukkal nincsenek kiemelve. Mintha elszálltak volna a tördelési beállítások. Ez szerintem teljesen jellegtelenné teszi a kiadványt, nem a puritanizmus, hanem a fantáziátlanság és a gondozás hiányának a benyomását kelti, mintha formázás nélkül lapátolták volna be az anyagot. A kiemelések, az arányosan megnövelt betűméretek, balra és középre zárások, a stílusban egymáshoz illő betűtípusok, továbbá a félkövér és dőlt betűk váltogatása az én szememben nagyon is szükséges. Mivel azonban az elveket nem érintő dolgokban könnyen hajlok kompromisszumra, így elébe mentem Attila kifogásainak és azt írtam, hogy ha ragaszkodik hozzá, akkor szívesen újratördelem az egészet. No, erre a „ragaszkodik”-ra aztán végképp berágott, nem is tudom, miért. Ideges, és kissé idegesítő ember.

Végül valahogy csak megegyeztünk, de akkor meg a borító miatt lettek nézeteltéréseink. No, remélem, azért áprilisra csak megjelenik, már ki van tűzve a bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjában.

[Utólagos kiegészítés. A borító elég ronda lett. Én egy mutatós képversem egy kontrasztos, szépen kirajzolódó, szerintem kellemes grafikai hatású részletét szántam a borítóra, erre kellett volna rámontírozni a nevemet és a címet,

de a képkezeléshez nekem nem volt megfelelő technikám; kértem, hogy ezt a tervem alapján legyenek szívesek ők elvégezni. A borító amúgy sem volt benne a tördelési vállalásomban. Hát megcsinálták.

Hogy szándékosan rontották volna el, azt azért nem feltételezem, de hogy maximális hanyagsággal álltak hozzá, az látszik az eredményen. Olyan, mintha koszos lenne.]

NZM újra megrótt

Nem bír abbamaradni levélbéli vitám NZM-mel [Nagy Zoltán Mihály] az irodalmiságról, az irodalom szerepéről. Legutóbb így rótt meg:

„hát nem fér bele a te fejedbe sem a nyilvánvaló tény, hogy a beszélt és írott szó minden korban arra szolgált, hogy megértessük magunkat másokkal”

Válaszom, egyebek mellett:

»…látod, ezért üt el ilyen erősen egymástól a véleményünk, mert nemcsak az ízlésünk más, hanem mást és másként gondolunk a művészet mibenlétéről. Te az irodalmat, úgy tűnik most már sokadik leveledből, a hírközlés, véleménynyilvánítás egy magasabb formájának gondolod, váltig állítod, hogy hatnia, szólnia, szolgálnia stb. kell, azt gondolod, hogy célja van, szerepe van, sőt még azt is, hogy ezt a szerepet csak bizonyos kijelölhető nyomvonalak mentén töltheti be. Harmincegykét évesen, viszonylag rövid „szolgálatos” korszakomban én is ilyesmit gondoltam. De sem előtte, sem azóta! Kiskamaszkori „irodalmi eszmélésemtől” húszas éveim végéig, és most már cirka 10 éve egészen mást gondolok a (magas nívójú) irodalom, az emelkedett művészet lényegéről. Leírhatnám, milyen felfedezések, milyen tapasztalatok, milyen olvasmányok hatására történt, hogy, ha árnyaltabb formában is, visszatértem korábbi felfogásomhoz, de túl hosszú a történet. Most viszont ott tartok, hogy a magam értelmezésében a te mondatod nekem egyszerűen egy téves állítás, mert szerintem a valódi művészet, így a szűken vett szépirodalom lényege leginkább az, hogy nem szolgál. Persze az irodalom népiségéről (és pártosságáról) és a tömegkultúráról szóló tanítás ennek ellenkezőjét mondja, és aki népművelői, nemzetmentői, erkölcspallérozói szándékkal, a közérthetőség és népszerűség igényével (vagy hajhászásával) alkot, az nem lehet egy véleményem velem. Ezért haragszik mostanában rám a szolgálat fontosságában hívő Horváth Sanyi, ezért figyel gyanakvással az erre költészete egészét feltevő VFL [Vári Fábián László], ezért éreztet némi sértődöttséget velem szemben Füzesi [Magda] – és ezért borítgatjuk egymásra veled az asztalt leveleinkben.

…nekem az irodalom a szabadságról szól. A szolgálatos irodalom soha nem lehet felszabadult: mindig megköti az, amit szolgálni akar. Akinek célja van az írásával, azt a saját célja ki is pányvázza. Aki meg „csak úgy” ír, annak átszállnak a szobáján az angyalok.«

<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól a blogolási korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

2000. február

Pánsíp Irodalmi Szalon

Valóra vált lassan egy éve dédelgetett tervem: január 29-én kimondtuk a Pánsíp Irodalmi Szalon megalakulását. Első összejövetelünk egyben a KÁRMIN- és Váradi-Sternberg János Díj átadási ünnepsége is volt.

Nagyon szükség volt már olyan alkalmakra, amikor azokkal a szakmabeliekkel, akiknek többsége egyben barátunk is, együtt lehetünk egy hosszú estén át. Az összejövetelek egyéb haszna mellett nem titkolt szándékom egyben az is, hogy újra összehozzam azokat az értelmiségieket, akik a kárpátaljai magyarság politikai megosztottsága miatt nem vagy alig állnak szóba egymással. Lehetetlen helyzet, hogy míg 25-30 évvel ezelőtt a hatalommal való lojalitás és az ellenzékiség kétpólusú rendszere szakította két táborba az írástudókat, addig most a nagyjából ugyanazokért a célokért létrejött magyar szervezetek közti rivalizálás, ellenségeskedés osztja meg az írótársadalmat. Én kezdettől fogva igyekeztem „felülemelkedni” ezen, tudatosan ellenálltam annak, hogy bármelyik tábor is kisajátítson. Ennek egyrészt az a következménye, hogy nagyjából mindenütt elfogadnak, de – másrészt – sehol sem fogadnak be. Tudják, hogy vagyok, elismerik teljesítményemet, nem feltétlenül tekintenek ellenségnek, de pontosan érzik és érzékeltetik, hogy nem vagyok az ő kutyájuk kölke, így nem számíthatok segítségükre, vagyis arra, hogy „bevesznek valamilyen buliba”. No, nem mintha akarnék én az ő bulijaikban részt venni, épp csak lassan a kárpátaljai magyarság teljes mozgástere az ő működésük színterévé válik, ahol kívülállónak már nincs keresnivalója.

Nos, ehhez képest tartom én nagy eredménynek, hogy mégis fel tudunk mutatni eredményeket: hogy sem lapszerkesztőként, sem könyvkiadóként nem kellett minden pozíciómat feladnom (amit igen, azt pedig önként tettem), most pedig még itt van ez a Szalon is – sikerült!

Magáról a rendezvényről: 16-an jöttünk össze: írók, újságírók, szerkesztők, kiadók, történészek, intézményi vezetők. A Szalon céljainak vázolása után – a napirendnek megfelelően – beszámoltam az UngBereg Alapítvány működésének első 5 esztendejéről, majd bemutattuk az UngBereg 2000 almanachot. A Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíjat ezúttal visszatartottuk, és csupán a Különdíjat adtuk ki. Ezt Lengyel Tamás nyerte el 1999-ben publikált versei színvonaláért (Hitel, Pannon Tükör, Napút) és – főleg – a Véletlen Balett c. folyóirat megalapításáért és az 1999-es számok sikeres megjelentetéséért. A Váradi-Sternberg János Díjat Botlik Jóskának ítéltük oda az elmúlt években megjelent három kárpátaljai vonatkozású könyvéért és ösztönzésül mostani munkájához. Lengyel Tamás laudációját Csernicskó István, Botlik Józsefét pedig Dupka Gyuri tartotta. A díjátadás után kötetlen beszélgetés következett, majd meghirdettük a Szalon egyik következő programját – egyben első pályázatunkat. (Beküldött fotók alapján kell novellát írni a résztvevőknek – lásd a felhívást lentebb)

