Akinek célja van az írásával, azt a saját célja ki is pányvázza.
Aki meg „csak úgy” ír, annak átszállnak a szobáján az angyalok.
<< az UngParty Manzárd archívumából | az 1996-tól a blogolási korszakom kezdetéig írt naplójegyzetek 2002-ben kerültek fel ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.
2000. március
József Attila-díjam – és zavaró körülmények
Megkaptam a József Attila-díjat – némi szépséghibával. No, nem magának a díjnak van szépséghibája (bár ahogy ezt a plakettet elnézem…), hanem a „környülállásoknak”. Először is: a döntést meghozó szakmai testület már kiértesítette a 10 díjazottat, amikor a miniszter belenyúlt a döntésbe, 3 nevet kihúzott és 3 másikat beírt. Én szerencsére sem az előbbi, sem az utóbbi 3 közé nem tartoztam, de amikor másnap találkoztam Ladik Katival, bizony nem esett jól a szemébe néznem. (Őt, csakúgy mint Monostori Imrét és Ferenczes Istvánt, kihúzta a miniszter. Nem hiszem, hogy szikrányival is jobban „megérdemelném” a díjamat, mint bármelyikük! Sőt! Ladik Kati már élő legenda, neki komolyabb díj is kijárna!) [A következő évben mindhárom „kihúzott” megkapta a díjat.]
A másik, számomra ennél is kellemetlenebb körülmény: a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovata vezetőjeként szólítottak fel az átvevésre (másnap a sajtóban is ekként jelentem meg). Annyira meglepődtem, hogy zavaromban alig tudtam átvenni a díjat. Amikor aztán a ceremónia után odamentem az egyik szervezőhöz (egy államtitkár – vagy -helyettes – hölgy, feltűnő nagy fehér kalapban) és szóvá tettem a tévedést, ti. hogy a Kárpáti Igaz Szónak nincs is szépirodalmi rovata, csak kulturális van, de annak sem vagyok a vezetője, csupán tíz évvel ezelőtt voltam másfél évig munkatársa a lapnak… Nagyon hamar le akart szerelni: ők az Írószövetségtől kapták meg az életrajzomat. Jeleztem, hogy ez aligha lehetett így: ott tudják, hogy ki vagyok. Szerencsére hallgatta a beszélgetést egy másik (gondolom: alacsonyabb rangú) hölgy (merthogy az államtitkárok legfőbb ismérve az, hogy mindig igazuk van) és megígérte: utánanéz a dolognak. Lediktáltam neki, hogy a Pánsíp alapító főszerkesztője vagyok, ezt fel is írta, telefonszámommal együtt. (Az csak utólag ütött szeget a fejembe, hogy vajon miért van az: az összes többi kitüntetett minősítése: író vagy költő vagy irodalomtörténész, és csupán az én esetemben van szükség valami másfajta eredetigazolásra.) A nemzeti ünnep utáni első munkanapon – becsületére szóljon – felhívott telefonon, és elnézést kért a tévedésért: a dolog az ő hibájából történt. Ilyet olyan ritkán hall az ember, főleg minisztériumi főhivatalnoktól, hogy azonnal elérzékenyültem. Történt pedig – így a hölgy – hogy neki közel száz életrajzot kellett egyetlen nap alatt feldolgoznia és az enyém olvasásában megállt a tíz évvel ezelőtti adatnál. Én már nem akadékoskodtam azzal, hogy tíz évvel ezelőtt sem voltam az, aminek tituláltak, és rábeszélésére a sajtóbéli helyreigazításhoz sem kívántam ragaszkodni („Azt úgysem olvassa el senki!”). További kecsegtetés: rövidest megjelenik hivatalos kiadványuk, a Kulturális Közlöny – abban majd helyesen szereplek. Ezek után csak annyit kértem, hogy ebből a közlönyből küldjenek egyet a Kárpáti Igaz Szóba is, mert – magyaráztam legfőbb aggályomat –
ebben az egészben az a legkellemetlenebb, hogy a lapnál azt hihetik, én adtam ki magam az ő rovatvezetőjüknek.
Ezt meg is ígérte. Ebben maradtunk.
Hasonlóan meglepőek voltak az itthoni reagálások. Írótársaim közül ketten is (Füzesi Magdi, Keresztyén Balázs) nagyjából ilyen szavakat fűztek a gratulációjukhoz: Na végre, hogy Kárpátalja is kapott egy József Attila-díjat! (Ez nem jelenti azt, hogy ne becsülnék a munkámat, ám valóban úgy gondolják: most jött el végre az ideje annak, hogy erre a régióra is jusson egy díj, s akkor már miért éppen ne én kapnám.)
