Egy ritka rossz kalandfilmben nyújtott közepes alakításával érdemelte ki Leonardo DiCaprio a rég várt Oscar-díját. A visszatérő c. film erényeit nem igazán tudnám felsorolni, talán azt az egyet leszámítva, hogy szépen van fényképezve, de ez is legalább annyira a gyönyörű táj hozadéka, mint amennyire a jó kameramunkáé. Utóbbiban még egy bakinak (?) tűnő furcsaságra is felfigyeltünk a tegnap esti családi filmnézés során: az utolsó nagyjelenetben a késsel-szekercével egymást halára marcangoló, hóban fetrengő két főhős párharcában a „vér” ráfröccsen a kamera objektívjára. Nem törlik le, nem veszik újra a jelenetet. Mivel egyébként a filmben sehol sincs ilyen vagy másféle kikacsintás és mivel mindenütt a gyilkolászások és sebesülések hitelesnek szánt premierplános naturalizmusára esik a hangsúly, ez az üvegre freccsent pár vércsepp akár illúzióromboló is lehetne, ha ez az illúzió már rég agyon nem tipródott volna a történet és a rendezés gyöngesége miatt.
A forgatókönyv alapját megtörtént eset, illetve Hugh Glass prémvadász hősi legendája képezi, de az alapsztorit a film készítői jó alaposan kiszínezték. Olyannyira sikerült kalandossá turbózniuk az önmagában akár megrendítőnek is nevezhető történetet, hogy oda is lett a hitelessége, mi több, az arcközelbe tolt szenvedések és csodálatos túlélések az alkotók eredeti szándékától eltérően már nem megrendítőek, nem váltanak ki szörnyülködést vagy csodálatot, hanem önmaguk paródiáját képezve válnak szánalmasan nevetségessé. Mindeközben a film halálosan komolyan veszi magát, az iróniának, humornak egy szikráját sem fedezhetjük fel, a tragikum művészi hitelessége azonban egyáltalán nem teremtődik meg, amit szörnyű, megrendítő dolgok bemutatásának szánnak, abból legfeljebb csak a gusztustalanság meg a szájbarágás jön át, máskor meg a némi giccsbe hajló édeskedés. Igencsak elnagyolt a történelmi háttér bemutatása, az emberábrázolás egyetlen bravúrja pedig ez: úgy válik mértéktelenül túlzóvá, hogy közben sekélyes tud maradni.
Mivel leginkább papírmassé-figurákat látunk a vásznon (hús-vér mivoltukat csak a sebeikből fröcsögő nedvek igyekszenek bizonyítani), a főszereplő DiCaprionak nem sok lehetősége adódik a jellemformálásra. Alakját inkább csak külsőségek határozzák meg (alaposan elmaszkírozott arc, sebek és hegek, öltözék, nyögések és ordítások), fogalmazhatunk úgy, hogy minden meg van mutatva, de semmi sincsen művészileg ábrázolva. Az Oscart pedig valószínűleg azzal érdemelte ki, hogy hagyott a hátán tombolni és arcára taposni egy grizzlymedvét.