úgy vagyok mellettük, hogy ők közben ellenem lehetnek
<< az UngParty Manzárd archivumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.
Internetes korszakom előtti naplófeljegyzések
1999. február
Cséka György, NZM és a Véletlen Balett
avagy Nagy Zoltán Mihály helyettem haragszik
Jó atyám után NZM [Nagy Zoltán Mihály] a második ember, aki helyettem haragszik Cséka Gyurira. Nem igazán értem, mi háborítja fel őket ennyire. Miért kelt ekkora indulatot az, ha valaki végre megírja a véleményét?
Balla D. Károly: Élted volt regénye
Gyuri az Élted volt regényéről írt kritikáját jóval megjelenése előtt mutatta meg nekem, elsők között olvashattam kéziratban. Nem fordultam le a székről, hanem gratuláltam neki a merész hangnemhez. Akkor még nem volt bizonyos, hogy meg tud-e jelenni a Véletlen Balett, és én felajánlottam, hogy jöhet a Pánsípba, vagyis az antológiába. Én is odaadtam neki a Rollay-féle kritikát, mondva, hogy több helyen is összecseng a két dolog. (A két írás majdnem ugyanazokkal a szavakkal rója fel a kohéziós erő hiányát, azt, hogy a szöveg szétesik.)
A mi íróink ahhoz vannak szokva, hogy ajnározzák őket, s legfeljebb a sok-sok erény elsorolása után esik szó a hibáikról. Az élesebb hangú kritikát nekem sem sikerült szerkesztőként meghonosítanom (csupán Lengyel Tominak volt néhány kísérlete erre). Most végre akadt valaki, aki eléggé merésznek mutatkozott ahhoz, hogy ne legyen tekintettel sem érdemekre, sem tekintélyre, sem személyes barátságra – és merte éles szavakkal illetni azt, akinek nagy szerepe volt abban, hogy ő elinduljon a pályán. (A kötetét én adtam ki, s éveken át verseinek legfőbb publikációs helye volt a Pánsíp.) Nos, éppen abban áll Gyuri tettének a méltányolhatósága, hogy ezekből az összeszövődésekből kiemelkedve, az „én dicsérlek téged, te dicsérsz engem” kötelezettségeitől elrugaszkodva írta le véleményét. Más kérdés, hogy a kritika szerintem sem eléggé alapos, mellőzi a bizonyításokat, kevés példát idéz – de ő nem terjengős tanulmányt akart írni, hanem véleményének summázatát. Ez pedig sikerült neki. Ez valóban kritika – nem ismertetés és nem méltatás, nem is tanulmány, hanem ítélet, vélemény – azaz kritika.
Levelében NZM dühöng a kritika meg Cséka KÁRMIN-díja miatt. Ha lett volna 1994-ben (könyve megjelenésekor) díj, már akkor meg kellett volna kapnia – de akkor még nem volt. Gyuri eddig, ha jól emlékszem, minden évben ott volt a második (egyszer talán harmadik) helyen, s csak azért nem kapott elég pontot a kuratóriumtól, mert éppen abban az évben nem volt mögötte kiugró teljesítmény. Az idén ez a teljesítmény megvolt: versek mellett bemutatkozott próza-szerű szövegekkel és tanulmánnyal is (Petőfi a Hatodik Sípban), plusz kritikával, no és megjelent összeállításában egy költészeti szöveggyűjtemény első kötete. Minderre koronául: nagyjából az ő ötlete alapján és az ő szellemi irányításával új irodalmi lap indult. Összességében ez nem egy, de akár két KÁRMIN-díjnyi teljesítmény. És ez nem csupán az én véleményem. Az új kuratóriumból Csernicskó, a tavalyi díjazottak közül pedig Punykó Marika és Németh István is rá szavaztak, olyannyira, hogy második jelöltük nem is volt.