Meghívások: Bátyú, Gyula

Levél Bagu Balázstól: meghívott, legyek újra zsűrielnöke a Bátyúi Költészeti Napok keretében zajló versmondó versenynek áprilisban (mióta nyugdíjba vonult, az iskola eléggé mellőzte; örülök, hogy most ismét ott van az általa alapított rendezvény szervezői között). Kérte azt is, hogy mint korábban, segítsem anyagilag és dologi támogatással a rendezvényt. Hát… 100 ajándékkönyvet persze azonnal felajánlottam a versenyzőknek, meg majd valami különdíjat is kitalálok, de azt írtam, pénzt inkább a milliós összegeket megpályázó magyarságszervezetektől és intézményektől kérjen; miután én minden külső támogatás nélkül és csak nagy-nagy nehézségek árán tartom fenn kiadói tevékenységünket, így nagyon boldog vagyok, ha a könyveladásból és más bevételekből a nyomdaszámlákat ki tudom fizetni, másra már igazán nem jut (még saját munkánk honorálására sem).

Meghívás irodalmi találkozóra, Gyulára, „valamikor tavaszra” négyünk számára: mi ketten Évával + Füzesi Magdi + Nagy Zoltán Mihály. A meghívó Elek Tibor (megyei könyvtár + Bárka + Tevan) persze engem kért meg, hogy a csapatot egybeszervezzem. Magát az utazást is mi bonyolítanánk le – de egyelőre nincsen kocsink. Magdit még nem tudtam elérni, Pesten „unokázik”, NZM pedig a tavaszi kerti munkákra hivatkozva és arra, hogy „anyagilag nem éri meg”, előzetesen lemondta a dolgot. Később elég hosszú levélben győzködtem, hogy egy ilyen szereplés tiszteletdíjából nem három napra, hanem akár két hétre is napszámost fogadhatna. [Az utazásra végül is csak május legvégén végén került sor.]

Tibinek írt levelemben tudattam a harci helyzetet, egyben megemlítettem, hogy több mint 2 éve hever a Tevannál (ahová ő ajánlott be és ő lett volna a szerkesztőm) Szembesülés c. regényem s ha nincs semmi esély a kiadására, most már visszavenném a kéziratot. A Belvárosinál csak másfél évig várt sorsára, így a két év így is túl hosszú bizalmi idő volt (csak azt tudnám, hová nyújtsam be ezután…).

A Tiszavirág haldoklása

Eléggé kalandos úton talált meg egy nekem címzett küldemény: az ismeretlen feladó egy számomra szintén ismeretlen záhonyi címet írt a borítékra, így alig hihető, hogy a nevem alapján végül mégis kezemhez jutott.

A tartalma: a Tiszavirág c. folyóirat búcsúszáma. Benne, legnagyobb meglepetésemre, egészen máshová küldött anyagaim: három szonettem és 98-as naplóm részletei (Ungvári jegyzetek címen). Én ezeket az eddig sehol meg nem jelent írásaimat egy induló szlovákiai szakmai folyóirat szerkesztőjének a felkérésére küldtem, nem pedig a Budapesten tanuló határon túli diákok (eléggé kezdetleges) lapjába. Igaz ugyan, hogy az előbbi és az utóbbi szerkesztője ugyanaz a személy, de ha a Tiszavirágba kéri a munkáimat, nem adtam volna, már csak azért sem, mert nemrégiben ugyancsak az ő felkérésére készítettem egy terjedelmes összeállítást a legjobb Pánsíp-anyagokból (ez „vendégszámként” jelent volna meg) – de ebből sem lett semmi, pedig nem keveset dolgoztam vele. Így hát a bizalmam a NEI égisze alatt megjelenő diáklap iránt semmiképpen nem volt akkora, hogy legjobb szonettjeimből és naplómból adtam volna első közlésre anyagot „belé”.

