Tejmozi – Posztmodern kísérlet az emlékezésre

Egy ideje nem érhető el eredeti megjelenési hején – KUK, a PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja – a Tejmoziról írt alábbi kritika, ezért felteszem ide. Szabó Katalin Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre Balla D. Károly Tejmozi című könyvéről Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a … Olvass tovább

A Klubrádióban virtuális öngyilkosságomról, Tsúszóról, Ukrajnáról

virtuális öngyilkosság
BDK 1957 – 2007

A Klubrádió Folyt. köv. – volt egyszer egy Népszabadság c. műsorában 2018. október 18-án este, cirka 50 percen keresztül Kelen Károly kérdéseire válaszoltam. Mivel már a beszélgetésünk legelején szóba hozta, hogyan is kerültem be halott szerzőként egy irodalomtörténeti gyűjteménybe, és arra kért, meséljem el ezt a történetet, én ettől felbátorítva éreztem magam arra, hogy bő negyedórában részletesen előadjam virtuális öngyilkosságom elő- és utótörténetét. Érhetően a 2007-es online pörformansz említésével kezdtem, amikor is az itt látható kis animáció jelezte blogomban, hogy virtuális öngyilkossági kísérletem sikerrel járt, és hogy Mostantól minden posztumusz. Ezután az előtörténet hosszas elmondása következett. Erről én korábban már írtam és nyilatkoztam interjúban is, de ez nem akadájozott meg a részben szeméjes, részben irodalomtörténeti előzmények újbóli részletezésében. Ezután még szóba kerültek későbbi halálaim magam költötte hírei, és természetesen az is, aminek apropóján az egész szóba került, ti., hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény című, közel 800 oldalas kiadvány szerint (Szerk. Takaró Mihály, kiadó: Méry Ratio, 2017.) kétszer is meghaltam (a tanulmányi részben 2007-ben, a szöveggyűjteményben 2012-ben), és az utóbbi években megjelent könyveim posztumusz kiadványokként vannak feltüntetve – ami pontosan megfelel eredeti szándékomnak :) [részletesebben: A legaktívabb posztumusz író]. A kiadóra nem is ezért orrolok, hanem hogy műveimet (ahogy az összes többi kárpátaljai szerzőét is) előzetes hozzájárulásom nélkül közölte, bár, kétségtelen, hogy szeméjes jelentkezésem után velem, Évával és a valóban posztumusz módon közölt Balla László-művekkel kapcsolatban utólag a szerződést megkötötte, a tiszteletdíjat kifizette és hosszas unszolásomra a megjelenséhez képest egy év késéssel, de a tiszteletpéldányokat is elküldte. (Itt most a kötet szakszerűtlenségéről, aránytalanságairól és vélhetőleg találomra felkért öt (!) kárpátaljai szerkesztő szerepéről ne essen szó.)

Nagyon kedvemre valóan kis szünet után a következő kérdéskör Tsúszó Sándorra vonatkozott. Magam után kiről is beszéltem volna a legszívesebben, mint éppen őróla?!

Az utolsó negyedórában az ukrajnai hejzetet érintettük, illetve előbb inkább azt, hogy erről a hejzetről annyira nem volt kedvem részletesen beszámolni, hogy emiatt abbamaradtak naplójegyzeteiem a Mozgó Világban. Csak céloztam rá, hogy miközben a Mozgónak nagyon hálás vagyok amiatt, hogy 1988-ban publicistává avatott és hűséges is voltam hozzájuk bő negyedszázadon keresztül, aközben bizonyos fenntartásom is kialakult és kis konfliktus is közrejátszott eltávolodásunkban (erről: A Komisz Ukrajna a Mozgóban).

Futólag érintettük az ukrajnai oktatási- és nyelvtörvényt és a főleg az orosz kisebbség ellen felbuzgott  ukrán nacionalizmust, amejnek kvázi a magyarok lettek a járulékos áldozatai. Megfogalmaztam újra azt a véleményemet is, hogy a kisebbségellenesség hosszú távon a többségnek még többet árthat, mint akik ellen irányul, mert a nemzetileg és  nyelvileg monolit társadalmak életképtelenebbek, mint a változatos hagyományokra épülő többkultúrájúak.

A legvégén Kelen Károly még megemlítette Tejmozi c. regényemet, amejet nagyra tart s amejnek egy példányát – s ez igen megtisztelő – klasszikusok közt hejezte el polcán. Erről fotót is küldött. – És ezzel hirtelen vége is lett a műsoridőnek, holott még szerettem volna illendően megköszönni a hallgatók figyelmét és a riporter érdeklődését.

