Sikonda 1996

Naplórészlet. 1996 nyarán két hetet töltöttünk az akkor még a Magyar Írószövetség szakmai felügyelete alatt működő Sikondai Alkotóházban. A beutalást pályázattal nyertem: alkotói tervet kellett benyújtani (épp elsőként elkezdett, de másodikként megjelent regényemen dolgoztam). A kiírás szerint a nyertesek az alkotóházban teljes ellátást kapnak, használhatják az informatikai gépparkot (!) és útiköltség-térítésre is jogosultak. A helyszínen kiderült, hogy ezek nem teljesen helytálló infók voltak. Élményeinkről kis késéssel, itthon számoltam be abban a munkanaplómban, amely Szembesülés c. regényem keletkezésének hosszú krónikáját tartalmazza, s amelynek egyes részletei Werk cím alatt magának a regényszövegnek is részét képezik. (bdk -2016)

Egy átmeneti állapot kellős közepébe csöppentünk: az alkotóház régi tulajdonosa‑működtetője (a Baranyai Alkotótelepek) már lemondott a Házról, az új (a Sikondai Alkotóház Alapítvány) még nem alakult meg, az Írószövetség pénzügyileg nem viselt sem jogokat, sem felelősséget a létesítmény felett, így elég nagy sehogyanság vett közre minket, amely körülmény akár meg is keseríthette volna ottlétünket, ha másmilyen emberek vagyunk. Ráadásul képtelen hidegek voltak, június végi zimankó: eső, szél; napsütés szinte soha. Reggelente 12‑14 °C volt a szobánkban, s estére is csak ritkán ment fel 18‑ra. (Egyetlen igazi nyári napunk volt, akkor megnéztük Orfűt, a gyönyörű tengerszemet, és Magyarhertelenden strandoltunk is egy kicsit. Aznap estére szobánkban 20 fok volt!)

A köztes állapotnak ránk nézve egyetlen igazán kellemetlen következménye az volt, hogy az elnyert, írásban is megerősített beutalás ellenére a régi gazda már, az új pedig még nem tudta finanszírozni ottlétünket, így Miklós (Molnár Miklós, a Ház amolyan igazgató-gondnok-mindenese – 2016) – állítólag! (azaz saját állítása szerint) – saját zsebéből kosztoltatott bennünket és tartotta fenn a Házat (ezt hittük is, meg nem is). Érthetően takarékoskodni szeretett volna, ezért két ebédadagot ettünk négyen (mi Évával, Miklós és egy sepsiszentgyörgyi műfordító: Mészely Jóska), a reggelit gyakran kihagytuk (nem volt például hozzá kenyér), és előfordult, hogy Éva három tojásból sütött rántottát – négyünknek. Nem lévén haspártiak (bár itthon jobban étkezünk) ez minket kevésbé zavart (a mokány székely Jóskát annál inkább), de a dolog, mi tagadás, kellemetlen volt. A szűkös kajánál a cudar hideg engem jobban megviselt, amúgy is fázós vagyok (a számítógépes szobában igen ritkán volt 16 °C‑nál melegebb). Itthon, ha ilyen az idő, befűtünk vagy legalább bekapcsolunk egy hősugárzót. De ott nem lehetett, hiszen az árammal is takarékoskodni kellett (így meleg víz sem volt, reggelente hidehzuhany). Még Jóska, a székelyföldi hidegekhez szokott mokány legény is didergett („Higgyétek meg, nem vagyok fázós ember; nálunk otthon igen kemény telek vannak; most mégis fel kellett vegyem a pokrócot a vállamra” – és járt talpig ágyterítőbe burkolózva.) Nem úgy Miklós, aki tüntetőleg rövid ujjú ingben grasszált (rajtam: ing, pulóver, zakó), és ha nagy ritkán pár percre kisütött a nap, azonnal fürdőruhára vetkőzött. Ha panaszkodtam, hogy fázom, felvilágosított: ha jógáznék, nem lenne ilyen gondom.

