halálaim címkével jelölt bejegyzések

Mély árokba zuhanva lelte halálát a rá hulló föld alatt Balla D. Károly költő, aki saját megosztó személyiségének lett tragikus áldozata, miután elhatározta, hogy enkezűleg temeti be azt a maga ásta árkot, amely áldatlan tevékenysége nyomán kettészelte a kárpátaljai magyar irodalom eleven testét. Ezt a sebvonalat az 1990-es évek első felében kezdte ásni azzal a szándékkal, hogy mesterségesen elkülönítse a szerinte értékes irodalmi műveket a hitványaktól, a progresszív irányzatúakat a szerinte sematizmusba süppedt hagyományosoktól. Eleinte inkább csak kijelölte a fejlődés térfelét, majd sokáig csupán egyetlen ásónyom mélységű vágatokkal határolódott el a visszahúzónak mondott erőktől. Sokáig élt benne a remény, hogy a túloldalon rekedt írótársai vonzónak találják az általa választott parcellát, belátják annak előnyeit és az árkot könnyedén átlépve maguk is a modern melioráció talajára építik munkásságukat, odahagyva a túloldal hagyományokban gazdag, ám ragadós sarát. Csakhogy ennek épp az ellenkezője történt: akikkel korábban együtt kerülgette a szocreált, azok most éppen a visszamaradt cuppogásban lelték örömüket, kijelentették, hogy káros minden poszt- vagy neo- alagcsövezés, ez a sár a mi sarunk, és aki nem dagasztja híven a szülőföld tradícióit, az jobban is teszi, ha minél messzebbről figyeli az itt fogant sikereket. a cikk folytatódik >> →

Nem tudta elviselni a reá szakadó felelősség súlyát, ez okozta Balla D. Károly ungvári író tragikus halálát. Mindez akkor következett be, amikor a jeles költő és esztéta tíz esztendő szünet után újra foglalkozni kezdett a kárpátaljai magyarság megmaradásának problémáival. Elsőként a friss statisztikai adatokat tanulmányozta át és megdöbbenve értesült arról, hogy a régió magyar nemzetiségű népessége a legutóbbi népszámlálás óta több mint tízezer fővel csökkent. Ezt még fel tudta volna dolgozni, de a további részletekből az is kiderült, hogy ezzel Kárpátalja összlakosságában a magyarok részaránya hajszálpontosan 10 %-ra csökkent, ha csupáncsak egyetlenegy fővel lennének kevesebben, már a lélektani határ alá esnék az arányszám. „Ha most meghalnék, már 10 %-unk se lenne!” – döbbent rá Balla. Ez a felismerés olyan katartikus erővel szakadt rá, hogy súlya alatt összeroppant, ezzel teljesítve be azt, aminek felelősségét elviselni nem volt elég erős. Az önveszejtő megvilágosodás utolsó pillanatában még felsejlett előtte, hogy vajon méltó-e költői nagyságához, hogy csupán kis statiszta legyen a statisztikai adatok nagy színpadán, s vajon nem lehetne-e kieszközölni, hogy helyette inkább valamelyik regényhőse statisztáljon a tíz százalékos sorscsapáshoz, ám azt még az agyonnyomatás előtt is képes volt felfogni, egyikük sem vállalna érte ilyen áldozatot. Ő formálta őket saját önző hasonlatosságára, hogy is számíthatna tőlük másra – gondolta utoljára és tompa nyekkenéssel belelapult a 99999 milliomodba.

> válogatott halálaim

Túlzott ínyencsége okozta Balla D. Károly költő halálát. Az ismert ungvári alkotónak, ínyencsége ellenére, egyáltalán nem volt ínyére az enc. Enciklopédikus tudása ugyan lehetővé tette volna, hogy felülemelkedjen saját ínyencségén, vagy tehetett volna úgy, mintha nem is ínyenc, hanem mondjuk védenc vagy kéjenc lenne, de jól tudta, hogy az enctől sem így, sem úgy nem szabadulhat. Vett hát egy mély lélegzetet és bár kelletlenül és fanyalogva, de mégis ínyére vette az encet. Rá is harapott. Le is nyelte. De megemészteni már nem tudta. Az enc úgy megrekedt benne, mint költészetében a szonettforma, többé nem szabadulhatott tőle. Az enc rövid idő alatt eluralta egész testét. Amikor az agyáig is felhatolt és velejét világosságra gyullasztotta, akkor Balla D. megértette, milyen szomorú is a kiválóak élete: nem tudják megemészteni saját kifinomult ízlésüket és sírba viszi őket egy vacak kis enc. Efalitisz.

több hasonló