Egyébként előzetes egyeztetésünk során, amikor kicsit ijedtem kértem, hogy ne Ukrajna és a kárpátaljai magyarok sorsa körül forogjon beszélgetésünk, biztosított, ez nem is áll szándékukban, ellenben nagyon érdekelné, miért is írom újabban j-vel a nevemet ly hejett – nos, erre már nem maradt adásidő. Talán majd legközelebb.

Az interjú a Klubrádió archívumában

Olvass tovább

20 éve jelent meg az Élted volt regénye

Posztmodern trükkregény – vagy persziflázs?

élted volt regénye1998-ban jelent meg első regényem. Pontosabban: elsőként ugyan az Élted volt regénye került napvilágra, de a Szembesülés már 1996-ban készen volt és kiadásra várt a Belvárosi Könyvkiadónál. Mivel pájázati támogatás hiányában sem itt, sem későbbi próbálkozással a Tevannál nem adták ki, 2002-ben alaposan átdolgoztam, így került a Pro Pannoniához, ahol aztán 2005-ben jelent meg. Erről részletesebben itt: Balla D. Károj első regénye. Így tehát bár az elsőség megilletné a Szembesülést,  az első megjelent mégis az Élted…

Ahogy másik blogomban nemrégiben beszámoltam róla, az Élted volt regénye  képezte eddig számomra a legnagyobb alkotói élményt, örömöt. Fojamatos és lendületes munkával voltaképp egy hosszú tél alatt  írtam meg, 1996 végén kezdtem és 1997 tavaszára készen is lettem vele.

„Örömszöveget írtam, tobzódtak bennem az ötletek, fordulatok, ömlöttek a mondatok. Az építkezés nagyrészt teljesen spontán módon történt: egyik ötlet hozta a másikat, egyik megoldás vetette fel a következő megoldatlanságot. Egy nagy szövegrejtvénybe ágyazódik a voltaképpeni fő cselekmény, amejnek legfőbb funkciója, hogy kitöltse a keresztrejtvény üresen maradt kockáit.”

Mivel most 20 éves késleltetéssel újra közreadom akkori naplójegyzeteimet (lásd: UngParty Manzárd archívum: BDK naplók), ebből elég pontosan reprodukálhatók a kiadásához kapcsolódó történések. 1997 nyarán kért és kapott tőlem kész könyvkéziratot a baseli székhejű Európai Protestáns Szabadegyetem könyvkiadói lektorátusának vezetője, a Berlinben élő (és az idén, 2018-ben ott meghalt) Balla Bálint professzor.

Ahogy akkori naplómban feljegyeztem:

Az EPMSZ kiadó profilját ismerve egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek az effajta „szövegirodalomra”. Ám Bálintnak tetszett posztmodernkedésem, elolvastatta a Szabadegyetem másik szociológus professzorával, Kende Péterrel, ő is kiadásra méltónak találta. Ezután a szakma már akkor legendás nagy örege, Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész külső lektori véleménye adta volna meg a szabad utat. De az írásos jelentés részéről végül is nem készült el (holott én arra számítottam, ebből egy részlet lehet majd a fülszöveg), csak szóban, telefonos érdeklődésre erősítette meg Bálintnak, hogy a mű ígéretes…

Az ősz fojamán mindent egyeztettünk Bálinttal és az EPMSZ elnökével, Szöllősy Pállal (már ő sem él). Akkori alapítványunk – UngBereg-  intézte a tördelést és nyomdáztatást (így a kiadónak sokkal olcsóbban jött ki, semmint ha Nyugaton gyártatják, mi pedig keresethez jutottunk munkánkkal). A háromezres példányszám imponálóan magas volt (azóta se soha ennyiben!). Ebből a tirázsból én 200 példányt kaptam szerzői honoráriumként. 1998 februárjában került az anyag nyomdába és áprilisban már be is mutattuk a könyvet a Budapesti Könyvfesztiválon.

Előzmény még, hogy a keretes szerkezet (regény a regényben) külső szövegének (vagyis a keretnek) az alapját egy eredetileg elbeszélésnek írt opusz képezi. Ezzel III. hejezett lettem (első díjat nem ítéltek oda) a Holmi 1997-es novellapájázatán. Meg is jelent Az Agnosztosz-rejtély címen a fojóirat 1988/márciusi számában << lásd a 363. oldalon (elérhetetlenné vált link törölve). A regény részévé válva persze a korábbi novellaszöveg számos hejen módosult, terebéjesedett.