A laudációmban – én tartottam – egyébként kitértem a kritikájára is, mint olyas valamire, ami kis irodalmi állóvizünkben végre hullámokat kelthet, és nem véletlen, hogy ez újra Cséka nevéhez fűződik, mint ahogy a költészetünket is ő rázta fel téli álmából avantgárd kötetével. Gyuri – szoktam mondani, és ezt kifejtettem a laudációban is – közöttünk az első klasszikus. Első olyan költőnk, aki a saját műfajában a magyar nyelvterület legjobbjaival összemérhető szinten alkot. Én egy időben intenzíven érdeklődtem az avantgárd iránt (talán írásaim egy részén meg is látszik), nem keveset olvastam a klasszikusaiktól és a Magyar Műhellyel egy időben szoros kapcsolatban álltam, publikáltam is náluk, ott voltam vagy 4 nagy éves seregszemléjükön. Az utolsó években ugyan ez a szálam megszakadt, de azért figyelgetem őket, és talán hihető, hogy nem tudnék 10 olyan élő avantgárd költőt megnevezni, aki jobb lenne Gyurinál. A vele egyidős fiataloknál pedig egyértelműen sokkal-sokkal jobb. Befutottnak számít pl. Simon L. László (ő most a Magyar Műhely főszerkesztője) – Gyurinak nyomába sem jöhet. De ugyanezt elmondhatom a szintén elismertnek számító Sőrés Zsoltról, Vass Tiborról, Székelyhidi Zsoltról, Tatár Sándorról, vagy a már nagymenő, nálam is idősebb Bíró Jóskáról, Hizsnyai Zoltánról, Cselényi Béláról – bizony mondom, Gyuri mindnél jobb! –, valahol ott mozog közvetlenül a legnagyobb élők – Tolnai Ottó, Cselényi László, Nagy Pál, Ladik Katalin, Papp Tibor mögött, mondjuk Szombathy Bálinttal, Szkárosi Endrével, Juhász R. Józseffel, a korábbi Zalán Tiborral egy szinten, de lehet, hogy őket is veri, a József Attila-díjas Petőcz Andrást például bizonyosan. Vajh melyikünkről mondható el, hogy a saját műfajában benne van a legjobb 10-ben? (Más kérdés, hogy az avantgárd még mindig nem nyert teljes polgárjogot az irodalomban, ezeket a szerzőket alig-alig szerepeltetik összefoglaló antológiákban, életrajzuk olykor kimarad még a fontosabb lexikonokból is, és saját kiadványaikon kívül csak el-elvétve publikálnak „hagyományos” lapokban.)
Gyuri ráadásul – ahogy a nagyobbak is – nem csupán ír, hanem intenzíven foglalkoztatja az írás filozófiája, ismeri a modern alkotáspszichológiai munkákat, tisztában van a grammatológiával, a referencia-elmélettel és még egy rakás olyasmivel, amiről mi legfeljebb csak hallottunk, viszont a tudatos modern művész alkotói működésének elméleti alapját képezi.
Abban sem érthettem egyet NZM-mel, hogy „Szekértáborokra szakad a mi kishazai irodalmi közéletünk is! Neki, Csékának köszönhetően.” – Hogy ezt miből és hogyan következtette ki, azt még elképzelni sem tudom. Ha például azt hiszi, hogy a Gyuri kritikája miatt én most már vele nem vagyok egy táborban, akkor téved. De vajon hol vannak itt a táborok? Meg tudná húzni a határokat? Magát melyikbe sorolná? És engem? És Fodor Gézát? És Penckófert? No meg aztán: van itt irodalmi közélet, amit meg lehetne osztani? Itt legfeljebb érdekcsoportok vannak, ezen túl esetleg vonzalmak, szimpátiák, lazább-szorosabb kötődések. Nyilvánvaló, hogy Dupka-Horváth-Kőszeghy – ugyanaz a tábor. De hol van itt az irodalom? Ők: érdekcsoport, s nem irodalmi tábor. Rég nem lehet annak nevezni a Fodor-Fábián-Zselicki hármast sem: nincs semmilyen produktum, amiben összedolgoznának. És itt is hiányoznak a művek: ötvenévesen egyetlen közepes méretű verseskötetnyi anyag mindegyikük felmutatható teljesítménye. No meg aztán – mindkét esetben – : hol vannak a követők, tanítványok, hívek? Hol a kisugárzás, az „iskola”? A Hatodik Síp körül? De hisz Ferenczitől és Czébelytől Baguig és Csékáig mindenki publikál benne. A Pánsíp? Még amikor a fiatalok domináltak benne, akkor is volt minden számban Füzesi- és Czébely-versünk, Tárczy-novellánk. És egyelőre arról sincs szó – sajnos? – hogy létezne egy Cséka-Bagu-Lengyel-Pócs tábor. Bár úgy lenne! Akkor összefogásuk révén az eddigi legjobb irodalmi formáció jöhetne létre. De például Pócsot ezek a dolgok egyszerűen nem érdeklik, Lengyel meg oda csapódik, ahol sikert remél; Bagu és Cséka – két külön univerzum akkor is, ha látszólag sok mindenben hasonlítanak. Hacsak a közvetlen érdek úgy nem diktálja, akkor nem fognak túl sokáig megmaradni egymás mellett, túlságosan domináns típusú egyéniségek, nehezen viselik el a „másik dudást”. Nincsenek hát irodalmi táborok. Ha lennének, akkor talán irodalom is lenne. Így: ilyen-olyan írók vannak. Közte terméketlen tehetségek, politizáló elsekélyesedettek, szürke féltehetségek. Ma már, ha szigorú vagyok, egy kezemen meg tudom számolni azt az ötöt, akit mind írásai nívója, mind munkásságának hitelessége, mind a felmutatott teljesítmény alapján valóban írónak tudok nevezni. Cséka helye az ötben számomra nem kétséges.
