Hozzám legközelebb a nemzetiekkel szembeni teljes toleranciát gyakorló mérsékelt liberálisok állnak.
<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából.
Napló az internetes korszakom előtti évekből
1998. december
Még múlt havi hír: Éva III. díjat nyert az Élet és Irodalom novellapályázatán. 1300 pályaműből… Az elsőt nem adták ki, így lett két második, három harmadik. Dicséretére legyen mondva az ÉS-nek, hogy a nyertesek között egy sincs a saját favorizált szerzőik közül, sőt, jobbára alig ismert nevek sorakoznak a listán. Érdekesség, hogy kívüle három kárpátaljai pályázóról tudunk. Balla László, Nagy Zoltán Mihály, Balla D. Károly – de minket meg sem említettek, a „futottak még” kategóriában sem, míg Évának a másik, nem díjazott novellájára is igényt tartanak. Nekem ez persze öröm, és kajánul vigyorgok azon, ahogy apu egyszerűen nem érti, miként is előzhette meg a rutinos írót az abszolút kezdő kis Berniczky Éva, NZM pedig alighanem már meg is szőtte összeesküvés-elméletét.
Az oklevelet és a borítékot most vette át, persze nem az ünnepélyes díjkiosztáson, amelyre a meghívót öt nap késéssel kapta meg, hanem az ÉS utolsó idei munkanapján; már dec. 17-én megtartották az évzáró bulijukat, és legközelebb január 4-én mennek be a szerkesztőségbe. Erre a bulira csöppentünk be, persze jó volt pl. Esterházyt látni, de nem éreztünk késztetést arra, hogy a szükségesnél többet időzzünk ott. Amíg Éva ügyintézett, én Darvasi Lacival beszélgettem.
S ha már Évánál tartok: sínen van új meséskönyvének a megjelenése az Új Mandátumnál (nyertek rá támogatást). Kis kiadói műhelyünk pedig két újabb könyvet tervez olyan anyagi kockázattal, hogy kizárólag a majdani eladásból próbáljuk fedezni a költségeket. Még magyarországi kiadós kollégáim is csodálkoznak olykor az efféle vakmerőségen: ők legtöbbször csak elnyert pályázati támogatás esetében vállalkoznak még akár az eladhatónak tűnő könyvek megjelentetésére is. A nyomdaköltség mindig biztos, az eladási bevétel soha – foglalta össze a lényeget néhány éve számomra a szakma egyik nagy öregje, Drucker Tibor. Ez persze igaz, és a mi vállalkozásunk sem lehetne eredményes, ha nem magunk lennénk egyben a terjesztők is, és meg nem tennénk mindent azért – ráadásul elég ügyesen –, hogy szellemi portékáink vásárlókra találjanak. (Ezért csodálkozom pl. azon, hogy az EPMSZ kiadói tevékenysége ráfizetéses, holott 600 stabil – nyugati! – előfizetőjük van.)
Utazásaink. Határátkelés
December közepén három napot voltunk Budapesten, az Anyanyelvi Konferencia tanácskozott, nekem is volt egy 20 perces előadásom; ezen kívül egy csomó ügyet sikerült lezárnunk – ezek miatt roppant fontos volt még az idén egyszer ott lenni a fővárosban; ám eljutni alig sikerült: Csapon a helyzet reménytelennek tűnt, vagy két órán át még az átkelőhelyet sem sikerült megközelítenünk, akkora forgalmi dugó alakult ki a kamionok és a lezárt vasúti átjáró okán; átmentünk Kaszonyba, de ott útlevéllel nem lehet átmenni, csak kishatár-menti igazolvánnyal; végül Asztélynál két óra várakozással átcsusszantunk; reggel kilenckor indultunk Ungvárról és délután négyre lettünk a túloldalon; aztán Vásárosnamény után még a kocsink is bedöglött, közben szakadt a hó és ránk sötétedett; végül Magyar Autóklub-tagságunknak köszönhetően egy sárga angyal megmentett a megfagyástól: két órán át jött a szervizkocsi Nyíregyházáról a hózáporban, 20 perc alatt kijavította a szerelő a hibát és újabb húsz percig tartott a „könyvelés”, hogy aztán ne higgyünk a szemünknek: mindössze 400 Ft-ot kellett fizetnünk – ezt is a klubtagságunknak köszönhettünk, amely, igaz, évi 4000 Ft-os tagdíjjal jár, de, mint tapasztalhattuk, bőven megéri; este 7 körül értünk Nyíregyházára és a legszívesebben ott aludtunk volna, ha nekem nem az elsők között kellett volna felszólalnom a másnap reggel kilenckor kezdődő konferencián; így hát nekivágtunk a havazós, ködös, jeges éjszakának és éjfél tájt, 15 órai utazás után már a budai szállásunkon voltunk. Két napig konferenciáztunk, ebből egy délutánt és egy fél délelőttöt kénytelenek voltunk ellógni, mert el kellet pl. számolni az UngBereg Alapítvány pénzeivel meg más ügyek is voltak, pl. Éva díjátvétele az ÉS-ben.