Kritikák, értékelések, vélemények

A könyvről közel 10 kritika és ismertetés látott napvilágot, közte két erősen negatív is (Cséka György és Rollay Dák Béla tollából). A két legértékesebb pozitívat két jeles kritikus, Bodor Béla és Tarján Tamás írta (nagy veszteség, hogy egyikük sem él már).

Regényemet illetően Béla poszt-posztmodernt, ill. későmodern eklektikát említ, Tamás pedig konkrétan be is sorolta munkámat a számomra azóta is megtisztelő kategóriába: posztmodern trükkregény. Ezen felül arra is alkalmasnak találta, hogy a műfaj egyes jellegzetességeit ezen mutassa be az ELTE tanáraként tartott óráin.

Első megjelent regényemnek ezt a posztmodernségét egyébként a saját olvasatában Kovács Imre Attila kistanulmánya járja körbe a legrészletesebben, még azt is feltételezve, hogy ez a stílusjegy is, mint annyi más, csak álca, maskara nálam. Tehát csak eljátszatom szövegemmel a posztmodern normatáblázat szerinti szerepeket, illetve hogy mindez nem más, mint a posztmodern önfelszámoló működése.

A feltételezés, hogy művem ál-posztmodern, esetleg stílusparódia vagy egyenesen persziflázs, más szerzőkben is felmerül (később a Szembesülés esetében pl. Markovits Teodóránál). Holott számomra teljesen világos, hogy

a posztmodern önreflexiónak az önleleplező jelleg is integráns része.

Bár megengedem, hogy tőlem eltérően más posztmodern szerzők túl komojan veszik magát a posztmodernt, míg én ojan duplafenekű bűvészdoboznak, amejjel a trükköt bemutatni és leleplezni egyforma sikerrel lehetek képes. Így meg is teszem rendszeresen mindkettőt.

S ha már itt tartunk. Az Élted jellegzetességeit és méjrétegeit – plusz a Szembesülést is elemezve – eddig Tóth Krisztina egyetemi szakdolgozata tárgyalta a legbehatóbban. Konklúziója igen hízelgő rám nézve. Megerősíteni látszik azt, amit fentebb pedzegettem:

…reményeim szerint sikerült bebizonyítanom, hogy Balla D. Károly írói szándékainak megvalósításával túllépett a posztmodern irodalmon, amennyiben eredeti ötletei révén megújította posztmodern trükkregény műfaját.

Above all!

Nincs adekvát kéziratom

Most a 20 éves évforduló okán arra gondoltam, közreadom, honlapomon elérhetővé teszem a teljes regényt digitális formában. De rájöttem, hogy nem rendelkezem adekvát kézirattal. Mégpedig azért nem, mert a könyvet magam tördelvén még tördelés közben és a korrektúra során is bőven javítgattam rajta (ijenkor buknak ki pl. a szóismétlések). A végső, nyomdakész anyag QuarkXPress programban készült forrásállományát pedig könnyelműen veszni hagytam gépem valamejik újrainstallálása során. Így hát az Élted volt regénye egyelőre nem vándorolt át a Gutenber-galaxisből a Neumann-univerzumba. Viszont tudtommal Budapesten az Alkotmány u. 12. alatt még megvásárolható, illetve online is megrendelhető például itt (törött link utóbb törölve, unlike).

Olvass tovább

Berniczky Éva: Szerencsegyökér

Megjelent Berniczky Éva Szerencsegyökér c. könyve Elhagyták a nyomdát Éva új könyvének első példányai. Az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában megjelent kötet válogatott és új novellákat tartalmaz, több mint 20 év írói termését összegzi: a legkorábbi 1997-es (Kulcs a Schmoll testvéreknél), a legújabb 2018-as (Leszek a mitfárered) keletkezésű. A válogatás gerincét A topáz illemtana gyűjtemény (1999), … Olvass tovább

Megbotránkoztak saját hibáikon

avagy jogsérelem egy halott szerző kárára Sajnálattal értesültünk arról, hogy a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig c. könyvben több durva hibát ejtettünk… Mi magunk is megbotránkoztatónak tartjuk ezeket a tévedéseket. (A kárpátalja szerkesztők bocsánatkérő leveléből) Eddig azt hittem, a kárpátaljai magyar irodalom és könyvkiadás berkeiben lovag vitéz doktor Dupka György elnök igazgató a legnagyobb … Olvass tovább

Szerény költészetnapi részvétel

Mindenki tudja rólam, hogy nem vagyok különösebben ünneplős-megemlékezős fajta, így éppenséggel április 11-én sem szoktam talpig versbe öltözni, de ezért ijenkor csak megengedem magamnak, hogy a magyar költészet szentségéről elmerengjek. Igen, a szentségéről, mert bár sem a polgárpukkasztás nem idegen tőlem, sem az avangárd allűrök, a műfaji határok áthágásának meg éppenséggel híve vagyok, de azért … Olvass tovább

Többé nem használok elipszilont

avagy a hejesírástudók lázadása Tiltakozásul a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága ellen ezúton bejelentem, hogy mától új írásaimban nem használom az ly-t! A magyar hejesírás szabájozásával hivatalból foglalkozók évtizedek óta nem képesek meghozni a döntést az elipszilon (ly, el-ypszilon) eltörléséről, holott köznyelvi használatának nincsen semmijen funkciója. A hagyományok tisztelete nagyon szép dolog, lehet hivatkozni a … Olvass tovább

A halál és a kettős ügynök

önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált | a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből? | vélemények

Fejmozi – interjú velem

A Káfé Főnix számára hosszú interjút készített velem Cseke Gábor író, újságíró, költő barátom, a magyar ősbloggerek egyike, akivel ugyan soha nem találkoztam, ám az online világban köttetett barátságunk több mint másfél évtizedes. A beszélgetésünk virtuális volt: emailban kaptam egyesével a kérdéseket, korábbi írásaimból is bőven merítő hosszú válaszaimat is így küldtem; kis utólagos igazításokkal aztán össze is állt a végleges szöveg, amelyet Gábor arcképemmel, könyvborítóimmal illusztrált és írásaimból válogató kisantológiával egészített ki. Ezúton köszönöm érdeklődését, figyelmét, munkáját.

Mivel a teljes interjú igen terjedelmes, itt a blogomban – a kérdésekből és válaszokból is nyírva – csak egy rövidített, lényegében a beszélgetés középső részét kiragadó verziót adok közre, alatta ott találjátok az eredeti közlés helyére vezető linket.

Az interjú címe Gábor ötlete, utalás utolsó regényemre. Szerinte a címben „egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik”.


Fejmozi

Virtuális interjú Balla D. Károllyal

– részletek –

.. ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el… Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó…? Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt ez ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.

Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.

Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.

Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.

A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.

Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”

Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?

Következő regényemet már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be, központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
  • A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.
  • Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

  •  Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

  • az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
  • az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
  • a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
  • jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
  • cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
  • a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.

A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható:

Olvass tovább

Dérczy Péter: A történet vége

Számos elismerő értékelés jelent meg regényemről. Dérczy Péteré az egyik legmélyebbre ásó alapos kritika. Alább olvasható. De előtte:

A Tejmozi vége

Meséld el a regényedet, fog a húgom kérlelni harmadnapon, nem utazhatsz haza anélkül, hogy el ne mesélnéd. Ketten leszünk a házban, Paul Robertet már elszólította a kötelesség, ülünk húgommal a nappaliban, ráérősen reggelizünk. Fürkészem az arcát, keresem rajta előbb anyánk, aztán apánk vonásait, próbálom elképzelni leendő gyermekeit, a folytatást, az átöröklést, szinte látom az élet könnyen szakadó fonalát, amelyen miutánunk majd ők egyensúlyoznak tovább. Szürcsölöm a teát, húzom az időt, hogy is kezdjek bele, mivel indítsak, mennyit kell feltétlenül elmondanom és mit hallgathatok el, és egyáltalán mi módon lehet elmesélni egy regényt, egy ilyen regényt, amelynek emlékező szereplője és írója egyaránt én vagyok. Talán mégis jobb lett volna fényképeket hozni, lefotózni a sírt, a házat, az ázott domboldalt, leginkább pedig magamat, amint ott állok a tengeröbölre néző ablak előtt, és mesélem a regényt.

Az éles napsütésben lassan ereszkedni kezd a gép. Találgatom, hogy amit odalent látok, felhőtakaró-e vagy hómező. Csak amint a tépett párafoszlányok feltűnnek, leszek bizonyos abban, magasan járunk, van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.

