A gigantománia teljes győzelme a könyv intimitása fölött.
A kínos és nyomasztó német precizitás közepén egy kis magyar káosz.
<< az UngParty Manzárd archívumából | 1996 decemberétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt nagyrészt újraközlés 20 év távlatából.
Az internetes korszakom előtti naplójegyzetekből
1999. október
Frankfurti Könyvvásár
A gigantománia teljes győzelme a könyv intimitása fölött. Stadionnyi csarnokok, véget nem érő folyosók, mozgólépcsők és mozgójárdák – szinte egy külön városnegyed.
Persze nem olyan könnyű oda bejutni…
Frankfurti szereplésünk ugyanis másfél órás megalázó toporgással kezdődött a főbejárat előtt – köszönhetően a magyar szervezésnek. Ahelyett, hogy a szállásunkra vittek volna (hogy lecuccoljunk, megmosakodjunk), kitettek a vásárközpont előtt anélkül, hogy belépőt vagy legalább valami aprópénzt kaptunk volna, így saját találékonyságunkon és kitartásunkon múlott, hogy egyáltalán bejutottunk aznap. De a végre bent töltött órák sem voltak éppen élvezetesek. Kora délelőtti érkezésünktől estig csak a következő dolgok nem derültek ki:
- hol lesz a szállásunk (és hogyan jutunk oda),
- mikor kapjuk meg a belépőnket, hogy szabadon mozoghassunk,
- mikor kapjuk meg a napidíjat (elvben akár egyetlen márkának sem kellett volna nálunk lennie, hiszen szép napidíj szerepelt az ígéretben – az ügyesebbek ezt már Pesten felvették; mi is akartuk, de nekünk persze nem adták ide: majd, amint megérkezünk, akkor azonnal…).
Mivel azért a bőröndjeinket csak nem akartuk ide felcipelni (és ácsorogni velük a bejáratnál), így némi erőszakossággal ott hagytuk a cuccainkat a mikrobuszban, amelyik ide szállított minket – azzal, hogy ha majd tudható lesz, hol van a szállás, akkor oda lesz szállítható; a vásárban igazán nincs rájuk szükségünk. Ám a magyar irodán szállás-ügyben semmit nem közöltek velünk, egészen estig. A mikrobusz-vezető pedig egy idő után nem volt hajlandó őrizgetni a bőröndjeinket (letelt a munkanapja), így a társaságnak ki kellett mennie, és fel kellett cihelni a standra az összes úti holminkat. Este aztán, amikor végre kaptunk egy címet, ahol szállásunk lesz, újra kicipelni (a vásárváros óriási területű, több száz méterekről van szó!), taxiba szállni, és majd egy órát utazni a szálláshelyig; és örülni, hogy a bp-i hajnali indulás után késő estére végre lemosdhatunk és elheverhetünk. Az étkezésről már nem is szólva…
Hát igen: a kínos és nyomasztó német precizitás közepén egy kis magyar káosz… (Sovány vigasz, hogy a Kossuth-díjas írókkal sem „bántak” a magyar szervezők sokkal körültekintőbben!) Másnapra aztán nagyjából minden elrendeződött (de a résztvevők sokasága végig roppant elégedetlen volt a szervezéssel).
Maga a magyar stand óriási méretéhez képest látványában eléggé szerény, mondhatni siralmas képet mutatott. A nagy nemzeti részleg és az ottani tárlók még hagyján, de a kiadói standok… Nagyobb túlzás nélkül rávághatom: rondák voltak. A nagy designe-ötlet az volt (valaki kemény százezreket vehetett fel a tervezésért), hogy minden sötét, matt csomagolópapírból készült, magyarán: papundekliből. Így aztán az egész olybá festett, mint egy hatalmas raktár, ahol a jókora kartondobozokat egy revizor érkezése hírére nagyjából rendbe rakták.
A programok viszont színvonalasak voltak (legalábbis amit sikerült megnéznünk). Nekünk is volt néhány szereplésünk, Éva pedig íróként mutatkozott be a Literaturhausban: Grendellel, Szőcs Gézával, Szilágyi Istvánnal, Bordás Győzővel – nem akármilyen megtiszteltetés.
A magyar sajtó, a közvélemény és a szakma egyébként kisebb-nagyobb előzetes és utólagos botrányoktól volt hangos. A legnagyobb port az verte fel, hogy eredetileg a rendezők – állítólag – igen egyoldalúan állították össze a Frankfurtba meghívandók névsorát, mint ahogy az ez alkalomra megjelenő könyvek listáját is. Mindezt a népi-nemzeti irányzat képviselői hangoztatták, és, szó se róla, nem teljesen ok nélkül. Aztán a közbeeső kormányváltást követően történt egy kis korrekció, kiegyensúlyozottabb lett a mezőny, ám sokaknak még így is szemet szúrt a liberális, urbánus, kozmopolita, posztmodern, „zsidó” stb. írók túlsúlya.
Mindebben az érdekes az, hogy ez az aránytalanság ugyan valóban látható volt, ám – gondolom én – egyben indokolt is. Bármennyire is tiltakoznak sokan ellene:
Európát jobban érdekli Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos, mint Csoóri Sándor, jobban Petri György és Oravecz Imre, mint Nagy Gáspár, jobban Konrád György és Kertész Imre, mint Albert Gábor.
Azok a magyar írók, akik nemzeti determináltságukat nem tudják az univerzalitásig kitágítani, azok igen nehezen tudják a nyelvek és kultúrák közt ívelő hidakat megközelíteni.
Nem a kevesek által beszélt magyar nyelv képezi az áthághatatlan akadályt, hanem a gondolat- és érzelemvilágnak az a beállítódása, amely eleve csak bizonyos közönséget céloz, csak bizonyos rétegnek szól, csak bizonyos csoport kollektív tudatát fejezi ki.
Az ilyen irodalom nemcsak hogy nemzeti talajból sarjad (ami rendjén is lenne), hanem az esőt, a levegőt, sőt még a napfényt is magyarnak gondolja. A városi flaszteren megtermő literatúrának, szó se róla, általában hiányzik az erős népi gyökere, de a lombja abba az égbe kapaszkodik, amely tágabb világokat ölel egybe.
Számomra ez volt Frankfurt tanulsága.
Író-olvasó találkozók. Szolnok
Még Frankfurt előtt: előadókörutunk Szolnokon és környékén – ezúttal Évával kettesben. Vagyis hát hol együtt, hol külön, más-más városkákban és falvakban. A megyei könyvtár nagy szabású rendezvénysorozatának voltunk, sokak mellett, a vendégei. Kellemes és kínos alkalmak az impozáns könyvtárban, az utóbbi: a sztárvendégként érkező énekesnő letudós, fél-playback 20-perces műsora (mind megtudjuk, annyi a gázsija, mint nekünk 5 darab egyórás szereplésért). Kedves epizód egy kis jászsági községekben:
– Hol találjuk a művházat? – kérdezi a gépkocsi vezetője, letekerve az ablakot.
– Ott, arra. A Morgónál forduljanak a temető felé – igazít el az atyafi.