Szombaton estére érkeztünk haza, és ha az idő picit jobb lenne, hétfőn fel is kerekednénk Beregszászba, hogy közben széthordjunk pár tucat Pánsíp-antológiát, de künn újra lefagyott és a tisztítatlan utak életveszélyesek.
Népi-urbánus, nemzeti-liberális ellentétek
NZM egyre inkább belefeszül ennek az ellentétnek a problematikájába. Legutóbbi levelében is rákérdezett pár dologra, olykor inkább provokációnak hat: mintha azt szeretné, ha az ő nézeteivel szemben határozzam meg magam, hogy ő majd abból valami messzemenő következtetéseket vonhasson le, talán az én sikereim és az ő kudarcai vonatkozásában. Most ezeket válaszoltam neki:
„A nemzetiek és liberálisok ellentétébe most ne menjünk bele túl mélyen – igen hosszú leveleket követelne a téma. Az áldatlan ellenségeskedést én roppant károsnak, nemkívánatosnak tartom – de a magyar irodalmi közélet sajnos „erről szól” és nehéz megítélni, mikor kinek van több igaza, több sérelme, több hatalma, több övön aluli ütése. Magam is az értékelvűség híve vagyok, épp csak az a bökkenő, hogy mást-mást tart értéknek a két tábor. Hozzám – gondolkozásomban – legközelebb a nemzetiekkel szembeni teljes toleranciát gyakorló mérsékelt liberálisok állnak (ez a liberalizmus klasszikus és nem mai, gyakran arrogáns fellépést is megengedő értelmezéséből fakad). Ehhez végül is roppant közel áll a nemzeti liberalizmus, amelyben szintén otthon érzem magam. A két szélsőség engem is taszít, de, be kell valljam, a nemzetiek szélsősége jobban idegesít (ez igen gyakran párosul stupiditással, primitivizmussal, elvakultsággal és erőszakossággal, míg a szélsőségesebb (szavaddal: hajthatatlan) liberálisok mindig elegánsabbak, van stílusuk és olykor valóban elképesztő nézeteiket is kulturáltabban, szellemesebben tudják kifejteni; nem habzik a szájuk, nem üvöltenek, érveket keresnek és nem hivatkoznak valami eleve adott igazságra vagy megfoghatatlan romantikus-misztikus fogalmakra, mint a nemzetiek melldöngetősebbje). Az irodalomban meg valahogy úgy van, hogy ha a saját stílusában-műfajában-világnézetében minél magasabbra emelkedik valaki minőségileg, az sokkal közelebb kerül az ellentáborból szintén magasra jutottakhoz, mint a saját táborbéliek alsó hadaihoz. Akik egy hegy két ellenkező oldaláról indulnak felfelé, odafent már jól látják-hallják-megértik egymást. Erre tudok néhány szép konkrét példát. Jókai Anna nemzetileg erősen elkötelezett író, a hagyományosabb (ám saját stílusában megújított) realista prózának mégis olyan magaslatára jutott, hogy egyrészt az ellentábor is megemeli előtte kalapját, másrészt jó barátnője lehet az egyértelműen, erőteljesen liberális nézeteket valló Gergely Ágnes.