És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe. Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség.

tejmozi laptop

Dérczy Péter kritikája a Tejmoziról az Esőben:

A történet vége

Balla D. Károly mint regényíró láthatóan közel harminc éve küzd azzal a poétikai és világképi jelentőségű problémával, hogy egy, a szerzőhöz közel álló történetet hogyan lehetséges elmondani. Az nyilvánvaló, hogy ez az epikusi „gyötrelem” nem kizárólag az ő sajátja, ezzel birkózik lényegében az egész modern és posztmodern prózairodalom, s talán ennek egy része már túl is van ezen a kérdésfelvetésen. Az újabb kortárs magyar próza némely alkotója (én itt csak Garaczira utalnék, de rá nyomatékosan) a posztmodern elbeszélés hozadékait felhasználva, újra merít a „mesélés” hagyományaiból is; persze ez a „mese” erősen transzformált éppen a posztmodern narráció tükrében. Balla D. nagyjából ezt az utat járta be az 1998-as Élted volt regénye, a 2005-ös Szembesülés és az új regény, a Tejmozi narratív ívében. Az ő esete azonban szerintem sokkal összetettebb, mint sok más prózaíró kortársáé, akiknek az ottliki „elbeszélés nehézségei” csak mint poétikai problémák merültek föl, hiszen Balla D. egyrészt költőként indult, s talán azt is mondhatnám, ma is elsősorban költő (a Tejmozi számos jellegzetessége utal erre, egyikre-másikra visszatérek majd). De nem is ez az igazán fontos (bár az epikusi anyaghoz való viszonyt nagyon erősen befolyásolja), hanem az, hogy ez az anyag igen-igen személyes, túlzással és kis karikírozással: egy alanyi költő életének döntő mozzanata: az apához való viszony. Balla D. áttételesen sokszor utal például a Szembesülésben arra, hogy önéletrajzi motívumokkal „szembesülhetünk”, miközben az egész narratív struktúra kiépítése azt jelképezi, hogy az olvasó semmiképpen ne biografikus szövegként fogja föl a művet. Tehát a poétikai és világképi problémák általánossága mellé társul egy életrajzi probléma, nevezetesen az, hogy mennyit lehet elmondani apánkról, családunkról és környezetünkről úgy, hogy az ne sértsen érzékenységeket, pláne egy olyan kisebb régióban, mint Kárpátalja. A három regényből különösen a Szembesülés hordoz magában olyan elemeket, melyek a művet a „kulcsregény” fogalma felé tolják, még akkor is, ha a regény egyik önreflexív narrátora már a mű elején kijelenti: „ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést…” Nem túlságosan lényeges, de hogy Balla D. első két regényének mégiscsak valós kérdése ez az önéletrajziság, azt Tóth Krisztina egy ellentmondásosan interpretálható megjegyzéséből is megérthetjük: „Habár a regény többé-kevésbé a beavatatlan olvasók számára is értelmezhető…” E mondat inkluzíve azt jelenti: a Szembesülés valójában csak beavatott, a regény jelentéshálójának minden elemét kívülről, referenciálisan is ismerő befogadó számára értelmezhető, ami persze butaság, és nem is igaz. De kétségkívül, éppen a mű sokszorosan összetett, bonyolult, néha az értelmezhetőség határán járó struktúrája, ennek fragmentumszerűsége és a többszörösen megcsavart narrátori nézőpontja a befogadót igen komoly feladat elé állította; s ebben, éppen ellenkezőleg, nem mindig segített, ha az olvasó el tudta helyezni az amúgy is csekély történetelemet referenciálisan is. De akár így, akár úgy, Balla D. előző regényei, s ez az új is, apa-regények, s mint ilyenek illeszkednek a kortárs magyar regényirodalomnak egy jelentős vonulatába. A Tejmozi a korábbiakhoz képest nyomatékosabban és egyértelműbben, mondhatni expressis verbis utal erre: „Mielőtt anyám megbetegedett, hosszabb ideig készülődtem arra, hogy apám történetét megörökítsem. Még nem volt elképzelésem arról, száraz leírás lesz-e, netán regényes életrajz, esetleg – vagy leginkább – az apa-fiú viszony sok szempontú, visszaemlékezésekből összeálló elemzése…”. A Tejmozi annyiban különlegesebb, mint a korábbi regények, hogy sajátos módon ebben az apa-regényben megbújik egy anya-regény is, s a kettő egymásra hatása, a kettő viszonya egymáshoz a teljes szöveget még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi.

Olvass tovább