Aztán tüzetesebben megnéztem a kapott lapszámot, és rájöttem, hogy ez valami öszvér-folyóirat: miközben a Tiszavirág búcsúszáma, aközben a Gömörország nulladik száma is, címe így voltaképp ez: TiszaviráGömörország. Elég szerencsétlen párosítás, ha tudom, hogy ilyesmibe kerülnek az írásaim, semmiképpen nem küldtem volna. Felteszem, hogy honort is hiába várok. [Később a dolgot részben tisztáztam a szerkesztővel, pár hónap múlva újabb írásomat leközölték, abból még tiszteletpéldányt sem kaptam, nemhogy -díjat. Sajnos túl sok hasonló történetet tudnék felidézni.]

A hontalanság metaforái

Elküldtem a kiadónak fenti című esszékötetem teljes betördelt anyagát, pauszon. Mivel szerzői honoráriumot sajnos nem tudtak fizetni, így abban maradtunk, hogy én tördelem a könyvet, és a tördelési munkát tisztes áron kifizeti a kiadó az Alapítványunknak. Közel sem a legjobb megoldás, de jobb a semminél. A könyv bemutatója már ki is van tűzve: a premierre április 22-én kerül sor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében, saját standunkon.

Volkswagen Passat

Végre vettünk kocsit. Eléggé kalandos és viszontagságos körülmények között, Bátyu segítségével, aki nagyjából ezért jött „haza” pár napra Bajáról. A kincsesi autópiac és a munkácsi árubörze két külön misét megérne; a nyugati kocsik joghézagokat kihasználó behozatalának mikéntje nem kevésbé. A lényeg: 11 éves Volkswagen Passat, jó állapotban, nem túl olcsón. Pontosan kétszerese volt annak, mint amennyiért a Ladánkat tavaly eladtuk. Annak árán felül belement az Éva által örökölt kis beregszászi ház majdnem teljes eladási ára is. Ahogy sejtettem, ilyen autóban ülni: más minőség, mint egy Ladában. Pedig semmi extra, se légkondi, se szervókormány. Nyugati szempontból ez „fapados”. Mégis luxusnak számít a volt kocsinkhoz képest.

A Ladánktól azért kellett megválnunk, mert az ukrán állampolgárok számára lehetetlenné tették, hogy magyar rendszámú kocsival közlekedjenek.

Újra a Véletlen Balettről

NZM [Nagy Zoltán Mihály] mindig fel tud cukkolni a levelével. Egyszerűen nem fér a fejébe, miért pártolom én a fiatalok minden irodalmi megmozdulását, most is számon kérte rajtam, hogy „milyen érdek” fűz engem a futtatásukhoz. Nagyon csípte a szemét, hogy a Pánsíp mindig velük volt tele (míg Weinrauch Katit elutasítottam), aztán szinte bekattant, amikor Cséka alaposan megbírálta a regényemet (nekem kellett Gyurit ellenében megvédenem), most meg újabb dolgokon akadt ki: Lengyel KÁRMIN(külön)-díjat kapott, a Véletlen Balettet pedig a legelső Szalon-összejövetelek egyikén be akarom mutatni. Holott ő, NZM a lapot és a fiúk (de főleg Cséka) működését károsnak tartja, engem pedig eltévelyedettnek, amiért a modern blablákat többre tartom a hagyományos közérthetőségnél. Hosszan reagáltam dorgáló-számonkérő megjegyzésére, legalább 3 sűrűn teleírt oldalon át.

Ha pedig ezzel jó napot szerzek neked, akkor vállalom: érdek fűz a fiúk útjának egyengetéséhez. Az irodalmunk megújítása, felfrissítése, tematikai és formai kitágítása, sokszínűvé és szervesebbé tétele melletti elkötelezettségem alapján nekem valóban érdekem felhívni azok munkájára a figyelmet, akik ebben a folyamatban szerintem pozitív szerepet játszanak. Az ő sikereikben véleményem és értékelésem helyességének bizonyítékát látom. Elégtételnek ez nekem elég. Elégtételt szerezni pedig tulajdonképpen önös érdek. Legyen hát.

