Miről mi a véleményem? Választás 2018

Miről mit gondolok a 2018-as választások előestéjén

választás 2018Elmúlt a húsvét és elmúlnak majd a választások is. A csoda három napig tart, a következmények meghatározó ereje viszont alighanem hosszú távú. Ezekben a felajzott, várakozással teli napokban talán nem felesleges néhány általános és néhány konkrét gondolatot megosztanom, részben magam előtt is tisztázva: miről mi a véleményem.  (Persze sommásan ez: Orbánnak és rezsimjének buknia kell, már csak pedagógiai megfontolásból is. De a dolog ennél sajnos sokkal bonyolultabb…)

Elöljáróban annyit, hogy a 2018-as magyarországi parlamenti választások kimenetele és a kampány során kialakult hejzet* elsősorban érzelmileg érint annyiban, amennyiben a magyarság – ha tetszik: a magyar nemzet – részének tekintem magamat, viszont nem érint mint választópolgárt, mert nincs kettős állampolgárságom (kárpátaljai magyarként nem igényeltem a honosítást) és így természetesen szavazati jogom sem lehet. [Csak érdekességként említem, hogy ukrán állampolgárként még soha nem éltem ukrajnai szavazati jogommal, soha senkire és semmire semmijen voksot le nem adtam -, hogy miért, annak taglalása most nem tartozik ide. A lényeg, hogy közel harminc éve választójogomat semmijen formában nem gyakoroltam. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez erény lenne, de így alakult: ahol jogom lenne rá, ott nem élek vele, ahol esetleg gyakorolnám, ott meg jogom nincs – de nem is kívánom megszerezni.]

A lényeg annyi, hogy nincs magyar állampolgárságom, és így szavazati jogom sincs, a mostani országgyűlési választás súját és felelősségét mégis átérzem akkor is, ha vállamat közvetlenül nem nyomja – nyomja viszont a rokonaimét, barátaimét, ismerőseimet, illetve azon ismeretlen milliókét, akiknek a döntésein most sok múlhat és akiknek a problémáit átérzem, velük magukkal bizonyos mértékben Kárpátalján élve is közösséget vállalok. Egyáltalán nem mindegy nekem, hogyan alakul szeretteim élete, Magyarország hejzete, patetikusabban szólva: a magyarság sorsa.

A kettős állampolgárságról

Nem gondolom, hogy önmagában véve ez az intézmény ne lenne pozitív dolog. Hiszek a többes, tagolt, komplex identitásban, hiszem, hogy a nemzeti identitás önmagában is összetett, többrétű, így ennek kifejezésére alkalmasabb a kettős vagy akár többes állampolgárság. Egy-egy országhoz többféleképpen tartozhatunk, úgy is, hogy benne lakunk, de úgy is, hogy onnan jöttünk, meg úgy is, hogy nyelvünkkel, kultúránkkal, hagyományainkkal oda kötődünk. Így tehát az állampolgárság közjogi kategóriája éppen úgy és éppen azzal képezheti le a legjobban a szeméjek identitását, ha a maga bürokratikus rendszerében is lehetővé teszi a többes kötődést. Ez akkor is így van, ha konkrét esetekben a pozitív jelleghez negatív szándékok társulnak. Például nyilvánvaló, hogy 2004-ben az addigra szétzüllött Magyarok Világszövetsége önös érdekből indított a határon túli magyarok kettős állampolgársága tárgyában népszavazást, a Fidesz erre építette rá a saját, ugyancsak önérdekű kampányát, amejnek alapja az érzelmi zsarolás volt (csak akkor vagy jó magyar, ha…) – és nyilvánvaló az is, hogy az akkori baloldal, élén Gyurcsánnyal, jól belesétált a csapdába. Az alacsony részvétel miatt érvénytelen népszavazás eredményét a Fidesz szemrebbenés nélkül saját győzelmének könyvelte el, majd hatalomra kerülve gyorsított eljárásban át is hajtotta a honosítási törvényt a parlamenten – és már csak néhány „elvetemült” mert ellene szavazni, holott nem volt kétséges: az elvben akár nemes szándék mögött konkrét hatalmi stratégia áll. Bár akkor még az ellenkezőjét állították, rövidesen a határon túl élő állampolgárok a szavazati jogot is megkapták: senki számára nem lehetett kétséges, mejik politikai erő hatalmi ambícióit szolgálja ez.