Az egész ottlétünknek mégis volt néhány hozadéka. Az első maga Miklós. Őt megismerni sajátos élményt jelentett. Hogy szemünkben a megítélése pozitív vagy negatív, azt nehéz lenne megmondani, de hogy szórakoztató figura, az bizonyos. Sokat mulattunk rajta, és hazaérkezve azóta is emlegetjük furcsaságait, meg a talán saját szakállára (hasznára?) végzett alkotóházmentő tevékenységét (például ő lakott a legjobb szobában, mi szerényebbekben, a minkben még enyhe macskapisi szag is volt). Egy biztos: eléggé ellentmondásos személyiség. Vegyes vallási (református‑katolikus) befolyás alatt állt gyerekkorában. Ötven egynéhány évesen tért mohamedán hitre, annak is az „ahmedi” tanítását vallja. Egyébként pedig vérbeli ellenzéki von Haus aus, kétszer ült börtönben (izgatás és tiltott határátlépés). Évtizedek óta jógázik, s hosszú ideje tanulmányozza a szufi mentalitást, filozófiát (bár szerinte a szufi nem filozófia, nem világnézet, nem misztika, még csak nem is életvitel vagy magatartási rendszer; a szufi az szufi – mondhatnám némi tautológiával), ebbe minket is be‑beavat: elolvastatja tanulmányát, amely Naszreddin Hodzsa‑történetek közé ékelve foglalja össze a szufiról európaiak számára is felfogható alapismereteket. Miklós „egyébként” író, műfordító – hogy mást ne mondjak: Jacques Derrida: Grammatológia (1989) -, így gyakran alakul ki köztünk szakmai vita; szívesen beszél életéről, munkájáról: már első napokon beavat minket házasságai és válásai történetébe, hosszan ecseteli, miért tartotta szükségesnek, hogy Karinthy után újrafordítsa a Mici Mackó‑t, ragaszkodva Milne eredeti írói‑bölcseleti koncepciójához (pl. a kimutatható taoista felfogáshoz). Én is gyakran megnyilatkozom, kiteregetem a Szembesülés műhelytitkait. Mindenhez van hozzászólása; meglepetésemre ismeri Cecil M. Joepardy nevét. Olykor felizzik a vita, már‑már összeveszünk az ember isteni és az isten emberi teremtettségén. Azt hiszem, azon polemizálók közé tartozik, akik a vita élessége kedvéért szívesen vállalják az ördög ügyvédjének szerepét, és nem ritkán saját mélyebb meggyőződésük ellenében érvelnek szenvedélyesen. Már az első napokban kiderül, hogy irodalom‑ és művészetfelfogása a nemzeti‑népi irányzathoz közelít, ugyanakkor néha elképesztően radikális kozmopolita nézeteket is vall. Isteníti Illyést, de egyszer csak azt állítja, hogy nincs magyar irodalom, magyar kultúra, ezek üres, tartalmatlan frázisok. Időnként elítélőleg nyilatkozik az avantgardizmusról, de beltagja volt a Magyar Műhelynek. Idéz József Attilától, de idézi azt a valahol elhangzott véleményt is, mely szerint „ideje lenne József Attila hulláját végre kihajítani a magyar költészetből” (és csaknem hajba kapunk J. A. skizofréniáját és öngyilkosságát illetően). Hasonlóan önellentmondásosak (vagy csupán provokatívak?) ideológia‑politikai nézetei. Volt már egy csomó párt tagja, de kilépdesett belőlük; gondolkozása liberalizmusra vall, de egy ellenzéki párt nacionalistább irányzatával szimpatizál. E kettősség hétköznapjaiban, életvitelében is benne van: nem lenne szabad sertéshúst ennie és szeszes italt fogyasztania (mint mohamedánnak), de időnként jóízűen beszalonnázik és kicsi borocska is lecsúszik (ez nekem inkább szimpatikus, mint visszatetsző; veszélyesnek tartom azokat az embereket, akik ideológiai alapon táplálkoznak).

A második hozadéka sikondai két hetünknek: Szirtes Gáborral (a Pro Pannonia pécsi könyvkiadó vezetője – 2016) kétszer is találkoztam, s oda nyilatkozott, hogy nem tartja reménytelen vállalkozásnak a Szembesülés kiadását. (A másik találkozás során orvos barátja közvetítésével a pécsi klinika ideggyógyász‑főorvosához, Csala Béla nevezetűhöz mentünk el, aki megvizsgált. Állapotomat – betegségem tipikus és gyakori lefolyásához képest – kielégítőnek találta, több éve tartó gyógyszeres kezelésemet is jóváhagyta, csupán egy újabb szérumra, mint lehetségesre, hívta fel figyelmemet.)