Ami a mi kis irodalmunkat illeti, nehéz lenne meghúzni az éles határokat. Vári Fábián, Füzesi Magdi, Te vagy akár apám nagyjából egyértelműen a népi-nemzeti-realista vonalba vagytok sorolhatók, a fiatalok inkább az urbánus-liberális-modernista irányzatba, de pl. Bagu Laciban roppant sok a hagyományos vonás, Pócsban pedig tetten érhetők a romantikus elemek. Cséka a maga avantgardizmusával külön polcot érdemel: „történelmileg” ma már a klasszikus avantgárd sokkal hagyományosabb, mint a definiálhatatlan poszt- és transz- irányzatok. Fodort, Penckót vagy akár Évámat (és ide lehetne venni régvolt Finta Évánkat, sőt, bizonyos művei – kései versek – alapján még Kovács Vilmost is!) én nem merném sem ide, se oda berakni, mert ugyan kifejezésmódjuk, stílusuk inkább a modern-elvont-intellektuális-individualista stb. címkéket vonzaná, ám tartalmi szempontból nehéz bármelyiküket is liberális-urbánus írónak nevezni: az általuk megjelenített értékeknek („valamiről és valakinek”) inkább közösségi jellegük van. Magamat meg végképp nem tudom elhelyezni ebben a kétpólusú világban; de ez szerencsére nem is az én dolgom. Az ellen szerényen mégis tiltakoznék, ha engem posztmodernnek titulálnának, de persze az is furcsa lenne, ha népi ihletettséget fedeznének fel írásaimban. Ilyen ellenmondások azonban voltak-vannak-lesznek. Déry liberális gondolkozású volt, de jobbára realista regényeket írt; Németh Lászlót a népiek ma is vezérüknek tekintik, de drámáinak intellektualizmusa ezzel nagyrészt ellentétben áll. Kosztolányit vagy Babitsot hol egyik, hol másik tábor tekinti hivatkozási alapnak; sok embernek okozott már fejtörést József Attila szürrealista korszaka, és a modernnek induló, később teljesen „elklasszicizálódott” kozmopolita zsidó Radnóti valahogy mégis nemzeti költőnk lett. Időnként hajba kap a két tábor Adyn is (legutóbb Kenyeres Zoltán és Örsi István), s ki tudja, hányan emelték már zavarba ejtően egyedüli jellemzőjévé hol romanticizmusát, hol dekadenciáját, hol akkor felforgatóan modern stílusát, hol nemzeti szimbolizmusát, hol ateizmusát, hol biblikusságát vagy szabadkőművességét stb.
Egy biztos: nem fordulhatott volna elő, hogy az ÉS évzáró buliján megjelenjen Tornai József vagy Döbrentei Kornél, mint ahogy a Magyar Napló vagy a Hitel szilveszterére semmi áron el nem menne Esterházy Péter vagy Korniss Mihály. Vannak egyértelmű, kizárásos hovatartozások. És kevés az átjáró. Ez nagy baj.”
Hát ennek az évnek is vége
Számvetés? Persze, kellene ilyesmit készíteni. Csakhogy én nem vagyok múltba-nézelődő ember. Túlságosan is benne élek a mában és folyvást a jövőbe kacsingatok: teendőket latolgatok, terveket szövök. A múltat elemezni, tépelődni, nosztalgiázni – soha nem volt formám. Az új kudarcok eltörölték a régieket, a friss sikerek mindig elhalványították a korábbiakat. Minden szerelembe tisztán és szüzen érkeztem, mintha előtte soha… Így élek, így írok. Ha versbe kezdek, azonnal kiürül fejemből az összes korábban írt sorom. Minden mondatomat olyan kínnal és átéléssel fogalmazom, mintha először tennék ilyesmit. „Az adott pillanat törvénye” – definiáltam ezt a magatartást akkor, amikor jó huszonöt évvel ezelőtt második szerelmemben csalódva az első szerelem tanulságait vettem számba. A Nagy Első volt ugyanis az, akitől elleshettem: múltunktól, előéletünktől, okos tapasztalatainktól megválva kell átélnünk az éppen „zajló” pillanat minden mélységét. Ellentétben a Nagy Második tanításával, aki élete minden nyűgét és az emberi nem minden „bölcsességét” örökösen magával hurcolta, és még ölelés közben sem tudta letenni gátló okossága roppant bőröndjeit. Nem is igen láttam soha felhőtlenül boldognak.
Szaporodó esztendőim beteltével talán ezért nem készítek számvetést.