A határon túli magyarok szavazati jogáról

hosszabban is írtam. Számos kétejt és feltevést a tévedés kockázatát is vállalva fogalmaztam meg abból az apropóból, hogy a DK e szavazati jog ellen ugyancsak önérdekből kampányolva indulatokat keltett a határon túli magyarok ellen: A határon túli magyarok szavazati jogáról.

Továbbra is azt gondolom, hogy bár a szavazati jog megadása vagy meg nem adása számos problémás elemet tartalmaz, önmagában nem az ördögtől való, és még ha az elvek szintjén akár igaza is lehet a Demokratikus Koalíciónak, abban egészen biztos vagyok, hogy szavazatszerző kampányuk káros és romboló hatású volt, az eddiginél is jobban megosztotta a magyarságot, és formailag is, tartalmilag is nagyon hasonlított a magyar kormány menekültellenes kampányára.

Erről sajnos érdemben szinte lehetetlen volt bárkivel is vitatkozni, a DK akcióját támogatók és elfogadók minden erejükkel a határon túliak szavazati jogának igazságtalanságát, tarthatatlanságát hangsújozták, és nem értették, hogy nem ezzel az elvvel, hanem az indulatokat szító kampánnyal van baj. Az elveknek a gyakorlatban törvényi úton lehetne érvényt szerezni, nem pedig a lakosság hergelésével.

De ugyanígy nem lehetett értelmes vitát fojtatni a határon túliak többségével sem, mert ők meg csakis ellenük szervezett otromba, aljas támadásnak látták a kérdés puszta felvetését is, és a szavazati jog igazságosságát még akkor sem kérdőjelezték meg, ha tudható, hogy például ezt Kárpátalja vonatkozásában visszaélések, jogosulatlan igénylések, hamis lakcímbejelentések tömegesen kísérték. A kampányt uszító jellegűnek tartottam, egyes tényfeltáró tévériportokban éreztem a tendenciózusságot, de emellett úgy tartom,

hibásan cselekednek azok a határon túli magyarok, akik a megkapott állampolgárság és az ezzel járó előnyök okán hálából szavaznak a Fideszre, mert ezzel megerősítik, hogy voltaképp szavazatvásárlás történt,

akik pedig partnerek törvénytelen ügyletekben, tömeges betelepítésekben, azok nyerészkedők, csalók, részesei a hivatali korrupciónak, és leleplezésük nem a határon túli magyarság, hanem a becstelenség és törvénytelenség ellen irányul.

A szavazati jog körüli kavarás mindenesetre megmutatta, hogy a határon túli magyarságot érintő problémakör bármikor alkalmas az aktuális belpolitikai érdekviták kiélezésére, és nem kérdés, hogy ennek mindig a kiszolgáltatottabb fél issza meg a levét.

Sem világvége, sem egy jobb új korszak

Egyáltalán nem gondolom, hogy a 2018-as választás oj mértékben sorsdöntő lenne, mint ezt sokan (őszintén vagy politikai érdekből) állítják. A tét ugyan valóban az, hogy Orbán Viktor megy vagy marad, hogy a Fidesz nyer vagy sem, de akár ez, akár az történik, én sem a hejzet radikális romlására, sem egyértelmű javulására nem számítok. A lapos közhejjel szólva ugyanis a hejzet rossz, de reménytelen.