A kisebb kényelmetlenségeket meghaladva a legrútabb tréfát azonban a Ház számítógépe űzte velem… Kezdődött azzal, hogy a gépen nem jelent meg rendesen az a szövegállomány, amelyen dolgozni akartam, így két sikondai hetem szépen rá is ment arra, hogy az Alkotóház öreg számítógépén kötőjelek nélkül és más törzításokkal (bekezdések egybeugrása)megjelent Szembesülés szövegét helyreállítsam, illetve néhány (jegyzeteimből ott előkerült) szöveget beledolgozzak; s persze, ha már mindent újraolvastam, csiszolgattam is itt‑ott. Írtam néhány Werk‑szöveget is, ezek szépen ott sorakoztak a regény végén a megfelelő dátumokkal. Két nappal elutazásunk előtt készen voltam, s szóltam Miklósnak, szeretném kinyomtatni a regényt (egy példányt magamnak és egyet az Alkotóháznak). A géphez egy nem túl korszerű mátrix‑printer tartozott, ezt baj nélkül csatlakoztattuk. Utasítást adtam egy próbaoldal kinyomtatására. Legalább öt percig tartott a betöltés, s az oldal nyomtatása nagyjából tízet vett igénybe. Ezt elég lassúnak találtam, s számítgatni kezdtem, hogy ha egy óra alatt csupán négy oldalt kaphatok meg, akkor az elutazásunkig hátra lévő 40 óra alatt két példányban már semmiképpen nem tudom kinyomtatni a Szembesülést (tekintve, hogy az anyag akkor 128 oldalnyi volt), de egyetlenben is csak akkor, ha két éjszakát is rászánok. Ezt viszont semmiképpen sem tehettem volna meg, mert a printernek villanyfűrészéhez hasonlatos visító hangja volt, s a magam álmán túl másokéit is felszeletelte volna. A technika végül ezt a problémát is megoldotta, mégpedig úgy, hogy a nyomtató a próbaoldalon kívül semmi egyebet nem volt hajlandó megjeleníteni, és élettani funkciói a további kísérletezés során a nullával váltak egyenlővé, egyetlen utasításra sem reagált.

Elraktuk hát a kiérdemesült mátrix-nyomtatót (holott, ha valami miatt, hát a printelési lehetőség miatt pályáztam meg ezt az alkotóházi ösztöndíjat; erre itthon akkor még nemigen volt lehetőségem, illetve, ami volt, az igen költségesnek bizonyult). Miklós még megpróbálkozott a saját felszerelésével, de a két rendszer nem bizonyult egymással kompatibilisnek. A saját printerén legfeljebb a Szembesülés tömörített változatát tudta volna kinyomtatni, vagyis azt, hogy: ⊇∀¶∇‡, de erről lemondtam. Egyetlen kívánságom volt: legalább floppyn hazahozhassam a regényen végzett kéthetes munkám eredményét. El is határoztuk, másnap visszafelé eljátsszuk azt, amit érkezésünk másnapján odafelé: a nagy gép memóriájából a kis gép meghajtójába helyezett diszkettre másoljuk az állományt.

De aznap éjszaka mágneses angyalok szállhattak az Alkotóház fölött, mert Miklós táskagépe reggel már nem indult. Ultima ratioként azt a megoldást választottuk, hogy egy régi típusú (5¼ collos) floppyra másoljuk a nagy gépen a szövegemet, s azzal majd itthon próbálok kezdeni valamit.

Ezt meg is tettem (Sikondára még visszatérek): Bagu Lacit kértem meg, helyezze át az anyagot egy kis diszkettre. Ezt aztán gond nélkül be tudtam olvastatni a saját gépembe. Sikerült is azonnal megjelenítenem, ám mielőtt még ennek megörülhettem volna, észrevettem, hogy minden kötőjelem duplán szerepel a szövegben (egy ilyen: – és egy ilyen: –), a gondolatjeleim helyén pedig hieroglifák éktelenkednek. No, ez nem olyan vészes, egyszerű csere‑paranccsal két lépésben megoldom, gondoltam, és hozzá is kezdtem volna a munkához, amikor a gépem váratlanul lefagyott. Azelőtt ez nemigen fordult vele elő (igaz, akkor még csak igen rövid ideje volt nálam), kicsit megijedtem hát. Reseteltem (újraindítottam) a gépet, s egy ideig minden rendben volt. Mielőtt a kötőjelekkel kezdtem volna foglalkozni, megnéztem, hogyan festenek a Sikondán bedolgozott szövegrészek és Werk‑részletek. De alig találtam meg néhányukat, a gép újra lefagyott. Ez már kezdett nem tetszeni. Dühösen böktem meg újra a Reset gombot, s vártam, hogy a programok elinduljanak. A szövegem ártatlanul megjelent, de mire valami érdemlegeset tehettem volna, ismét minden megmerevedett, ahogy előbb kétszer: eltűnt a kurzor, az egér nyilacskája béna, s az egész rendszer egyetlen parancsra sem reagál. Ekkor átfutott az agyamon, hogy mindezt talán vírus okozhatja. Sebesen újra reseteltem, s ahogy újraindultak az alapprogramok, könyörtelenül letöröltem az egész Sikondáról hozott állományt, abban a reményben, hogy ha azzal hoztam volna be valami vírust akkor talán még nem tudott átterjedni más állományokra és a törléssel kiirthatom. Behoztam a szövegszerkesztő programot és lekértem a regényem korábbi, itthon készített változatát (azt, amelyet floppyn Sikondára vittem). Óvatosan szerkesztgetni kezdtem ezt‑azt, lépdeltem a szövegben – minden rendben. Nagyot sóhajtottam. Hát így veszett kárba kétheti (amúgy is csaknem fölösleges, lásd kötőjelek) munkám.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.