No, az mindenesetre roppant érdekes, hogy Csékát nekem kell apámmal és NZM-mel szemben „megvédenem”. Nem mintha rászorulna. Ezek a fiúk hálistennek felnőttek, már nem szorulnak pátyolgatásra. És – ugyancsak hálistennek – sokkal gerincesebbek annál, semhogy az irodalmi nívó dolgát és a saját véleményük kimondásának a szabadságát összetévesztenék valami hálával (amivel nekem „tartoznak”) vagy akár a barátsággal. Én ezt így helyesnek tartom akkor is, ha most bizonyos értelemben szenvedő alanya lehetnék. De ezért tudom Gyurit tisztelni. Ha írt volna a könyvemről egy dicshimnuszt, miközben tudnám, hogy más a véleménye – azért megvetném.
Ezek a fiúk most járnak irodalmi kamaszkoruk végén. Ennek pedig a legtermészetesebb megnyilvánulása, hogy szembehelyezkednek az előttük járó generációval. Mást akarnak, jobbat akarnak, igazabbat akarnak. Jól teszik. Így én sokkal büszkébb vagyok rájuk (mert hogy az vagyok: valamilyen szinten mind a négyen a „neveltjeim”), mint ha feltétlen híveimként lihegnének körülöttem. Azt hiszem, a lelkem mélyén elvártam tőlük ezt a magatartást, bár az első éles jelentkezések engem is megleptek.
A Véletlen Balett egy későbbi száma
A Balett részére tőlem kértek ajánlólevelet, amelyet örömmel el is készítettem. Tőlem kértek tanácsot ezer apró dologban: a lap bejegyzésétől kezdve a számlanyitáson át az előfizetői listákig. De a szerkesztési elveket illetően a maguk feje után mentek! Írást is kértek. Azóta is, a leendő második számba is. Nem adtam. Mert szeretném, ha az én személyem még ebben a formában sem befolyásolná őket. Elvárom tőlük, hogy szellemi szinten teljesen a maguk lábára álljanak. És ehhez igenis le kell akasztaniuk a portrémat a tisztaszoba faláról, össze kell taposniuk és a kamra legsötétebb dohos sarkába kell vetniük. Nehezebb lenne ezt megtenniük, ha új fotókat küldözgetnék magamról.
Azt hiszem, semmiben nem lehetnék most nagyobb hasznukra, mint azzal, hogy ebben az elszakadásukban úgy vagyok mellettük, hogy ők közben ellenem lehetnek.
Utólagos adalékok:
a Kárpátaljával kapcsolatba hozható irodalmi orgánumok közül messzemenően a Véletlen Balett volt a valaha létezett legszínvonalasabb periodika.
Innen: Véletlen Balett folyóirat 1999-2005
Lásd még: Cséka György: Szerkezet – regény nélkül
Más naplójegyzetek 1999 februárjából
Szervezem tavaszi előadó-körutunkat. Terveim szerint március 22-27 között negyedmagammal, Évával, Csernicskó Istvánnal (az Osiris most adta ki A magyar nyelv Ukrajnában c. könyvét) és Kovács Elemérrel utazunk. Persze a mi kocsinkkal. Van már egy dunaújvárosi, egy nagykanizsai, egy hévízi és egy keszthelyi meghívásunk – de akad még lyukas napunk is. Balatonfüred és/vagy Szolnok még függőben.
*
Az elképzelés, hogy családunk jövőjét egy lehetséges áttelepüléssel biztonságosabb vágányra helyezzük, egyre gyakrabban merül fel. Én továbbra sem tudom elfogadni az eszem diktálta véleményt: itt, ebben a világban már nincs keresnivalónk. Már hamisan cseng minden áltatás, amely a magyar közösséghez fűződő hűséget emlegetné: ez a közösség egyre nagyobb rosszindulattal figyel mindenkit, aki még meg tud élni, s nem vegetál. A nyomorszint porából fel-feltekintve már az egyszerű emberek is ügyeskedőnek, csalónak vagy tolvajnak gondolják azt, akinek sikerült megtartania korábbi életnívóját. Borzasztó ezt a gyanakvást még korábbi barátainktól is érezni, tapasztalni. Hogy egy példát is mondjak. Tavaly 10 éves Ladánkat kicseréltük egy 5 évesre. Vidéki pedagógus-házaspár barátainkhoz hónapokig nem mertünk ellátogatni, mert „mit fognak gondolni rólunk”, hogy nekünk kocsicserére tellett, miközben ők már zsíros kenyéren élnek.
*
A Pro Pannoniának leadtam válogatott verseskötetem végleges anyagát. A kézirat 3500 sornyi; 110 vers (nem számítva külön a szonettkoszorú darabjait és a Fabatkák pársorosait), 21 teljes év terméséből.
A hó újabb katasztrofális állapotokat teremtett – különösen fenn a hegyekben. Mindenki valószínűre veszi, hogy újabb áradások is várhatók. Gyenge vigasz, hogy minket Ungváron mindez kevésbé érint, de pl. a kocsinkat négy héten át mi sem tudtuk kihozni a garázsból, mert az utcánkat végigjáró hókotró másfél méteres hótömböket préselt a garázsajtónkhoz.