Reménytelen, mert ha marad Orbán, mégpedig úgy, hogy a Fidesz kellően nagy többséget szerez, akkor egyre szélsőségesebb és abszurdabb rezsimje, félő, egyre inkább elfogadhatóvá válik a többség számára. Az elmúlt hetekben ojan tények kerültek napvilágra, amejek közül egy is elegendő lehetett volna arra, hogy tiltakozó százezrek vonuljanak az utcára és akár meg is döntsék a kormányt. Ám a népharagnak a csírái is alig voltak érzékelhetőek. Morogni, dohogni, elégedetlenkedni igen – utcára vonulni nem. Millióknak ezt a mentalitását ismerve számomra az látszik valószínűnek, hogy ha nyer a Fidesz, semmi sem fogja önmérsékletre szorítani őket. A korrupció egyre nagyobb, az ideológia nyomás egyre erősebb, az államhatalom egyre áthatóbb erejű lesz, és ha eközben hirtelen nem romlik az életszínvonal, a lakosság mindezzel szemben egyre immunisabbá (és elnézőbbé, beletörődőbbé) válik. Egyáltalán nem valószínű, hogy egy nem túl erőszakos, amorf diktatúrát le akarnának (és tudnának) vetni magukról azok, akiknek ijen-ojan okból lényegében megfelel az ijen rendszer, ha hallgatással, megalkuvással, passzív rezisztenciával vagy aktív kollaborálással a saját életük komfortját (vagy megszokott, elfogadott komfort nélküliségét) megtarthatják. Bár én is azt gondolom, a korrupcióra, hazugságokra, sunyiságra, kényszerre stb. épített rendszer törékeny és nagyon könnyen összeomolhat, ugyanakkor az emberek inertsége igen sokáig életben tarthatja. Egy ijen rendszerben lehet élni, lehet dolgozni, sikeresnek és akár boldognak is lenni – mert az ember egyik legfőbb tulajdonsága az alkalmazkodóképesség. Nehezen lázad, de szívós, és nem adja fel a reményt, hogy így is lehet, így is érdemes, és majd egyszer jobb lesz.

Ha Orbán távozik, mert a népharag ha utcára vonulást nem is hozott, de a szavazófülkében mégis kitör a lefojtottságból, és a Fidesz ojan mértékben marad alul az ellenzékkel szemben, hogy sem önállóan nem tud kormányozni, sem koalícióra nem nem hajlandó lépni vele senki, azaz ha a mostani ellenzék alakíthat kormányt, én attól sem várnék semmi jót.

Más lenne a hejzet, ha a baloldal nem degradálódott és demoralizálódott volna a végsőkig és lenne nagy társadalmi támogatottságot maga mögött tudó hiteles és ütőképes pártja,

amej a kormányváltás/rendszerváltás vezető ereje lehetne, esetleg ha lenne mellé egy számottevő liberális párt, vagy ha lenne egy erős, tisztességes konzervatív jobbközép párt, netán harmadikutas néppárt, nemzeti liberális párt, valódi kereszténydemokrata párt stb. – akkor lenne miben bízni. De az ijen erők vagy hiányoznak, vagy harmatgyengék, éppen ezért Orbán megbuktatására ma egyedül a Jobbik lehet képes, és nagyon úgy tűnik, hogy

a Fidesz leváltását reszketve, görcsösen akaró demokratikus baloldal (saját potenciál híján) hajlandó – akár önfeladása árán – hatalomba segíteni a tegnap még nyíltan antidemokrata, rasszista, antiszemita pártot.

Ami szerintem életveszéjes. Én semmi jót nem várok egy ojan hatalmi struktúrától, amejben a Jobbik lenne a meghatározó politikai erő. Egyáltalán nem hiszem, hogy ez bármijen téren igazi javulást hozhatna. Nem hiszem, hogy a Jobbik fel tudná számolni a maffiaállamot, azt sokkal inkább, hogy idővel kitűnő pozíciókat szerezne benne. Egyáltalán nem hiszem, hogy megszűnne az a szélsőségesen nacionalista, fasisztoid államideológia, amej most dominál – ellenben kerülne még mellé revizionizmus, élesebb EU-ellenesség, s ki tudja, mi minden még. A képlet persze bonyolult, mert abszolút többséget talán a Jobbik még nem tud szerezni – de mejik párttal lép majd koalícióra? Ugyan mi jó sülhet ki bármijen leosztásból?