És hogy a méregfogát kihúzzam, felkértem: valamelyik tavasz összejövetelünkön ő tartson bemutató/értékelő/kritizáló előadást a Véletlen Balett eddigi számairól. Jöjjön elő nyilvánosan a farbával, ne nekem dohogjon leveleiben.

Hozz egy fényképet – és mi írunk egy novellát

a múlt hónapban megalakult Pánsíp Irodalmi Szalon keretében közzétett felhívás szövege:

A Pánsíp Irodalmi Szalon keretében a következő szellemi játékra (egyben írói versengésre) kérünk fel benneteket.

1. A Szalon következő összejövetelére (várhatóan február 26-a) hozzatok magatokkal egy érdekesnek, különlegesnek, meglepőnek, titokzatosnak tűnő fényképet – akár családi archívumotokból, akár a magatok készítette felvételek közül, akár olyan fotót, amelyet a sajtóban találtatok vagy más úton szereztetek be. Nem árt, ha a fotónak van valami története, csak általatok (vagy kevesek) által ismert különlegessége, háttere, „titka”.
2. Összejövetelünkön átnézzük az összes hozott fényképet és (titkos szavazással) kiválasztjuk a legérdekesebbnek tartottat. A kiválasztott fotó benyújtója számára az UngBereg Alapítvány 1.000 Ft díjazást ajánl fel (ha van a fotónak története, „titka”, azt egyelőre nem szabad felfedni).
3. A kiválasztott fotó ihletésére novellát írnak mindazok a résztvevők, akik vállalják az alábbi feltételek teljesítését (versenyen kívül az is indulhat, akinek a fotóját ihlető objektumként kiválasztottuk):

Téma: az írás témája, formája, stílusa kötetlen, ám közvetlen vagy közvetettebb, de egyértelmű formában utalnia kell a választott fotóra, illetve az azon ábrázoltakra.

Terjedelem: legalább 2 és legfeljebb 5 szabványos oldal (egy oldal 60 × 30 = 1800 leütés).

Határidő: a novellát a szerzőnek a Szalon áprilisi összejövetele előtt néhány nappal, azaz legkésőbb április 25-éig jól olvasható kézirat formájában el kell juttatnia címünkre. (Az írásokat mi egy kívülállónak adjuk át, aki az összejövetelünkön az ott kisorsolt sorrendben – a szerző nevének elhallgatása mellett – fogja felolvasni őket.)

Zsűrizés: összejövetelünkön a novellákat az elhangzás sorrendjében minden résztvevő pontozza. (Saját novellájuk esetén a szerzők tartózkodnak; az ihlető fotó benyújtójának pontszáma duplán számít.) A pontok összesítése alapján alakul ki a díjazottak sorrendje.

Díjazás: A legtöbb pontot elérő I. díjas novella szerzőjének az UngBereg Alapítvány 5.000 Ft-ot ajánl fel, a II. díjas egy palack márkás italt nyer, a III. díjas könyvajándékot kap.

4. A díjak átadása után a díjazott írások szerzői elmondják, mi ragadta meg őket a fotóban, majd közösen megbeszéljük magát a fényképet. Ha volt valamilyen története, különlegessége, titka, azt csak ezek után fedi fel a benyújtója, majd ennek ismeretében mindenki elmondhatja a véleményét a novellákról.

Ezúton tisztelettel felkérünk, hogy légy résztvevője játékunknak!

