Valami szerelmes elfogódottság
<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.
Az internetes korszakom előtti naplófeljegyzésekből
1999. május
PIM: X eszélget Y-nal
Roppant kellemes alkalom: a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kortárs Irodalmi Központ rendezésében hosszabb ideje zajló X beszélget Y-nal sorozatban Lator László beszélgetőtársa lehettem. Én voltam egyébként a rendezvénysorozat utolsó vendége, még a patinás Károlyi Palotából is kiszorultunk (tatarozzák), helyette egy közeli zeneiskola előadótermében került sor a találkozóra. „Gyülekezés közben” megkérdeztem Latortól, nem lenne-e szükséges ezt-azt egyeztetnünk, mégis, miket akar tőlem kérdezni, hogyan építsük fel az estet. Azt mondta, hogy inkább legyen spontán a dolog. Ebben egyetértettem vele és teljesen rá hagyatkoztam. Persze nagyon jókat kérdezett, olyanként, aki pontosan és „belülről” ismeri a problémáinkat. Bár nem biztos, hogy a közönség nagyon örült ennek, de az életrajzi vonatkozások vagy a kárpátaljai „élet” túlrészletezése helyett irodalmi, alkotáslélektani, stiláris kérdéseket taglaltunk, s nekem nagyon jólesett, hogy kifejthettem nézeteimet a modern költészetről, írói szerepről, saját alkotásmódomról. Külön öröm, hogy közben-közben néhány versemet elmondta Mácsay Pál.
A beszélgetés szövege rövidesen könyvben is megjelenik, a szervező-műsorvezető Havas Judit megígérte, majd küldik a korrektúrát, hogy az élőbeszéd pongyolaságait szerzői igazításokkal kiküszöbölhessük.
[A Párbeszélgetések c. kötetben ezzel a címmel jelent meg: Sem béklyót, sem koronát. Balla D. Károly beszélgetőtársa Lator László; a szöveg digitális formában sajnos nincs meg.]
Utas és holdvilág: irány Olaszország
Ma Csönge a könyvtárból elhozta rég nem látott nagy szerelmemet, Szerb Antal Utas és holdvilágát, kései kamaszidőm (én 25 éves koromig voltam tizenéves!) rajongott kedvencét.
Egy ideje már kerestem ezt a könyvet; főleg, amióta kiderült, hogy talán valóban sikerül eljutnunk Olaszországba (ez most már szinte biztos: vízumunk is megvan; bár ahogy azt valamelyik magyarországi sportvezető mondta csapata tagjainak a hatvanas években: egy nyugati út akkor biztos, ha már visszajöttünk róla). Én nagyon úgy emlékeztem, hogy nekünk is meg kell lennie az Utasnak, de Éva évek óta nem találja. És nem tudták ideadni a könyvtárban sem, bár Ili, a magyar osztály vezetője sejtette, hogy mindenképpen van belőle legalább egy példányuk, de a nagy költözködés után (új épületbe kerültek) még nem jöttek egyenesbe, így nem találták.
Most a napokban, ahogy közeledik az olasz út, újra szóba hoztam és Éva újra megkérdezte Ilitől, aki ma fel is hívott minket: megvan! Csönge át is ment érte.
Az időzítés tökéletes: holnapután indulunk a nagy útra. Igaz, az első napon csak Pestig jutunk el, de másnap Kende Péter – Párizsban és Pesten vegyesen élő szociológus-politológus professzor, rangos fuvarosunk – korán akar indulni, és ha sikerül, már Torre Pelicében, a konferencia helyszínén akar aludni. Mi titkon reméljük, hogy ez nem jön össze: legalább valamit lássunk Itáliából, ha meg kell szállnunk útközben egy kisvárosban.
Eredeti tervünk az volt, hogy saját kocsival vágunk neki, de aztán – külső figyelmeztetésre – ezt túl kockázatosnak találtuk s letettünk róla, főleg, hogy Péter felajánlotta a lehetőséget. A társaság kitűnő lesz: a negyedik utas Kőszegi Ábel, rádiós jó barátunk. Péter pedig vélhetően végigsziporkázza az utat – ám ezúttal ez aligha kárpótol bennünket Velencéért, Cremonáért, Veronáért, Milánóért – ott húzunk majd el közvetlen közelükben.
Alig vártam, hogy belelapozhassak az Utasba. És mi az első két mondata? „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”
Hát ez a könyv lesz nekem sikátorok és lagúnák helyett, már látom.
Az Utas egyébként kicsit nálam Kiskovács Évát is jelenti. Ő nyomta a kezembe, meglehetős célzattal: az Utas Évájában magára ismert, s nekem ajánlotta a regényt „használati utasításként” őhozzá. Őszintén szólva sem erre, sem a regény történéseiből nem emlékszem szinte semmire; ellenben a könyv hangulatára nagyon is, pontosabban inkább arra az érzelmi állapotra, amelybe engem a regény juttatott. Valami szerelmes elfogódottság volt ez is, édes, felemelő érzés – vajon húsz év múltán is nyújt-e ilyen élményt?
Kapcsolódó későbbi szövegek: