BÚÉK – Parányok tánca

Balla D. Károly

PARÁNYOK TÁNCA

parányok tánca ez, a kis rettenőké
akik belakják a szűkös üregeket
megtelepszenek a téglák közötti résben
elszaporodnak a gerendák eresztékeiben
ott vannak mindenütt, ahol hiány támad
befészkelnek a beton buborékaiba
a fémek kristályai közé
elektronhéjak alá
mozdulataik adják ezt az állandó neszt
csak akkor hallod, ha nem figyelsz oda
ha valami egészen mást csinálsz
mert amint fülelni kezdesz
elhallgatnak a kis rettenők
abbahagyják a táncot, behúzódnak odújukba
és végtelen türelemmel várják
hogy ne figyelj rájuk
hogy ne akard meghallani őket –
és akkor újra előmerészkednek
előbb csak óvatosan tesznek
néhány mozdulatot
majd egyre jobban belemelegednek
mígnem féktelenül ropni kezdik
parányi táncukat

nyomukban fenségesen sistereg az éter


Olvass tovább

Übergagyival a Köztársaságért?

Mi ez a borzalom? Lakodalmas muzsikába oltott irredenta „nemzeti” rock? Alig hiszek a fülemnek: valóban Bródy János énekli ezt az übergagyit? Ő is írta? Nem hiszem el… Rákeresek… Kiderül, hogy rajta van legutóbbi lemezén. Le vagyok taglózva. Életemben szeretett zenészben ekkorát még nem csalódtam. Nemes eszmét és fontos gondolatot így lehet totálisan lejáratni. El vagyok borzadva.

Olvass tovább

Kés a vízben

Azok közé tartozom, akik szívesen néznek régi filmeket. A fekete-fehér „kamaradarabokért” pedig egyenesen rajongok. Meglehet,  a kevés szereplős és a látványelemekkel is takarékosan bánó, leginkább a jellemábrázolásra és a belső feszültségre építő művek nem kizárólag saját értékeik miatt kerültek közel hozzám, hanem kicsit valami ellenében is: a túlpörgetett cselekmények és végsőkig fokozott látványosság engem inkább riaszt, mint vonz. Holott persze elismerem, a filmnyelvnek mégis a képiség a lényege, de ha a vizuális telítettség túllép egy bizonyos mértéket, akkor én úgy érzem, hogy a látvány megfoszt a gondolkodás és értelmezés lehetőségétől, nem engedi, hogy a látottak mögé odalássam a magam képeit. Meglehet, ez kissé irodalmi megközelítés, de tény, hogy nekem ebben a műfajban is igényem van a saját olvasatra, s ha ettől megfoszt a rendező, élményem nem lehet teljes.

Olvass tovább

Szerencsegyökér

Berniczky Éva: Szerencsegyökér

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele.

Olvass tovább

Sztreccskesztyű, lóbalzsam

Igen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Ön bizonyára kitűnően ismeri hazája flóráját és faunáját, ha mégsem lenne így, az esetben engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét egy evolúciós különlegességre, egyben ünnepélyes bejelentést tegyek ez ügyben.

Olvass tovább

Fekete Karácsony

Balla D. Károly

FEKETE KARÁCSONY

nem voltál ősszel még ilyen esendő
s nem bántott így a zápor még soha
fölötted leng egy szétszakadt esernyő
a Duna-parton
így vársz a hóra bárgyú ostoba

ne less kalácsra arcod fordíts félre
pogácsát sem süt már a mostoha
s míg csapzott varjak szállnak fel az égre
a Duna-parton
te várj a hóra bárgyú ostoba

és képzeld úgy is lehet ünnep áldott
ha nem vár erdőillatos szoba
eső zuhog és minden sárrá mállott
a Duna-parton
míg vársz a hóra bárgyú ostoba

még mindig számít rád ki megalázott
ha hátad nincs hol csattan ostora
s bár lelked is már ronggyá ázott
a Duna-parton
te várj a hóra bárgyú ostoba

s ha végre múlni fog a nedves átok
és hull majd Isten jégfagyos pora
okosra dermedt hittel úgy találod
a Duna-parton
a hó is milyen bárgyú ostoba

Olvass tovább

József Attila körül

Az én József Attilám és az átlátszó oroszlán

Előzmények egy virtuális tiltakozáshoz. Élőlánc a Google keresőben

József Attila

mint locspocs-fényben a vastaligákkal
zörgő, seszinü alakok
ugy vonulnak a fejemen által
karácsonyesti gondolatok

(egy JA-töredék)

Nem, egyáltalán nem a kis Balázs volt az első. Vagy ha mégis, azt még nem úgy azonosítottam, mint verset, s végképp nem voltam kíváncsi arra, ki alkotta. Én is írhattam volna, nem olyan nagy dolog. Rímelgettem magam is, mint minden kisgyerek. És cseperedvén is folytattam: a lányoknál az iskolában egy időben divatba jött az emlékkönyv, abba illett a fiúknak valami szépet beleírni. Ambícióm annál túlmutatott, hogy valahonnan másolt zengő szavakat rójak újra, írtam hát olyan szerelmes verseket, hogy ihaj. A többes szám nagyon indokolt, mert nemcsak én kedveskedtem minden lánynak új remekművel, hanem a barátaim számára is megírtam az ő vallomásaikat. Az emlékkönyvek szerencsére hamar beteltek és/vagy elfelejtődtek, csak remélni tudom, hogy a sorozatgyártásom padlásokon porosodó bizonyítékait soha nem bányássza elő a háládatlan utókor. Én is abbahagytam egy időre a verselést.

Olvass tovább

Kárpátalja: az év könyve

Kárpátalján az év legjobb könyve lett a régió történetét magyar és ukrán szemszögből interpretáló, két nyelven kiadott tanulmánykötet ukrán változata. A monográfia az MTA és az ungvári egyetem  kutatóintézeteinek, valamint a beregszászi magyar főiskola szakembereinek az együttműködésével készült. Összeállítóinak célja az volt, hogy meghaladják a korábbi, kizárólagosan nemzeti szempontú interpretációkat. >>részletesebben