A Pánsíp Irodalmi Szalon nevében: Berniczky Éva, Balla D. Károly

PS. Nem titkoljuk el, hogy a fénykép ihlette novella ötletét a Magyar Televízió évekkel ezelőtti, Bölcs István vezette A lyoni omnibusz c. műsorából merítettük. A novellapályázat itt vázolt módjához hasonlót pedig éppen 20 évvel ezelőtt gyakoroltunk szűkebb baráti körben: a felolvasásokra az akkori Ragyanszka Skola tankönyvkiadó szerkesztőségében került sor. A versengés emlékezetesebb novellái voltak: Nagy Zoltán Mihály: Lecke; Horváth Sándor: Eretnekégetés, Árnyjáték; Kovács Elemér: Angolnák; Prófusz József: A varjaknak is élni kell, Úton; Skotnyár József: Falak. Az akkori első díj minden alkalommal egy üveg vodka volt, amelynek árát a résztvevők nevezési díjként fizették be. A győztes a pályadíjból azonnal meg is vendégelte a társaságot. A hangulat azonban nemcsak ettől volt kitűnő…

Őszintén szólva baromságnak tartok
minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot

<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól a blogolási korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.

2000. január

Újévezredesdi

Gusztustalan volt ez az újévezredesdi. Mennyi fölösleges felhajtás, lihegés, hány magatevő pojáca!

Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől. Leginkább a kerek dátumok riasztanak. Őszintén szólva baromságnak tartok minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot. Az égvilágon semmi értelmük. Csak azért, mert 10-es számrendszerben számoljuk az éveket és ezért időnként nullák állnak a számok végén? A hónapokat viszont 12-es számrendszerben tartjuk nyilván, így a 144. vagy az 1728. hónapban is ünnepelhetnénk (12², 12³). A hét napjai 7-es számrendszert alkotnak, miért nem ünnepeljük hát soha a 16 807. hétfőt, holott ez igen jeles szám: 7⁵.

A 2000. év körüli szenzációzást is nagyon rühelltem, de talán még ennél is jobban zavart, amikor „Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját” emlegették. Először is azonnal az émelyítő Lenin-évfordulók jutottak eszembe. Aztán meg azok a tudományos igényű vizsgálódások, amelyek szerint Jézus, ha élt egyáltalán, akkor vagy pár évvel korábban, vagy néhány évvel később látta meg a napvilágot. Más-más eredményt kapunk ugyanis, ha az evangelisták említette, egymásnak is ellentmondó idő-adatokat vetjük össze történelmi tényekkel (Heródes, népszámlás, Pilátus stb.), és megint mást, ha különböző lehetséges csillagászati adatokat veszünk alapul. Végül pedig azért ostobaság Jézus születésnapját így nyilvántartani és ünnepelni, mert a dolognak semmi köze az évszámláláshoz: a vallás egész misztériumát lerángatjuk a porba, ha jubileumait ilyen profánul tartjuk számon.

A kerek számokat betegesen tisztelőkkel szemben aprócska kicsi elégtételem: a 2-es számrendszer elterjedése valamelyest összezavarja a dolgokat, amit én nagyon élvezek. Kifejezetten örömet jelent számomra például az, hogy egy kilobájt, neve ellenére, az nem 1000, hanem 1024 bájt!

Első lettem a tizedikkel

Megnyertem a MAZSIKE folyóiratának a novellapályázatát! A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Szombat folyóirat jeligés novellapályázatot hirdetett a nyáron „napjaink magyar zsidó világa ihlette” írásokra. Megnyertem az ebből az alkalomból írt A tizedik c. novellámmal. Január 8-án lesz az ünnepélyes díjátadás Pesten – nagyon szeretnék elmenni, de minket itt teljesen behavazott a tél, s mivel utcánk mellékutca, a kutya sem tisztítja, hatalmas hótorlaszok meredeznek (a házunk elől hiába hányta el Éva Kolossal, ha a szomszéd ellenkezőleg: lelapátolta a háztetőről a havat – az utca közepére), és ahelyett, hogy olvadna, folyamatosan gyarapszik – tegnap is, ma is nagy hóesés volt. Legkésőbb vasárnapig viszont kénytelenek vagyunk rászánni magunkat az útra, mert ki kell vinnünk a magyar rendszámú kocsinkat – és vissza sem hozhatjuk. Újra érvénybe lépett a korábban egyszer már visszavont rendelet: ukrán állampolgár nem közlekedhet idegen rendszámú kocsival. Feltételezhető, hogy ezt az intézkedést nem fogják ismét visszavonni, így hát most már bizonyosan eladjuk az autót.