Vannak persze további rossz lehetőségek. A nyilvánvalóan rossz Orbán marad verzióhoz nem feltétlenül szükséges a Fidesznek az abszolút többséget szereznie. Ha nem sok százalékkal marad 50 alatt alatt, akkor alig tudom elképzelni, hogy a most keménykedő (vagy látszatkeménykedő), a parlamentbe 5-15 mandátumszámmal bekerülő pártok között ne akadna ojan, amejik belemenne a koalícióba és ne hozná a hiányzó mandátumokat. A Jobbik megnyerhetőségét sem tartom kizártnak – és ne legyen illúziónk afelől, hogy a hatalomba így csöppenő Jobbik mint kisebb kormánypárt döntően mást tenne, mint amit most tesz a Fidesz nélküle.

A demokratikus, liberális baloldal felépítésének elmulasztása

Elmaradt az építkezés. Legkésőbb az előre jól látható 2010-es bukás után haladéktalanul el kellett volna kezdeni: a széteső baloldali és liberális identitást újjáépíteni, értelmes kérdésekre értelmes választ adni, a fideszi nacionalista-populista ideológiával szemben vonzó alternatívát nyújtani. Hogy hejette mi történt, azt láttuk, tudjuk.

Építkezni persze nem könnyű – de nem is lett volna lehetetlen. Lehetetlenné attól vált, hogy a demokratikus, baloldali, liberális értékrendet vallók (élükön a hangadó, mérvadó, befojásos értelmiséggel – ha van ennek a szónak értelme) továbbra is a lejáratódott, belső válságokban felőrlődő MSZP-ben és a hatalmas elutasítottságú, a baloldal méjrepülését okozó Gyurcsányban gondolkodott. Ugyancsak beszédes tény, hogy liberális párt alapítása meg egyedül Fodor Gábornak jutott eszébe… A fiatalabb nemzedékek kezdeményezését hallatlan bizalmatlanság, féltékenység övezte, és meglehet, ők sem voltak a legügyesebbek.

Patthejzet, feloldhatatlan ellentmondás

Így aztán most hiába van kormányváltó hangulat (ha valóban sikerült sokakat felrázni az apátiából), a változást legnagyobb valószínűséggel ígérő forgatókönyv(ek) követése sújos dilemma elé állít bizonytalan milliókat. (Heller Ágnes hónapok óta a Jobbikra szavazás mellett agitál, nemcsak azt mondván, hogy ahol egyéni körzetben az ő jelöltjük a legerősebb, ott a baloldaliaknak is rá kell voksolniuk – szerinte erre többségük hajlandó -, hanem azt is kijelentve, hogy ahol viszont a baloldali jelölt az eséjesebb és egyedüliként áll a fideszessel szemben, ott a jobbikosok nem rá, hanem inkább a Fideszre szavaznának. Ez burkoltan azt jelentette, hogy mindenütt a baloldalnak kell meghátrálnia. Ami nem jó megoldás, de persze kérdés az is, hogy mennyivel rosszabb akár a Fidesz maradásánál.)

Taktikai szavazás, szakértő kormány

Befogott orral ugyan lehet szavazni a kormánybuktatás érdekében, és lehet bízni abban, hogy valamiféle ideiglenes formációval, szakértő kormánnyal, sikerülhet a NER-t felszámolni. De az a kérdés mégis elhessegethetetlen, hogy az elmulasztott önépítkezés után most mit miért érdemes feladni vagy legalábbis kockáztatni.  Ennél is nagyobb kérdés, hogy ha a Fidesz bukik, a Jobbik pedig túlnyeri magát és döntő fölénybe kerül a többi mostani ellenzéki párttal szemben (a taktikázásnak könnyen lehet ez az eredménye), akkor meg akarja-e magát tartóztatni abban, hogy azonnal magához ragadja a hatalmat és elsőként talán épp az őt hatalomra segítőkkel számoljon le? Mert hogy a magát a taktikai szavazással végelgyengülésre ítélő mostani baloldalnak ebben a Jobbikot megakadájozni nem lesz ereje, az szinte bizonyos.


* újabb írásaimban nem használok elipszilont

(Visited 157 times, 1 visits today)
Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?