mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár

<< UngParty Manzárd arch | kamasz-előzményektől eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től blogot; a korai jegyzetek utóbb kerültek fapados honlapomra. Ez újraközlés 20 év távlatából.

1998. november (és vissza októberre, előre decemberbe)

Még októberben történt, de aktuálisan nem írtam meg, így került a decemberi naplóba:

Tanácskozás a Magyar Napló szervezésében az Írószövetségben

Meghívást kaptam a rendezvényre, leginkább, gondolom, a Napló részére írt, mintegy 40 oldalas tanulmányom okán. (Ezzel fődíjas lettem a folyóirat esszé-pályázatán.) Ez az alkalom volt (számomra) az első olyan rendezvény, amelyen a választások utáni új kormány képviseltette magát, mégpedig egy illetékes államtitkár révén, akit még korábbról ismertem, megkockáztatom, hogy kedveltem is. Ellenzéki kisebbségpolitikusként sokkal szimpatikusabbnak találtam. Az alig pár havi hivatali idő máris meglátszik rajta, kiült az arcára a nyeregben-lét túlzott magabiztossága, mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár. Részvétele a tanácskozáson pedig épp olyan volt, mint korábbi elődjéé: elsőként elmondta a maga mondandóját, aztán elment. Hogy miről tanácskozunk, hogy mit mondanak egymásnak írók, történészek, szociológusok, jogászok, politológusok – az „nem érdekelte” (persze mindenki tudja, milyen roppant elfoglalt egy államtitkár; ám nem kellene-e, hogy elfoglaltságai sorába az is beletartozzon: saját véleményének kinyilatkoztatása mellett hallgassa meg mások (ellen-?) véleményét is).

Előkelő helyen, szünet utáni első hozzászólóként mondtam el a saját szövegemet. Persze nem a 40 oldalas tanulmányt, hanem egy erre az alkalomra készített sokkal rövidebb kisesszét, amellyel nem vártan nagy sikert arattam. Alighanem azért, mert a tanácskozás témáját illetően (Magyarország EU-csatlakozásának következményei a szomszédság-politikában és a határokon túli magyarság kérdésében) elképesztő a ködösítés, főleg a hivatalos magyar körök vagy az ő igazukat alátámasztani igyekvők részéről. Pár évvel ezelőtt még eretnekségnek számított, ha valaki fel merte vetni: Magyarország európai integrációja azok számára a magyarok számára, akik a csatlakozásból kimaradó országokban élnek – kedvezőtlen fejleménynek számít. Most már odáig eljutottunk, hogy a téma nem számít tabunak, de Horntól Orbánig, Kovács Lászlótól Martonyiig, Tabajditól Németh Zsoltig mindenki azt szajkózza, hogy a határon túli magyaroknak is érdekük az anyaország csatlakozása. Hogy miben ragadható meg ez az érdek, arra általánosságokat mondanak (EU-tagként Magyarország hatékonyabb segítséget nyújthat, nemzetközi szinten jobban képviselheti a határon túli kisebbségek érdekeit stb.), ha pedig az ember konkrét negatívumokra kérdez rá: vízumkényszer és más idegenrendészeti szankciók, akkor kitérő válaszokat adnak, mondván, hogy ezeket a gondokat meg lehet oldani. Holott jól tudják, valószínűleg nem lehet: az EU megköveteli, hogy az önvédelmi normákat Magyarország is betartsa. A mostani tanácskozáson egy szakember roppant részletességgel felsorolta, milyen jogi lehetőségek adottak az EU-törvényekben arra nézvést, hogy Magyarország derogációkban (kivételezettségben, egyes szabályok felfüggesztéséből eredő engedményekben) részesüljön. Készséggel elhiszem, hogy vannak ilyen lehetőségek, de abban is biztos vagyok, hogy köztudottan stréber anyaországunk nem fog ilyen derogációkat kérni, ellenkezőleg, igyekszik példás EU-tag lenni és esze ágában sem lesz kockáztatni vagy késleltetni a felvételét azzal, hogy határon túli kisebbségei érdekére hivatkozva különleges elbírálást kér. Azaz: szerintem Magyarországnak derogál derogációkat kérni. Ebben én nem is látok semmi kivetnivalót, ha párosulna azzal az őszinteséggel, amely kimondaná: ez esetben az államérdek előrébbre való a határon túli nemzetrészek érdekénél.

Az ember szívesebben lenyeli a békát, ha nem mondják róla, hogy csokoládé.

Magyarország viszont úgy kezeli ezt a kérdést, hogy nekem mindig egy székely vicc jut eszembe róla.

Egy hegyi falucskában az öregapó a feleségével a házuk előtti kispadon ücsörög. Hosszú hallgatás után a papó megszólal.

– Te anyjuk! Ha valamelyikünk elébb halna el, akkor… Akkor én beköltözöm Marosvásárhelyre.