Levél a Napútnak

Rászántam magamat és levelet írtam a Napút főszerkesztőjének. A legritkábban fordul elő, hogy publikációs ügyekben szerkesztőségeknél reklamáljak, de itt egy kicsit sok volt a rovásukon. A történet a következő.

A múlt év kora-őszén meglátogatott Béni [S. Benedek András] és tolmácsolta Szondi György főszerkesztő felkérését. A Napút „kárpátaljai számot” készít, Béni gyűjti az anyagot. Tőlem hosszabb ideje futó Évgyűrűk c. sorozatukhoz kértek anyagot: két kérdésre, két témában várták önvallomásomat (az első a huszadik századi történelem családi vonatkozásait, a másik a példaképekhez való viszonyomat tudakolta). Én a szűkös határidőt betartva megírtam a jegyzetemet, a kérésnek eleget téve adtam fotót magamról és mellékeltem aláírásom fascimiléjét. Elküldtem az anyagot, és vártam valamilyen visszajelzést: megkapták-e, megfelel-e; mondjuk megköszönni sem lett volna túl nagy gesztus: megrendelt anyagot szokás így visszaigazolni – de semmi. No jó. Aztán arról értesülök, hogy bemutatója lesz a lapszámnak Budapesten. Én nem kapok értesítést. Úgy látszik, kihagyták az anyagomat. Utóbb hallom: megvolt a bemutató, és én is szerepelek a lapban. Nagy nehezen szerzek egy példányt. Látom: az egyik lapindító anyag az enyém… De jaj: megkérdezésem nélkül megváltoztatták a címét. Ezen felül sehol sem találom a feltett kérdéseket, így nem tudni, mire is válaszolok. Ez már kicsit sok. Mint ahogy az összeállítás egésze is eléggé megfekszi a gyomromat. De év végéig várok: hátha legalább egy tiszteletpéldányt küldenek. Vagy értesítést. Vagy honort. De nem.

Rossz szájízzel írom meg a levelet a főszerkesztőnek.

Válság Ukrajnában

Ukrajnában tovább romlik a helyzet. Az újságokból kitetszik, hogy még a hivatalos (bizonyára feltupírozott) adatok szerint is az országban 10 év óta folyamatosan csökken a GDP. Az 1999-es szint nem érte el az 1989-es szint negyven százalékát. Az emberek 5-ször, 10-szer rosszabbul élnek. Ezen a télen Ukrajna lakossága fázik (mert egyrészt nincs pénze fizetni a fűtést, másrészt energiaválság van, így központilag korlátozzák a gáz és az áram felhasználását). Sejtésem szerint az éhezők száma is milliós lehet.

Vidékre kilátogatni – szabályos trauma. A tíz éve még virágzó falvak teljesen leépültek: az emberek évek óta nem tatarozzák a házaikat, elhanyagoltak a porták és gazdáik is. Soha ennyi ápolatlan, fogatlan, rosszul öltözött embert! Az utakon életveszélyes kocsival közlekedni. (Közben, persze, itt-ott egy-egy kirittyentett új villa, főleg a faluszélen – a tulajdonos valószínűleg vámos vagy vállalkozónak mondott maffiózó, és szinte biztos, hogy nem magyar.) A középületek (az iskolák is) romosak, a fűtési szezont sok helyen csak december végén kezdték el. Az ember nem szívesen nyit be régi barátaihoz, mert csak bajt, nélkülözést, szegénységet tapasztal, és szinte szégyelli magát, amiért egy picivel jobban él és van annyi pénze, hogy 20 éves autóját egy tízévesre cserélje.