További furcsaság: minden orgánum azonnal interjút akart velem csinálni. Egyazon napon kellett elutasítanom a Kárpáti Igaz Szót, az ungvári rádiót és az ungvári tévét (Sorrendben: Barát Mihály, Petykó Ágnes, Kulin Zoltán). (Apám határozottan megsértődött, amiért nem hagytam magam megünnepeltetni: ő akart büszke lenni a díjamra, és megharagudott rám, amiért én nem akartam.) Magamnak így magyaráztam meg elzárkózásomat: ezek az orgánumok gyakorlatilag semmibe veszik a kárpátaljai magyar irodalmat, amikor meg foglalkoznak vele (pl. Barát Mihály „recenziói”), akkor összemosnak értéket és értéktelent, egyformán jó nekik a valóban jelentős teljesítmény és a süvöltő dilettantizmus. Működésük voltaképp kultúraellenes – ne akarjanak hát velem most csak azért interjút készíteni, mert díjat kaptam, inkább csinálnának egy tisztességes kulturális rovatot!
Irodalom a Kárpáti Igaz Szóban
Hogy engem a díjátadáskor és az aktuális híradásokban a KISzó szépirodalmi rovata vezetőjének tituláltak, az azért is sérelmes számomra, mert – nem mellesleg –
a Kárpáti Igaz Szónak tíz éve nincs irodalmi rovata, oldala!
Időnként születtek tétova kísérletek arra, hogy a 10-20-30 évvel korábbi mellékletek (Neon, Lendület, Új hajtás), hagyományát felújítsák, de két-három közlemény után az új képződmények sorra meg is szűntek. A vezetők láthatóan nem igazán akarnak efféle huncutságot, Barát Mihály pedig tökéletesen alkalmatlan arra, hogy szervezzen-szerkesszenn egy rendszeresen megjelenő tisztességes gyűjteményt. Horváth Sanyi szívesen csinálná, tudná is, ha ezt kapná meg fő feladatául. De úgy persze nem megy, hogy a belpolitikai rovat vezetése és a nem kis heti penzum megírása mellett még grátisz összehozza a havi irodalmi oldalt is. A lapnál senki nem akarja belátni, hogy a mi körülményeink közepette csak sok munkával, kiterjedt levelezés folytatásával, jó ötletekkel, a szerzőkkel való folytonos „foglalkozással” és aktivitásukat felkeltő „akciókkal” (pályázatok, közös szereplések) lehet bármiféle folyamatos irodalmi orgánumot fenntartani. Ehhez kevés annyi – mint legutóbbi elvetélt kísérletükkor tették – hogy év elején szétküldenek 30 körlevelet a potenciális szerzőknek, aztán passz. Beérkezett annyi anyag, hogy két hónapig lehetett belőle oldalt csinálni – ezzel ki is fújt a lelkesedés. És miközben egyetlen küldeményre nem reagáltak írásban, egyetlen szerzőt fel nem hívtak telefonon, egyetlen új ötlettel nem álltak elő – aközben még ők csodálkoztak, hogy nem jön több anyag.
Ezek tudatában végképp kínos, hogy nekem milyen titulus elhangzása után kellett átvennem a díjat.
A hontalanság metaforái
Kisebb kavarodás, személyes konfliktusok esszékötetem megjelenése körül.
Ennek a könyvnek az előtörténete sem egy díszmenet. Félmúlt, féjelen, féljövő címen egyszer már majdnem megjelent a Kriterionnál (aláírt szerződésem volt velük szép Lej-honorral), akkor Dupka Gyuri fúrta meg az éppen Ungvárra látogató H. Szabó Gyula kiadóigazgatónál. Kicsit felfrissítve került új, budapesti kiadóhoz, de ez [A Magyar Nyelv és Irodalom Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia] nem tudott szerzői honoráriumot felajánlani. Én azonban mégiscsak szerettem volna valamit keresni a dolgon (végül is az utóbbi 12 évben született legjobb közéleti és irodalomkritikai írásaim kerülnek bele, döntő részük könyvben most jelenik meg először), így abban maradtam Komlós Attilával [ügyvezető elnök], hogy az UngBereg Alapítvány részéről én végezhetem a nyomdai előkészítést (szedést-tördelést, pauszra nyomást), és ezt a munkát kifizetik. Szedni csak a régebbi írásokat kellett, ami 1996. óta keletkezett, azt már gépbe írtam, a tördelés meg számomra nagyrészt élvezeti dolog és csak kisebb részében munka, így a viszonylag magas magyarországi tarifa szerinti elszámolással, úgy veszem, a szerzői tiszteletdíjam is meg van fizetve.