Írószövetségi Közgyűlés, Választmányi ülés december 1-jén

Langyos unalom. NZM-nek – érdeklődésére – így számoltam be róla levélben:

„…semmi különös, langyos szövegek, békés egyetértés. Csak a vége felé kezdett kicsit kiéleződni a hangnem Fekete Gyuláék Örökségünk c. könyvsorozata kapcsán (szerették volna a könyvsorozat kiadásához megnyerni a MÍSZ közbenjárását, hogy költségvetési pénzből legyen finanszírozható a kiadás. Ez megosztotta a tagságot, végül persze leszavazták). Hosszadalmas és unalmas volt az új Választmány jelölésének és megválasztásának procedúrája. Tőlünk kívülem, mint három éve is, Fábián Laci is felkerült a jelöltlistára, de nem került be a legtöbb szavazatot kapott 71 fő közé. Én „vesztettem a támogatottságomból”, 3 éve huszon valahanyadik, most harminc valahanyadik helyen végeztem. Pomogáts 100 %-ot kapott. A Választmány 22 tagja határon túli.

1-jén a Választmány ülésezett, Pomi volt az egyetlen elnökjelölt, az 59 jelenlevőből 52 meg is szavazta. A nyolctagú elnökség: Albert Gábor, Grendel Lajos, Jókai Anna, Szilágyi István, Mezei Kati, Kiss Gy. Csaba, Tornai József, Vathy Zuszsa. Érdekessége, hogy megerősödött a nemzeti vonal, talán csak Grendel képviseli az liberális-urbánus irányzatot. A többség mérsékelten nemzeti, Kiss Gy. és Tornai hangsúlyosabban, Albert pedig már-már szélsőségesen. Lengyel Balázs, Görgey Gábor kiesett, Lakatos István nem vállalta a jelölést – az ő révükön a korábbi Elnökség kiegyensúlyozottabb volt.”

Egy másik levelemben még ezt toldottam hozzá:

„Ami az Írószövetség elnökségét illeti, abban – így érzem én – híven (hívebben) kellene tükröződnie a magyar író-társadalom spektrumának. Nem egészséges fejlemény az, ha a liberális-modernista kánont egyedül Grendel képviseli, aki ráadásul Pozsonyban él. Írók százai érezhetik úgy, hogy a legfelsőbb vezetésben nincs író, aki az ő érdekeiket képviselné, aki az ő nézeteinek megfelelően foglalna állást, szavazna, nyilatkozna stb. vitás kérdésekben. Ez gyengíti a Szövetségnek azt a szerepét, amit Pomogáts szán neki, s amit lassan négy éve meghirdetett: legyen a MÍSZ ernyő-szervezet, olyan szövetség, amelyet a teljes magyar írótársadalom magáénak vall”.

Nagy Zoltán Mihály egyébként nem véletlenül érdeklődött a közgyűlés felől. Ott lett volna a helye: hogy kiválthassa az útlevelét és eljöhessen, segélyt szereztem neki egy nyugati magyar szervezettől. Szerkesztőségi-kiadói ügyei is lettek volna, azt akartam, hogy nyélbe tudjon pár dolgot ütni. Ha eddig arra panaszkodott, hogy nincsenek meg a megfelelő körülményei az íráshoz, most ne folytathassa azzal, hogy nem tud kapcsolatot tartani a lapokkal, szervezetekkel csak azért, mert nincs pénze kiváltani az útlevelét. Az EPMSZ megítélte a pénzt, és hogy a hosszas eljuttatást áthidaljuk, én megelőlegeztem Zolinak a sajátomból az összeget – de nem jött neki össze a dolog, és hetekig nem is vette a fáradságot, hogy tisztázza, miért nem. Aztán sértett hangú levelet írt és tételesen elszámolt, mire költötte a segélyt. Ami rendben is volna, csak épp a céltámogatás nem érte el a célját; bár nem állítom, hogy ebben ő a hibás. Egyébként kicsit elvitatkoztunk az általam talán fölöslegesen kipattintott téma (az írószövetségi elnökség összetétele) okán. Ebben láthatóan nem értünk egyet, szerinte az kedvező fejlemény, hogy a népi-nemzeti elkötelezettek kerültek túlsúlyba. (Azt kell tapasztalnom, egyre nagyobb köztünk a nézetkülönbség irodalmi ízlésben és más egyébben is.)

A Pánsíp szociális segélyalapja

Nemcsak NZM-et sikerült mostanában anyagilag támogatni. Egy afféle (alternatív, nem hivatalos) segélyalap jött létre a Pánsíp szerkesztőségének keretében. Az Amerikában élő Dr. Zoltáni Csaba jóvoltából (GEZA AND JUDIT ZOLTANI FOUNDATION) két kárpátaljai magyar pedagógusnak közvetítünk havi (amerikai szemmel szerény, itt jelentősnek számító) összeget (50-50 USD). És segélyezési célra felajánlott 300 svájci frankot az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem is. Ebből részesült NZM, hogy kiválthassa útlevelét, a Badalóban szűkölködő Ferenczi Tihamér költő pedig egész téli tüzelőjét vehette meg a támogatásból.

Pánsíp Almanach, pénzügyek

Lassan befejezzük a Pánsíp almanachjának a nyomdai előkészítését (Éva szed és korrigál, én tördelek, szkennelek, fóliára viszem az oldalakat). 120 oldalas kis könyv lesz UngBereg 1999 főcímmel és csupa értékes anyaggal, pl: az ukrán nyelv és a kárpátaljai magyarság; magyar oktatásügy az 1945-ös rendszerváltás után; magyar diákok nyelvi szokásai az Ungvári Állami Egyetemen stb. + sok szépirodalom. A nyomdaköltséget már megszereztük, de egyelőre se a szerkesztési díjakra (így saját munkánkra), se a szerzői díjakra nincs keretünk. (Négy különböző helyről utasították el kérelmünket…) Így lassan a szerkesztői-könyvkiadói munkánk már hobbinak számít: jó, ha a könyvek eladásából munkánk anyagköltségét (papír, festék, fólia, elfogyasztott energia, számítógépek amortizációja) vissza tudjuk forgatni, de például a gépekben és a szoftverekben saját pénzünk áll (a profi tördelőprogram, amivel dolgozom – QuarkXpress for Windows 3.2. – vagy az Office 97, ami ma már alapfelszerelésnek számít, „jogtisztán” 130.000 és 180.000 Ft-ba kerül. Más kérdés, hogy én másodkézből olcsóbban hozzájutok, de ha Ukrajnában rend lenne, ez komoly szabálysértésnek számítana, hiszen nem csupán privát célokra használom, hanem folyóiratot, könyveket adok ki, igaz, hogy ezeket viszont a Budapesten bejegyzett alapítványunk jogi keretei között. A szerkesztőség viszont ungvári – és hát így, ezzel a kettősséggel meg lehet takarítani bizonyos kiadásokat. Én nagyon szívesen lemondanék ezekről a kis csalásokról, ha napi 9-10 órai szellemi munkámat valaki becsületesen megfizetné.

Kanizsára kéne menni

Pék Pál meghívása: szervezzek egy kárpátaljai csapatot kanizsai irodalmi találkozók céljából. Megírtam, hogy majd valamikor tavasszal esetleg – egy nagyobb előadókörút keretében – ellátogathassunk páran. Évente szoktunk tenni 4-5 állomásból álló ilyen bemutatkozó körutat, tavalyelőtt Hatvan–Székesfehérvár–Veszprém–Bp volt az útirány, a tavalyi viszont pénzhiány miatt meghiúsult, a meghívóink némelyike vagy a szállást, vagy az útiköltséget nem tudta vállalni (csak a szerény tiszteletdíjat), így az égész számunkra ráfizetéses vállalkozás lett volna, és a végén Évával kettesben csupán Gyulára mentünk el. Nos, a tapasztalataimból kiindulva a jövő évi körút szervezését másként kezdtem el, és már most megpályáztam egy kis pénzt utazási célra. Meg is ítélték, csak az átutalás igen hosszadalmas. Ez azt jelenti, hogy a benzinköltséget magunk tudjuk fedezni és az egyes helyszínektől csak a szállást és valami szerény tiszteletdíjat fogunk kérni. Nos, mivel dunántúli helyszínek eddig is szóba jöttek már, lehet, hogy Magyarországnak velünk éppen ellentétes csücskét is érinthetnénk. Természetesen csak akkor, ha lenne ilyesmire igény, és valamely ottani intézmény (Könyvtár vagy kultúrház, netán valamely oktatási intézmény) vállalni tudná a dolgot, azaz ha ez nemcsak Pék Pali főszerkesztő futó ötlete. Egyébként Tar Feri is jelezte még a nyáron, hogy szívesen látna minket Hévízen, de az utazás költségeit ő sem tudná fedezni, de ha a két alkalmat, Kanizsát és Hévizet össze tudjuk kötni, mindenkire kevesebb költség hárul. De mindez még roppant messze van, a szervezést azonban érdemes hónapokkal előbb elkezdeni.

Alla Bilo-Rak versei, költészete – Pannon Tükör

Alla Bilo-Rak versei fordításomban – Végzetem, Az utolsó zenész, Mocsár, a Pannon Tükörben, kis tanulmányommal Allaról és költészetéről: Költészet egyszemélyes nyelven. Érdekes, milyen gyerekesen tudok örülni egy ilyen megjelenéseknek…

Alla Bilo-Rak

Végzetem

Indulnék újra, meztelen akár,
És bőröm vetkezném a néma fákra,
Nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra,
Nem rémít már a Sátántól-halál.

– Légy szeretőm! – bár Jézus násza vár,
Én büszkén rúgnék fel erényt, akárha
Szekérkét a húzni fáradt pára,
Ha futni hívja túlról jött madár.

És lennék elhagyott, halott szavak
Hazája lenne felnevelő fészkem,
Elégedett lehetnék már egészen,

– De törne újra rám a sors, a vak,
Indulnék vissza: hív a végzetem,
S látnák a fák, hogy csontom vetkezem.

Fordította Balla D. Károly