Aki teheti, menekül. Családok ezreinek életprogramjává vált, hogy legalább a gyerekeiket kimenekítsék Magyarországra. Így döntenek azok a középkorúak is, akik 30-40 évesen nem akarnak a vegetálásra berendezkedni.

Tavaly télen valamivel jobb volt az áramellátás a korábbiakhoz képest. Ez azért történt, mert a súlyos árvízkárok miatt Kárpátalját katasztrófa sújtotta vidéknek nyilvánították, így nem korlátozták energia-felhasználását. Az idén Ungváron ugyanaz a helyzet, mint két éve: hetente három áramszünetes nap van, amikor is naponta 2 vagy több alkalommal 3-4 órára kikapcsolják a villanyt. Faluhelyen a 6-8 órás napi áramszünetek sem ritkák.

A gázkorlátozást mi az idén tapasztaljuk először. A házunk kifűtése itteni viszonylatban kisebb fajta vagyonnak számít (a havi gázszámlánk télen több, mint három nyugdíj!). Azonban ezen a télen nem tudjuk kifűteni, mert valamit központilag csinálnak a vezetékes gázzal: a fűtőértéke (kalóriaértéke) alig fele a korábbinak! Azelőtt a gázkazánunk szabályzóját soha nem kellett maximumra tenni, még –20 fokos fagyok idején sem, most meg éjjel-nappal maximumon van és a kinti enyhébb tél (ezen a héten –9, –5 fok) ellenére folyamatosan fázunk. (A dologban a nagy disznóság az, hogy a lecsökkentett kalóriájú gáz ugyanúgy forgatja a gázórát, így fizetni is annyit kell érte, mint a „rendesért”, épp csak meleg nincs tőle.) Ha nagyon kell, hát pótoljuk egy kis villanyfűtéssel, de hát ez sokkal drágább, még jó, hogy áramszünet idején takarékoskodhatunk…

Átköltöztünk

… Mielőtt bárki másra gondolna: csupán egyik szobánkból a másikba. Különböző nemű gyerekeink kamaszodván már nagyon szerettek volna külön szobát, így hát addig variáltam, amíg kitaláltam, mit tehetünk a rendelkezésünkre álló lakterület határai között. Végül a hálószobánkat beköltöztettük a dolgozószobánkba, az Éva asztalát és számítógépét bevittük a gyerekek (most már csak Csönge) szobájába, ahol a két nő jól megfér majd. Kolos pedig megkapta a hálónkat. Persze ezer probléma felmerült közben, én a magam íróasztalát háromszor tétettem át új és új helyre a szobában – végül csak kialakult a dolog. Most egy álló hétig villanyt szereltem (persze minden konnektor rossz helyen volt), polcokat csavaroztam stb. Közben irattáram jó részét is átválogattam, a nagyobbik felét kiselejteztem. 25 éve publikálok, erre az időre visszamenőleg minden publikációmat őriztem! Most ennek nagyját kidobtam. Az asztalom környékét eléggé nehéz volt berendezni, mert igyekeztem ragaszkodni bizonyos kényelemhez – és megszokásaimhoz. Szeretem, ha a számítógép helyén kívül van egy kis szabad hely kézzel íráshoz, meg a rengeteg mappám, flopim, a rádiómagnóhoz a 100 kazettám… Most kicsit zsufi, de legalább könnyebb kifűteni…

Áprilisban: Könyvfesztivál

Újra ott leszünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon áprilisban. A nagy buli színhelye a Kongresszusi Központ, és nekünk ott most is saját standunk lesz, mint 6 éve eddig mindig. Ilyenkor mi gyakorlatilag a teljes friss kárpátaljai magyar termést bemutatjuk, plusz a saját kiadói műhelyünk 90-ig visszamenő anyagát. Most már három éve ehhez az alkalomhoz igazítjuk új könyveink bemutatóját is, nem tudom, hogy ezúttal ez micsoda lesz, mert eléggé üres az alapítványi számlánk. De könyvfesztivál nem múlhat el új könyv nélkül.