A dologgal el is készültem, elpostáztattam a teljes anyagot Pestre. Ám Attila idegesen reagált, elégedetlen volt a tördeléssel, 18 pontba foglalt kifogás-listát emlegetett (ezt többszöri kérésemre sem küldte el), meg azt, hogy „tobzódom a betűtípusokban”. Átnéztem a munkámat és megvizsgáltam a Társaság néhány nálam lévő könyvét. Hát… Meglehet, hogy a túl sok címtípus (könyvcím, cikluscím, tanulmánycím, alcím, al-alcím) miatt valóban a kelleténél több betűtípust használtam, de a könyveikben látott megoldások meg a másik véglelet képviselik; a címek teljesen beleolvadnak a szövegbe, sem méretükkel, sem típusukkal nincsenek kiemelve. Mintha elszálltak volna a tördelési beállítások. Ez szerintem teljesen jellegtelenné teszi a kiadványt, nem a puritanizmus, hanem a fantáziátlanság és a gondozás hiányának a benyomását kelti, mintha formázás nélkül lapátolták volna be az anyagot. A kiemelések, az arányosan megnövelt betűméretek, balra és középre zárások, a stílusban egymáshoz illő betűtípusok, továbbá a félkövér és dőlt betűk váltogatása az én szememben nagyon is szükséges. Mivel azonban az elveket nem érintő dolgokban könnyen hajlok kompromisszumra, így elébe mentem Attila kifogásainak és azt írtam, hogy ha ragaszkodik hozzá, akkor szívesen újratördelem az egészet. No, erre a „ragaszkodik”-ra aztán végképp berágott, nem is tudom, miért. Ideges, és kissé idegesítő ember.
Végül valahogy csak megegyeztünk, de akkor meg a borító miatt lettek nézeteltéréseink. No, remélem, azért áprilisra csak megjelenik, már ki van tűzve a bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjában.
[Utólagos kiegészítés. A borító elég ronda lett. Én egy mutatós képversem egy kontrasztos, szépen kirajzolódó, szerintem kellemes grafikai hatású részletét szántam a borítóra, erre kellett volna rámontírozni a nevemet és a címet,
de a képkezeléshez nekem nem volt megfelelő technikám; kértem, hogy ezt a tervem alapján legyenek szívesek ők elvégezni. A borító amúgy sem volt benne a tördelési vállalásomban. Hát megcsinálták.
Hogy szándékosan rontották volna el, azt azért nem feltételezem, de hogy maximális hanyagsággal álltak hozzá, az látszik az eredményen. Olyan, mintha koszos lenne.]
NZM újra megrótt
Nem bír abbamaradni levélbéli vitám NZM-mel [Nagy Zoltán Mihály] az irodalmiságról, az irodalom szerepéről. Legutóbb így rótt meg:
„hát nem fér bele a te fejedbe sem a nyilvánvaló tény, hogy a beszélt és írott szó minden korban arra szolgált, hogy megértessük magunkat másokkal”
Válaszom, egyebek mellett:
»…látod, ezért üt el ilyen erősen egymástól a véleményünk, mert nemcsak az ízlésünk más, hanem mást és másként gondolunk a művészet mibenlétéről. Te az irodalmat, úgy tűnik most már sokadik leveledből, a hírközlés, véleménynyilvánítás egy magasabb formájának gondolod, váltig állítod, hogy hatnia, szólnia, szolgálnia stb. kell, azt gondolod, hogy célja van, szerepe van, sőt még azt is, hogy ezt a szerepet csak bizonyos kijelölhető nyomvonalak mentén töltheti be. Harmincegykét évesen, viszonylag rövid „szolgálatos” korszakomban én is ilyesmit gondoltam. De sem előtte, sem azóta! Kiskamaszkori „irodalmi eszmélésemtől” húszas éveim végéig, és most már cirka 10 éve egészen mást gondolok a (magas nívójú) irodalom, az emelkedett művészet lényegéről. Leírhatnám, milyen felfedezések, milyen tapasztalatok, milyen olvasmányok hatására történt, hogy, ha árnyaltabb formában is, visszatértem korábbi felfogásomhoz, de túl hosszú a történet. Most viszont ott tartok, hogy a magam értelmezésében a te mondatod nekem egyszerűen egy téves állítás, mert szerintem a valódi művészet, így a szűken vett szépirodalom lényege leginkább az, hogy nem szolgál. Persze az irodalom népiségéről (és pártosságáról) és a tömegkultúráról szóló tanítás ennek ellenkezőjét mondja, és aki népművelői, nemzetmentői, erkölcspallérozói szándékkal, a közérthetőség és népszerűség igényével (vagy hajhászásával) alkot, az nem lehet egy véleményem velem. Ezért haragszik mostanában rám a szolgálat fontosságában hívő Horváth Sanyi, ezért figyel gyanakvással az erre költészete egészét feltevő VFL [Vári Fábián László], ezért éreztet némi sértődöttséget velem szemben Füzesi [Magda] – és ezért borítgatjuk egymásra veled az asztalt leveleinkben.
…nekem az irodalom a szabadságról szól. A szolgálatos irodalom soha nem lehet felszabadult: mindig megköti az, amit szolgálni akar. Akinek célja van az írásával, azt a saját célja ki is pányvázza. Aki meg „csak úgy” ír, annak átszállnak a szobáján az angyalok.«
